A THEÁTRISTÁK.

Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utczák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak ő táblabiróságának, mikor végig megy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, a mik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. «Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!»

Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni lássa. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.

– Itt vannak! Megjöttek! kiálta izzadságtól ragyogó arczczal.

– Kik vannak itt? kérdé a nagyasszony.

– A theátristák! Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a czédulát a generális gyűlésben. Az aztán a director! Jaj, de szép ember. Akár egy viczispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán czédulát is kaptam. Itt van ni: «Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi szinjáték 5 felvonásban; irta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska».

És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a czédulát, minden személyzetével együtt, egész a «vége tíz óra után»-ig.

Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok «úr», «ifjasszony», «leányasszony» sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, a melyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. «Borcsay» nevét leste csupán. Az nem volt köztük.

Béni bácsi letette a nagyasszony elé a szinlapot s aztán könyörgésre fogta a dolgot.

– Ugy-e kedvesz, édesz, jó mamáczkám, elmegyünk a theátrumba? Menjünk el a theátrumba! Bizony czak elmenjünk a theátrumba!

Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, a mint ilyen kunyorálásba esett át.

– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.

Béni bácsi nagyot ugrott örömében.

– Ugy-e a Czilike isz eljön?

– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.

– Ugy-e Kálmán öczém isz eljön?

– Én nem megyek. Tanulnom kell, válaszolt Kálmán.

– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, még pedig herczeg. Az magának druszája.

– No ne búsulj! mondá az anyja, majd eljátszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: «Lengyelországi Benjámin, vagy a kétgarasos atyafi».

– Jaj, mamáczkám! úgy-e, abba isz elmegyünk?

– Mindenbe elmegyünk, a míg csak itt lesznek; abonnirozunk három zártszéket.

– Miért nem négyet? Kálmán öczémnek is.

– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.

– Nem igen fogok ráérni az idén, mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól s ment a szobájába tanulni; ott hagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymásután visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.

S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az uj redingotot fölvehesse, mikor elkiséri őket a szinházba.

De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.

Milyen pompásan illett rá ez az uj tobákszinű redingot, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!

Még az utolsó perczben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.

Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.

Késő fél tizenegy óra vetette haza a szinházlátogatókat.

Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a szinészek! Micsoda előadás! Soha sem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen herczegek!

Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingotot.

De még a nagyasszony is meg volt elégedve.

– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, a miből az ember épül valamit. Nem csak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.

Kivált az a Bányaváry! A ki Kálmán herczeget adta. Az tetszett nekem legjobban, heveskedék Béni bácsi.

– De az igazgató a legjobb szinész, monda a nagyasszony.

– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban, szólt Czilike.

Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.

A szinház persze zsúfolva volt (az aranysas tánczterméből átalakítva).

– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak. Ez volt Béni bácsi approxamitiv calculusa. Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.

Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma? hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a társaság azt a szomorú nótát, hogy

Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy «Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara:» csak a szemöldöke rángatásával birta jelezni, hogy még ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy «Puszta a Béla udvara!» csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől-végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.

Kálmán nem birt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje épen tele volt a «zálogperek» mindenféle tekervényeivel, a miknek semmi közük az előadó művészethez.

Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos fölfedezést tette, hogy a redingótján hátul végig csepegett a fagygyugyertya; mert épen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az ujdonatuj redingot!

Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle chemiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dült a párnái közé s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy «Hunnia nyög letiporva» még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingotja is faggyu-cseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.

Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; a midőn öcsém uram nagy hajnalban fölkelvén, a míg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából, úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingothoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyu-cseppről a hátán.

A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay szintársulatáról. A társaság kitünő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitünt, hogy a theátristák nem valami szedettvedett csőcselék, hanem literatus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint astronomiáról, vagy historiáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, a miknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpáczik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a szinpadon, hogy mindenkit megnevettet? a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiu, a minőt csak kivánni lehet; sőt még maga a czédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles száju kis Rák bácsi, egy respektabilis persona, ki, mint tudva van, maga is házi úr Miskolczon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utczán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban?

A mi végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia, vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!

Játékrendjük is kitünő; előadják a «Tolvajokat, vagy Moor Károlyt» Schillertől, a «Fösvényt» és a «Botcsinálta doktort» Moliéretől, «Romeo és Juliát» Shakespearetől, Kotzebue «Bak-őzét, Zürzavarát», Benyovszky «Móriczát», Körner «Zrinyijét», Göthe «Faustját» szinre alkalmazva, operákból Béla futását, Zampát (oh, milyen Zampa Bányaváry!) az «Arany-időt», a «Harisnyatakács és uszkárnyirót.» Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek. (Irja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint példul «Bocskay István» és «Cserni Gyurka». (Ez utóbbiak természetesen a koczkáztatott vállalatok közé tartoznak; szerző kegyes elnézésért esedezik.) Sugó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.

Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a szinházba el ne menjenek.

Hódítás volt az, minden hazafiui frázis nélkül. Vitte a közönséget, nem gallérjánál fogva, a «hazafiság a nemzetiségnek», hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.

Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kiváncsiság; pedig nagymama és Czilike mindennap elmentek a theátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is pörölt itéletében sokszor Béni bácsival, a kinek az otromba komikum tetszett legjobban, a mit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer «Kakambukifornihorgyeminomen herczeget» adnák.

«Az már csak pajtába való!» volt rá a nagyasszony véleménye (t. i. olyan szinésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).

Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.

Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarább szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.

Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a szinházba menetelnél.

Egy este pedig, már a hét órai harangszó után jócskán, szalad nagy sietve haza Béni bácsi: csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminalis eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi aztán, a mint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.

De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a theátrumból; s aztán a míg átöltözött magyarból civilbe, mindazon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a cassánál, a kitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?

– Nem jön el ma sem kedves Kálmán öcsém a theátrumba?

Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.

– Nem, bátyám, tanulnom kell.

– Ejnye, minek tanul olyan sokat? még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, a kinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.

De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem birta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.

S csakugyan nem volt már a cassánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. «Sganarellát» adták.

Hát csak befurakodott; gondolta, a billétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.

Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával huzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját s azt kérdi, hát maga hogy jött ide? Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a billétet. A szinpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: «nini! ott egy ember áll, a ki nem fizetett be.»

De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s a mint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingótszárnyak merész koczkáztatásával egész a proscenium-lámpákig, s az alatt, míg a czigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthuszast a zsebéből s elkezdett vele a sugó félkupoláján bekoczogtatni.

– Sugó úr! Sugó úr! Kérem! Huzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.

A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhuzására.

A mint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a szinpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.

– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jőjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a cassánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.

S azzal lábaihoz helyezte a huszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.

No, hanem támadt erre boltozathámlító kaczagás az egész teremben.

Béni bácsi hátrafordult s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek? Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.

– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! Kiálta egy mindenen túl csengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré; mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!

Hanem előbb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.