A CZÁFOLAT.
Reading edition
Kálmán még nem volt húsz éves, midőn első replikáját megirta. Két napja hiányzott a huszadik évből.
Oh visszahozhatatlan boldogságu napjai a XX-as szám betelésének!
Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: «ma vagyok először húsz éves!»
(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincz éves lenni, mielőtt húsz évessé lett volna.)
Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről irt: egy megtámadott nőről, a ki szép, a ki szenved.
Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt a szive mondá.
Mily reszkető kiváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajjon mit fog rá mondani?
Elszánta magát, hogy szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai? Nagy elszántság kellett ahhoz!
Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.
A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanus szemmel, a mivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.
Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.
Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?
– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal értte.
A szép védencznő a boudoirban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve fehér mousselin köntösben, melynek széles himzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke-főkötő, mely alul angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.
A bájos szalma-özvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; boudoirja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagály, veres kormánytollakkal; egy rózsaszinű kakadu, piros bóbitával; egy buzavirágszin kanári madár; egy pitypalatty, egy fehér gerliczepár; azután az emlősök osztályából: egy házi-menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengeri-malacz, egy fekete, egy szürke, meg egy veres mókus, egy bolognei selyemszőrű öleb, egy tüskés sül, meg egy kapuczinus-majom, azután egy ezüstkigyó, meg geometra-tekenős béka, meg egy leveli-béka, és nagy számu aranyhalak.
A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagály kapott tejes-kávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty buzát, a gerlicze tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres mókus almát, a majom evett mindenből, a mit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott s a kigyóval és tekenőczczel vitatkozott kedvencz étele fölött; a leveli békának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.
A papagály tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknöncz viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.
És ez a sok fenevad mind szabadon járt, kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.
– Ah! kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. Valahára eljött!
Madár, barom erre az egy perczre szétfutott a szoba minden szegletébe.
– El voltam ez ideig foglalva a védirattal. Menté magát Kálmán.
– Talán már készen is van? Szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.
– Elhoztam, hogy nagyságod birálata alá bocsássam művemet.
– Ah! az nagyon szép. Az is diákúl van?
– Nem. Ezt magyarúl irtam.
– Jó, jó. Úgy is megértem.
(Az «úgy is» magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németűl folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a salonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarúl szólítani meg egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)
Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarúl is csak megérti.
Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép diszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.
Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot s hozzáfogott annak előadásához.
No, szép kis előadás volt!
A gerliczepár belekukurúzott, a fürj közbe pitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentül nagyobb hangott hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantalonszárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknöncz bukfenczet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára s nagy bölcsen mondogatá az ő magas röptű költői phrázisaira a maga észrevételeit:
«Schau, schau!»
De hisz így lehetetlen kivánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.
A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette, jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser is elkezdett ugatni.
Másként kellett segíteni a dolgon.
– Ugyan jöjjön, üljön ide mellém a pamlagra.
Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán, jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva s odahelyezte a vállára.
A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: «Kálmán!»
A fiatal ember megdöbbenve tekinte fel, mikor ez a szárnyasállat nevén szólitá.
A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidérczet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.
– Hallgat, maga szemtelen!
A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.
Legalább Kálmán olvashatta háborítlanúl a replikája végét.
Ez volt a java.
Itt irta le a birák tudomására védencznője jellemét, szivvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt az igazi költő.
A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, oda hajolt föléje; tán hogy az irásba láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arczára hulló fürtök villanyos érintését s vállával hallotta a hölgy szivének dobogását.
A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, a mit irt, hogy maga is könyezett bele. Remekelt.
A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül.
Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a birálatot.
Katinka szemei is ő rajta függtek: a vétkező szép szemek!
A kérdés ez volt: «nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak irtalak le?»
– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind; hanem…
Következett a czáfolat.
A czáfolatot ajk mondta ajknak.
Kálmán ezen a napon lett húsz éves. Mikor az álom ébrenlétté válik.
Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tünt fel.
Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.
– Nos? hát? mit szólt a szép asszony a replikához? kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.
Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, a mit aztán nem evett meg.
– Azt mondta, hogy igen szép…
– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a replikára?
– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.
Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.
– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.
Kálmán úgy tett, mint a kinek semmi sem fekszik most annyira a szivén, mint a hónapos retket meghámozni.
Korcza úr magában nevetett.
– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét; szurdalódék tovább.
Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.
– Én a zöldjét szeretem.
– Jó is az, mondá Korcza úr, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.
Azzal két reteknek a zöldjét a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, a kinek zöldleveles szarvai vannak.
– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az igen szép, hanem hanem «nem igaz!»
Kálmán földre ejté a villáját, a mi igen jó alkalom volt rá nézve egy perczre az asztal alá eltünhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.
– Nem mondta azt.
– Nem mondta? ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.
– Én így szeretem.
– Hát jól van.
A következő ételig békét hagyott a fiatal embernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elől. De Korcza úr mégis utólérte, mikor inni akart.
– Kérem, ez az én poharam!
Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.
– No hát, domine fráter! szólt fogpiszkálóját fogai közé dugva, e szerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.
Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.
– Ahán! mondá Korcza úr, egyet intve homlokával, s oda könyökölt az asztalra, azzal a két zöldlevelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint valami kigyófulánkkal fenyegette.
– Ahán! No, már most lássuk, melyik vergődik önben tulsúlyra, a prókátor-e, vagy a poéta?
– Nem értem a kérdést.
– Dehogy nem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védenczre nézve czélszerű, mert igen szép és ragyogó; tehát én beigtatom azt, a mit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Már most hát mit mond maga, domine fráter?
Kálmán igen könnyű szerrel akarta magát kivágni a dilemmából.
– Ejh! hisz az egész csak jogászi stylusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.
– Áh! kiálta Korcza úr, csak jogászi stylusgyakorlat? Csak scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak studium volt. Csak exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatal embert szeretem, a ki a kötelességén túl is studiumot fordít a maga szakmájára. Már most legyen olyan jó, tranchirozza fel azt a kappant.
A míg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr, a kappan érdekében; hanem a mint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.
– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Már most én azt tanácsolnám magának, hogy a studium tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra s irja meg a vádló ügyvéd replikáját.
– Nos, miért ne? szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. Azt is megkisérthetem.
– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez épen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nem csak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna?
Kálmán már azt hitte, hogy egészen abstract térre vonul át az értekezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.
– Majd megkisértem.
– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, a mi az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stylusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, a mikor nem lehet poétázni, nem lehet ideálizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.
Kálmán kiváncsivá volt téve.
Ebéd végeztével elkisérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.
Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.
– Ime, ez Csollánné asszony levele, szólt Korcza úr: most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, a melyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, a mit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.
Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét, Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, a mely által utóljára is a fiatal emberrel nem történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágyja benőjön.) Próbára akarta-e őt tenni? Vagy valami ravasz messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, a mi a nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nem csak az ellenfél ügyvédi actióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte; az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kivánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr irhatta újra maga.