ARIADNE.

Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, a hol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a városligetbe, összejárta a csalitok összes útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, a hol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni, s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszoru belőle? de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.

Este elment a német szinházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze a kit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.

Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki s azt elküldte inasától Kálmán lakására.

Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tens úr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.

Katinka összetépte a visszahozott levelet s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.

Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen s nevettek nagyot az úrasszonyukon.

Óh azt Katinka nagyon jól tudta, hogy ő rajta mindenki nevet. Imádói, védő ügyvédje és cselédei mind nevetik.

Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, a min nem fognak nevetni.

Bezárkózott a szobájába s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.

Lakásának ablakai keletre nyiltak, azokból épen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utczára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.

Katinka, a mint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához s a szomszéd ház udvarát leste.

Látta, a mint a cselédek előhuzzák a kocsiszinből a hintót, a mint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.

Ekkor aztán elővette távcsövét.

A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetü asszonyság, egy lepkejárásu fiatal lányka, egy sánta ember, meg egy karcsu ifjú; óh erre ráismert minden mozdulatáról.

Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára «ő». Tehát szemközt jut a leánynyal.

A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.

Katinka sirt keservesen.

Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, a mit, ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani, – hát meggyógyul tőle.

De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.

Már pedig itt az ellenméreg jelenlételéről is meggyőződhetett.

Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiuság.

Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, a ki mindent tudott, és Bálvándy, a ki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.

Ez a boszuság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.

Az napra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.

Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utczán s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet?

Három nap nem eresztett senkit a szine elé. Mindig beteg.

Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.

A negyedik napon aztán csodamódra meggyógyult s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.

A legelső volt természetesen Bálvándy.

– Ah, asszonyom! kiálta a báró; az égre! ne ijeszgesse ön a világot betegsége hirével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel? mi baja van? – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes «febris acolomannicus»-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.

– Köszönöm, már meggyógyultam, viszonza mosolyogva a hölgy.

– Allopathice, vagy homoeopathice?

– Csak paraszt-kurával.

– Tehát sympathetice.

– Nem olyan czifra ennek a neve. Valóságos parasztkura.

– No arra kiváncsi vagyok.

– Hát megismertethetem vele. Negyednapja irtam a férjemnek, hogy jőjjön fel Pestre.

– Ah! Kegyed kivánja őt látni?

– Nemcsak látni kivánom, hanem ki akarok vele békülni.

– Mi czélból?

– Hát mi egyéb czélból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik?

– Mint tisztességes házastársakhoz illik! ez remek. Kegyed megy ő hozzá haza? vagy ő jön kegyedhez haza?

– Azon majd megegyezünk.

– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető salonban képzelni, ez minden phantasiát fölülmul.

– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.

– És a gazdáját is?

– Simulni fogunk egymáshoz.

– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?

– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.

– Hja, azt nem tudtam.

– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.

– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.

– No önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…

– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.

– S hátha már meg is tette volna.

– Micsoda?

– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghivásomat; holnapután itt lesz.

– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.

– Várok rá, míg megjön.

– Én is.

Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.

– Ne haragudjék nagysád, monda Bálvándy, én egészen bele találom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust elvitte a tenger, én már most a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, a kire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, a miért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyának, a huszár őrnagynak, a kik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!

– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.

– Hiszen az Isten volt; azért hogy szerette a bort. No de én meg Neptunus leszek, a ki Theseust visszahozza Naxosra.

– Már akkor Csollán úr itthon lesz.

– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe kűldök egy csoport Angyal-Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyujtom Pesten a «két kecskét» s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.

– Óh nem fog a «két kecskébe» szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.

– Hol?

– Azt nem mondom meg önnek.

Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat? Hanem hát Pest még most sem London: azon időkben pedig még csak Páris sem volt. Könnyü a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.

Volt az úri-utcza torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utczára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a «fehér hajó». Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utczát; mondván az utazónak: «hova mennél tovább? itt az utolsó ház, ide térj be». S a fehér hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német szinház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház, meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül el s távolból háboritatlanul sárgul a ködökön át a «Neugebäud» vigasztalan tömege.

Tehát a fehér hajó a szélső vendéglő a város közepén.

Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a «griff»-hez, vagy a «vörös ökörhöz». De hát csak megtette az asszony kedvéért, hogy végig hajtatott az egész városon a lókészségével.

Bizony megnézni való útiszerszám volt, a min megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van requirálva. A sárhágója valahol elmaradt az uton s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyiljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Czinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.

Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyaku szörnyeteg, a ki nem szégyenli a giráff-fejét még magasabbra is emelgetni; no ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, a kit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csunyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyaku rézderes, a konyafülü pedig szürke volt addig, a míg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitünő tulajdonságai vannak. A konyafülü szürke, rendesen a mint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem neki iramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban huzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no már most húzz te!

Ekkor következik a gémnyaku mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy a mint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar inditani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg épen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirugatni, vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, a míg megindul. S miután ezt a mulatságot tizszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyaku s koczog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig huzza a kocsit a szürke, délután a deres, a mi legszebb munkafelosztás.

A gyeplüs, az nem huz semmit; az csak tánczol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig tánczol, soha sem jár a szerszámban. Nyilván ujoncz hátas ló lehet, a kit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; a mit az meg is tesz becsülettel, lévén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farku mokány paripa; a kivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyitják a szőrébe csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.

Hanem csengetyü, az van mind a négynek a nyakában, úgy hogy előtte-utánna megáll bámulatára a nép, mikor végig vágtat a hatvani, meg az úri-utczán, be egyenesen a fehér hajó tátott torkába; a hol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.

Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról, meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyetmást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; a ki után nyomban megjelenik a pinczér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni?

Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön, s emberi formába igazittassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, a ki finynyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.

– Micsoda megnézni való van itt most Pesten? Ez az első kérdése a pinczérhez.

– Kabale und Liebe von Schiller, a szinházban.

– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy «bezahl»; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.

– Azután itt van egy optisches theater.

– Hát az micsoda? Kutyakomédia?

– De az is van. A kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy heczcz, a mit az uraságok nagyon látogatnak.

– Miféle heczcz? te félszemü Cupido!

– Hát kutyák, meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.

– No a kell nekem! van ott entrée?

– Persze hogy van. Egy tizes a belépés.

– De már oda elmegyek.

Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heczczet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne veszszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.

Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házi kisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak félszeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkirozni.

Ezen kisasszony már itt várt a nagyságos úrra, s kényes természetü izenettel volt megbizva úrnőjétől, a miért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.

– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.

Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy fenemlített fogyatkozását.

– Te kellner! kiálta a messzefutott pinczér után, – gyere csak vissza, hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négy szem között akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.

A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki «maga goromba, maga!» S azzal bevágta az orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.

Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heczczbe.