A MIT A PATVARISTÁK TANULNAK.

Egy hét mulva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserü-savanyú irodájában.

A legelső, a ki megérkeztekor agybafőbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principalis kapta nem csak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, a mely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.

Még nem beszélhették ki magukat, a midőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.

– Hahá, domine fráter! kiálta, mind a két kezével vállára veregetve: hát megérkezett? megérkezett? Letette az exament?

Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.

– Tudom, tudom: «eminens ex omnibus». Mintha látnám. Pataki bizonyitvány?

– Igen is.

– Volt ott?

Kálmán szörnyű sértett arczot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind ő rá nézve.

Korcza úr kinevette a neheztelésével.

– Jól van jól, domine fráter (az már nem «audiát»), nem kell mindjárt megaprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megaprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult; akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, a meddig tetszik; a haját szépen felfriziroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este theátrumba, vagy a nagy gárdistához, lesz külön szoba, külön kapukulcs; csak hogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészáros legényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett? A nagymama küld a mennyi kell. Aztán ha megkiván valami irásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig megtalálja unni, csak adja oda az «audiát»-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdum fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne itassa mindennap.

Kálmán hagyta ezt a szép instructiót mind a fejére kiöntetni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principálisa furcsa szokásait.

Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.

Először is ő volt legelső, a ki felkelt a háznál, s mire a hajdu felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az iróasztalnál és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.

Élvezte az egyedüllételt.

Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.

A második aztán az, mikor saját kenyere van.

Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, a mi után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertrenéző ablakkal; a hol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem beczézi, a hol átadhatja magát annak a gyönyörnek, a mit a gazdag kedélynek az egyedüllét nyujt.

Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátra mehet kis szobájába; bezárkózhatik; előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket; elolvashatja őket fennhangon; deklamálhat, lelkesülhet, könyezhetik: senki sem látja meg. Irhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas páthosz hangján; kaczaghat a humoros helyzeteknél; nem leskelődik utána senki, aki azt megkérdené: megbolondultál-e?

Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, phantasticus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, irásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harczolt volna az előtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!

Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!

Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalmak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, a miknek a vége rendesen az, hogy egyik se kap semmit. Vannak azután megint más forma perek, a mikben mind a két paraszt kap valamit: – mogyorót – a fáját.

Az ilyen pereket nem igen szerette Kálmán; mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat; a mi nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.

Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már haza megy s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor épen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott oly jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hogy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, a ki egy olyan gyönyörű teremtés, a minőt még soha sem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig s dirigálta a streich-terzetett, vocal-solo kisérettel reggeltől délig; hanem a szép tiszttartó leány nem érkezett meg.

S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartó leány még akkor sem érkezett meg; valószinüleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papirba tekert csomagot nyujta át titokban a dominus fráternek, mint «diurnumot», mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: «megérdemlette domine fráter, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért».

Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban? talált benne öt szem mogyorót. Tehát öt napi hivatalos fáradságaért kapott öt szem mogyorót, meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot keveselnék.

De hiszen Kálmán nem volt rászorulva az accidentiákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy huszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze s jól tud vele gazdálkodni.

Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólit egy pár irnokot, hogy segitsenek a leirásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leirják ők ketten Sándorral; nem kell osztozó. Le is irták az okmányokat reggelig s a húsz forinton megosztoztak.

Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonynyal.

Minek következtében azután nem sokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint, meg ezek a sorok:

«Te kevély Kámbizes!»

«Csak nem akarsz ahoz a pénzhez nyulni, a mit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.»

«Alázatos szegény nagyanyád»

«Erzsébet.»

Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

Nagyanyjának csak a virágos kertjében volt még öröme. Tavaszszal már kezdődött a tulipán idény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszinü, zöld szegélylyel s sötét csokoládészin és sárga csikokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörüségére ki nem ád.

Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipán hagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasitással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virág-ágyába.

Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerü tulipán hagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmult az magától.

Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyilni, a mikről semmi tudomása nem volt.

Persze Béni bácsi csak kaczagott és tánczolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda?

A legközelebbi havi pénzét aztán következő sorok kiséretében kapta Kálmán:

«Te csúf ember!»

«Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyptomi hieroglyphképen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipán-szirom volt közbe ragasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád, szerető nagyanyád, Erzsébet.»

A haragos levelek aztán soha sem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.

Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hizelkedni.

S valami titkolnivalója volt.

Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől? Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.

Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjféleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: – a múzsák.

Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszermásszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példányszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bizta. Az ő dolga volt azontúl a látogató clienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kivánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, a mi fiatal emberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versirás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.

Egy reggel Korcza úrnak személyes informatióra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba feljegyzett naplójába.

– Igaz! szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hivják, a kiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében: hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal quittek vagyunk. Hát ha idejön az alatt, csak absolválja, domine fráter. – A hajdu lássa el az embert oda hátul a fakamarában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne ereszsze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a birságot, tartsa csukva a fakamrában, míg haza jövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jőjjön ki belőle.

Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!

Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettősajtó külsőjén elkezd valaki koczogtatni, azután a két ajtó között nagy czihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy czeremóniát csinál hozzá.

– Szabad már no! kiált eléje Kálmán türelmetlenül.

Azzal lassan felnyilik az ajtó; egy halaványkék posztóruhás alak, fontostalpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésüvel hátrafelé simítva, oldalán posztószéltarisznya, megkisérti, hogyan lehetne felényi ajtónyiláson beférni, mint a mekkorát a termete elfoglal? mig végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyiláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kivánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr?

– Nincs itthon. Mi tetszik?

A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, a miről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban s nagy jámborul elkezdi:

– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.

– Áh! tudom. Contra Decséry. Fizetni jött?

– Igen is, fizetni jöttem.

– Megkapni valamit?

– Igen is, kapok valamit.

– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbizott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.

– Huszonöt botot, ugy-e? Kérem alássan. Oh! köszönöm alássan.

– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt absurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.

– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem igen is. És hát nem kell megkapnom? Oh! milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.

– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend irni?

– Valami keveset.

– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.

– Ejnye hát ugyan siessünk vele.

A kopott ember odament az iróasztalhoz s igen szép gömbölyű betükkel aláirta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósujtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.

– No, ezen átesett kend. Már most csak fizesse kend le azt a kis pénzt; aztán elmehet Isten hirével.

A kopott ember csak ravaszul mosolygott, az állát simogatva.

– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.

Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, a mivel épen nyugtatványt akart irni arról a 20 forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.

– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen kend ki, a hajdu majd be fogja zárni a fakamarába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.

– Köszönöm kegyes jóakaratát.

Kálmán csengetett a hajdunak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Már most hadd izzadjon ott a fakamarában délig, ha olyan pimasz.

Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.

Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, a mi neki dukált, itt a nyugtatvány róla.

Korcza úr bele sem nézett az irásba, azt mondta: jól van.

– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamarába, míg haza tetszik jönni.

– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajduval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak ő méltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.

A hajdu nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de a kinek láttára Korcza úr ijedtében felrugta a háta mögött őgyelgő karszéket.

– Ezt csapatta meg, domine fráter! Tyüh! Kutya kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!

Korcza úr az üstökéhez kapkodott s fél lábával tánczolt dühében, ijedtében.

– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!

S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth uram nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) Ilyen a poéta.

Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak épen nyugtatványt vett az «elvben» kiszolgáltatott botokról.

– Micsoda? kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! – E szerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine fráter e szerint bevallja, hogy egy huzomban hamisított, csempészett és egy kézre játszott az ellenféllel.

Kálmánnak csak nyitva maradt szeme, szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.

Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.

– Ne tessék zsörtölődni monda, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdu. Megkaptam-e a huszonötöt?

– Igen is meg, bizonyítá a hajdu. Mikor kijött a nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: Jőjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálczáját. Én most odabenn aláirtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenrül adhat quietáncziát. Ekképen történt.

Korcza úr elkezdett kinjában fütyülni, s a tarkóját, meg a tomporát ütögette a tenyereivel.

– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e domine fráter, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?

Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.

– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e? Azt mondta: «igen». Fizetni jött-e? Azt mondta: «igen». Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: «igen». Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia? Azt mondta: «köszöni szépen».

Erre mind a hárman nevetni kezdtek: cliens, principális és hajdu.

Tökéletes igaza volt a poétának.

Korcza úr diákra forditotta a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.

– Sed bene ipsi contigit? Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!

A mi magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukoricza nadrágban?

Aztán folytatta magyarul.

– Persze, hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze, hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le domine fráter az asztalhoz s segitsen a pénzt megszámlálni. Tessék Tóth uram.

Tóth uram tehát előbbre lépett s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, oda helyezve azt Kálmán elé.

– Ennek két ezer darab öt forintosnak kell lenni.

– Számlálja meg domine fráter.

Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Meg van! A principális átvette s ő is megszámlálta újra.

Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.

– Ennek meg ezer darab tiz forintosnak kell lenni.

Az is hasonló mustrán ment keresztül.

Aztán még egy harmadik, meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsiros iszákból, megannyi tizezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, valjon adja-e még? De már lappadni kezd.

A következő csomagot ezzel a szóval kotorázta elő a kopott ember.

– Itt van pedig ötszáz darab százas.

Ötvenezer forint.

Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Ujoncz embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.

Ez is meg volt. No, az excellentiás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.

– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harmincz darab ezeres.

Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.

S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végig számlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező hevreka hangján kiálthatá:

– Ez nem harmincz, hanem harminczegy darab!

Tóth uram nem hogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:

– Igen is. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr ő kegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletü kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, a melyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utczán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka? Annak nem lehet befogni a száját. A mint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az ő neki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy «a fanyelü szent», a mi elég csunyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Már most találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket s aztán ülhetünk a tömlöczben nagyméltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletre méltó szent képet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.

– Hja! kedves nagyuram, Tóth uram! monda Korcza úr, ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg buzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…

– Még processio is! szörnyedt el Tóth uram.

– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan, a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry uradalom? Négy napi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!

– Hát hisz arra való ez a harminczegyedik ezeres! szólt hunyorgatva Tóth uram. Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kivül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már én nekem az a nyelves asszony.

– No, jól van. Én megpróbálom. Monda Korcza úr fontoskodó képpel. De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog: nem igérhetek semmi bizonyosat.

– No csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.

– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is domine fráter Kálmán fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban s Tóth uram irja alá. Én pedig megirom a nyugtatványt erről a kis pénzről.

Ez volt tehát az a «kis pénz», a mit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.

Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.

Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odább állt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, a minek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az iróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.

Akkor aztán szaladt a félbehagyott informatiót folytatni.

A mint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, a mi szemét megszurta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyü, a milyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági dijt a patvarista számára.

Kálmán felbontá, mi az? Egy két garasos volt.

Hogy felugrott a helyéből mérgesen!

Hiszen az is nagy boszuság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy két garasost! Egy vastag veres rézpénzt!

Hogy nem ütheti a hátához!

Tréfálni akart a gazdag paraszt? vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos kharakterét?

Ez már mégis nagy boszuság!

Most már hova szaladjon utána?

Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a két garasos.

A mint e fölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.

«Szabad!»

A kopogtatás ismétlődik.

«Szabad már!»

Meg ujra kopogtatnak.

– Ejnye, ki az már?

Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, a ki nem tud bejönni?

Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hét galléru köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette és a kezében tartja. Kopasz fejének hajaszálai hátulról előre húzva takargatják mostohául a deficitet. Arczának soványsága azt látszik hirdetni, hogy ime egy ember, a ki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyirva s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.

Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással monda:

– Alázatos szegény szolgája az úrnak.

Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentul minden kopott külsejü látogatóval a legnyájasabban bánjék s annálfogva még annál is szerényebben viszonza:

– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?

A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmetesen:

– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális urhoz?

Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:

– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.

A szerény látogató erre valódi inséges szuplikáló hangon könyörge:

– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?

– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal. A kis kopott ember az alatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.

– Egyébiránt mit kiván uraságod a princzipálisomtól? Kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.

A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát, s két tenyerét egymás fölött simogatva, nyögé ki:

– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.

No biz ezt Kálmán hamarább is kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, a kik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába, először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s a kiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egy pár krajczárral, a hogy épen kedvében találják.

Nosza eszébe jutott az elkárhozott két garasos.

Menten sietett az iróasztalához, s aztán nagylelkü pártfogói arczczal jött vissza az öreg urhoz.

– No hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám; szólt markába nyomva a két garast, már most az Isten áldja meg békével.

Az öreg úr nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.

– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifju úr grácziáját. Az Isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.

Még a becsukott ajtón kivül is hálálkodott; Kálmán utána nézett az ablakon. Az öreg úr még az utczán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.

Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

Egy óra mulva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdunak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.

– Nem keresett valaki az alatt? Kérdezé azután Kálmántól, a mint benyitott.

– Valami kéregető. Elutasítottam, felelt Kálmán, fel sem nézve az irásból.

Korcza úr át sem öltözött, mikor haza érkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a himzettet nyomta a fejébe.

Kis idő mulva megint hangzott az a gyanus kopogtatás az ajtón, háromszor egymásután, s a sok «szabad! tessék! herein!» biztatásra végre ki is nyilt az ajtó s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.

Kálmán boszusan csapta le a tollát s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza urnak: «már megint itt van!» de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.

A mindig pökhendi arcz, melylyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, utközben bókokat csapva kurta mazurka lépésben.

– Áh! alázatos szolgája excellentiádnak!

Excellentiádnak!

Kálmánnak elakadt a lélekzete.

Ő ezt az excellentiás urat épen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!

Az excellentiás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.

– Frissen, domine fráter! kiálta Korcza úr, segítsen levetni ő excellentiája köpenyegét.

– Oh kérem alássan, meg nem engedhetem. Tiltakozék az excellentia. S nem engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a köpenyét, azt összehajtva letette egy székre s maradt egy szál kabátban, mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és bársonygalléru, állig begombolva; úgy hogy a gyémánt keresztnek, melyet nyakában viselt, csak a felső hegye látszott ki rajta.

– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellentiádnak! Kálmán fráter, adjon egy zsámolyt ő excellentiája lába alá.

– Óh köszönöm alásan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd folytassa a munkáját a generose domine Kálmán.

Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.

Mintha tövisekre ültették volna le!

– Vártam már excellentiádra; monda Korcza úr. Lesz szerencsém ebéden itt tisztelhetni.

– Oh enyém lesz a szerencse.

– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön átvenni.

Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!

Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a kopott öreg úr, a kinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a főispánnak, a kihez ő neki majd jurátusnak kell menni. No ez szép első találkozás volt. Égett még a füle hegye is.

S ő excellentiája mind ezt nem látszott észrevenni.

Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.

Ez volt az a «kis pénz», a miért az ügyvéd urat kereste.

Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát s mondogatta magának: «óh te poéta! oh te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá is kellett dupláznod?»

A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták az időt; akkor aztán Korcza úr félre inté Kálmánt s suttogva adá neki az utasításokat, hogy patvaristai kötelességéhez képest minő, hová eldugott palaczkokat hozzon fel ez alkalommal a pinczéből? Maga nyitogassa fel és szedegesse ki a dugóit.

Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának ebédet. Alig akart előkerülni a pinczéből.

Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképen!

Mire visszakerült a palaczkokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon kaczagnak valamin.

A mint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kaczagást.

Világos, hogy a két garasnak nevettek.

A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelidségbe hozta arczvonásait, hogy azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett hozzá, ha egyszer nevetésre kuszálta képe ránczait, míg azokat megint más configuratióba birja összerendezni.

Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra, minden tekintetéből kiolvashatta a «két garas» fatalis esetét.

Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek s aztán osonhasson valamerre.

De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; a mint felkeltek az asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a bevezetési formaság s oda állítá ő excellentiája elé, e szavakkal mutatva őt be:

– A főispán úr ő excellentiájának leendő júrátusa.

– Van szerencsém; mondá ő excellentiája. Sok jót hallottam uram öcsém felől beszéltetni. Szép készültségü, jó erkölcsü ifju. Nagyon örülök, hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer találkozni. (No most!) Jó szivéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja osztogatni a pénzt, akkor ön soha sem lesz gazdag ember.

Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó; ő excellentiája is mosolygott nagy szeliden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.

Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a száz esztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.

Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anecdotáin nevetni. Ha jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják mondani.

A nyájas, alázatos excellentiás úr is kivetkőzik az eddigi feszes hernyóbáb hüvelyéből, s a fekete kávé és pipa mellett átalakul a régiekre visszaszállongó lepkévé.

Diákul beszélnek.

Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal.

Oh! milyen jól esik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén. Azon a nyelven, a melyben nevelkedett; a melyen gondolkozik, a melyen éjjel álmában beszél, a melyen az úr Istent megszólítja és viszont megérti; a mely a királynak és a nemes embernek a nyelve; a mely megkülömbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; a mely a «corpus juris» és a privilegiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet meghajol, s a «senki» nyelve, mely senkit meg nem aláz.

Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül a két garasra a sor.

No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is engedelmet kért, hogy szinte latin idiomában előadja azt az előzményt, mely a fatalis két garast az asztalára hozta.

Kiderült, hogy ebéd után ő neki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd előtt.

Ő excellentiája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit, oly pompás derültségben tartá az a tréfás quiproquo, a mibe Tóth Máté uram Kálmán félreértése folytán került.

– Ad vocem! monda a gróf, kiverve pipáját. Azzal a Tóth Mátéval még énnekem valami végeznivalóm volna.

– Parancsoljon velem excellentiád, monda Korcza úr; ismét nyujtva a dohánydöbözt az illatos véki dohánynyal.

– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, a mit szeretnék tőle visszanyerni.

Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony papirszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.

– Kálmán fráter! gyujtsa meg ő excellentiája pipáját.

Kálmán a neki nyujtott fidibuson e szót olvasá: «taceat!» (hallgasson!)

– Mi legyen az a tárgy? kérdezé Korcza úr.

– Egy kőfeszület.

– Egy kőfeszület? Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hirét sem hallotta volna.

– Igen; egy fogadási emlék-kereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda, midőn a pusztát donatióba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla, mert már husz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a herczegnő, annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy a családi szent ereklye a jószággal együtt egy schismaticus paraszt birtokába került; és semmiképen meg nem akarja engedni, hogy a kereszt kálvinista-kézen maradjon.

Korcza úr nagy füstfellegeket fujt a pipájából s nézett a maga alkotta ködbe.

– Hja! Ez pedig nehéz dolog! monda farizeus-képpel. A szerződésben minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó jószágnak nem lehet nevezni; az oda van építve.

Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté számára annak az ezer forintját. Dehogy értette! A poéta!

– De talán ide adná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi hasznát sem veszi.

– De igen is veszi hasznát. Azon szent ereklye egyuttal búcsújáró-hely; a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei épen a búcsújárók. A kereszt eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást szenvedni.

– Hát tudja mit? fiskális úr: egyezzék ki azzal a becsületes emberrel. Én nem merek a herczegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e czélra egy ezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?

– Már nem tudom. Meg fogom kisérteni, monda Korcza úr; ott hagyva heverni az asztalon az előkerült ezerest. Hanem egytől óvom excellentiádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellentiád micsoda pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tizszerannyival sem elégszik meg. Oh, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!

A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos parasztot, s igérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e nagy szivességeért.

Kálmán most már többet kezdett érteni.

A discursust és negociatiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos koczogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté uram is más ember.

Szemei ragyogtak s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra állt.

– Jelentem alássan, megjöttem.

Ő excellentiája fel is kerekedett mindjárt s igyekezett mentül távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az emberrel, a kinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázó szobából az irodába, a hová Kálmán kikisérte. Korcza urat nem engedte maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Ő excellentiáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán az ötgalléru köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt a kapu előtt; ő excellentiája hetvennégy éve daczára könnyedén szökött fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt a felől, hogy alázatos szegény szolgája marad.

Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén elhordatja azt onnan.

– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! monda Korcza úr, vállára veregetve az örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.

– De meg is szolgálom az úrnak, monda a boldoggá tett férfiú, mihelyt hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malaczot.

S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén vitt hegyen, völgyön odább.

Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyéd így szólt patvaristájához:

– No, domine fráter! Vegye elő naplóját s irja be sub rubro «sportulák, accidentiák:» «a szent kereszt ügyeért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth Mátétól 1000 frt.»

Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nem tetszését.

– Hát maga mit tenne ez esetben?

– Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az ezer forintját s kivánnám tőlük a honorariumot.

– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malaczot; a gróftól pedig azt a kétgarasost, a mit a patvaristája adott neki. Oh, maga poéta!

Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malaczot; de biz az is csak olyan nyársra való malacz volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a herczegnő sajátkezű köszönő levelét küldé el neki, sajátkezüleg czimezett boritékban; hanem a két garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza úr, mert németül volt irva, s valahányszor német levelet kellett neki elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene kijárnia.