A MESSZELÁTÓ CSALÁD.

Könnyű a regényirónak, mert ez azt irhatja, a mi neki tetszik; de nehéz a történetirónak, mert ennek azt kell irnia, a mi igaz. A mai realisticus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént; még azt is megkivánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a mechanica, chemia és electromagnetismus szabályai szerint lehetséges is volt, hogy megtörtént legyen.

A régi módi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A «véletlen» nem fogadtatik el a forgalomban, s a «szerelem» megengedtetik ugyan, de a genesisére nézve alapos indokolást vár.

Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a «véletlen» és a «szerelem» csillagképleteinek a maga egét megnyitni?

Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis ötszörte gazdagabbak és rangjuk magasabb.

Kezdjünk az analysishez.

A Decséry grófok egy «messzelátó» családot képeztek.

A «messzelátás» ezuttal magasabb értelme a speculátiónak.

A messzelátás, vagy mondjuk, hogy speculátió, saját benszületett ösztönt és tehetségeket kiván. A kibe ez beleszületett, az annak minden körülményben hasznát veszi.

A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).

Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos, imádkozni szerető fiu, ki mindennap ministrál a családi kápolnában, mikor pater Demsus misézik és áhitattal viseli a csipkés choral inget a veres zubbony felett. A másodszülött gyönge félénk gyermek, ki megijed a puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépász, mihelyt a nevelő szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon, ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.

Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a legkisebb, a melyik olyan mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályákra spekulálni.

Az öreg apa nevezetes acquisitor. Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont szerzett össze ezen az úton. Elád, cserél, újra vásárol, zálogba vesz, auctiót ád, virtualitásokat vásárol, impetrál, kiváltogat, commassál, ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy dominium kézalatti eladásra, subhastatióra? előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit megelőzhessen.

A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb speculátiói vannak; nem dominiumokra, de egész országra terjednek ki: s ebben anyja, a herczegnő a vezetője.

Van egy magyar szó: «nexus».

Ez a «nexus» az egyedüli nagy hatalom a világon.

Uralkodók sainte alliancea, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok, ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas szó előtt: «nexus».

Ott ül az a birói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a boudoirban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöld asztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audientia-termek ajtait, ott informál a ministereknél, ott tánczol az udvari bálokban, ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, a mit ember vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező itéletet, népszerüséget; s kisegít minden bajból; ez a «nexus».

Ennek a nexuscsinálásnak a titkával birt a herczegnő s ő utána fia, a főispán.

Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számitásba vehető kört; a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.

Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi rendszer.

A «jurátus» valami mythologiai személy volt, a kinek létezését még majd utoljára el sem hiszik.

A húsz éves fiatal jogtudós gyereket egyszerre megteszik olyan nagy úrrá, a kinek szabad volt kardot viselni az utczán, szabad volt belépni a királyi kuria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezi az előadottakat; a ki leülhetett a királyi személynök asztalához, s tánczolt az udvari bálok grófnőivel; a kinek bizonyságtétele egymagában annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabiróé és esküdté együtt, a kinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra s annak birtokosát evocálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szükség esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt a kinek még az 1723-dik 50. t. cz. országos fizetést is rendelt; s a kinek mind ezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.

Ez így tartott egy esztendeig.

Akkor aztán letette a censurát, megkapta a diplomát s azzal vége volt a dicsőségnek, letétették a kardját, becsapták az orra előtt a kuria tanácstermének az ajtaját, eltették a székét a királyi személynök asztalától, megszünt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett vissza megint szegény ördögnek, a kinek ugyan szépen kell könyörögnie, hogy az emberekkel sürűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis helyet.

Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry főispán kettőt, hármat, néha többet is; a kiket aztán másik évben megint mások váltottak fel.

Neki, mint főispánnak, ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez tévedés volt. A főispánban és egész családjában volt ugyan nagy adag takarékosság; de a jurátusi rendszer ő nála messzebb látó terv volt.

Ő kiszemelte magának az ország fiatalai közül azokat, a kik ész, vagy birtok szerint nagy reményekre jogosítottak s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifju kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.

Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul vitte magával azt a láthatlan, de elszakíthatlan fonalat, a mely őt kötve tartja hozzá.

Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy a mint kiléptek a világba, mingyárt találtak ott valami üres helyet a maguk számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.

Ilyen formán lassankint minden körbe elhatoltak a láthatlan fonalak, mik a Decséry háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s ha Decséry herczegnő valamire azt mondta: ennek így kell lenni, az bizonyosan úgy is történt meg.

Ekkor keletkezett valami, a mi még eddig nem volt. Valami új, egészen névtelen dolog.

Nincs is a szótárban; mi az?

Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen kihirdetteti a patenst, egyszer csak az asztal tulsó végén feláll valaki, s azt mondja, hogy a patenst kihirdetni törvény szerint nem szabad?

Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi ujonczozás és adóügy végett, ott egy marczona alakokból álló deputátió várja, az első alak így mutatja be magát: «én Varju vagyok», a második így szól: «én Farkas vagyok», a harmadik azt mondja: «én Medve vagyok», s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy «kérem, én emberekhez jöttem, nem vadállatokhoz»; azok tartanak neki egy olyan értekezést törvényességről és alkotmányosságról, hogy a föúr a kannibálok között szeretne inkább lenni.

És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjonczok elkezdenek titkos gyülekezeteket tartani, s vajudásba hozzák merész, teremtő lélekkel a megvénült világot?

Valami mozog a porban… a Spitzbergák «élő iszapja» dagad s új alkotásra készül.

A világ olyanná alakul, a milyenné a fiatalságot nevelik.

Húsz esztendő elég egy metamorphosisra, mely egy egész országot átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifju kebel adománya, kitör a fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok közül, Neptun daczára?

Jenőy Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.

Ez oldja meg a Decséry házhoz jutását, ez az első fogadtatást.

Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, a hol a czél ragyog, ha nem engedi, eldobják s ott hagyják fekünni a földön.

Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval?

Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte magát ennél a háznál. Talált olyasmire, a mi egy kezdő jogtudósra nézve megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a másik monsieur Henry.

Monsieur Henrynak délelőtt volt üres az ideje, a mikor pater Demsus a kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig egészen faczér volt az esti órákban, a mik monsieur Henryt foglalták el a táncztanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent meg a kertre nyiló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a délutánnak, a mikor a nevelő is felszabadult, meg a tánczmester is; a midőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; épen azon órában ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni: ekkor aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt scytha hitetlenre s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.

A thema mindennap újból ajánlkozott.

A Decséry palota valódi úr-lak volt. Volt annak pompás könyvtára, régiség-muzeuma, képgyüjteménye, a miket a gróf-főispán maga szokott minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behivta a gyermekeket, nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a muzeumőri szerepet, sorba magyarázgatá a becses gyüjtemények ritkaságait.

Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó karzaton lehetett végig tekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a legrégibb litteraturától a legujabbig. Pompás diszkiadások, miknek ára ezerekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkokkal; hirhedett térképgyüjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű szembeötlő osztályozással; a barna bőr, ezüst nyomású sarokkal, a vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr, arany nyomással a régi classicusok, a sárga borjubőr, veres czímsarokkal a történelmi és jogi könyvek, a veres maroquin a szép litteratura. Egy osztály a chinai és japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat, történelem és regék.

Mikor mindezeket végig mutogatta a gróf a bámuló ifjuságnak, monsieur Henry azt a malitiosus kérdést ejté el:

– Hát a magyar litteratura osztálya melyik?

A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak egymás mellett; felül a szekrényre irva: «Hungarica».

– Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven irott könyvek nincsenek?

A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt egy zug; abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.

Ezen a napon Kálmán mikor visszatért a magyar leczkéről, teljes veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.

A szerecsen azt mondta:

«A magyar csak kalendáriumot csinálni való.»

Biróczy azt kivánta Kálmántól, hogy ezért a blasphemiáért segítsen megdöngetni a monsieurt; Kálmán e helyett nyugodtan azt mondá:

– Vous avez raison monsieur. Még ahhoz is mástól kérjük a csillagászi kiszámítást.

Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás gyüjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva, fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf nagy archæolog volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a lelhelyét s egykori tulajdonosát.

Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:

«Magyar munka ez a Bethlen Kata nyakláncza?»

«Nem; ez velenczei mű.»

«Hát ez a csüngős ékszer, a mit Dusán menyasszonya viselt?»

«Ez pedig szerb munka. A czifrázatai mutatják.»

«Hát ezek az abrudbányai kőfaragványok.»

«Ezek római emlékek.»

«De ez a czifra buzogány csak magyar termény?»

«Nem, ez cseh maradvány.»

«Ezeknek a huszárkardoknak a készitője csak magyar volt?»

«Nem; rajta a neve: «Fringia.»

«Ezt a szép hólyagos billikomot ki készitette Báthorynak?»

«Brassói szász.»

«Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?»

«Nem. A Qvádok harczoltak azokkal.»

«De legalább ezek a kőbalták.»

«Azok a kőkor ismeretlen benszülötteinek emlékei.»

«Nincs a régi érmek között a hires Rákóczy fejedelemnek egy emlékpénze?»

«Itt van egy, rézből.»

«De hisz erre is latinul van irva: «pro libertate.»

Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakas viadalon monsieur Henry és Biróczy között.

«A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.»

Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorún azt mondta:

«Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a sarmatának, a quádnak, marahánnak, a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de annak a népnek, mely ezt a földet nagyon szerette, semmi emléke nem marad itt.»

Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a szerecsen azt állitotta, hogy a magyar pictor csak tulipántos ládát festeni való.

A decsériék istállóiban gyüjteménye állt az angol, arab, norman paripáknak. Henry magyar ló után is hiába tudakozódott.

«Magyar ló csak forspontnak való.»

Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a néger-franczia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.

«A magyar csak úrnak, vagy parasztnak való.»

Gyakran ellátogattak a decséri kastélyba a szomszédban állomásozó ezredek főtisztei, vidám, mulatságos férfiak.

Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velök. Tudakolá, itt születtek-e? Jamais!

«A magyar vitéz csak közkatonának való.»

És mind ezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent mosdatni; hanem ráhagyta, hogy «vous avez raison». Eddig úgy van.

Csupán egy dolgotok van, magyaroknak, mondá egy este a néger, mikor már Biróczy is elnémult a niebelungi harczban, s ezt az egyet úgy elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódithatnátok vele. Ez a minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó «magyar magántáncz.»

Biróczy féktelenül felkaczagott rá.

«Szénégetőnek tőkén a szeme!»

– De én komolyan beszélek.

– No hát tanits meg engem a magyar solora, szerecsen; hadd hóditom meg vele a világot, henczegett a kis sánta.

– Oh, önt is igen szivesen: s a mi a hódítást illeti, az tökéletes lesz, mert a komikumnak is van hóditó ereje. Hanem a kit önnél szivesebben tanitanék meg rá, a monsieur Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét). Önnél nem veszne kárba a fáradságom. No gondolja meg, monsieur Clamant, naponkint egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor meghálálja azt nekem. Mert higyje el ön, hogy a mit minden iskolában tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi magántáncznak, a mire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra felvinni, mint a két lába hegyei; ha én reám bízza azokat.

Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.

– Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántánczot.

Biróczy malitiosus vigyorgással sugá Kálmán fülébe:

– Te pajtás, nagyon is jól megtaláltad fogadni az én bolond tanácsomat.

Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, a mikor Kálmánnak e nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.

– Az nem lehet, akkor épen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.

– Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskásszájú parasztok beszélik. Hagyjon ön fel ezzel a vesződséggel.

Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből a tekintetből a választ: «hát egy egész mennyországért tele olyan fekete angyalokkal, mint te vagy!»

A négerfranczia nevetett s aztán azt mondá:

– No hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti pavillon termében.

Igy jó lesz.

De nem vesztett volna el egyet is azokból a drága magyar nyelvtani órákból Kálmán!

De még csak egy másodperczet sem. Mikor felment a herczegnő szobájába leczkét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s mikor vége volt a leczkének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.

Oh az olympi gyönyörűség volt.

Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni vele és mondani ugyanazon szavakat.

Lesni ajkain a megszülető igét, tanítni ez ajkakat miként idomuljanak, hogy a határozott magyar magánhangzókat helyesen kiejtsék. Kényszeríteni a lesütött szép szemeket, hogy szemébe nézzenek s találják ki gondolatait.

És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az elégült ragyogást, midőn helyesen talált.

Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó irásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt betűt közébe szúrhatott az ő betüinek, mintha ez is a gyönyörteljes érintkezések egyike volna, mikben a nap és a hold találkozik.

Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy, vagy a tanitó diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, a miért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan szépnek találta mind azt, a mit tanúlt? Hogy később nem volt már neki elég, amit tanitója bizott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven beszéljen tanitójával? Már meglepetésekre készült.

Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?

Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanitványba is.

A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis iróasztallal szemközt ült a herczegnő maga az egész leczke alatt és kötött.

Rettenetesek a nők, a mint ez a négy öklelő szurony egyre vaczog a kezeik között, s aztán máshova vigyáznak. Ez a legéberebb előörs. Ha a francziák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, soha sem lepték volna meg őket a németek.

Semmi gyanus szó nem mondatott s nem iratott le. Kálmán száját már egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De bárgyuság is lett volna szavakkal beszélni ott, a hol a lelkek suttogása hallik.

Valóban szerelem volt az!

Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta viszont a maga részéről éjfélekig a kerti pavillonban egyedül bezárkozva a négerrel, a magyar magántánczot.

De az valóban eszményi szép táncz volt. Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délczeg plastica, erő és kellem egyesült benne, művészet, rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, a kik azt most a szinpadról látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltünt egészen. Még én emlékszem a korra, a melyben hódított. Az utolsó magántánczot a komáromi főispáni beiktatás ünnepi tánczvigalmán láttam, s a ki azt a fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes egyedül kilépve a sima parquettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori ifjuság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország első képviselőházának az elnöke, születésére: úr, Istenétől: lángész, magától: jellem. Az ilyen látványban csak nagy urak rendezte országos ünepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.

Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.

– Született tánczos! Valódi genie! Az ilyen tánczczal tavernicussá lesz az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur Clamant nem fog az udvari bálban tánczolni, s ha nem mint kamarás jön onnan vissza.

Kálmán maga is érezte azt. A délczeg tánczlépés nagy előny! Szegény tudós ember, a kinek feje egy egész könyvtár, de tánczolni nem tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen miserábilis figura az ottan, hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a messze elálló aranyos prém gallért, hogy botorkál, hogy ütközik mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti el mind azt a mit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor megszólitják, és mind ezt azért, mert lábait elmulasztotta kiképezni; míg az a másik délczeg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön, lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.

Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (t. i. lábujj hegyeire). Biróczy észrevette a lenézést s azzal állt boszút Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mind azokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a «harangot», a «bokázót», a «kigyózót», a «hegyezőt» a «topogót», meg ki tudná valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel birta hányni a lábait, mint Kálmán a «harang»-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a délczeg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk egy majmot Apollo mozdulataival.

Kálmán ilyenkor veres volt mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a tánczát paródiázták, azért dühös volt. Elnyögte, ha gunyolta előtte a néger a magyarnak minden jó tulajdonságát; de a ki már még a magyar magán tánczot is gúny tárgyává volt képes tenni: az ellen felforrott nemes haragja.