AZ ÉDES OTTHON.

Ifju barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint a milyen most vagy.

Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.

Otthon úgy várnak, mint egy királyt.

Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jösz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.

Hugaid, öcséid, már a kapuból várják jöttödet; ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak mikor megérkezel: apád, anyád zokogva szorítnak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit; csak magadat.

De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon.

Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! már a szakállad is ütközik, egész férfi lett belőled.

Az egész ház a tied!

Minden ebédnél ott találod kedvencz ételeidet az asztalon; nem felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon?

Ruhádról, fehérnemüdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.

Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bizassék e klenodium; anyád sír ha rád néz s mosolya ragyog könyein keresztül; testvéreid bámulnak.

A cseléd, ki elmeneteledkor neveden szólított, most már ifju úrnak czímez.

Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.

Egész nap kedvedet keresik; kivánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már teljesítve van.

Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; aztán lábujjhegyen járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a szomszédszobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.

S ez így megy mindennap.

Tied az egész ház. Mit? ház? az egész város.

Mikor kimégy az utczára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te vezeted őket. Fenhordod fejedet. – A szemközt jövők nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyü leányarczok zöld levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utcza tulsó végéről átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak alattad!

Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve, hogy szerelmes legyen beléd. Hivott vendég vagy minden lányos háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonyságnak lehetséges fia, minden kisasszonynak nem lehetetlen vőlegénye vagy; cotillionban előtánczos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig tánczolsz, belebetegszel: város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy az utczára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet valamennyi szép tánczosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért mégis csak tánczol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élczet mondasz: mindenki kaczag rajta. Csak egy nem, a kinek a rovására kaczagnak. Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. – Apád fejét csóválja; «ménykü gyerek vagy!» Ő is ilyen volt ifju legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet; hátha megöltek volna? «Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen». Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe kötve. Ugy mégy ki az utczára.

Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah az kapott egyet! A város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.

És senki sem kér még tőled semmit!

Barátom, ifju legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.

Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az iskolából kicsaptak.

Hja persze, az egészen más találkozás.

Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza? Héj korbács, héj nádpálcza! ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársrétre ne volna töltve a puskája, mindjárt meglőne vele.

Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni, hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.

Apád ha megszólít: a neved «szamár». Mindenki «Te»-nek nevez, s olyan megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hiv senki; szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserüséget, ha egy ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.

Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni, vagy lakatos?

Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák rád, mert azt is eltöröd.

Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. «Rosz pénz nem vész el.» Ez a diagnosis, meg az orvosság, a mitől meg kell gyógyulnod.

Az utczán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz; úgy sem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifju játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz s az is a tied lesz.

Még a házi kutya is megugat.

Még a gyümölcsfa sem kinál meg. Az is tudja hogy téged kicsaptak s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.

Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.

Az ősi ház egy kis városban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...nak. Sok ilyen betűvel kezdődő városunk van.

A Jenőy ház egy hosszú földszinti épület, □ formára építve, az udvar szárnyát a cselédség lakja.

Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arcza még most is piros. Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.

Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s soha egy márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhuzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.

Két fia maradt. Az egyik: Lőrincz, anyja kivánsága szerint a katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön, el is esett a külföldön, a neje is utána halt, ezeknek a fiuk volt Kálmán.

A másik fia Bénjámin, vagy a hogy az egész világ hívja: Béni bácsi.

Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.

Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly meszsze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már Isten jóvoltából 47 esztendős s még a városból sem volt ki az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, a hogy gyermekkorában tanulta: a «szegény bűnös fiacskádat», s hozzá teszi: «szerencsés jó éjszakát kivánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!» holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája s új imádságot tanulni nagy dolog volna.

Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán nevelőt hoztak a házhoz, a ki nagy nehezen rávette, hogy higyje el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, mig azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű ludtollat, s azt egy fehér papirlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, a miről más ember kitalálja, hogy ez nem macskanyom. Sőt nagy kamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megexaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy «hányszor van meg az egy a kettőben?» A mire Béni úrfi nagyon hült képet csinált. «No hát hány lába van magának?» jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector. «Kettő!» felelt örvendő találékonysággal Bénike. «S hány lábam van nekem?» feszegeté tovább a conrector. «Négy!» A conrector ur aztán nem is volt kiváncsi többet megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.

Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket præfectusoknak czímeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorarium várta a vizsgáló deputatiót, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primæ bizonyítványt. Még az ügyvédi censurán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ő vele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a «Nota Rákóczyána»-ról? azt felelte neki, hogy «a szövegét nem igen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik».

– «No hát fütyülje el» – s kapott sufficienst.

Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert a nélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.

A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.

Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális gyülésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és congregatióknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utczán, maga magát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöld asztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.

Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerüen ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzá szoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint a mit az anyja parancsol, a mit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet irt volna valakinek, ha csak nem diktálta valaki.

Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejüséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen? megtette magától is, a mi az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de a mihez nem volt kedve, azt ha előlhátul «szamarat» akasztottak is a nyakába, még sem tanulta meg. Ezt a fiut úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debreczenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiukkal; tanulja meg, mi a diák élet? Hadd járjon légácziókba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni? tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni? Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek? Pénzt csak annyit adott neki, a mennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy a míg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.

S nem volt ez rosz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; a ki életre való volt, annak nem ártott az, ha minél meszszebbre elküldik a rokonok közül.

Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránynyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.

Béni bácsi épen kinn pipázik a folyosó alatt egy falóczán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyujtsa a kendert, a mit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek, a mi könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem türheti a pipafüstöt. A ki pipázni akar, annak «ottkinn tágasabb!»

Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem a mit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, a mi a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, a mi soha sem szakad le a fejéből, csupán csakhogy a szobában, az édes mama, vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátra felé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arcza valamivel vénebbet mutat, mint a milyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral, s a fejétől messze elálló hall-élet műszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyirva s a végein hosszura eresztve, s mindezekhez járúl kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; a mit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilencz rőf hosszú legyen a nyakravaló, a minek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy a ki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét s aztán messziről neki kezdve ugy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyakacsigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megitélni.

Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi s semmi egyéb baja nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, a kiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! De bizony nem az! bizony csak az.

Kálmán öcscse közeledett felé.

Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán máskép is el volt változva az arcza; de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jól esett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröcscsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapa-dohány illatú csókkal.

– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?

Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot csináltatott neki, s azt igérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti; de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi franczia ruhát, a mi a sarkát veri.

– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám, mondta Kálmán; hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.

Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arcza.

– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?

– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.

– De hát ez iszonyú szörnyüség! Hát hogyan lehetett az?

– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem édes Béni bácsi, menjen be a nagymamához és készítse előre erre a fátumra, a mi velem történt, hogy azután a szeme eleibe kerülhessek.

Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének támasztotta.

– Már hogy én menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az esetre? Majd mindjárt kedves öcsém uram; csak egy kicsit hátra megyek.

El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, a hol a leányok gerebeneztek, s nagy studiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.

Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, a mivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, a mikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, a milyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik ő miatta a folyosó oszlopához, a míg ő visszakerül.

Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert a mint nyílt a konyha ajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta és az nem esett neki rosszul.

A ki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzről pattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.

– Hát te megjöttél? kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arczát, hogy jobban megnézhesse.

Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.

– Nem jó kedvemből jöttem, sugá Kálmán. Kitiltottak a collegiumból.

A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutató ujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:

– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.

A lánykának nagynénje az, a ki a fiunak nagyanyja. Czilike árvagyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvencze az öreg asszonynak.

– Majd én beszélek vele elébb.

– De mit fogsz neki mondani?

– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.

– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.

– Hol az irásod, a melyben kitiltanak? Valami okát csak megirták.

– Itt van, olvasd el.

A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó itéletet. Egy perczig homlokára tette az ujját nagy okosan.

– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, a mi igaz; a mi itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Már most csak várj addig itten, mig én visszajövök.

– Oh milyen jó kis leány vagy te Czilike.

– No hát csókolj meg szépen.

A lányka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.

Jenőyné épen ruhatára fölött tartott szemlét.

Oh nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörüségét kereste a maga alkotta muzeumban.

Egy valóságos muzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok, s a mik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve, a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, a mikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők, tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; mind ezeket nem viseli már senki.

Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonnemüekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehérítette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen, s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban soha sem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és soha sem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mind ennek egy részét Czilike kapja majd, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.

Ezekben aztán nagy gyönyörüsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyaráza Czilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy pánczél. Aztán minden ráncza a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyulj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Czifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.

– Egyrészt a férfiak ennek okai, jegyzé meg mély bölcseséggel Czilike. Lássa nénikém, ők mennek minden divatban rosz példával előre.

– Igazad van, mondá Jenőyné. Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füléig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.

– No de ezt hát így viselik mások; magyarázá Czilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. De hát az már micsoda gondolat volt a professoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legatus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam riva.

– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is irtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, a miben olyanok vagytok, mint egy ágról szakadt jezsuita noviczius. A professorainak meg megirtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.

Czilike itt aztán nagyot sohajta.

– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Épen most tudtam meg, hogy Debreczenből sok diákot kicsaptak, azért, mert a tógát levetették.

– Ahhá! Szó fia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s professoraik nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!

– Nem nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.

– Micsoda? Kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, a mi a kezében volt. Kálmán! Az én unokám!

– Közöttük van. Mondá Czilike.

– Ki mondta ezt neked?

– Olvastam az itéletüket. Itt van nálam.

És oda adta a Kálmántól átvett itéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, daczára hatvanhatodik esztendejének, s arcza elszederjesült, mikor végig futott szemeivel a kezében reszkető papiroson.

– Ki hozta ezt neked?

– Maga Kálmán.

– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan oda rohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arczát, homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: «dehogy téged! nem téged! Azokat! De valakit összetépek».

Csitt! valaki kopogtat az ajtón!

Czilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Franczia ember volt. «Tres humble serviteurt» mondott s kilencz krajczárt kért egy most érkezett levélért, azután je vous souhaite bien le bon jour-ral odább ment.

– A levél néninek szól Pestről. Mondá Czilike. Ismerem az irást. Korcza fiskalistól jön.

– Add ide! szólt Jenőyné s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.

– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzá tartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Oh azért meg fogok nekik fizetni!

– Kedves anyám, szólt közbe Kálmán. Ne nehezteljen biráinkra. Mi nagyot hibáztunk.

– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak?

Czilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelküségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem mulik.

Héj pedig ugyan megindult!

Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.

– Béni te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! héj Béni!

Hallotta azt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézre kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.

Csak a midőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése lévén, hogy ha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokadeot.

Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édes anyját, Kálmánt és Czilikét. A leves is ki volt merve.

Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.

– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

– Kereszett édesz aszszony-anyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki) ott voltam a méheszben.

– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

– A méhek nagyon dönögtek.

– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: «jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd meg kérünk!» de alig fogott hozzá fenhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével s rárivallt:

– Imádkozzál magadban!

Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!

Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez, – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyult az ételhez.

Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

– Asszonyanyám nem eszik?

– Már én jóllaktam.

Kis idő mulva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

– Valami baja van?

– Van.

A csuspájznál ismét megkisérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

– Haragszik asszonyanyám?

– Haragszom hát!

– Kire haragszik asszonyanyám?

– Minden emberre!

No, ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból ő rá kevés jut.

Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, a ki semmiből nem eszik és nem szól semmit.

Béni bácsi olyan arczot mélázott, mint a ki el nem birja találni, mi baja lehet asszonyanyjának?

Talányos is volt a helyzet.

A főbünös, Kálmán uram öcsém, ott ül mellette túl felől; nem látszik az arczán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel, (a mit csörögének, herőczének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban) a mi napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szivesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztanemüt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy «szabad még egyszer ebből vennem?» de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfület. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kivánni sorba mindenkinek, s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. – S azzal tolta hátrafelé a székét s iparkodott kiosonni.

De el lett vágva visszavonulási utja.

– Ti többiek menjetek ki! parancsolá a nagyasszony. Te Béni jösz velem az irószobába.

Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy «irószoba!»

Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, a kik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerü kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál! s ha valami eszükbe jut, azt leirják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, a kinek semmi sem jut az eszébe!

Az irószobába érve, a nagyasszony oda huzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, a hol az iróeszközök álltak.

– Ülj le, és irj.

Jaj de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.

– Mit irjak édesz mama?

– Levelet tiszteletes tudós Járay Ézsaiás uramnak Debreczenbe.

– Levelet? sóhajta keservesen Béni bácsi. Hosszut?

– Elég rövid lesz. Megirod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból: én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

De ettől meg épen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy a mint azt a levelet elolvassa az a főtiszteletes professor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát s olyan «körmöst» ád az irójának az öt körmére, a milyent csak valaha kalligrafiáért osztogattak.

Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

– Nem irhatná meg ezt inkább a Kálmán öczéczkém?

– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet irni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?

– Értem igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt irjam ugye Járai Jeremiász…

– Ézsaiás!

– Ezaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öczémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

– Irod a menydörgős menykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punctum!

– De hát ha még helyrehozzák a tiszteletesz professor urak a hibájukat.

– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! A kinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Soha sem imádkoztam ember előtt.

(«Az bizony nagy hiba!» gondolá magában Béni bácsi.)

Azonban csak mindenképen szerette volna kikerülni az irásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszony anyját.

– Ne haragudjék édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: «ne menjen le a nap a te haragoddal».

– Azt ugyan nem a «kis káté» mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.

– De ne haragudjék, no, édesz asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professor urak.

– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.

– De ne haragudjék édesz asszonyanyám, a consistorium megbánhatja még, a mit czelekedett. Hiszen látja: «a ló isz megbotlik».

– Ló! Ló! De egy egész istálló! kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és irj.

Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, a mitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallonjába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát s az orra is tintás lett. – Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be?

– Hát mit irjak, édesz asszonyanyám?

– Legelőször is fogd az ollót, s nyird körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ir az ember.

Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félre megy s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.

– Tehát mit irjak?

– Majd én diktálom. «Tiszteletes tudós rektor professor úr!»

Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.

– Jól van. Ezt már most keritsd körül s ird alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te czímered.

De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.

Elkezdte aztán irni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betüket, s úgy felment a kezdő sorral, hogy a vége majd a diagonalis szegletet érte.

– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra no.

Béni bácsi aztán másféleképen fordította papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betüi a pinczébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. «Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a «g»nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat? Nagy betüvel ird az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltó jelt az utolsó szó után. Most jön a datum. Most add ide a tollat, hadd irom alá a nevemet.»

Hanem elébb még tanácsos volt végig olvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betü, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kólon, sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni. Akkor aztán a nagyasszony aláirta a nevét. Ő is görbe betüket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen irni. Másban excellált.

Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.

Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papiros boltban. Elébb az ivpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, a hol a két vonal találkozott, ollóhegyével keresztül szúrni, azután az ollóval a vonal mentében végig nyirni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.

Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonállal gyujtották meg a jó kecskefaggyu gyertyát, a mit Erdélyből rendeltek meg.

Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyol viaszkot, meggyujtotta a gyertyánál, először végig cseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a balkeze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráirta a czimet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat s az asztalhoz verte: a mitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!

Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a czimirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.

«No még ennél disznóformább paksaméta nem utazott K-ból Debreczenbe.»

Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel volt a postára adva.

Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd, családtag melegedett derült arcza napsütésénél. Még a házi állatok is megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró kocza visítva kisérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.

Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, a meddig tetszett neki, a mire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: «Az öcsém uram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fennül és tanul.» (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)

«Csak hadd tanuljon; monda a nagyasszony, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.»

Hja, egészen más zaj az! attul tud Béni bácsi aludni.

Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyülnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Czilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.

A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretü ember ezen harmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhivására Czilike a maga ezüst csengésü hangjával elénekli az ő kedvencz nótáját.

Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.

Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamu népéneket; úgy illik az a szájába rokkakiséret mellett:

Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édes anyja ringatná a bölcsőt, s dudolná fölötte az édes altató dalt.

Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a félszemét tudja felnyitni, ha «czuczát» eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy «czuczának» nevezik azt az apró kender gombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyujtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak «czu-czu-czu!» a merre a czucza elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi kiki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójczakát kivánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végig nézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába kiáltja odakinn: «tűzre, vizre vigyázzatok!»

Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az «áhitatosság óráiból.»

E miatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletü úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitör-ös posta; de azért a fél homályban is eltudta azt olvasni a nagyasszony.

Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkivüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki collégiumnak kivánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjut. Hanem egyuttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

Aludni fog rá egyet.

Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lányoknak, a minek a végére ma este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy ő neki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!

Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes historia kezdett előfordulni, az öreg asszony közbe vágott: «Czilike, Julis te! valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg mi az?» A többiek tapasztalt fehér nép voltak már, azok meghallhatták.

Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Czilikét egy bohókás szerelmi dalra, a mi az öreg asszonynak is, meg a kis leánynak is olyan jól illett.

Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le ez éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És ő neki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy sulyával.

A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benmarasztá magánál unokáját a nagyasszony.

– Ide hallgass édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járay uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletü úr felvilágosított az igazi okokról, a miért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Itéletedben más ok volt adva, s Czilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előttem az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert a mit ez tett érted, azóta hogy itthon vagy, a hogy állt közöttem és közötted, azt még az őriző angyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és te miattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy te érted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, a mit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, a hogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged? én! Nagyapád, szegény boldogult kedvesem, épen ilyen délczeg, büszke, eszes ifju volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, a milyenbe te keveredtél most. – Azon elátkozott könyvben az ő irására is ráismerhettél volna! ha irását később el nem változtatta volna; hátrafelé döntve a betüket, hogy rá ne ismerjenek. – Mert eljöttek az üldözés napjai és a kinzó hosszu idő alatt nagyapádból, a bátor, délczeg férfiból lett egy reszkető nyomorék; egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha tovább mégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, a kit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leirt sorba és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony birja kiállni megháborodás nélkül, férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy? Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz a mi akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. – De a milyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te a felől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, a ki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: ott hagylak, s egy ujjamat sem nyujtom a felemelésedre. – Most tedd, a mit akarsz; de rá emlékezzél, a mit mondtam.»

Kálmán úgy érzé a leczke után magát, mint a ki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

«Eppur si muove!»

És mégis megmozdul ez a föld!