A SÁRGA VIOLÁK.

E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, a mit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy a ki ily koczkáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)

Az öreg asszonyság őszinte szivességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyenczévé! mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! hogy fogadták egész szekérsorral, meg bandériummal, mikor Miskolczra ment; hogy lett egy nap «per tu» tizenkét mágnással; már annak ha fele volt is igaz, sok volt.

A nagyasszony a szivesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghivják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a szinészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony scrupulusai miatt elvettetett.

Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: «katonatiszt, pap és mágnás.»

Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, a hol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, a kiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.

Hát a szinész?

No az egeszen más! Az csak eltürt nemzetiség. A felől mindenki tudja, hogy csak grácziából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavirmester. Nem jön férfiszámba.

Pedig Czilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora- és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.

Egyszer, mikor épen a szinésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Czilike milyen szépen énekel, a vendég-asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, a miket tud.

A lányka irult-pirult, vonakodott: «de hát melyiket?»

Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.

– Azt, hogy: «Von der Alpe tönt das Horn.»

– Azt én nem tudom.

– Dehogy nem. Bányaváry úrral a multkor énekelte. Majd kisérni fogja Bányaváry úr.

Bányaváry aztán vette a gitárrt s elkezdé a német dalt; Czilike is csak belejött aztán, s amint egyszer neki bátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.

– Kisasszony! monda az igazgató; nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.

A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.

– Úgy-e bár, mink is tudunk valamit, a minek még önök is tapsolhatnak?!

Hanem hát szép Czilike! azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy «a havasról szól a kürt!»

… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a szintársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.

Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.

Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Már most ő azt soha sem fogja többé látni.

S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, melylyel jutalom- és bucsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szive alluvialis rétegeiben elrejtett hódolatát; de ime, tél van.

Voltak azonban a nagyasszonynak hirhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszinű szegélylyel, mik épen ez időben nyiltak legjavában; tele volt velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.

Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenodiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.

Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a szinházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, a nélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, a mit magával vitt; ő visszatér, a sok cserép sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A csonkított részt az utcza felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a kárt. Azzal aztán egyenesen a szinpadra megy. A bukétot átadja, s csak így tér vissza a mamához.

Ez így volt kicsinálva.

Az nap pedig még egy bucsú-ebédre voltak a szinészek előbbkelő tagjai a nagyasszonyhoz híva.

A director magas páthoszszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szives vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jőjjenek is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.

Czilike is olyan jó volt, hogy bucsúdalt énekelt nekik: «Isten hozzád, te csendes ház!»

A dal végén mindenkinek a szeme könyes volt. Czilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, a miről az a dal emlékezik. Azután bucsút vettek és elmentek.

Kálmán egész lakásáig kisérte barátját, Bányaváryt, s Czilike és a nagyasszony az utczaajtóból utánuk néztek, a míg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.

És azután minden úgy történt, a hogy ő kicsinálta.

A zsebkendő otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos virág-levagdalás, a bűnnyomok eltakarása, s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg s egy meleg kézszorítással jutalmazá.

Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!

De annál többet is tett. A mit már Béni bácsi sem kivánt tőle.

Azt tette, hogy mikor a szinpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.

«Hüh, lelkem ifjasszony! mondá magában Béni bácsi. Mit csinált! nem azért adtam én magának a sárga viola-bukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpásokhoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már a bukétot.»

Hanem az bizony végigjátszotta a sárga viola-bukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát?

Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit? s miután mindenki elmondá a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:

– De milyen természetes formájú csinált virág-bukétokat viselnek ezek a szinésznők!

S nagy szive könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arczán, ki sehogy sem birta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.

Nem vett észre a mama semmit!

Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes szintársulat, dalkart képezve elénekelé bucsúdal gyanánt a «jer vidám csónakos»-t, a mi a közönségnek olyan kedvencz dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a «Fidelim, Lillám!» refrainejét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szives pártolást, szivébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgy, hogy a közönség szépen haza takarodott, s a szónok még mindig beszélt; a szinészek is levetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a szinpadon, de az epilognak még sem volt vége; míg a művészi önkivületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: «aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is haza megyek.»

Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement süspendüvel.

Az utczán minden ember «Fidelim, Lillám»-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szive körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra, «Fidelim, Lillám!» csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy korcsmából hazatérő polgártárs éneke «Fidelim, Lillám!» Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a «dicsértessék a Jézus Krisztus!» helyett fohászkodni, hogy «Fidelim, Lillám!» S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.

Hanem ez már nem a «Fidelim Lillám»-at énekelte! De nem ám.

– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!

No! most rájöttek a sárga viola tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt s dunnája alá, mint valami erősségbe.

A nagyasszony jött nagy furiával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.

De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém iróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, koczkáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.

S a mint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arcza, mely rendesen piros volt, most szederjés szint váltott a haragtól.

– Olvasd! Olvasd ezt! Rivalt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.

Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté a le fejét.

Bucsúlevél volt az – Czilikétől.

A kedvencz leány elment a theátristákkal, szinpadi princzesznek, szinész mátkájának, művészet martyrjának, családja számüzöttének. Azt irta meg nagynénjének abban a levélben.

Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajtavaló ruháját, úgy szökött a háztól.

Ha utána gondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sirva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.

– Meg vagyok gyalázva! Világ csufjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!

Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsó ruháiban, mint egy napvilágra kiszorult kisértet, odarohant mamájához.

– Mama! Édesz mama! Az Isztenért. Ne haljon meg! Czilike! Hozza frisszen az opodeldokot!

– Eredj a gutába az opodeldokoddal! kiálta rá a nagyasszony, a nagy sirásból még nagyobb méregbe hozva. Ne ordíts a Czili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.

Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön el kezdett öltözködni, s mindent viszájáról szedett fel magára.

Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi? Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy a mire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahoz neki, a költőnek még elég szive nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik és készül magas állású úrnak!

A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre!

– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért boszút áll, igazságot szolgáltat?

– Nincs, felelt Kálmán.

– No hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.

S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény a feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet s úgy vágta a földhöz, hogy a fentisztelt magas úr sem tette volna különben.

Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.

Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma épen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.

– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!

– Nekem! Hebegé Béni bácsi; s aztán csakhogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhuzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.

A rémületet arcz még soha jobban ki nem fejezte.

A nagyasszony elkezdett kaczagni rajta. Két öklét összeszorítva, fenyegetőzött és kaczagott; majd a szive szakadt meg, úgy kaczagott.

Azután leült a pamlagra s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig és bámult maga elé mereven.

Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbeszedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.

– Összeszedted már a könyvedet? Kérdé aztán egyszer.

– Igen.

– Soká kell még készülnöd belőle?

– Már készen vagyok.

– Mikor indulsz a vizsgát letenni?

– Holnap, ha akarod.

– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához; ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, a milyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás, vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem a csábitójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? nem hallottam hirét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a himével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kinlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, a hol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. A mim van, kilencz tizedrészét magam kerestem. Uraság, gazdagság, a mit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; birói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha: eltaszítlak és elhagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat, nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy a mit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!

Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé, megcsókolá, s azután e szókat suttogá:

Még ma elmegyek…