ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD
Reading edition
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
TOLDY FERENCZNEK
TISZTELETE S BARÁTSÁGA JELÉÜL
AJÁNLJA
A SZERZŐ.
Kedves barátom!
Midőn jelen regényem irásához fogtam, Te Hozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazitást kérni, s Te oly szives voltál, hogy míg egy részt nagybecsü utasitásodat meg nem tagadtad, ugy más részt megigérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kisérni.
Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötven éves pályád jubilæumán Neked ajánljam azt. Te szives voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyujtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nem csak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.
Mert azokat én igen jól ismerem.
Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószinü. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem hárithatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket épen olyan nehéz, mint volt az élet.
A martyrokról irhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mythoszt: de martyr, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.
És mégis az volt.
Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai voltak.
Én még együtt éltem nehánynyal e bevégzett alakok közül, kik egymásután letüntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tüntek le?
Vörösmarty meghalt – szegényen, – idegbénultan.
Garay meghalt – szegénység és feszitett munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.
Bajza meghalt – szegényen, – lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.
Nagy Ignácz meghalt szegényen, – éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.
Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.
Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.
Széchenyi meghalt, – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.
A Kisfaludyak, Kazinczy Ferencz, Kölcsey, Katona akkor tüntek el, mikor én még gyermek voltam. A magyar-utczai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a Kecskemét kapui kis ház még nem rég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg?
Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az uj korszakba magad. A szellemi igéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink? Te tudod, mi volt az a puszta? S az a negyven évig vándorlás a pusztában?
Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, a mik regényem alapját képezik, ha nem valószinüek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tiz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a catastropha megannyi dicsőé!
Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harczot valószinüvé tudja tenni a jelenkor olvasója előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, a mik azt létre hozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatatlanok. A mi negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leirtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmom.
Hála az égnek, hogy ez így van.
De én tartoztam e gyönge kisérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a proféták szent sirjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott?
És tartoztam e kisérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: «nézzétek! így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a mult!»
Te egyedül jöttél át velünk az igéret földére. Harczolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmult irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánitását antisteseink iránt hódolatomnak Te Neked ajánlhassam. Tedd tulsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk s tarts meg Te engem baráti szivességedben, ki legőszintébben szeret.1)
Pesten 1870.
Jókai Mór.