XV. A VADÁSZ A VEREMBEN.

Boltay és Teréz egy szóval sem mondtak ellent Fanny határozatának, nem szóltak soha a férjhezmenetel felől, hanem az idő alatt, mint szokás, a kiházasítási czikkek után kezdtek látni, miknél ugyan mind fényesebbeket fog vehetni, ha majd a főúr neje lesz, de legalább elteheti emlékül, s előveheti, ha néha-néha a nagy világ zajából a polgári csendélet szerény örömeire visszagondol.

Fanny férjhezkészülődése azonban oly titokban volt még tartva, hogy senki sem tudhatott az érdekelteken kívül felőle semmit, azoknak pedig természetökben feküdt, nem dicsekedni és nem panaszkodni vele.

Különös történet adta elő az idő alatt magát.

Egy napon, midőn Boltay mester épen otthon volt gyári házában, berohan hozzá egy szennyesen, csaknem rongyosan öltözött asszonyszemély, kiben Boltay mester alig birt valami ismeretes arczot kitalálni. De nem is volt arra szükség, mert a szomorú alak sietett megmondani, hogy kicsoda? és azután iparkodott, hogy Boltay mester szóhoz ne juthasson, a míg ő ki nem beszélte magát.

– Én vagyok az a szerencsétlen Mayerné, – Fannynak az anyja! zokogá megkeseredett szívvel az asszonyság, odavetve magát Boltay úr lábaihoz, elébb a kezeit, azután a térdeit, utoljára a csizmáit csókolva össze és hullatva tengermennyiségű könyeket. Boltay, ki nem volt szokva ilyen tragédiákhoz, csak állt ott, mintha leszegezték volna, és sem azt nem mondta neki, hogy keljen fel, sem azt nem kérdezte, hogy mi baja?

– Oh uram, oh én kedves uram, maga derék, maga mindenekfelett becsületes, nagylelkű Boltay úr, engedje, hogy lábai porát csókolhassam, hogy még a másvilágon is érte könyöröghessek. Maga a minden igazak őriző angyala, védelmezője az ártatlanoknak, hogy Isten éltesse sokáig és jutalmazza meg minden égi földi jóval! Látott-e ilyen esetet, mint ez az enyim, hallott-e ilyet valaha ember? Nem. A szívem megreped, ha el kell mondanom; de mégis elmondom. Meg kell tudni a világnak, de leginkább meg kell tudni Boltay úrnak, hogy milyen szerencsétlen anya vagyok én. Oh, oh, Boltay úr, maga sem képzelheti azt, milyen iszonyatos egy anyának a kínszenvedése, a kinek rossz leányai vannak, és az enyimek rosszak, de úgy kell nekem, magam vagyok az oka, minek neveltem őket kényök szerint; ütni, verni, robotoltatni kellett volna őket, akkor majd megbecsültek volna, akkor majd nem hoztak volna gyalázatot szegény megőszült fejemre. Oh hogy ilyen napokat kellett megérnem! Én Istenem, én Istenem! Mire hagytál meg engemet! Szegény lelkem uram jókor elköltözött e gyalázat elől a világból, nem birta meg azt, beleugrott a Dunába, bár én is utána ugrottam volna akkor! de látja uram, az anya szíve csak mindig érez, még ha rosszak is a gyermekei, csak szereti őket, csak azt hiszi, hogy majd megjavulnak, oh bár vakultam és süketültem volna meg azóta! Négy álló esztendeig tűrtem azt a szégyent, az Isten csodája, hogy még egy szál hajam van, hogy mind el nem ment bele. De a mi sok, végtére csakugyan mégis sok. Ha én el akarnám azt az iszonyatot mondani, a mi az én házamban naponta történik, így állanának az ég felé Boltay úr hajai. Végtére tegnap volt a napja, hogy megsokaltam a hosszútűrést és kifakadtam és kiadtam a mi lelkemen volt. «Hát már ez így fog menni mindig? hát ti már sohasem fogjátok magatokat becsületesen viselni, hát már énnekem sohasem lehet az utczára kimennem, hogy a szemem ki ne égjen, ha becsületes emberrel találkozom?» Hát uram, e szavakra, mint a megtestesült hárpiák, úgy támadtak rám egyszerre; mit leczkéz minket az anyánk, mi köze ahhoz, a mit mi csinálunk? Nem mi tartjuk-e úri módon? Azt a ruhát is én vettem, a mi most rajta van. Azt a fejkötőt is én tőlem kapta, az egész házban egy szalmaszéke nincs, a mi a saját keresménye volna, mindent mi vettünk! Én csak elszörnyedtem, uram. Hát így kell ti nektek bánnotok anyátokkal, ez-e az én keserves fáradságaimnak a jutalma? (Itt a fuldoklásig vitte a zokogást a beszélő, de azért csak folytatta az előadást.) Ezt érdemeltem én annyi keserves álmatlan éjszakáért, miket beteg ágyaitoknál eltöltöttem, hogy a magam szájától elvontam a falatot, csakhogy ti nektek legyen, hogy magam czudarkodtam, piszokban, rongyban jártam, csakhogy titeket felczifrázhassalak, hogy cselédet nem tartottam, magam voltam a szolgáló, csakhogy ti kisasszonyok lehessetek! Ilyeneket kell énnekem azért hallanom, semmirevaló teremtések! Ekkor uram, a helyett, hogy meghunyászkodnék, nekem áll az a legnagyobbik, s nagy pikantul még azt mondja, hogy ha nem tetszik velök együtt laknom és magamat általok tartatnom, hát elég nagy Pozsony városa, vegyem elő a kapitálisaimat, fogadjak magamnak külön szállást, válaszszam külön a butoraimat, vitessem el a garderobomat és éljek nálok nélkül olyan tisztességesen, a hogy nekem tetszik. No várjatok gonosz leányok, azért se higyjétek, hogy engemet megcsúfoltatok; mondám és levetém a ruhákat, a miket ők vettek nekem, előkerestem azokat, a miket lelkem uram idejében viseltem, mikor a konyhában magam főztem, hogy legyen ezeknek a czuláknak mit enni; azokat vettem fel s úgy szaladtam ki az utczára. Magam sem tudtam, mit csinálok. A Dunának megyek, ez volt a legelső gondolatom. Hanem mire oda értem, mintha valami angyal súgta volna a fülembe: hiszen van még neked egy leányod, a kit emberséges emberek becsületben, virtusokban neveltek fel, eredj oda. Azok az emberséges emberek téged sem fognak eltaszítani, valahol valamelyik szegletében a háznak adnak helyet, a hol élhess meghúzódva, a míg Istennek úgy tetszik és meghalhatsz, ha megeléglette szenvedéseidet a mennyei felség. Ezzel jöttem ide, uram. Így vagyok, a hogyan lát. Semmim sincsen az ég alatt, még ma nem ettem egy falatot, s ha az úr kitilt a házából, ha a leányom nem akar látni, az utczán kell meghalnom éhen, mert inkább elveszek, mint egy falatot elfogadjak többet a gyalázatos háladatlan gyermekektől; koldulni pedig nem tudok, én csak azt tudom, hogy elébb-utóbb úgyis utána megyek lelkem szegény jó uramnak, a kit ezek a rossz gyermekek vittek a sírba, a Dunába.

Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben, hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztényi kötelességet vélt az által elkövetni, hogy a fali szekrényből egy tányér boszorkánypogácsát3) s egy pohár bort állíta elé az asztalra és kényszeríté, hogy egyék, s a mi legelső, mentse meg magát az éhenhalástól.

– Oh uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok éhes, inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár, csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék. Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugy-e bár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem ismerne már? Ilyen nyomorúságban… ilyen rongyosan, piszkosan,… így megvénűlve,… legalább csak én láthatnám őt még egyszer; – nem kivánom én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül, elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél. Nekem nincs több kivánságom.

Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.

– No no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett, biztatá a siránkozó anyát, a mit ön kiván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen ellesznek együtt és nem lesz semmi baj.

– Oh uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a leányom, oh a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog engem.

– E felől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobblelkű, minthogy anyját a nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én őt magával.

– Oh uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csakhogy leányom körül lehessek.

– Ugyan asszonyom, mit beszél össze-vissza! pattant fel jámbor nehezteléssel Boltay, van nékem cselédem elég, csak nem fogom gyámleányom anyját munkára fogni. Ön egy óra mulva velem jön falura, a többit azután bízza énrám.

Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenet elől s ott hagyta a szobában a tisztes asszonyságot, megigérve neki, hogy egy óra mulva visszakerül, addig talál ott az ablak hidján mindenféle jámbor könyveket, nézegessen belőlök.

Ezt az egy órai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy ruha-áruló boltba s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné számára, mert átallta őt azon kétségbeesett külsővel leánya elé vinni, hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a házba, melylyel Mayernénak minden nemes vonakodása daczára át kellett cserélni nagy hatású rongyait.

Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult ízlése, mint megboldogult hazánkfiának P. H. Lázárnak, kire a legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószinű; ő bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s hogy melyik esztendőről való divatú valami, az iránt nem igen kérdezősködött; úgy hogy a mint Mayerné teljesen fölequipirozva magát, a tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! – Hogy fognak majd a leányok odahaza és a galant ifju urak nevetni, ha őt ilyen staffage-al meglátják!

Mit?

Igen, igen, a leányok és a galant ifju urak odahaza.

Mert ahoz, hogy az imént eljátszott tragédiát valónak tartsa valaki, épen oly erős hitének kellene lenni, minővel Boltay mester van megáldva. Nem igaz abból az egész monológból egy betű sem. Mayerné nem veszett össze a leányaival, azok sem kergették őt el maguktól, nem is volt neki szüksége a Dunába ugrani, hanem így áll a dolog:

Abellino (ismét ő) az utóbbi idők kudarczai által a dühig fokozott szenvedélylyel veté magát sikerületlen terve után. – Épen most kérte ki mr. Griffardtól az utolsó százezer pengőt a második millióból. Abellino mellett szüntelen volt egy kéme a cselédségből az eszélyes bankárnak, ki rögtön sietett azt levél által tudósítani Párisban a legelső kárpátfalvi eseményekről, mik János úr neve éjszakáján történtek. Mr. Griffard megtudva, hogy János úr haldoklik, százezer helyett kétszázezret küldött Abellinónak, a mi a visszafizetésben természetesen két annyit teende. Az egész mintha tévedésből történt volna. Nehány nap múlva természetesen megérté a másik levélből, hogy a nagybátya élve maradt, de már akkor a pénz útban volt s épen jókor érkezék Abellinónak vigasztalásul.

Százezer forinttal több pénze volt, mint a mennyire számított. Ilyenkor az ember elbízott szokott lenni. – Ennyi épen elég lesz a sikerre.

Ő maga csinálta ki a tervet, miszerint Mayerné, – (az anya!) ravaszul férkőzzék a Boltay-család körébe, utolsó leányához, és – tudja a többit.

Hatvanezer pengőben alkudtak meg, ha a terv sikerül.

Lehetséges ez?

Ne mondjátok, hogy szörnyetegeket festek. Ez az élet.

Mayerné elgondolta, hogy hatvanezer pengő szép pénz, abból ő magának a takarékpénztárba tesz harminczezret, a másik harminczezret pedig Fanny számára teszi le s mindketten biztosítva vannak holtig a szükséget-látás ellen; s mit kell érte eladni? úgyszólván semmit, olyan chimaerát, a minek addig semmi értéke sincs, míg valaki megtartja, csak akkor van, ha eladja: – az erényt. És az hatvanezer forinttal jól meg van fizetve. Ő úgyszólván jóltevője lesz ezáltal a leányának.

Tehát mégis – az a bűnös, a ki vesz.

Mert ha nem volnának rabszolgatartók, nem volnának rabszolga-kereskedők.

Egy óra mulva előállt a szekér. Boltay mester kérte a mélyen megszomorodott Mayernét, hogy sziveskedjék felülni és ne mutassa a kocsis előtt, hogy sír, mely kivánatnak eleget tenni nagy megerőltetésébe került a jó asszonyságnak.

Boltay mester azonban nem ült mellé, hanem kiült a kocsishoz. Azzal menté magát, hogy ő mindig ott szokott ülni, mert fél, hogy a kocsis elalszik, a lovak elragadják a szekeret s több efféle; pedig voltaképen úgy állt a dolog, hogy bármily nagy mértékben tisztelte becsülte légyen a magát megjavított asszonyságot, de csak mégis szégyelt mellette ülni egész Pozsony láttára.

Vevé is a gyeplőt és ostort a kocsis kezéből, s úgy elhajtott a városból, mintha valami nagy halálos veszedelem forogna kérdésben, a miért sietni kell.

Midőn a falu végére értek, leszállt a szekérről s lesütött szemekkel elmondá nagy akadozva Mayernénak, hogy neki itt egy kis dolga van, azaz, hogy beszéde van a zsidóval, akará mondani a göröggel, csak tessék azért a házához hajtatni, azért ő hamarább haza kerül a kertek alatt, s mire a szekér oda ér, ő is otthon lesz.

Alig birta ez együgyű hazugságot elmondani a derék ember, talán most hazudott először életében, arra is a végső szükség kényszeríté; ő bizony a kertek alatt előbb otthon akart lenni, mint a szekér megérkezik, s előre értesíteni fogja Terézt és Fannyt Mayerné jöveteléről s megkérni őket szépen, hogy a mennyire lehet, bánjanak vele nyájasan és ne mutassanak valami rémületes meglepetést, ha meglátják. Egyuttal elmondá nekik az okokat is, melyek Mayernét e futásra kényszeríték, s mind ezt oly rövidséggel véghez is vivé, hogy mire a kocsizörgés az utcza végén hallatszott, már ő kint állt a kapuban vendégét elfogadandó s fölösleges buzgalommal kiabált a kocsisra: «Erre hajts, ne menj neki a sárnak, jól kitérj a kapunak».

A két hölgy künn állt a folyosón. Fanny épen akkor jövén a kertből, előre leoldá nagy szalmakalapját, mely akadályozhatta az anyjával ölelkezésben; Teréz is letevé kezéből azt a perpetuum mobilét, a mit az asszonyok kötésnek neveznek, nehogy a tűvel kitalálja szúrni testvére özvegyének a szemét.

Mayerné asszonyság meglátva leányát, le sem akart szállni, hanem csak úgy leesni a szekérből, a mit azonban sem a kocsis, sem Boltay mester egyáltalában meg nem engedtek neki, hanem levették szépen, úgy tették le a földre; azt azonban semmiképen meg nem gátolhatták, hogy a jeles asszonyság valamennyi cselédek, aratók előtt el ne játssza a csodát, a mit a leánya számára tartott fenn. Ott előttök térdre esett, úgy csúszott a két nő lábaihoz, a kik az által annyira meg voltak lepetve, hogy egyiknek sem jutott eszébe, őt felemelni, – végre is Boltay mester szedte fel a földről, kit nagyon bosszantani látszék, hogy az udvari szájtátók láttára megy véghez ez a scéna.

– Ugyan Mayerné asszonyom, ne térdepeljen. Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.

A jó kézműves még a nemzeti büszkeséget is segélyül hívta, hogy Mayernét egyenesen állásra birja, de mind nem használt az semmit, a mint leányához ért, ott ismét térdrerogyott, Fanny piczi lábacskáit iparkodván meglelni, hogy azokat megcsókolja. Fanny ezen csakugyan megijedt, mert korán reggeltől kerti munkával levén elfoglalva, arra sem ért rá, hogy parányi lábacskáira egyebet is húzzon a kis házi papucsoknál, s azon veszedelemben forgott, hogy Mayerné törekvései napvilágra hozzák, miszerint – nem húzott harisnyát. E gondolattól egészen elrémülve, elpirulva, hirtelen lehajolt Mayernéhoz s mielőtt a botrány megtörténhetett volna, felemelte őt magához, melyet a kegyes anya ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott, átölelte és csókolta a hol érte. Fanny csak állta, csak tartotta, a nélkül, hogy ölelést, zokogást vagy csókot vissza tudna adni.

Az ember úgy van néha, hogy semmit sem tud érezni, az egyik könybe olvad fel a találkozásnál, a másik hideg mint a fagy.

Végre sikerült az egész család egyesült törekvéseinek Mayernét a pitvarból a szobába betuszkolni, ott leültetni, s megfoghatóvá tenni előtte, hogy itt fog a szobában lakni; erőnek erejével ki akart menni. Elébb a padláson akart hálni, azután a konyhában a cselédek között, végtére azon könyörgött, hogy ha már a szobában lakásra érdemesítik, csak egy akkorka kis szobácskát rendeljenek a számára, a hol kezét lábát összehúzva elférhet, ne nagyobbat, mint egy pinczegége, csak hogy a leányát láthassa onnan. – Szerencsétlenségére Boltay mester házában minden szoba akkora volt, mint egy granárium.

Boltay mester odakinn falusi házában a maga fajtájú emberek iránt nagyon vendégszerető ember volt, s ha már egyszer valakit házába fogadott, azt akarta, hogy az jól is mulassa ott magát. Ő ugyan nem volt az az ember, a ki valakit el tudott volna mulattatni, hanem birt egy jó tulajdonsággal: ha valakinek szenvedélye volt beszélni, ő elhallgatta éjfélig. E szerint Mayerné benne emberére talált: Boltay mester csak arra kért engedelmet, hogy pipára gyújthasson s azután engedte magának a beszédhez jött Mayerné által elmondatni azt a históriát, a mi az ő életének története, s melynek előadásában czélszerűen vegyítvén a valót a költészettel, néha annyira belebonyolódott a jó asszonyság, hogy önmagával lőn kénytelen disputálni, vagy egészen újra kezdte a felvett szöveget, a mi Boltay mestert csendes szemlélődéseiben épen nem háborította.

Fanny és Teréz az alatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék, a hol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol, sőt arra is vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya alszik, mely kivánatát megközelítőleg Teréz egy benyilót rendezett el számára, mely Fanny zongora-szobájával szomszédos, elébb ugyan saját szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.

– Lássa Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom, sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem örülni, igen rossz szivemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik, hogy érzéketlen vagyok.

Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni azt az érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi lappang ez álarcz alatt? de időt akart neki engedni, hogy azt levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné és a mellett mint az árnyék, úgy követni minden lépését.

Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, mondá:

– Fanny: légy anyád iránt előzékeny, szelid, nyájas. Ne kerüld, sőt iparkodjál kivánatait teljesíteni. Úgy látszik, hogy téged nagyon szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek: ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy ideig – az én kedvemért.

Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz czélzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:

Anyám kétségkivül régóta restelli testvéreim életmódját s csak az alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan, hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozott hozzám, tudva, hogy én majd magammal viszem. Önzés. Nem igen alkalmas arra, hogy a gyermeki szeretetet újra felköltse.

Hátha még azt sejtette volna, a mit Teréz.

Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, a mit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan, hogy esztendő számra sem igen szokott előfordulni közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya előtt rosszat beszéljenek.

A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár ezentúl nem igen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó vőlegényt) s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jőjjön a gyűrűjeért maga.

Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, a hogy lábai engedék; a kik az utczán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte? mert arczán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné magát így az utczán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett és quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a Nábob, a ki egész Pozsony városát, úgy a hogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek örül az?

Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt össze-vissza ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat, hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt belé; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az összekelésnek még néminemű előkészülési és törvényszabta szertartásai is vannak, a mikről hogy a főúr, mint törvényhozó tag elfeledkezett, világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által ragadtatva lennie, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal csekélyebb.

Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg mondva, jú húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák titokban az egészet, a mire neki sajátságos okai vannak.

Boltay megigérte s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel s ez összevetést közölte Terézzel.

E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat a felől semmit Mayerné, – tehát más oka volt idejönni. Mert valami okának kellett lenni, az bizonyos.

Az előkészületek a házon kívül folytak, különben is az egész család nagyon ritkán jött úgy össze, hogy mindnyájan együtt lettek s egymás titkait kémlelhették volna.

Igen természetes helyzet az, miszerint Teréz és Fanny között is nagyon észrevehető volt az eltávozás. Teréz nem feledheté, hogy Fanny már egy milliomos arája, kinek szerencséjén nem tud örülni; Fanny pedig önmaga előtt szégyenlé bizalmasan közelíteni nagynénjéhez vagy gyámjához. Mit gondolnának azok? Azt hinnék, hogy mind azt csak tettetésből cselekszi; hisz a ki az oltár előtt azt mondhatja valakinek: én szeretlek, a kit nem szeret, mit ér annak a hizelgése mások iránt is? Hazugság, tettetés.

E miatt oly hideg lehangoltság ült a társalgáson, valami egymástól való tartózkodás, hogy néha az egész ebéd felett senki sem szólt egy szót is, mintha megnémultak volna.

A ki ezt a lehangoltságot legélesebb figyelmére méltatá, az bizonyosan Mayerné volt. A leány nem boldog. Ezt gondolá. A leányt nagyon szigorúan tartják. Teréz hideg hozzá és bizalmatlan. A leány unatkozik és szerencsétlennek érzi magát ebben a nyakig érő falusi boldogságban. Egész nap nem lát magához illő ifjut, pedig a szív vágyai ilyenkor legerősebbek. Hm. Lesz ebből valami.

E mellett Mayerné folyvást oly alázatosan viselte magát, hogy minden lépten-nyomon utána kellett járni, mit csinál? majd azon kapták rajta, hogy kiült a cselédek mellé tollat fosztani, majd mikor megtudta, hogy szapulnak, korán reggel kiszökött és segített szappanyozni, kisöpörte a szobákat, mire észrevették; minden ebéd idején erővel kellett az asztalhoz hurczolni, erővel rakni tányérjára az ételt, mert nem akart sem enni sem inni s a harmadik tál után mindig felkelt, mintha a negyedik fogásból már őt nem illetné semmi.

Ez együgyű fogásokkal elérte azt, hogy Fanny számtalanszor járt utána, bevitte magához, beszélgetett vele, zongorázott neki, – szánta.

Hinni kezdé, hogy a szegény asszony csakugyan kedvét akarja neki keresni. Önzés ugyan, de szánalomra méltó önzés. Ha leánya csak felpillantott, már kérdezé, mit parancsol? ha kellett neki valami, szaladt érte; ha a cseléd elkésett valamivel, ő sietett azt felkeresni, olykor lopva megcsókolta a ruhája szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn visszaadta neki, Fanny a szülőknek gyermekeikért való imádságukat tartalmazó lapot találta behajtva és benedvesítve. Azok bizonyosan könycseppek akartak lenni.

Olykor nagyokat sóhajtott Fanny hallatára, s ha ez kérdezé, hogy miért sóhajt, azt felelte, hogy van ő neki arra oka elég.

Egy napon Teréz berándult Pozsonyba a menyasszonyruhák után nézendő, s minthogy azok nem voltak készen, éjszakára is benmaradt, maga helyett ez alatt Boltayt küldve ki házőrzőnek.

Fanny ez ideig még sohasem hált egyedül szobájában, nagynénje még mindig ott aludt a benyilóban s a két szoba ajtaját nyitva hagyták, s nagy zivataros éjszakákon, mikor az eső veri az ablaktáblát, a szél rugdalja az ajtókat, a kutyák ugatnak a folyosó alatt, – olyan jól esett arra gondolni, hogy hozzá közel egy éber lélek pihen, ki Isten után legfigyelmesebb szemmel tekint reá.

Ez az éjszaka épen oly viharos volt, úgy szakadt az eső, úgy zúgott a szél a fák között, ugattak az ebek s futottak, mintha valakit kergetnének, a szél rázta az ajtókat, mintha valaki nyitogatná kívül. Fanny behívta magához az anyját, hogy háljon ott az éjjel.

Valamivel figyelmesebb szemlélő, mint ő, észrevette volna azt a veszedelmes örömet, azt a kapóra jött alkalom fölötti meglepetést, mely e pillanatban Mayerné arczára szökött. A másik pillanatban már el volt az fedve, elsimítva. A jó anya örült, hogy gyermekével egy levegőt szíhat.

Hölgyek hölgyek előtt nem igen szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai toilettjöket végzik. Fanny egész gyermeki gondatlansággal rakta le mindazon öltönyeit anyja jelenlétében, miket lefekvéskor nélkülözni szokás, nem gondolva vele, hogy szűz szépségének szoborszerű idomait elárulja az utolsó patyolat öltöny. Ki látja azt? Nő; – egy nő, ki neki édes anyja. Mit rejtené magát, mit óvakodnék ez előtt? Tulajdonképen nem is gondolt semmire, egész elmélázva ült ágya szélére, s fésüjét kivonva hajából, lebocsátá a hosszú tömött kettős tekercset, mely fekete volt, mint a bársony és fényes, mint az aczél, s kibontva annak többszörös fonadékát, éjszakára hármas ágra kezdé azt újra fonni; a kibontott gyönyörű haj mint egy varázsfátyol ömlött végig szép fehér alakján, természetes göndörödéssel kigyózva le egész térdeig.

Mayerné nézte, sokáig nézte a leányt. Szemeit le nem vette róla. Már az ágyban feküdt, ott is felemelkedék, hogy tovább láthassa, mint fonja, nagy gondtalanul azt a hosszú selyemhajat, még csak a tükörbe sem néz, hogy bámulja, csodálja magát; sőt a mint a gömbölyű tükör előtte áll s egyszerre véletlenül belepillant, elfordítja azt magától, hogy ne lássa magát abban ily pongyolán, s keblén szűkebbre hurkolja az ingfodor szalagját.

Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne. Minden mozdulatánál új szépségben tüntek elő szűzi termetének idomai. Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése után sincs drágán eladva hatvanezer forintért…

– Ah, minő szép vagy te, Fanny! suttogá végre önkénytelen hízelgéssel.

Fanny hirtelen felrezzent. Ijedten tekinte szét, mintha először nem tudná, honnan jött e szó? szemei Mayerné szemeivel találkoztak, azután hirtelen felugrott az ágyába, félig befonva hagyta haját, magára rántá fehér takaróját s elfujta a gyertyát maga előtt és behunyta a szemeit.

És csak azután lassan merte azokat ismét felnyitni, mintha attól tartana, hogy azok a vizsgáló szemek a sötéten keresztül is ránéznek s még most is hallani vélte: «milyen szép vagy te, Fanny!»… Ez a kerítőné suttogása volt.

Fanny reszketve várta: fog-e még valamit szólani ez asszony?

Oh igen…

Éjszaka, sötétben, mikor a gyertyát eloltják, az öreg asszonyságok akkor legerősebbek a beszélgetésben, kivált ha akadnak valakire, a ki hamar el nem alszik, a ki türelmesen hallgatja mit beszélnek, s legfeljebb csodálkozó, szörnyűködő, helybenhagyó s más efféle buzdító interjectiókkal mozdítja előre svádájokat. Ilyenkor van a legalkalmasabb idő elmondani tíz-, húsz év, ötven év alatt történt dolgokat, elkezdeni születésen, keresztelésen, keresztül menni férjhezmenésen, halálozáson, míg végre egyik vagy másik fél horkolása véget nem vet a discursusnak.

Mayernénak is sok mondanivalója lehetett a leányához és soha jobb alkalma nem volt rá, mint ilyenkor, mindkettő ágyban fekve; senki, semmi nem zavarhatja a beszédet, nem lehet előle elmenni semmi ürügy alatt, a tárgyat százszor lehet változtatni s a sötétben semmi módon nem vehetni észre, ha az ember elpirul.

– Oh, oh, lelkem jó leányom, édes szép leányom te; így kezdé a beszédet Mayerné; de nem hittem volna soha, hogy még olyan boldog lehessek valaha, hogy te veled egy szobában aludjam. De sokszor elmondtam magamban, bár ne lett volna több leányom, mint te, vagy bár vette volna el az Isten amazokat tőlem, hogy csak te maradtál volna, akkor tudom, nem jutottam volna ilyen sorsra. Milyen sors, milyen sors. Négy esztelen leány, egyik bolondabb, mint a másik, mert ha bolondok nem volnának, nem úgy kellett volna magukat viselniök, mint a hogy ők viselték. Mindeniknek volt tisztességes viszonya, a mi mellett meglehetett volna, de nem becsülte meg, mindegyik az egész világé akart lenni. Majd úgy veszik hasznát.

… Ez volt az első roham. Lepiszkolni egy dísztelen életmód alsóbb fokát, hogy a kevésbbé alacsony némi tetsző színben tünhessék fel. Megszólni azokat, kik világ leányaivá lettek, miért nem voltak elég okosak maguknak tisztességes viszonyt biztosítani.

Tisztességes viszonynak nevezik a finom társaságok nyelvén azt, mikor egy hölgynek van egy bevallott szeretője és több nincs, s ez aztán életszükségeiről illően gondoskodik.

Fanny egy szót sem válaszolt. Mayerné abban hagyta e rohamot, egyet ásított, azután kezdett más beszédet.

– Te ugyan boldog vagy ennél a háznál. Látom, hogy mindenki szeret, egy kicsit szigorúak ugyan, de jó, becsületes emberek. Milyen ezer szerencse rád nézve, hogy ide kerültél; mindened van, a mit csak megkivánsz. Itt már csak nyugodtan ellehetsz, a míg az öreg Boltay él; bár az Isten éltesse sokáig, pedig attól félek, hogy egyszer hirtelen fog meghalni, mert nagyon sűrű a vére, az apja is gutaütésben halt meg, meg a két testvére, épen az ő korában. Ámbár még akkor is tudom, hogy nem hagyna ő tégedet nyomorúságban, gondoskodnék rólad, ha nem volna neki egy unokaöcscse, a ki prókátor, arra akar hagyni mindent. Természetes is, az a család büszkesége. Hiába, a vér csak a vérhez szít, kiki azt pártolja, a mi a magáé.

Ez volt a második roham. Döbbenjen meg a leány arra a gondolatra, hogy mi lesz belőle, ha Boltay meghal? Addig, míg Boltay él, tán kárba vész drága ifjusága s akkor késő lesz azután sóhajtozni, hogy mennyivel jobb lett volna azt – eladni!

Az volt a borzasztó, hogy Fanny mind értette, tudta: az anyja miért beszél? hová czéloz? mit kisértget? mit tapogat? A sötétségen keresztül vélte látni ravasz arczát és ez arczon keresztül ravasz lelkét, s szemeit lehunyta és füleit eltakarta, hogy ne lásson, hogy ne halljon.

Mégis látott, mégis hallott.

– Hja – jah! sóhajta fel Mayerné, mintegy hangolásul, hogy ismét beszélni fog.

– Alszol már Fanny?

– Nem. Rebegé a leány. Nem birt annyi ravaszsággal, hogy felelet nélkül hagyta volna e kérdést; akkor tán azt hitte volna Mayerné, hogy elaludt s nem beszélt volna többé.

– Haragszol rám, hogy beszélek? Szólj, ha nem szereted.

Fanny erőt vett önkénytelen reszketésén és alig hallhatólag rebegé:

– Tessék?

– Alig ismertem volna rád, hogy megláttalak. Ha az utczán találkozunk, bizonyosan elmegyek melletted és meg nem szólítalak. Igaz is. Milyen kicsiny gyerekleány voltál, mikor tőlem elvettek. Miért is nem maradnak a leányok mindig olyan kicsinyek!

Ezen együgyű és számtalanszor hallható óhajtás rendesen olyankor szokott kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán elkezdenek aggódni, töprenkedni.

– Haj, haj! mire is nőnek fel mai világban szegény ember leányai? Bár valahányszor szegény embernek leánya születik, gyászolnának a helyett, hogy vigadnak. Mi lesz belőlük, ki veszi el őket? Mai világban már senkinek sincs kedve házasodni. A kereset mindig gyérül, a háztartás költsége szaporodik, s ha férjhez is megy egyik-másik, mit nyer vele? korhely, részeges férjet kap, egész élete nyomorúság, gond, aggodalom, egyik bajból a másikba esik, dolgozik, mint a szolgáló, a sok rossz gyerek a nyakára nő, s ha megvénül, kidobják az utczára. Héj bizony jobban tenné minden anya, mikor leánya születik, ha előre megsiratná.

Ime elmondá leánya előtt a férjhezjuthatás nehéz voltát s a házas élet kellemetlen oldalait. És a leány mind jól tudta, hogy miért mondja ezt neki, mert azon szónál: minő szép vagy te! egyszerre világ derült gondolatai közt s ő is megtalálta a gyanút, melyet Teréz nem mert vele közleni, hogy anyja lélek-kisértőül jött hozzá.

– Fázol te Fanny?

– Nem én. Rebegé a leány, összehúzódva takarója alatt.

– Ugy tetszik, mintha reszketni hallanálak.

– Nem.

– Úgy-e bár ismerted te Halm Rézit?

– Ismertem, viszonzá Fanny halkan s rettegve várta, mi új fordulat, mi új támadás vár ismét reá?

– Ugy-e milyen büszke lány volt az? tudhatod, szomszédban laktunk, milyen büszkék voltak valamennyien? szóba nem álltak velünk. Mikor nénéddel az a szerecsétlenség történt, még csak ránk sem néztek többé, sőt még veled sem hagyták beszélni a leányukat. És most, tudod mi történt a leányukkal? Egy gazdag földesúr megszerette, elszöktette; ők elébb kiátkozták, kitagadták, később a földesúr vett a leánynak egy szép jószágot, akkor kibékültek vele, s most valamennyien ott laknak ő nála. A büszkék, a kik más embert olyan hamar el tudtak itélni. És most ők mondják azt: hiszen nincs abban semmi kárhoztatni való, a leány boldogabb mint akárhány asszony, s az ember hűségesebb hozzá, mint sok férj a feleségéhez, minden kivánságát teljesíti, a mi a legjobb, legszebb, azt mind megszerzi neki, a cselédek nagyságos asszonynak hívják, s akármely úri társaságban szivesen látják, s nem kérdik, ki és mi? a promenádon karonfogva sétál vele s minden ember köszön neki; úgy bizony, így beszélnek most azok a büszke, dölyfös Halmék, a kik olyan könnyen pálczát törtek más ember leánya fölött, s ha egyszer-másszor valaki mégis pletykázik róluk, akkor azt mondják, hogy az az ember még az idén elfogja venni Rézit; csak arra vár, míg az anyja meghal, azután meg, míg egy nagybátyját kiengeszteli, s az emberek elhiszik és keresik a barátságukat. Ilyen bolond a világ.

Itt megállt egy perczre Mayerné, hogy időt engedjen Fannynak a mondottakon végig gondolni.

A leány hirtelen, vágyó, ösztönszerű sugallattal, a mint anyja elhallgatott, a támadt csendben egy úr imáját4) kezde elmondani magában, kezei már régen össze voltak téve reszkető keblén, sietett azt elmondani s úgy örült, hogy elébb kimondhatá az ament, mint anyja beleszólt volna.

Mayerné kis idő múlva ott kezdé el, a hol elhagyta.

– Ilyen bolond a világ. Ha tisztességesen férjhez ment volna, a kutya sem ugatná meg, így meg az egész világ beszél róla, és irigykednek rá. Persze, hogy irigykednek. Az meg csak neveti őket a kastélyból. Beszéljetek, bolondok. Árt is az neki. Egyébiránt ki tudja, nem jobban történt-e ez így ránézve. Lám, ha ahhoz a polgáremberhez ment volna, a kihez a szülői akarták erővel adni, most milyen keserves élete volna! Az később más leányt vett el, s még alig három esztendős házasok, már is elválni készülnek; ha három gyerek nem volna a nyakukon, régen el is váltak volna; az ember iszik, kártyázik, mindenét elkölti, s mindennap megveri a feleségét. Ha Rézi megy hozzá, ott van ni, ő lett volna vele a szerencsétlen. Csak hiába, sokszor jót akarnak a szülék és a legrosszabb lesz belőle, sokszor meg azt hiszik, hogy a legnagyobb szerencsétlenség történt a gyermekükkel, s abból lesz a legnagyobb szerencse. Fanny! Te fázol?

– Nem, nem, suttogá a leány és reszketett, mintha lázban volna.

– De fázol, én hallom, a fogaid is vaczognak bele. Várj, egy vánkost teszek reád, vagy megdörzsölöm a lábaidat?

– Ne! nem, nem fázom, rebegé Fanny. Irtózott azon gondolattól, hogy anyja e perczben testéhez érjen.

Mayerné megnyugodott benne, hogy leánya nem fázik. És aztán jó hosszú ideig elhallgatott. Fanny azt hivé, hogy már aludni fog.

– Te Fanny, szólalt meg egyszerre, újra kezdve a beszédet, alszol már?

– Nem! szólt a leány. Kiváncsi volt hallani, mi következik még? Van az emberben néha olyan merész kiváncsiság: tudja, hogy félni, rettegni fog attól, a mit megtud és mégis meg akarja azt tudni.

– Én nem tudom, mi lelt! szólt Mayerné, én sem tudok aludni, egy cseppet sem vagyok álmos. Tán hogy ismeretlen vagyok a szobában. Mindig oda képzelem az ablakot, a hol a tükör van. Úgy ne járjak, mint a rozsnyói követ, a ki másodmagával aludt egy idegen szobában, a hol be volt téve minden ablaktábla, s reggel felé meg akarta tudni: virrad-e már? de az ablak helyett a sajtos almáriomba lépett, s azután azt felelte a társának, hogy az egész világ sötét és sajtszagú.

Mayerné asszony nagyon jót nevetett a sötétben ennek a lőcsei kalendáriumban megjelent anecdotának, a miben Fannyra nézve mégis annyi vigasztaló volt, hogy ez mégis nem az ő megrontására hozatott.

Kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anecdota is, hogy az előadás czélja annál rejtettebb legyen.

Itt újra szünet állt be. Mayerné elkezdett sóhajtozni s Istent emlegetni, mint ki az álmot érzi már jönni, s nyugodalmas eszmékre tör. Egyszerre újra megszólalt.

– Te Fanny. Tudsz te még hímezni?

– Tudok, felelt Fanny. (Ez talán mégis ártatlan tárgy fog lenni.)

– Onnan jutott eszembe, hogy a legutolsó hímzésed most is megvan odahaza, tudod, az a pamlag, avval a két csókolódó galambbal; most is ott áll az arczképed alatt, a mit az a fiatal festő vett le ingyen. Jaj, abból azóta híres festő lett, azóta legalább háromszáz formában lefestette a képedet, el is küldte mindenfelé a műtárlatokba, ott a legnagyobb urak vették meg azokat drága pénzen, úgy szólván egymásra árverezték. Mondhatni, hogy azzal alapította meg a szerencséjét az a festő, mert azóta minden főrangú háznál ismerik a nevét. Egy kép tette az egészet.

Ah! most kerül a hiúság ajtajára.

– Nem hinné az ember, folytatá Mayerné. Egy úr, igen nagy úr, annyira beleszeretett abba a képbe, persze külföldön látta, hogy expressus jött ide Pozsonyba a miatt, megmagyaráztatta magának, hol lakott az, a kiről azt lefestették s eljött hozzánk. Láttad volna, milyen kétségbe volt esve, mikor megtudta, hogy te nem lakol már ott. Főbe akarta magát lőni. Hanem azután sikerült neki kitudni, hol vagy? meglátott, s azóta még jobban odalett; mindennap odajött hozzánk, leült arra a pamlagra, melyről megtudta, hogy a te hímzésed, s óraszámra elnézte azt a képet ottan szemben. A testvéreid haragudtak rá, mert rájok sem nézett, de én azért szerettem, mert tőle hallottam mindig te felőled valamit. Mindenütt utánad járt s legalább is megtudtam, ha egészséges, ha beteg vagy. Oh az az ember egészen őrült volt miattad.

Hát ennyire vagyunk?

Fanny most félkönyökre emelkedve hallgatá anyja beszédét, azzal a visszaborzadó tudásvágygyal, a milyennel Damiens nézte a testén tépett sebeket, mikbe égő olajat töltöttek.

– Oh mennyi bohóságot elkövetett ez az úr nálunk, folytatá Mayerné, vánkosai egyik feléről a másikra helyezve át magát nagy zörejjel. Az ember igazán nem tudja, hogy nevessen-e rajta, vagy csodálkozzék? Nem múlt el egy nap is, hogy oda ne jött volna, s számtalanszor mondá, hogy ha most itt volnál, mindjárt feleségül venne. Menjen az úr, mondám neki. Majd hiszi azt valaki az úrnak, szokták is az urak szegény emberek leányát elvenni. Igen: elvenni és visszaadni. Attól őrizkedjél ám édes leányom; hogy ha valamely nagy úr azt mondja: elvesz, az csak bolonddá akar tenni, ez bolondság.

E kegyes észrevétel után megpihent Mayerné s Fannynak ideje maradt magában ilyenformán egészíteni ki a mondatot:

«Hanem ha megmondja, hogy nem vesz el, de pénzt ad: az okosság, arra hallgass. Leányokat elcsábítani, házasságot igérve, szerelmet esküdve, ez komisz diákok és inczifinczi negyedvér mágnás-gyerekek dolga; ezeket kerüld; igazi gavallér azon kezdi, hogy «mit ad», erre hallgass.»

Pfuj! pfuj! utálat, förtelem!… Ilyen az élet…

Vajjon ilyen-e? Csitt. Hallgasd jó leány, mit beszél tovább anyád? Ne dugjátok be füleiteket finom érzelmű, előkelő hölgyek, a magasabb, nemesebb világkör jól őrzött virágai; rátok nem ragad ebből semmi, mert ez csak szegény emberek bűne. Legalább legyen róla valami fogalmatok: minő látkör alatt vesznek el azon szerelem legforróbb sugarai, melyből számotokra többnyire csak az őszi alkonyat deres fénye jut.

Fanny irtózva várta, mit fog beszélni tovább édes anyja? Lesz-e bátorsága végtől végig lejátszani rettentő szerepét? Befurakodni a szerencsétlenség álarczával egy nyugalmas, becsületes család körébe, mely szánó, megbocsátó kart tár eléje, csak azért, hogy annak legféltettebb kincsét, a becsületet, az erényt, a szűztisztaságot ellopja, elrabolja és ez tulajdon leánya becsülete, erénye, tisztasága, mit idegeneknek kelle ótalmukba venni s idegenek ótalmából kelle elorozni!!

Oh! Feketébb az ördög, mint a minőnek festik.

– Én az ilyen beszédeket meg sem szoktam hallgatni. Még ha igazat mondana is, nem volna az jó; az alacsony sorsból származott nőket azokban az úri társaságokban lenézik, fumigálják, megvetik; míg az olyan nőkkel, mint Halm Rézi, nem törődnek. Azok el lehetnek miattok.

(Igen, azokat megvetik, azokról nem beszélnek.)

Csak tovább.

– Azt sem tudtam már: unjam-e vagy szánjam azt a szegény embert, egészen odalett. Egyszer csak eltüntél a városból. Már ekkor egészen kétségbe volt esve, azt hitte, férjhez vittek valahová. Úgy jött hozzám mint az őrült. Kérdezte, hogy hová lettél? Én nem tudom uram, mondék, tőlem régóta el van véve. Az bizony meglehet, hogy férhez ment. Erre csak elsáppadt az ember s leveté magát – ugyanarra a pamlagra, a mit te hímzettél, melyen két csókolódó galamb van egy rózsakoszorú közepében. Én sajnáltam a szegény embert, mert szép, gyönyörű ifju volt, soha sem láttam nálánál szebb férfit életemben; milyen szemöldök! finom, halavány arcz, olyan kéz mint a bársony, gyönyörű száj és fölséges termet!… Nem tehettem róla. Mondtam neki, hogy miért nem sietett, ha komoly szándéka volt veled? Mikor ő csak arra várt, hogy nagybátyja meghaljon, a ki ellenzé ezt a házasságot. Igen ám uram, de a leány nem várhat addig, míg az ön nagybátyja meghal, mert akkorra megvénülhet, addig nem lehet mindig leány. Hát azt mondja, addig titokban esküdött volna meg veled. Jaj uram, bajos abban bízni, mai világban nem lehet hinni a férfiaknak. Ön szerencsétlenné teheti a leányt s örökre titokban hagyhatja a házasságot. Erre azt mondta, hogy no jó, ha én nem bízom az ő becsületszavában, esküvésében, ő kész hatvanezer pengő forintot egyszerre készpénzben letenni a kezembe, s ha ő olyan gyalázatos szószegő volna, hogy tégedet valaha elhagyna, veszítse azt el. Hatvanezer pengő nagy pénz, azt bizony bolondul senki sem dobja ki, az akárkitől is nagy áldozat volna, s a ki a szavát megszegje, hogy hatvanezer forintot elveszítsen, kivált mikor a szavát egy olyan szép, remek leánynak adta, mint az én Fannym…

– Jó éjszakát, aludni akarok. Rebegé Fanny vánkosai közé vetve magát és azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küzködvén lelkében iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott végre álmot fáradt pilláira.

A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.

Egész alvása alatt különös álomlatásai voltak, s a felébredés pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt, álom és való, tudat és képzelet.

Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, a miktől a sötétben úgy félt.

Vagy néha mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe. Ezért mondják, hogy az álom is jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el aközben.

Fanny látta, hogy Mayerné már korábban felkelt és ki is ment, míg ő aludt; hirtelen jó kedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt haját egyszerűen elrendezni.

A reggeli már készen várt reá, Mayerné az alatt kinn volt a konyhán, megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy kicsinyt fáradjon érte.

Boltay mester soha sem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.

Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot, hogy e miatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öreg asszony. Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.

Fanny jó reggelt kivánt anyjának és kezet csókolt neki, melyet ez azzal torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt a leányának.

Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Oh te kedves, egyetlen leányom. Jaj de boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel, kevés czukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.

Az asszonyság igen beszédes lőn; – addig Teréz jelenléte miatt alig mert leányához szólni, annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.

Fanny figyelve szürcsölé kávéját, olykor anyjára tekintve, ki nem szünt meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, erővel azt akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.

– Mama, kezdé a leány, megfogva anyja kezét, – nem irtózott tőle, – hogy hívják azt az urat, a ki felőlem kérdezősködött?

Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz közelít!

Pedig ha figyelt volna leánya arczára, megláthatá, hogy az, ily kérdést téve, még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.

Nagy titkolódzva előbb körül nézett, ha nem hallja-e meg valaki? azután oda vonta magához leánya fejét és megsúgta neki a kérdezett nevet.

«Kárpáthy Abellino.»

– Úgy? ő az? mondá Fanny különös, nagyon különös mosolylyal.

– Tán ismered?

– Láttam egyszer, nagyon messziről.

– Oh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan férfias alakot.

Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszról s kávéskanalával játszott.

– Ugy-e anyám, sok pénz hatvanezer forint?

(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)

– Nagyon sok, édes leányom, annak háromezerhatszáz forint a legalis interesse. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, a míg annyi jövedelemre szert tesz.

– Mondja csak mama, volt a papának annyi jövedelme?

– Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, a mikor kilenczszáz forintra felment, ez annak csak egy negyedrésze. Úgy van, négyszer kilencz harminczhat. Negyedrésznyi jövedelme volt.

– De hát mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?

– No, a biztosítékot minden perczben kész letenni.

Fanny meggondolni látszék magát.

– Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a mienk marad.

«Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint testvérei. Ez ám nem hagyja bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom.» Gondolá magában Mayerné, s kezeit dörzsölé örömében.

Most meleg a vas. Most lehet ütni.

– Hja leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek idealis dolgokról firkálni, de azért ők is csak azt nézik, mi fán terem a pénz. Ma az egész világ csak pénz után jár, a kinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy, még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjuságodat nagy kegyes életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?

Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden csak e világból való. A vallás csak poézis.

– Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség, folytatá még erősebb nyomattal Mayerné, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől megfosztják magukat, hamarább hervadnak.

– Csitt, Boltay jön!…

Az öreg úr belépett, jó reggelt kivánt s kérdezé, nem izennek-e valamit a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.

– A mama be akarna menni, felelt Fanny egész készséggel, nem lenne szives bácsi, hogy bevinné?

Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen menni.

– Szivesen, felelt Boltay, hová parancsolja?

– Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik, azokat fogja elhozni nekem.

(Ah, okos leány, arany eszű leány!)

– Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja mama, magam hímeztem, azzal a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni. Érti?

De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak az ajánlatát s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!

Boltay egy perczre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az asszonyságnak, e perczet fölhasználva, suttogó szóval kérdé Mayerné:

– Mikor jöhetek vissza érted?

– Holnapután.

– S mit feleljek ott?

– Holnapután, ismétlé Fanny.

Erre ismét belépett Boltay.

– Egy perczig várjon még, édes bátyám, szólt Fanny, néhány sort irok Teréznek, vigye magával.

– Szivesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval megmondanád is, átadnám.

– Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg cashmir harrast, egy rőf pur de laine, vagy poil de chévre…

Boltay megijedt ez idegen szavaktól.

– Csak ird le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.

Fanny mosolyogva vevé iróeszközeit s egy rövid levelkét irt, összehajtá, bepecsétlé s átnyújtotta Boltaynak.

Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel hagyá magát emelni a szekérre, s a víg ostorpattogás közt elhajtatott.

Fanny utánuk nézett egy ideig, azután hideg, megvető gunyorral fordult vissza szobájába, megöntözé virágait, megeteté madarait, s dalolt igen-igen jó kedvűen.

A szekér a városhoz érvén, a legelső boltnál ismét leszállt Boltay; tűzkövet, vagy mit árultak ott, a miből okvetlen vásárolnia kellett neki. A kocsisnak megparancsolá, hogy csak vigye Mayernét, a hova parancsolni fogja. Ő majd haza talál gyalog.

Mayerné nemsokára ismét szerettei körében volt. Épen ott találta Abellinót. A dandy leste már, mit fog végezni? s mindnyájan várták, midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben volt, melyet Boltay mester vett számára. Ah minő nevetség volt az! Hogy ugrálták körül, hogy forgatták erre-arra a dévaj leányok! Abellino megkérte, engedje meg, hogy ily alakban lefesse. De nem, most nem ért rá. Csak gyorsan. Mit végzett?

Mayernénak két óráig tartott, míg elmondta szerencsés merényletét, mennyit küzdött, milyen ékesszólással volt, míg a leányt rávette az engedékenységre. Mert a leány szemérmes szörnyen, s el kellett vele hitetni, hogy a lovag bizonyára nőül veendi őt, hát csak mindig azt mondja neki.

Abellino nem állhatá meg, hogy össze-vissza ne ölelje a duennát, a mit azzal bánt meg aztán, hogy Mayerné elmondá neki, milyen szép alaknak irta ő le Abellinót Fanny előtt. – Hagyjuk őket ott vigadni.

Ez alatt Boltay uram is szépen hazaballagott. Teréz már várta az ajtóban, mert a kocsis elébb haza ért, s jöttét hírül adá. Első dolga volt a levelet átadni.

– Levelet hoztam, mert a mi benne van, az törökül van, el nem tudtam volna mondani szájjal.

Teréz felbontá a levelet, elolvasá, Boltayra nézett. Megint elolvasá. Harmadszor is elolvasá s ismét Boltayra nézett.

– Ez igazán törökül van. Én sem értem. Nézze ön.

S azzal Boltaynak nyújtá a levelet.

– Hm, dörmögé az öreg úr, csakugyan azt gondolva, hogy a levél tele van vad idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:

«Kedves nagynéném! Mindent tudok. Azon nő, kit anyámnak nevezni irtózom, ne jőjjön hozzánk többet. Izenjék meg Kárpáthy János úrnak, hogy még ma keressen fel, fontos, sietős beszédem van vele. Jőjjenek kegyetek rögtön. Szerető rokona Fanny.»

Mit jelent ez? Mi történt ezek között? Mikor volt ideje valaminek történni? Olyan szép csendesen kávéztak együtt, oly bizalmas suttogással váltak el egymástól. Kezet csókoltak egymásnak… Boltay mester nem értett semmit.

De Teréz kezdé érteni.

Tehát rögtön izenni kell Kárpáthy Jánosnak. Ki megy érte? Elmegy Boltay mester maga. Az ő lábai jók, egy percz alatt ott van. A vén Palkó már ismeri, s karonfogva czepeli be urához. A vőlegény megérti az izenetet, rögtön hintajába fogat, öt percz alatt útban vannak. Boltay, Teréz a hintóban ülnek mellette, a fedett ablakon át senki sem látja őket, az öt sárkány-paripa, három előre fogva, kettő hátul, nyargalva vágtat végig az országúton. Két óra alatt megjárják az útat, a mi Boltay mester csendes hajtásával jó négy óra járás.

Fanny maga fogadja az érdemes vendéget, arcza valamivel halványabb mint máskor, de a halványság úgy illik neki. János úr magánkívül volt elragadtatásában, meg nem állhatta, hogy a szép ara elé járulván, ilyen szokatlan beszédet ne ejtsen, kezét ünnepélyesen mellére téve:

– Kisasszony, engem az Isten úgy segéljen, a hogy életemben nem lesz egyéb gondom, mint hogy kegyednek örömet szerezzek.

– Én pedig uram fogadom, szólt Fanny határozott, nyugodt hangon, hogy életemben nem fogok erősebb kötelességet ismerni, mint az ön nevének becsületére válni. Most legyenek önök mind a hárman szivesek néhány órai beszélgetésre elzárkózni velem.

E szavak oly nyugodt, oly határozott hangon voltak mondva, hogy engedelmeskedni kellett nekik s mind a négyen eltávoztak a legbelsőbb szobákba, bezárva minden ajtót maguk után.

Néhány óra mulva ismét egyenkint felzáródtak az ajtók s előjöttek mind a négyen.

De minő változás minden arczon!

Fanny arcza nem volt többé halvány, hanem piros, mint a hajnal, kinyilt, derült, mint a feslő rózsa.

Boltay mester egyre pödrötte a bajuszát, mint ki rettentő fenyegető dolgokra készül; ha olykor el nem nevetné magát, haragosnak is láthatnók.

Még a jámbor Teréz szemei is szikráznak, de a szikrák a diadalmas bosszú szikrái azokban.

Hát még a vőlegény, János úr! Hol van a János úr, hová lett az öreg Nábob? Ismeri őt valaki? Ez a vidám, ugráló, szökellő, nevető, diadalmaskodó alak; vajjon ő volna az? Ej, ej, bizony húsz évvel megifjult. Oly kedve van, hogy madarat lehetne vele fogatni. Kicserélték!

Nem találja helyét, oly kedve van; el van bűvölve, el van ragadtatva, ez a leány tündére, angyala, istennője. Nem hiába támadt ő fel halottaiból.

– Tehát holnap délután! monda örömtől reszkető hangon.

– Igen, holnap; viszonzá Fanny igéretteljes hangnyomattal, szemök különös tűztől villog, a mint egymásra tekintnek.

Kárpáthy túláradó érzelemmel szorítja meg Boltay kezét, azután Terézét, most Fannyra kerül a sor.

– Szabad-e e szép kezet megszorítanom?

Fanny szivélyesen nyújtá eléje a legparányibb, a legsímább, a leggyöngédebb kezecskét. A villanyos érintésre egészen oda lett János úr; nemcsak kezébe, hanem ajkaihoz is szorítá azt s a leány nem haragudott érte.

E merénylet sikerülte feletti örömében sorra ölelte János úr még egyszer Boltayt és Terézt, s azon vette magát észre, hogy egyszer csak Fannyt is karjai közt tartá. A leány szeliden simult hozzá, minden prude, ízetlen vonakodás és minden kaczérság nélkül, a hogy minden természet gyermeke fogna tenni.

Erre azután rohant János úr a hintajához, maga kinyitva annak ajtaját, s nem várva, míg Palkó lebocsátja a felhágót, onnan is visszakiálta:

– Holnap délután!

– Csitt! inte, kicsiny ajkaira téve mutatóujját Fanny.

– Hajts Pozsonyba! kiálta János úr, nyugtalan sietséggel, míg Palkó egész tempóval kapaszkodott fel a bakra, onnan phlegmatice nézett vissza urára.

– No mit bámulsz? Hajts!

– Valamit itt hagytunk, mondá az öreg szolga.

– Mit hagytunk itt, te?

– Húsz esztendőt az öregségből, nagyságos ifjú úr! viszonzá amaz, el nem mosolyodó képpel s nagyot húzva azon a legelső «ú»-n.

János úr jókedvűen nevetett e tréfás megjegyzésre. A kocsis pattogva ereszté ki sudarát, a sárkányok belekaptak az útba s percz mulva messze porzott a hintó az országúton.

… Vajjon mit végezhettek ott benn?

* * *

Másnap reggel hetivásáros kocsin érkezett ki Boltay falusi lakába valami cselédféle egyéniség, kit Mayerné küldött a hímzett pamlaggal Fannyhoz.

A cseléd titokban megsúgá, hogy a pamlag aljában levél van eldugva.

Igen jó.

Fanny előkeresé a levelet. Anyja irása volt az. A gazdag úr nagyon örül. Örömében Fanny tiszteletére másnapra nagy estélyt rendez Kecskerey úr ő nagysága szállásán, s arra Fannyt ünnepélyesen meghívja; ide van mellékelve a czifra meghívási jegy.

«Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille.»

Családostul.

Értve alatta anyját, nénjeit s más efféle pereputyját.

Ah, tehát közönségről is van gondoskodva! Nagy sokaság lesz, nézők, bámulók! Annál jobb. Az előadás is jó leend.

Fanny visszabocsátá a cselédet azon izenettel, hogy az estélyre való meghívást elfogadja s üdvözletét küldi nagyságos Kecskerey úrnak.

Hát ez a Kecskerey úr kicsoda? Még ezt is meg kell ismernünk?

Egy derék gentleman, ki a finom társaságokban nem megvetendő szerepet szokott játszani s egy olyan korszükséget pótol, melyet nála nélkül sokkal nehezebb volna elviselni.

Ismeri őt mindenki, a ki magát nevezetességnek szereti tartani, legyen az nagy úr, vagy nagy művész.

Az ő termei, az ő estélyei, az ő reggélyei szoktak gyűlpontjai lenni az egész finom világnak.

Előkelő hölgyek, kiket a művészet iránti buzgalom kényszerít egy-egy hírneves művészt közelebbről is láthatni, szabadelvű amazonok, kik Hymen lánczain túl terjeszték viszonyaikat, éltes dámák, kik szeretnek jó kedvű népet látni magok körül, unalmas, illedelmes salontársalgások helyett; kegyelt művésznők, kiknek társalgása valódi fűszere a vigalmaknak, egy pár bas bleu, felvilágosult szellem, philosophasszonyok, kik naplót irnak minden emberről, a kit láttak, a kivel beszéltek; egy-egy delnő a magasabb körökből, kit nagy énekesnőnek tart a világ, s ki szereti magát bámultatni; homályos születésü divatszépségek, kiket egy vagy más tónadó kegyelése a finom társaságokbani megjelenhetésre jogosít, s tisztességes anyák, kik leányaikkal együtt jőnek ide, s kik elég együgyűek nem találni ki azon okot, mely őket e szerencsére jogosítá; ifju gavallérok, szellem és vagyon aristocratái, gourmand öreg urak, kiknek csak a szeme és szája élvez már gyönyörüséget; egy-egy satyricus szellem, ki szeret mások balgaságain mulatni; holmi idegen dúsgazdag gavallérok, kik a szépség és élvezet műkiállítását kívánják magok előtt látni; blazirt kedélyek, kik az unalom ragályát terjengetik; őrült poéták, kiknek csak inteni kell, hogy rögtön kiálljanak a középre s rettentő grimace-okkal elszavalják tulajdon verseiket, s végre két-három feuilletonista, a ki a lapokban mindent leirjon, a mit Kecskerey úr estélyén látott, hallott, evett, ivott és a mit mások láttak, hallottak, ettek és ittak.

Ilyenforma elemekből állanak a finom társaságok, melyek Kecskerey úr estélyein össze szoktak gyűlni. Ily estélyek pedig tartatnak minden héten kétszer, sőt rendkívüli esetekben, például valamely vendég-művész keresztülutaztával, soron kívül is és minden legfényesebben szokott azokban menni.

A ki ebből azt következtetné, hogy Kecskerey úrnak valami képtelenül gazdag embernek kell lenni, az csalatkoznék. Semmije sincs annak a nap alatt, sőt a föld alatt és a víz alatt sincs; de van «renomméeja!» Finom, lovagias, művészetismerő, mívelt és tudós férfinak tartatik. Nála megjelenhetni megtiszteltetés. Nála nem szégyelheti magát senki, mert ő valóban hódol az aristocratiának, csakhogy nála egyesül a czímer, pénz, szellem és szépség aristocratiája. Ez elmés közvetítése a különböző társadalmi köröknek. Ez elmésség indítja azután gazdagabb főurainkat, a derék bankárfiukat s galant öreg mágnásokat, hogy maguknak ily szellemdúsan összeállított világot alkossanak, melyben az anyag az ő szerzeményök, csak a művészi kezelés a házi gazdáé. – Magyarul beszélve: ők adják a pénzt az estélyekhez, mikre Kecskerey úr hívja meg a vendégeket.

A ki erre azt a szót ejtené ki a száján, hogy Kecskerey úr e szerint «kerítő», az nagyot vétene az illedelem szabályai ellen.

Kecskerey úr nem biztat, nem szerez meg senkit, az ő estélyein minden a legszigorúbb illedelemmel történik.

Elébb a művészek és művésznők szavalnak, énekelnek, furulyálnak, zongoráznak, azután zongora mellett néhány szerény quadrillet, keringőt tánczolnak el, akkor vacsorához járulnak szép rendben, a hölgyek ülve, a férfiak állva falatoznak, néhány pohár pezsgő üríttetik, a jelenlevő hölgyek s netaláni celebritások egészségére; azzal rövid, szellemdús társalgás után ismét egy pár quadrille, keringő tánczoltatik le, tizenegy óra után a hölgyek fölkészülnek, eltávoznak, csupán néhány dandy – ifjabb és vénebb – marad hátra poharazni és kártyázni.

Ebből láthatja mindenki, hogy ez estélyeken legkisebb illem- s erkölcssértés sem szokott történni.

Oh, Kecskerey úr azt meg nem engedné! ő büszke a maga renomméejára. Ő csupán alkalmakat szokott szerezni összejövetelekre, de ő szerelmet nem szerez. – Az már megint másik személy dolga. – S ha őt ezért valaki kerítőnek nevezi, annak csupán ez az ostoba magyar nyelv az oka, miért nincs benne két különböző kifejezés – ugyanazon dologra?

Kecskerey úrnál tehát nagy estély készült a kitűzött napon. Abellino erszénye bánta a költségeket, tulajdonképen nem is az övé, hanem Fennimoré, kinek ez estve Fanny megjelenésével ezer aranyat kelle veszíteni, fogadás fejében.

A dolog pedig már oly bizonyos volt, hogy titkot sem kellett belőle csinálni. A tréfa angolos. Abellino kivetett hatvanezer pengőt azért, hogy megnyerjen egy ezer aranyas fogadást, a többi csak mellékes dolog.

Hivatalos volt az estélyre, s meg is igérkezett mind a finom világ, a szabadelvű delnők, a jókedvű öreg dámák, a kegyelt divatszépségek, a művészek és művésznők, a naplóiró kékharisnyák és a versmondó költők, a dandyk, a gourmandok, a banátusi szellemdús földesurak, s más efféle buzgó közbirtokosok, kiknek halmaza kétségbeejteni képes egy szegény feuilletonistát, ha mindeniknek külön megtisztelő epithetonnal akar felszolgálni.

A válságos nap reggelén, mely ifju honatyáinkat jobban érdeklé, mint a legújabb válaszfelirat, bérkocsiba ült Mayerné ugyanazon öltözetben, melyet Boltay mester vett neki; az úton így főzte ki magában a további tervet: a bérkocsit elhagyja az erdő mellett s gyalog megy Boltayék lakáig; ott azt fogja mondani, hogy vásárosokkal érkezett. Fannyval azután lesétálnak a mezőre, mintha a vetéseket néznék s a bérkocsihoz jutva, felülnek, azzal aztán Isten hozzád kapufélfa! Búcsúzzék el, a kinek tetszik.

Igy kicsinálva kegyesen jó szándékát, be is érkezék szerencsésen Boltay mezei lakába; a mennyei gondviselés olyan kegyes volt iránta, hogy sem kezét, sem lábát nem törte az úton.

Hanem abban a kellemetlen meglepetésben kellett részesülnie, hogy a mint a cselédektől Fanny után tudakozódott, ezek azt válaszolták neki, hogy a kisasszony még reggel bekocsikázott Pozsonyba.

Helye volt a megijedésnek.

– Tán az öregek vitték be?

– Nem, azok még hajnalban elmentek, s ő csak pár óra mulva távozott el fogadott szekéren.

Jajjaj! – Mit gondolt ez a leány? Talán bizony csak ki akarja az anyját játszani, s egyedül lát a nyereséges üzlet után? Tán csak nem világosította fel valaki, hogy hasonló szolgálatok után a szolgálattevő közbenjárókat legjobb nélkülözni. No ez szép volna, ha őt skizzirozná!

Utczu! vissza a bérkocsihoz. Rajta, vissza Pozsonyba, lóhalálába. Vajjon hova lehetett ez a leány? Jaj, ha az ideig össze talált jönni Abellinoval; vagy hátha mást gondolt s most már nem fog eljönni? pedig már mindenki arról beszél, az estély is azért van rendezve. Nem, nem lehet, jobban ismeri ő már az asszonyi szíveket, hamarább attól fél, hogy nála nélkül fog megjelenni. Mindegy, mindegy, azért csak mégis az ő érdeme, az ő fáradsága, hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű aggodalmakkal kell küzdeni egy anya szívének!

A vendégek pedig már mind gyülekeznek Kecskerey úr termeiben, egymás után szállnak le a kecses delnők a bejárás előtt, finom kaczérsággal engedve láttatni szalagos lábacskáikat a szemüvegező gavallérok előtt, a hintókból alálépve; a tornáczban kölcsön adott egyenruhás inasok szedik el a meghívó jegyeket, mikre szokásos felügyelet van s a burnusokat, sliffereket; a háziúr, ő nagysága Kecskerey, magas leereszkedéssel fogadja az ajtóban az érkezőket; minden ember tudja, hogy az estély nem az ő pénze ára, ő is tudja jól, hogy erről mindenki megvan győződve, hanem azért olyan diszesen bókolnak egymásnak, mintha igazi házigazda s igazi vendégek volnának. Kecskerey úr éles orrhangja keresztülhangzik az egész társalgáson.

– Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghivásomat. – Nagysád nagy tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. – Mesdames, önök kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. – Uram, ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam! – Grófné, az estély legfőbb öröme önnek syrénénekében gyönyörködhetni stb. stb.

Azután jönnek az ifju gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prosopopoeiaval fogadja. Ezután nem paradoxon azt mondani: természethű prosopopoeia.

Az érdemes házigazda nagy mértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és fesztelenül mulassanak. A kik még nem ismerik s ismerni kívánják egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti s állít háta mögé valakit, a ki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anecdotákat szór a csoportozatok közé, theát főz, a mit senki sem ért jobban és mindenkit lát, mindenkire szeme van. Ez már derék házigazda.

Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes, idegen férfiut hoz karján, egyenesen a háziúr elé vezeti és bemutatja.

– Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.

Meghajtások, bókok, kézszorítások.

– Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás, mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párisból, siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitejével megismertetni.

Oh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet. Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s mintha nem tudná ezt minden ember.

Tulajdonképen a derék banquier azért jött le Párisból, melyet még akkor nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajjon az a vén Nábob, kinek bőrére ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképen valahára meghalni, vagy sem?

Kecskerey úr a kitünő férfiut a legkiválóbb figyelemmel iparkodott mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, főczél levén ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában kivonult ezalatt a kártyázó terembe, az levén legkellemesebb neme az időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.

Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.

– Ah Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a másikban ugyan ellenkező poluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd kisértsek én is szerencsét.

Fennimor egy szót sem szólt, ő adott épen bankot. Néhány percz mulva bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.

– Ah, ah! barátom, te rajtad rosszul teljesül a példabeszéd: szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor, bizony Isten sajnállak!

Fennimor fölkelt és nem játszott többet. Ha tejfehér arcza még engedne meg valami nuanceot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.

Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő általi kigúnyoltatás, epével, méreggel tölték el a szívét.

Egynéhányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges demonstratiókra használjon. De mégis jobbnak látta felállni és kimenni a szobából.

Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő modorával vérig bosszantá azokat, a kik vesztettek. Ostoba szerencséje volt ma. Nem győzött rajta kaczagni.

– Na! szólt elvégre tárczájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket; Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én megyek azt kettős szerencsémmel czáfolni meg.

A legközelebbi teremben épen szemben találkozott egyik inassal, ki régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.

– Hopp! ez nem jó jel! Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá, hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben nem fogadta volna el a meghívást.

Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s ott hagyta Mayernét az előszobában.

Diable! ha rászedték volna.

Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle az örvendő, kihivó, diadalmaskodó arczot. Inkább vesztette volna minden pénzét, csak a leány el ne maradna most.

Ezuttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arczával találkozni s gondolkozni kezdett róla, vajjon ne legyen-e nagylelkű és ne békítse-e ki maga iránt?

Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a leánynak, hogy nőül fogja venni?

– Oh igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.

Ez megint megnyugtató egy kicsinyt, s újra visszament a társalgási terembe, s mr. Griffard-ot igyekezett mulattatni.

Már a theát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a «casta divát», midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:

– Épen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.

Abellino, a mi kezébe akadt, néhány aranyat nyomott a szolga markába, s azzal kissé rendbeszedé magát, fölkelt, egy tükör előtt megnézte magát. Csinos volt, csinos, azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás nélküli, arcza sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s mellénye magasztos.

«Quanta species!» mondaná rá Aesopus rókája

Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből lát, s saloni díszhangon jelenti az érkezőket francziául:

– Madame Fanny de Kárpáthi, née de Mayer!

– Patvart! gondolja magában Abellino, ez a leány komolyan használatba vette a nevemet. No csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.

– Ah, házasság! kiálta Griffard úr; ön megházasodott?

– Csak balkézre, viszonzá Abellino tréfásan.

A vendégek egy része kiváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda (Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A bámulat elhallgattatja egy perczre a társalgást. A szép nő tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé rövidre hagyva, s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat; gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, két felől hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsíma vállaira s elragadó szépségű kebelére. És ez arcz, e halványpiros, istennői tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedélylyel, indulattal, ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly összhangzók ismét az arczok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.

Igy mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, a ki nem talált mit mondani.

Fanny üdvözlé őt.

– Uram, örömmel fogadtam el ön becses meghivását – családommal együtt, im férjem, Kárpáthy János úr, szólt a vele jött férfira mutatva.

Kecskerey nem mondhatott egyebet, mint hogy véghetetlenül örül, mi alatt a legláthatóbb zavarban látszott szemeivel keresni Abellinót.

Az, mint Lóth felesége, sóbálványnyá változva állt a tükör előtt.

Kárpáthy János azonban, – a jó kedvű, a vidám, a ragyogó János úr, – megszorítva a háziúr kezét, mint régi ismerősét, neje kezét karja alá fűzé.

– Kivánjon ön nekem szerencsét, tisztelt barátom. Egy kincset, egy másvilági kincset nyertem ma. Boldog vagyok. Semmi szükségem sincs a paradicsomra többé; ezen a világon idvezültem.

Azzal nevetve, tündöklő arczczal lépett a társaság közé, egyenkint bemutogatva nejét a tiszteletre méltó körnek, mely által üdvkivánatokkal halmoztatott el.

És Abellinonak mind ezt néznie kellett.

Elgondolni, hogy azon leány, kit ő szerelmével oly kitartón üldözött, nagybátyjához ment férjhez, s ez által örökre megközelíthetlenné vált rá nézve.

Ha az egekbe vitték volna, vagy a poklok mélységes fenekére, ha sziklavárban őriznék, vagy égő karddal vigyáznának rá bosszús arkangyalok, nem volna rá nézve úgy elzárva, mint e név talizmánja által: «Kárpáthy Jánosné».

Neki Kárpáthy Jánosnéval semmiféle viszonyt sem volt szabad kezdeni.

Minden szem, mely a szép menyecske bámulásában kifáradt, ő reá tévedt vissza s minden tekintet gúny és kaczagás volt reá.

A dandy, ki nagybátyja lakodalmát üli!

A kijátszott kérkedő, kinek imádottja ő helyette a nagybátyjának adta kezét.

Szinte jól esett Abellinonak, hogy látott még a társaságban valakit, ki ez eseten nagyon meg volt ütődve: mr. Griffard-t. S hogy még most se tagadja meg gúnyoros természetét, ahhoz fordult kötekedő szóval, mintha épen csak azt érdekelné a dolog:

– Qu’en dites vous, mr. Griffard? (Mit szól hozzá?)

– C’est bien fatal!

– Mon cher Abellino, szólalt meg ekkor mellette Fennimor czérnavékony hangja. Úgy látszik, mintha ön nekem ezer aranynyal tartoznék. Hahaha!

Abellino dühösen fordult felé, de e pillanatban szemei János úréival találkoztak, ki épen ő hozzá ért ekkor, karjára fűzött hitvesével, s a legnyájasabb mosolygással mutatá be őket egymásnak.

– Kedves nőm! Ez itt kedves öcsém Kárpáthy Béla. Kedves öcsém, ajánlom önnek atyafiságos indulataiba feleségemet.

Ah! ez volt az a pillanat, melynek úgy örült előre, ez volt az a kikeresett bosszúállás, mely az üldözött leány szívében született s mely oly szikrázóvá tette mindazon szelid lények szemeit, kiknek azt elmondá.

A vadász a veremben! Saját vermében. Megcsalva, megvetve, megtorolva.

Abellino feszesen meghajtá magát, ajkait összehúzta és fehér volt, mint a fal.

János úr odább ment, magát mr. Griffard-ral is megismertetendő, ki rendkívüli örömét fejezé ki a fölött, hogy őt ilyen jó egészségben tisztelheti.

Abellino pedig, a mint elfordultak tőle, hüvelykét mellénye szegletébe dugva, dudolva, fölemelt fővel, mint a kinek semmi baja sincs, lejtett végig a társalgási termen, s nem látszott rá ügyelni, hogy minden suttogás, minden sziszegés elül, hátul, őt gúnyolja, őt neveti.

Sietett a kártyázó szobába.

A mint benyitott az ajtón, hallá, mint nevetnek, mint kaczagnak mindannyian, Fennimore éles hangja kitört valamennyi közül. A mint őt meglátták, rögtön félbeszakadt a nevetés, jó kedv és előadás; mindenki iparkodott komoly és hallgató képet ölteni.

Lehet-e ennél bosszantóbb valami?

Abellino széket húzott az asztalhoz s közéjük ült.

Miért nem nevetnek? miért nem folytatják a beszédet? Fennimore mit erőszakolja az arczát, hogy komoly legyen minek fordul el annyit?

Oszszátok azt a kártyát.

Legalább van az embereknek min nevetni, akár nyer, akár veszt valaki, kaczagnak. Ez csak ürügy, hogy legyen, min kaczagni.

Most Abellinora kerül a sor, hogy bankot adjon.

El kezd veszteni.

Az asztal túlsó felén ül Fennimore és egyre nyer, néha benn hagyja az egész tételt kétszer-háromszor, hogy négyszeres, nyolczszoros húzást tegyen.

Abellino veszteni kezdi hidegvérét s szeleskedik. Nem vigyáz a tételekre, a nyerőt húzza be, s a vesztőnek fizet. Másutt jár az esze, s a folytatott tárgyra hárul ingerültsége.

Most ismét egy négyszeres tételt húzott be Fennimor.

– Ah, ah! – Meg nem állhatja, hogy diadalmasan ne nevessen. Monsieur Kárpáthy, a példabeszéd önön is rosszul teljesül: szerencsétlen a kártyán és szerencsétlen a szerelemben. Szegény Abellino, bizony Isten sajnállak. Ezer aranyommal tartozol.

– Én? kérdé Abellino ingerülten.

– Valóban te. Hiszen csak nem állítod még most is, hogy Fannyt el fogod csábítani; mert hiszen most már gazdagabb mint te vagy, pénzed el nem bolondítja, ha pedig udvarlót akar magának választani, akkor választhat mindnyájunk közül, akár engem, akár Liviust vagy Conrádot. Sőt neked nagy okaid vannak épen attól őrizkedni, hogy beléd ne szeressen, mert egy ilyen kalandnak az lehetne a vége, hogy a majorátustól elcseppennél. Ah ez famos! Abellino fut nagybátyja nejének ölelése elől, egy új József és Potifárné. Sőt kénytelen vigyázni, hogy a nő valakit mást, derék fiatal embert meg ne szeressen. Ah, ah, ah! Abellino mint erényőr! Abellino mint garde des dames! Ez felséges szép. Ez tárgy egy vaudevillere!

Minden szó mérges fulánk, minden szó a vérig, az elevenig hat. Abellino sápad és elfagy a dühtől. A mit Fennimor mondott, az igaz. Neki remegni kell most, hogy e nő szeretni talál! Kárhozat, kárhozat.

És egyre veszt.

Alig látja már, mit raknak? Fennimor újra négyszeres tételt nyert. Abellino fizet neki, de csak kétszeresen.

– Ohó barátom, tévedsz, kétszer hagytam benn a tételt.

– Én nem vettem észre.

– Ah, ez flibusterie!5) kiált elbizott indignatióval Fennimor.

E megbántó szóra Abellino egyszerre talpraugrik s az egész tuczat kártyát Fennimor szemei közé vágja.

A fehér arcz egyszerre elkékül, elzöldül, felkapja a széket, melyen ül, s Kárpáthyra akar rohanni. A társaság közbe veti magát, Fennimort visszatartják.

– Bocsássatok! bocsássatok reá! ordít egészen elváltozott hangon a sensitif ifjú, ajka tajtékzik és szava a düh erőködésében rekedt rikácsolássá válik. Abellino nem szól egy szót is, de melle zihál és szemeit elfutja a vér. Társainak dolgot ád őt visszatartani.

– Bocsássatok! Adjatok kést! Megölöm, megölöm! rikácsol Fennimor, s nem szabadíthatva kezeit az őt fogva tartók karjaiból, bosszúját az ártatlan székeken tölti, azokat rugdalva fel.

A dísztelen zajra egészen alarmirozott képpel rohan be Kecskerey úr s roppant imposant tekintettel megállva a tülekedők között, harsányan közbekiált:

– Tiszteljétek házam szentélyét!

Ez interventio magukhoz téríti a feleket. Átlátják, hogy nem itt a helye hasonló modorú ügyeket elvégezni. Sokakat a ház szentélyérei hivatkozás épen jó kedvre hangol. Fennimornak és Abellinonak tanácsolják, hogy menjenek mindketten haza. Reggel elintézendik az ügyet. El is távoznak azonnal, s a társaság azért nem zavartatik meg. Néhány pillanat mulva ugyan már mindenki megtudta, hogy Fennimor és Abellino összevesztek a kártyán, de mindenki úgy tesz, mintha semmit sem tudna róla. János úr félre hívja a házigazdát, s nagy titokban megkéri, hogy legyen szíves elfogadni tőle a mai estély ragyogó elrendezéseért egy ezerforintost és egy óranegyed mulva az egész társaság tudja, hogy az estély hőse János úr, ki szép nejét kivánja a finom társaságnak bemutatni; a vigalom éjfél után két óráig tart, a midőn minden ember egymásba szerelmesedve oszlik haza; s otthon mindenki a furcsa történeten gondolkodva hajtja fejét nyugalomra s ha van valaki, a ki nyugtalan álmokat alszik, az Abellino, Fennimor és monsieur Griffard.