← Table of contents
Eppur si muove – És mégis mozog a föld (1. rész)

AZ ELEFÁNT-CSONTRA FESTETT KÉP.

Reading edition

Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajta rontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal a markába nyomoritani: «itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza» s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá? hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint a kit a lidércz kerget.

Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint a ki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.

– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy a hová akarsz.

Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg?

A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy «egészen más vagy most, mint reggel voltál!»

Ismét a régi vagy!

Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, a mint megérté Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyuttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a herczegasszonynyal.

– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.

A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idioma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem ismerősek a magyar nyelvvel.

A Decséry palota Pest városnak azon részében épült, a hol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyilt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros ut vezetett odáig. S a ki nem bérkocsin ment, (pedig hát arra ki pazarolná a pénzét?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.

A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester leányát rendelé fel szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkivül rendelkezésére állt a juratus, kinek egy földszinti szobában volt a lakhelye.

Korcza urat és védenczét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet füteni költségbe került volna; pedig a vastag, nyirkos falazatu kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegesznek be maguktól.

Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza urat régen ismeré már s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szintén bemutatott.

A herczegnő kövér, elhizott asszonyság volt, erősen fehér arczszinnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül.

A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyűbe álczázott kezét s könnyü kézmozdulattal inte unokája felé: «Dorothea grófnő», hogy annak is meghajtsák magukat.

Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, a hol Csokonay gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde híhatnák a grófnőt akár Medusának vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna.

Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó incarnattal, körülfogva aranyfényü, dusgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak növeli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas buzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.

Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszinü csigák. Vajjon mire használja őket? Vajjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek?

De bizony beszélni is használja e finom ajkakat s midőn Kálmán azt kérdi tőle:

– Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?

Szelid mosolygással felel:

– Morgen reisen wir ensemble!

«Ensemble!» Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon?

Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen «ensemble» utazunk; ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol.

Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a herczegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor aztán egy «wie heiszt man?» interpellatióval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni s nagy önuralkodásába került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr egész komolysággal: «man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren lassen» (értsd: «ujra beszentelni»).

Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, a ki az examentből megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.

Ez az «ensemble» szó ezekről a szép ajkakról egy uj világot nyitott meg előtte. Mint a hogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hivására megnyilik a mennyország.

Mikor a lépcsőkőn lehaladva, Korcza úrtól bucsut vett, kétszer is megcsókolta principálisa orczáját; pedig biz az nem arra való volt. Könyjei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanusított szivességeit; a minek azután Korcza úr így nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle a szeme.

– Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, a ki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes grátiájáért.

A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségü szép szemek örvényében.

Az a másik asszony el volt feledve nála!

Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy posta lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatu ablakos hintónak hátulja, teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet meguszni készül.

Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből lejöttek. Az inas czepelte utánuk uti táskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly agyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben.

A herczegnő jó reggelt kivánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már? nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyujtá eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt jutva a herczegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a negyedik üres hely kinálkozott, a hol térd térdet ért Dorothea grófnővel.

Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefujt a trombitába s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenvén a primitiv alkotásu kövezeten.

Szép tájai vannak a szivnek! Csakhogy változik bennök a világítás. Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés tűzfénye, néha az életadó, meleg nap.

A rózsaszinü álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt, sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az egész. Gonosz álom, a melyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!

A mi szivének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó nap, egy szűzi halovány arcz!

Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden uj tárgya az utnak alkalmat ad uj beszédet kezdeni. Kálmán magában azt kivángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna valahonnan, a miből ő vitézül kiszabadíthatná utitársnőit. Fájdalom, a sors oly mostoha volt, hogy ezt a kivánságát teljesítetlen hagyta. Nem támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy vitézlő harczban megvivhasson, s habok árjában meguszhasson bámulatának tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkalni, birákkal, kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más egyébb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy bámulatára.

– Soha sem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz!

Haj, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?

Délután egy végtelen sik, unalmas rónán döczögött végig a bárka. Az idő meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtessenek a délibáb tengerében uszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szent kép a tündérmeséken elaludt.

A herczegnő régen tette azt. Az egész uton mindig szunyókált.

Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára s elszenderült.

Kálmán ott maradt «egyedül», néma bámulatát az átszellemülésig kielégíteni.

Belenézhetett a napba.

Most látta még csak, minő földöntúli tüneménynyel van találkozása. A halvány tündéracz ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy elszabadult hajfürt nehány szála csiklandani látszott az orczáját: oh, hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit látszott suttogni álmában: oh, hogy azt meghallani nem lehetett!

A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döczögős országútról a gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengetyűje egykedvűen csilingelt; a távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a két jurátus pedig ébren volt.

– Vigilasne? szólalt meg Biróczy.

– Non. Mortuus sum.

– Sub spe resurrectionis…

(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: «ébren vagy-e?» «Nem. Meghaltam.» «A feltámadás reményében…»)

Miért beszéltek latinul?

Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!

Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, a mit a hölgyeknek nem kellett megérteni?

Körülbelül.

Biróczy folytatá latinul.

– Boldog constellatió a tied.

– Perihelium. (Napközel.)

– Az enyim ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)

Ezen mosolyogtak egy kicsit.

Kálmán folytatta bámulatát az «alvó nap» iránt.

– Quanta species!… sohajtá fel Biróczy.

Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.

A mit mondott, az Phædrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy «minő szépség!» hanem azután következik még egy mondás, a mi már gorombaság: «… sed cerebro caret» (De nincs veleje). Kálmán emlékezett a folytatásra s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.

Biróczy tréfásan mentegetőzék.

– Azért mondanám, mert nem tud magyarul.

– Majd megtanul.

– Ki tanítja meg?

– Én!

– Magasan áll.

– Nőni fogok, míg elérem.

Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhült egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. A mint e szót kimondá, az elefántcsontra festett szent kép orczáin könnyű pir hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? Ha úgy volna?

Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztül ugortában, egyszerre fölébreszté mind a két hölgyet; a herczegnő uram Jézust kiáltott ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint a hogy mosolyognak, a kik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan jól esett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak, mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.

Hanem a herczegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel látszó tornyok városainak neveit; az utfélen elmaradozó kórók neveit, a légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s miután kikérdezte az ifjut a földrajzból, a természetrajzból és heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, történelmet, a magasabb államtudományokat s azokból úgy megexaminálta, akár egy professor. Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szent képre áhitatoskodni.

S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, a mi a malomnak, mikor a zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.

A kastély udvarán már cseléd és tisztviselő sereg fogadta az érkezőket. Alkonyat volt. A főispán maga a tornáczig lejött anyját és leányát elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasítá, hogy majd a kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márvány lépcsőn eltünt Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a juratusok lakosztályába, mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyiltak, melynek százados hársfái épen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszürődő esti lég mintha mézzel volna terhes.

– Nos, hát megbántad-e, hogy ide jöttél? kérdi Biróczy barátjától.

Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.

Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak voltak, a fiatal juratusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az úri estebédet.

Ah ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni. Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, a kik ily jogapródi minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint a kikből évek mulva mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellentiás urak is lesznek.

Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint a ki az igazi boldogság küszöbén belépett.

Másnap a reggelihez már áthivták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori franczia divat véletlenül utólért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem birt arczának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális «két garas» eszébe jut. Szinte jól esett neki, hogy annál az első találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő is itt? talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.

A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a herczegnőnek. Ugyanazt tette az öreg gróf is, és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifju is. Az látni való volt, hogy ennél a háznál a herczegnő parancsol.

Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, a ki parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A herczegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e, vagy menjen?

– Direktor úr, monda az öreg gróf, ha a herczegnőnek úgy tetszenék, hogy ma a családi gyülésben elnököljön, sziveskedjék uraságod az iratokat előkészíteni.

– Már az archivum asztalán állnak, felelt az igazgató.

– Meg voltam felőle győződve mondá az öreg gróf, nagy tisztességgel.

Azzal ismét a herczegnőhöz fordult:

– Kit kíván a herczegnő a két juratus tabulæ regiæ notarius közül a családi tanácskozmányhoz vonni, mint jegyzőt? a másik ifju úr hadd menne addig sétálni a parkba. Talán Biróczy úrat?

– Nem, szólt a herczegnő, Jenőy úr jön velünk.

Nagy kitüntetés volt.

Az étteremből átmentek az archivumba, melynek ódon faragványú tölgyfa szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A herczegnő elnökölt s balfelől helyet mutatott Kálmánnak.

A director kibontá az iratcsomagot s egy documentumot kihúzva belőle, elkezdé azt fenhangon olvasni. Latin okmány volt.

Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a herczegnő arczára: «vajjon érti ez ezt?»

Mikor az okmány fel volt olvasva, a herczegnő inte, hogy ő akar beszélni.

És aztán megszólalt a legválasztékosabb classicus latinsággal, a milyenen csak valaha férfiak beszéltek s szólt a tárgyhoz nagy bölcsességgel és éles felfogással.

Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal köröskörül. Szeretett volna elsülyedni a föld mélységes kebelébe.

Azonban ezuttal a föld alá elsülyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de nem is volt szabad; épen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány szőnyegén, a melynek előzményeit épen ő ismeré legjobban; az a bizonyos revindikált kereszt.

Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve, mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell tartani a fölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az utókor számára e visszavívott ereklye? nehogy a hitetlenek beleköthessenek s e tárgyban Kálmánhoz több rendbeli kérdés intéztetett, mikre meg kellett felelnie.

Mindenki latinul beszélt hozzá.

E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét visszament a diákba.

Kálmán pedig átkozta magába még azt is, a ki legelőször diák grammatikát árult Magyarországon.

Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán még is aludtak a hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem hallották, miről volt szó? Mert ha meghallották, akkor meg is értették.

Ettől a menedéktől is meg lett hát fosztva.

Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a herczegnő feloszlatá a gyülést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.

Kálmán titkolni akarta remegését; de arcza elárulá. Nem birta szemeit a herczegnőhöz fölemelni.

Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a herczegnő lassú nyomatékos hangon mondá latinul Kálmánnak.

– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig alusznak, a kiknek szemük hunyva van.)

Kálmán arcza lángba borult e szóra.

Erre a herczegnő azt mondta neki:

«Jól van.»

És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.

– Jól van. Legyen úgy, a hogy ön mondta. «Fel akarok hozzá nőni!» Tehát nőjjön ön! Ez olyan devise, a mit az ir a czímere fölé, a kinek ereje van hozzá.

Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.

– Lássa ön; én az olyan embereket, a kiknek erős akaratuk van, szeretem. A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, a mit talán hallott is már. A mostani cancellár, fiatal köznemes korában nagybátyja házánál volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja épen vásárra akart utazni. A vendégek sajnálták, hogy visszatartják a házi urat a szándékolt útból s az ifju unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házi gazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: «oho öcsém, addig még sokat kell nőnöd, a míg az én vendégeimet elfogadni érdemes leendsz.» Az ifjoncz pedig azt felelte: «és pedig lesz idő, a mikor a király vendégeit is én fogadom el». És felnőtt odáig, a hol ezt elérte. Most Magyarország cancellárja, s minden zászlós úr meghajolva lép be hozzá. Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem. Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. A mennyit nyer ön a világ előtt, annyit nyer én előttem. Én csak kétféle embert látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát előttem láthatóvá? Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én emlékezem önnek szavaira s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők előtt áll, hogy egy láthatlan kéz önnek karja alá nyúl és emelkedni segíti.

Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a herczegnő kezét, pedig talán etiquette ellen is volt.

Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a herczegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.

– Önök egymás közt beszélve hibául számíták be Dorothéának, hogy magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, a mit a parasztok egymás közt beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik. Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben, az udvarnál németül beszélnek. A külföldön franczia a társalgás. Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, franczia könyvtár áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, a mit megtudjon általa. Csokonai eroticumait nem adhatom a leányom kezébe. A mit eddig magyar költők irtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem számítottak. De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők lesznek s egy magyar férjre nézve orczapirító az, ha neje nem tudja az ő nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. Ön azt mondta, hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponkint egy órai oktatást a magyar nyelvtanból.

Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra volt szüksége, hogy el ne árulja e perczben azt a gyönyört, a mi szivét betölti. Némán meghajtá magát s miután a herczegnő inte neki, szótlanul eltávozott.

Szobájába érkezve szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott. Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fenhéjázó terv született agyában s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája magasán, ott ragyogott az az elefántcsontra festett drága szent kép, a kit el kell érnie, ha még olyan magasan van is.

Fényes ábrándjaiból csak az ebédrehivás zavarta fel.

Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon van abban.

A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve vendégektől, vagy családtagoktól; kevesed magával nem szeretett ebédelni. Ha mást nem, vándorszinészeket, utazó diákokat fogatott el az úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy irnokának állandó hadkészletben kelle magát tartania, hogy ha történetesen az asztalnál tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.

Maga a család és hozzátartozandói is nagy számot adtak ki.

Az asztalfőt elfoglalta a herczegnő; mellette ült az öreg úr jobbról, balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyencze, a mellett Zuzanne kisasszony, a herczegnő társalkodónéja; a főispánon túl a három kis grófocska: tíz, nyolcz és hat éves úrfiak; mellettük pater Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus, Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a franczia tánczmester. Ezuttal épen tizenketten voltak.

Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.

A legtökéletesebb néger arcz, lapos orral, vastag ajkkal, eleven szemekkel, kondor gyapjú hajjal.

Hanem azért ő volt a társaságnak a lelke.

A mint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a legájtatosabb képet s oly nagyot fohászkodott, a milyent csak egy igazi franczia igazhívő fohászkodhatik, s a mint az amen kimondatott, olyan jó kedvvel vágta le magát a karszékbe s kapott a kanálhoz, a milyenre csak egy igazi franczia képes.

Kálmán is utána mondta az ament. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú fényes Jákob lajtorjáján ez lett volna az első hágcsófok. Még soha sem imádkozott életében latinul. Most először.

Akkor aztán megeredt mr. Henry espritje, s tartotta élczekkel és adomákkal mind végig a társaságot.

Kálmánnak pedig nem voltak fülei a tánczmester élczei számára, csupán szemei: Dorotheát lopva bámulgatni; a ki viszont fel nem emelé a szemeit soha a tányéráról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.

Mr. Henry pedig több ízben intézé szavait «monsieur Clamant»-hoz, a hogy ő Kálmánt czímezte; (soh se tudta senkinek a nevét megtanulni,) de attól feleletet nem kapott. Kálmán aristocrata volt már. – Ebéd után pedig Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus ilyen észrevételekkel gazdagítá Kálmán ismereteit:

– Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, a kié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek parancsol a fia, a főispán. A herczegnő, az parancsol mind a kettőnek. A herczegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Ő nevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony; s viszont Zuzanne kisasszony ennek a francziába ójtott négernek a præstigiuma alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.

Kálmán azt felelte neki rá, hogy «nagy bolond vagy!» s hátba ütötte jól ezért a bolond tanácsadásért.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings