XXI. A VADÁSZ.
Reading edition
Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is, egyszerre talpra ugrottak az édes hangokra; mások, kik szerettek volna megalkudni magukkal még egy félórácskában s csak egy kicsi kis álmocskát ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré, jövő-menő léptek, ismerős hangok kiáltozása a tornáczokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások, nyerítő paripák fölverték volna még a hét alvót is édes nyugalmából. Ki várhatna a vadász emberektől discretiót, kiméletet? A legfinomabb salonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz s azzal azt hiszi, hogy ez már most őt feljogosítja iszonyúan kopogni, mikor megy és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt felénekelték s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se ébredjen fel, kisütögettek egynéhány puskát az udvaron.
A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, a kinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna s közös ez a gyermekekkel, úgy mint a vénekkel s a nőkkel, mint a férfiakkal.
Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek a tornáczokra, megmutatni magukat és megnézni az időt.
Az eredeti ficzkók lobogós ingujjakkal, pitykés mellénynyel, darutollas kucsmával voltak neki készülve a vadászatnak; feszes dolmányokban, pörge kalappal az elegans ifjuk, csak a bohó Gergely gróf volt angolnak öltözve piros kurtafarkú frakkban s nagyon kért minden embert, hogy magyarázzák meg a kutyáiknak, hogy nem ő a róka.
A delnők többnyire mind vadászköntösökben voltak; pompásan illett az amazoni termetekre e testhez simuló viselet, hosszú uszályával, melyet kézbe kellett emelni, hogy a sarkantyús vitézek rá ne gázoljanak.
S ki lett volna most is szebb, mint a mi két kedvencz hölgyünk? Flóra szép akart lenni, igen szép, – mert Rudolfot várta. Hajfürtei fonadékát ügyesen választá arczához, finom lengeteg termetét gyönge zöldet játszó halavány veres tafota spenczer szorítá, elől nyitva, csipkefodrozattal, a hasonszínű uszály balfelől smaragd kapocscsal volt felakasztva, láttatni engedve a fehér viganó legalsó hímzetét; araszszal átérhető derekát fehér, aranynyal áttört, keleti shawl ölelé, pálmákkal himzett végeit ölébe hullatva; fején gömbölyű ezüst fényes kalapka volt, lengő marabut-tollakkal; keblén elől három rubingomb tartá össze a sűrű csipkefodrozatot. Mi jogon meri azt valaki megszámlálni: egy, kettő, három? pedig a ki csak látja, mindenki megszámlálja: egy, kettő, három.
Fanny egyszerűen volt öltözve. Habos fekete selyem volt uszálya és dolmánya, mely nyakig fedé termetét, csak a szép karcsú nyak volt piros szalaggal átkötve, mely vékony csipke-bodrot szoríta s elől egyszerű gyémánt csattal volt megtűzve; fejét fényes fekete kalap födé, mely alól két hosszú tömött rendben omlottak alá éjfekete hajfürtei félig eltakarva a kalapra kötött fátyol által.
Mennyi új bájt, eddig ismeretlen varázst ad egy ily lovagviselet a hölgyeknek, a ki eddig csak szerelmes volt beléjök, most megőrülhet miattok!
Azonban megszólalt a csengetyű. Reggelire hivattak a vendégek. Korhely-leves, villás étkek s megfelelő szeszes kortyok vártak rájok a teremben; senkisem kényeskedett most, hiszen vadászok voltak mind. A kedves szép hölgyek sem tagadhaták meg bámulóiktól azt az élvezetet, hogy rózsa ajkaikat néhány csepp rostopsinnal vagy harminczéves silvoriummal meg ne nedvesítsék; ma minden szabad. Ma erős szivűnek kell lenni. Mindenki más hangon beszél, még az éltesebb nők is kocsin fogják kisérni a vadászatokat; a főispánné asszonyság is elmegy, pedig előre tudja, hogy igen sokszor el fog ájulni, mert őt minden rendkívül alterálni fogja; bárcsak valaki leesnék a lóról, hogy ő megmutathatná, milyen szépen el tud ájulni olyankor.
Azonban senki sem esett le a lóról.
Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult a kárpátfalvi kastély udvarából; elől a delnők, a karcsú, lengeteg amazonok, lejtő paripákon, körülrobogva délczeg ifjaktól, kik lovaikat tánczoltatva szökeltek választottjaik mellett; hátrább a sallangos eredeti ficzkók jöttek mokány lovaikon, végül a hintókban ülő éltes urak és hölgyek; maga János úr is nyeregbe ült s megmutatá, hogy ő sem utolsó a lovaglásban s valahányszor nejére tekintett, húsz évvel látszott fiatalabbnak; arcza ragyogott azon gondolattól, hogy ez a szép asszony az ő felesége.
A bohó Gergely gróf e közben mindenféle ügyetlen lovasokat produkált, pedig ő maga a leggyakorlottabbak egyike volt; mint lovagolnak a vasárnapi boltos legények a Práteren? szétvetett lábakkal, élethű kifejezésével azon aggodalomnak, mintha egy szál deszkán kellene balanceirozniok mélységes tengerek fölött; azután hogy lovagol a porosz paraszt? hanyattvetve magát a nyeregben, térdeit felhúzva s mind a két kezében lóbálva a felemelt kantárt. Mutogatta lord Ychswichset, mint kapaszkodik a nyeregbe, mikor a lova felrug és a lova nyakába, mikor az ágaskodik. Azután a debreczeni civist, hogy lötyögteti magát a lovon a talyiga előtt; végül a zsidó kupeczet, a kit a vásáron elkap a próbálgatott ló s beleviszi a ménes közé, ez alkalommal emberfullasztó kaczajt támaszta Gergely, az eredeti fiuk közé tévedve lovával s majd leverte Horhi Miskát a nyergéből. Szidták az ánglus születésit!
Három jutalom volt kitűzve a három legjobb agárra. Első egy arany billikom a már említett felirattal, másik egy ezüst vadászkürt, harmadik egy szép medvebőr. Ezt az utolsót alkalmasint legjobban meg fogja köszönni a diadalmas agár.
A versenyfeleket párosával összefűzve vezetik pórázon a peczérek, a kedvencz agarakat kiki szekéren hozatja, féltve, nehogy megrugja valami ló.
Lőfegyver természetesen egy sincs a társaságnál. Ilyesmit agarászatra nem szokás vinni.
A mint az egész vidám társaság a hosszú olasz jegenyesétányon végig vonul, a sétány tulsó oldalán egy szemközt jövő lovagot látnak bekanyarodni.
Már messziről megismeri mindenki lovaglása módjáról, s mint a futó tűz terjed el egyszerre az egész társaságban: ah valahára mégis eljött!
Ki jött el? Hát ki más, mint a legdaliásabb lovas, a legmerészebb udvarló, kinek egy percz jönni, látni és győzni: – Kiss Miska.
A pünkösdi király.
Egy percz alatt a társasághoz ér, siet magát rögtön kimenteni a hölgyek előtt, hogy eddig elmaradt; apró czélzásokból engedi gyanítani, hogy komoly ügyei voltak, hihetőleg párbaj, azután a férfiak előtt menti ki késedelmét; lehet sejteni az okát, gyöngéd ügyek, hihetőleg légyott.
A mióta nem láttuk, meglehetős gömbölyűséget vettek fel arczvonásai, mint olyan emberéi, ki soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik, kinek a feje sem fáj soha, a szive még kevésbbé.
Miután egy percz alatt a társaság valamennyi tagját sorban köszöntötte, még az agarakat is néven szólongatva, itt kezet csókolva, amott kezet szorítva, végre visszakerül az egymás mellett lovagló két hölgyhöz, s különös ügyességgel sikerül neki mind azokat, a kik őket környezik, úgy félretánczoltatni, hogy közvetlenül Kárpáthyné mellé juthasson, kit azonnal elkezd minden tétovázás nélkül istenasszonynak és lovon ülő angyalnak nevezni.
Szerencsétlenségére Fanny őt félreérti, s mindazt, a mit neki beszélni szokott, kapitális bohóságoknak tartja s érdemeiken felül nagyokat nevet rajtok.
– János úr, János úr, szólt hegyesen, élesen Marion kisasszony a hintaja mellett lovagló Kárpáthyhoz, ha én önnek volnék, nem tartanék olyan házi barátot, a ki ellenállhatatlanság hírével bir.
– Nem vagyok féltékeny, nagyságos kisasszony. Ez az egyik kerék hiányzik az organismusomból; bizonyosan kivette belőlem valaki, hahaha!
– Akkor meg ha önnek volnék, nem jönnék parforce vadászatra, attól tartván, hogy agaraim Acteonnak nézhetnek.
– Adtam volna talán rá okot, hogy nagyságod úgy viselje magát irányomban, mint Diána?
Marion kisasszony ajkpittyesztve fordítá el fejét. Ez az ember olyan ostoba, hogy semmit sem akar elérteni, a mivel valaki bosszantani kivánja.
Fanny jókedvűen kaczag a pünkösdi király beszédein. Ha tudná, hogy ezt udvarlásnak nevezik, nem kaczagna. De hiszen mellette lovagló barátnéja épen olyan jó kedvvel társalg Gergely gróffal és ma mulatság napja van, kissé hangosabb lehet a jó kedv, mint egyébkor.
Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon? ez szabadságot ad neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a ballábacska alig ér bele a hegyével. Ho! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani. A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjjat. Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot megteendők, legelső volt a pünkösdi király; Fanny azonban egészen elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a szolgálatra kész seladonokat.
– Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.
E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda? Varga uram ugrott Fanny lova mellé, s szives készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ő vele, legalázatosabb szolgájával.
Fanny háládatos mosolylyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatal emberek egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig tegye vállára a lábát, s nagy tiszteletteljesen feljebb csatolá a szijat.
– Köszönöm, édes barátom, szólt édes hangon a delnő, megszorítva az öreg kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.
Az öreg ismét eltünt, észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki, észrevehetné, miszerint az öreg nem dűl a balfelére. Balvállán úrnője lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné azt onnan, s mihelyt haza megy, leveti azt a mentét, elcsukja és soha fel nem fogja venni többé.
A társaság vígan robog tova.
A menet egy helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak itt leszálltak, felhágva a magas torony alakú terracera, mely a mulatólak közepéből emelkedett s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás látcsövek voltak előre készítve.
Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt ellátni: egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvencz agarakat is leszedték a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel gazdáik kezei után, a hol lehetett, egyet nyalva rajtok.
Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.
János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat s egy füttyöt vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.
– A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.
– Ismerem már őket, az egyik a Cziczke, a másik a Rajkó.
A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a lóra, az úrnő kezei után kapkodva.
János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait névszerint ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket; hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!
– Hát a Matyi hol van? kérdé Fanny széttekintve.
– Azzal magam fogok menni.
– Hogyan uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt.
– Miért ne? nem tartasz engem jó lovasnak?
– Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be azt.
– A te kedvedért? Rögtön leszállok a lóról.
Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:
– Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közől hány tenné meg azt a neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon?
Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Keresztynének.
– Félti az öreget az ifju menyecske. Az ilyen majoratusi jószágok birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint özvegynek.
– Mindenesetre kellemesebb, mint vén leánynak; felelt rá Keresztyné mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtében.
Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére lemondott egy oly kedvencz mulatságáról, melynek hónapok óta előre örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyujtá neki kezét.
– Ugy-e, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt.
János ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet és sokáig kezében tartva azt, kérdé:
– Hát én ne féltselek téged?
Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle, vajjon ne maradjon-e ő is itt?
Kárpáthy elérté a tekintetet.
– Nem, nem. Azt nem kivánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz magadra. Ti fiuk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemetek fényére!
– Oh vigyázni fogunk, felelt Kiss Miska, megpödörintve bajuszát.
– Majd vigyázok én rá, monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az «én»-re; miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratu felhivása zavarba kezdi hozni.
A tulsó oldalon ezalatt az eredeti ficzkók is elkészültek az agaraikkal, s miután azt az egyetlen egy szójátékot, mely a magyarban létezik, s mely róka-fogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek: elkezdik a kürtök és ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.
A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előre bocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltünve a sürű bokrok között, másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a két ifju delnő lobogó fátyolát, őket kiséri legtöbb szem és gyönyörködik bennök. Most egy árokhoz értek. Szentirmayné merészen neki vágtat és keresztül szökel rajta, egy perczczel később ugratja át az árkot Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben; utána kisérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az erkélyről tapsolnak nekik.
Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz s ott találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:
– Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e az a ló?
– A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.
– Igazán mondod. Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.
Palkó rögtön felugrott János úr lovára s Kárpáthy felment ismét az erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni?
A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a rókát, de még mind nagyon messze voltak s az űzés tétova irányából ki lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buczkák között s elhagyja maga mellett rohanni üldözőit s akkor egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza futtában, nincs hová menekülnie, a sürű ostorpattogás minden oldalról tudatja vele, hogy irtó harcz van izenve fajának s azzal rászánja magát a futásra s a legelső dombra felkapva, ott egy perczre megáll, széttekint, honnan jön az ellen? s azzal neki veti magát az avarnak.
– Ni a róka! kiáltják egyszerre üldözői, a mint megpillantották a dombon. A következő perczben már eltünt onnan.
De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez dolgot fog adni a legjobb agárnak is.
Utána!
A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arcza úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől; Fannynak eszébe jut e perczben, a miről ábrándozott egykor, ha most ő – a névtelen ideál – mellette nyargalna sebes paripán és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg leomlana előtte és meghalna ott és senki sem tudná, miben halt meg? Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne és őt meglátná – és újra belé szeretne.
Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszálló terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakkogy jóval hosszabb; nagy bozontos farka, mint egy seprő huzódott utána; bukdácsolva baktatott előre, nem mintha gyorsabban futni nem birna, de hogy erejével gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei kifárasztására törekedett. – Félszemmel szüntelen hátratekintgetett üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg s midőn vevé észre, hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat ismét megelőzte.
Pedig János úr legjobb agarai, a Cziczke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában, a többi sereghajtót nem is számítva.
A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották s neki-neki futott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy a mellett elbujhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.
Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, a hol sem buvóhely, sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári fürdések után ismert, mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest; de odáig megkerítik s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.
Már a kaszálló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nem sokára körül lesz fogva.
– Hajrá Fecske! Hajrá Rajkó! Hajrá Armida! hangzik minden oldalról.
Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.
A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú nyakaik előre vannak feszítve, két felől közre bocsátják a rókát, még néhány percz és elérték.
A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja s összecsattogtatva fogait, szembe áll a két agárral. – Azok meghökkenve állnak meg előtte, mérges nyifogással vetve meg lábaikat s sebesen csóválva felkunkorodott farkaikat. E perczet hasznára fordítja az üldözött vad s egy oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közől s jobb felé próbál menekülést.
Ujra utána valamennyi.
Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.
– Bravó, Armida! Tied a győzelem!
Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztülugrik rajta s csak husz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.
Ez most egyszerre jobbra fordul.
– Rajta Fecske! Kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát; a jutalom a tied! hanem a róka is elkapta a Fecskét, olyat harapott az orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.
Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyóágnak. Sikerült a ravasz ficzkónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az agarak mind messze maradnak el mögötte.
Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a soló agár, ez majd megmutatja, hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőltette magát, hagyta a többieket vállalkozni, úgy is jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el, ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi róka! ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa meg hát, hogy ő ellenében mit tud?
A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökelt, meglapult, fogait csattogtatta; mind hiába, próbált ellenféllel volt dolga!
Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt?
Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem a mint a róka visszafelé fordítja fejét neki vicsorított fogaival, egyszerre túlnan csap hozzá, mint a villám s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka bukfenczet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt s alig ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét s egyet rázott rajta a levegőben s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.
– Brávó Matyi, brávó, hangzott az egész társaság szájából.
E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravourt mutasson nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme láttára lapdázhasson vele a levegőben. Egy percznél tovább soha sem tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik perczben már az is megfogná őtet s a rókaharapásról igen sajátságos fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a legkevésbbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra s egy falka ökröt pillantva meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.
A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, a midőn ismét alkalma nyilt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni; szerencsésen átszökell rajta mindakettő.
E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont figyelem miatt mindez ideig észre nem vették.
Ez ő!
Flóra arcza e perczben még pirosabbá lesz, Fanny halavány, mint a halál.
Ez ő!
Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak szeretett ideál.
Flóra örömriadva rohan elé, szerelmes sikoltással.
– Rudolf, Rudolf!
Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el s nyargalni kezd visszafelé.
– Az Istenért! kiált Rudolf, kinek arcza még ég a szerető nő csókjaitól; azon hölgyet elragadta a paripa!
– Ez Kárpáthyné! szól ijedten Flóra s korbácsot ad lovának, hogy utolérje.
Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi, hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.
Most a mén a keskeny gátra kapott fel s azon nyargal végig, túlnan hat ölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás és vége van. De Rudolf utoléri már; ő mindannyi közt a legjobb lovas. Már egészen mellé jutott. Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott már vele? ha soha sem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő alatt, kinek arcza oly halvány és keble úgy hullámzik. Itt van ime a percz, midőn mellette lovagol az ifju, lélekzete éri, hajfürteinek lebbenése az ő orczáját legyinti és neki százszor több oka van most azt óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifju, ez imádott ideál a legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.
Rudolf kénytelen a neki vadított paripa elfogásával felhagyni, e helyett azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan hanyatlik hátra nyergéből, hirtelen megragadja karját s izmos kézzel odaöleli magához, át a nyeregbe. A nő ájultan borul vállára, a paripa szilajan száguld tova!