XXIII. A KÉM.

Kecskerey úr szállásán vagyunk.

Nagy hiba volna tőlünk, ha végképen megfeledkeztünk volna róla; oly egyéniségeket, mint az övé, nem szabad egyszer látni és azután elfeledni.

Most ő Pesten lakik, pompás, elegáns szállást tart, renomméeja most is a régi s minthogy a társadalom ez idő szerint sokkal elevenebb, annál szükségesebb alkatrészét képezi ő annak; a mint szava járása: ő amalgamázza a társadalom különféle elemeit. (Ez a barbár mór chemiai műszó akkoriban kezdett a tükörcsináló műhelyeken kívül is divatba jönni.)

Még reggel van s az érdemes úr még nincs felöltözve; mikor pedig azt mondjuk, hogy nincs felöltözve, ezt a szó betű szerinti értelmében kell venni. Ott ül a szoba közepén, egy gazdag bibor ottománon, csupán egy veres burnuszba burkolva, roppant csibukot harapdálva s fujva maga körül a füstöt és egy átelleni nagy álló tükörből nézi magát. Pedig bizony nincs mit gyönyörködni magán. Nagyon rosszul élne meg, ha modellnek kellene magát árulnia az atelierekben: – hanemha carricaturákhoz. Háttal az ottoman tulsó felén egy vele csaknem egyenlő nagyságú orángutáng ül hasonló kecses helyzetben, hasonló burnuszban: szintén csibukozva, s szintén egy átelleni tükörben nézi magát. Már ez inkább méltán, mert ő majomnak csakugyan elég csúnya.

Körül elszórt illatos szerelmes levelek hevernek s lábbal tapodott versezetek, hangjegyek s más afféle veszendő dolgok; körül a falon válogatott mindenféle képek, mik, ha egymásra nézhetnének, bizonyosan nagyon elszégyelnék magukat; az aztalon valódi herculanumi bronz csészében látogató jegyek, mind merő nevezetes férfiak- és delnőktől.

A szőnyegek mind női gyöngéd kezek hímzései, vadászatok, kutyák, lovak arczképeivel. Az elszőnyegezett falak titkos ajtócskákat engednek sejteni, s az ablakok mind kettős függönyökkel vannak takarva.

Künn az előszobában egy kis szerecsen groom vakarja a fülét unalmában, a kinek utasításul van adva, hogy reggeli tizenkét óráig semmiféle férfilátogatót be nem szabad bocsátani. Tehát azon vakmerő eszme van mellé csatolva, hogy ilyenkor őt a hölgyek látogathatják.

Mind e tilalom daczára megtörténik, hogy a határozott csöngetésre bebocsát egy férfit Jusszuf, s Kecskerey úr kezdi hallani, mint beszél az érkezettel a néger ficzkó saját kaffer nyelvén s nagyon örül neki.

– Ki az? Jusszuf! kiált Kecskerey úr erre oly éles hangon, hogy a pávián ott a háta mögött ijedtében sikoltani kezd.

Felelet helyett maga az érkezett ront be az ajtón. Impertinensek ezek a kiváltságos jó barátok, mormogja magában Kecskerey úr, a midőn az ajtaján bebukó férfit megpillantja s nagy megelégedésére szolgál látni, mint hökken vissza az érkező szokatlan pongyolájától.

Hanem egy percz mulva ráismer s határozott vígsággal kiált fel, eléje nyújtva hosszú száraz kezét.

– Ah Abellino! Te vagy az? Honnét hullottál ide? Azt hittük, már mediatisáltattad magadat Indiában. Jer, ülj mellém. Hoztál azokból a famóz pastillokból, a miket genialis leveleidben említesz?

– Vigyen el az ördög majmoddal együtt, szitkozódék az érkező, most nem tudtam, hogy melyitek a gazda, úgy hasonlítotok egymáshoz, üssön bele a menykő!

– Ah ez most a legdivatosabb neme az udvariasságnak Egyptomban? Egyébiránt majmom le van kötelezve a bók által. Zsokó, bizonyítsd be neveltségedet, az által, hogy nyújts egy pipát vendégemnek.

Zsokó meg is tette, hogy elhozta a pipát, hanem olyat húzott vele a vendég lábszárára, hogy az nem bánta volna, ha nem hozott volna neki pipát.

Verje meg a Szamum a piszkos rokonodat! ha tudom, máskor bottal jövök hozzád. Indiában is jártam majmok között, de ott az ember pisztolyt hord és lelövi az ilyen ocsmány állatot.

– Ah, hagyd el barátom. A majmokból lett az emberi faj. Én azt állítom, hogy az ember eredetileg majom volt. Őseink iránt tehát illendő tisztelettel kell viseltetnünk.

Kecskerey olyan ember, a kinek mindenféle gorombaságot el lehet mondani, de ki aztán mindenféle gorombaságot vissza is ad.

– Azonban, jer ülj ide mellém és tedd magadat kényelembe. Jusszuf! tölts vendégem számára pipát. Sajnálom, hogy nargylával nem szolgálhatok.

Abellino leveté bő köpenyét, melyet válla körül tekergetett, s szembe ült Kecskerey úrral, hogy időközönkint a majmot papirosgalacsinokkal hajigálhassa.

– Tehát mi hozott ismét vissza e birodalomba, én hősöm, én troubadourom? kérdé Kecskerey úr; bizonyosan szerelmes kalandok, nevezetes affairek; fogadni mernék, hogy egy indu vestaliát szöktettél egy Budhurból.

– Elébb felelj arra: van-e még itt valami híre elébbi affairemnek?

Kecskerey úr neheztelő arczczal felel:

– Édes barátom, nagyon sokat teszesz fel magadról. Azt kivánod, hogy egy esztendeig egyébről se beszéljenek, mint a te rongyos párbajodról. Van eszébe valakinek. Úgy elfelejtettek, mintha soha sem lettél volna. Fennimoret megölted. Fennimorenak volt egy cadet öcscse, ki ez által majorescová lett. A minap kérdezték tőle, hogy miért nem sürgeti az ellened indított pert? Van eszem, mondta, hogy jóltevőmet üldözzem; ma estve találkozhatol vele itt nálam, sokkal derekabb fiu, mint a bátyja volt; nagyon fog örülni, ha meglát.

– Részemről a szerencse. Tehát beszéljünk egyébről. Úgy látszik, hogy most Pest kezd lenni az elegans világ fészke, a mit abból gyanítok, hogy te itt vagy etablirozva. Mit csináltok ti itt?

– Terjesztjük a civilisatiót. Kissé fádabb mulatság, mint Párisban tölteni a saisont, de néhány magyar mágnás fejébe vette, hogy ezentúl Pesten lakjék, s most azoknak a kedvéért mások és mások kedvéért ismét mások tanyáznak ebben a kedves városban, melyben épen akkora a köd, mint Londonban s illusióra ennyi is elég.

– Ez mind jó. Hanem a többek között mit tudsz Kárpáthyékról?

Kecskerey úr büszkén fúvá fel magát, mint egy béka s torkának feszített hangján recsegé:

– Kinek tartasz te engemet, barátom? Kémed vagyok én neked, ki a családok titkaiba befúrja magát, hogy azoknak árulója legyen? Minő föltevés ez rólam!

Abellino nyugodt lélekkel hajigálta a kezébe akadt látogató-jegyeket Zsokó fejéhez; ismerte már Kecskerey úr szokását. Ő minden dehonestáló megbízást és kérdést a legnagyobb méltatlankodással szokott visszautasítani, hanem azért elvégzi azokat és ad feleletet.

– Bánom is én, akármit csinálnak tőlem Kárpáthyék! Mi gondom nekem arra? Tőlem beszélheti a világ, hogy Kárpáthyné mindennap más szeretőt vált, hogy ma gróf Erdeyvel, holnap Kiss Miskával sző viszonyt, hogy az öreg Jancsi úr maga csődíti a házi barátokat Kárpátfalvára s gyönyörködik benne, ha neje azokat szeretetreméltóknak találja, Kiss Miskával számtalanszor engedi őt egyedül szomszéd falvakra látogatóba járni s más effélét, mi gondom nekem mindezekre? Annyit sem gondolok rá, mint arra, hogy a majmom mit álmodott.

Abellino békét hagyott a látógató-jegyeknek s érdekelten kezde hallgatni.

Kecskerey pedig úgy tett, mintha nem az ő kedveért beszélne s azért is a kis szerecsenre kezdett kiabálni.

– Bre bre! Khizmetkiár!

A groom futott befelé.

– Ne bujurszünüz csultánüm (parancsolj uram).

– Eszbaplerimi! Csismelerimi! (Ruhámat, csizmámat.)

A kis ficzkó futott s hozta a nagy sárga csizmát.

– Khair csismelirimi, szamár, hanem a papucsom add ide. Milyen nehéz baromból embert formálni!

Abellino ez alatt sajátságos gyönyörüségét találta benne, lovagkorbácsával a kis groom kifelé forduló lábikráira egyet csiphetni, általában különös kedve volt minden útjában akadó bútorral éreztetni suprematiáját s nagyon örült neki, hogy a dohányhamut a padlat mázába tapodhatta, s addig meg nem nyugodott, míg egy kezébe akadt ollónak ki nem tekerte a nyakát.

Kecskerey ez alatt felöltözött, legalább ő azt hitte magáról.

– Nos édes barátom, tehát visszajöttél Indiákról, szólt, protectori arczczal öltve karját Abellinoéba s elkezdett vele sétálni a tágas teremben alá s fel; nem kétlem, miszerint ezentúl állandóul itt fogsz körünkben maradni s estélyeimet jelenléteddel boldogítod.

– Köszönöm az estélyeket, de most nem vagyok elég gazdag, hogy azokban részt vehessek. Griffard felmondta a további hitelezést s nekem meg kell tanulnom a gazdálkodást, mint akármely más filiszternek.

– Ah, kár volna érted, ez nem neked való mulatság. Annál okosabban tennél, ha kibékülnél nagybátyáddal.

– De már a koldus mesterségénél többre becsülöm a banditáét.

– Az is jó. Tudniillik, hogy jó tőled a gondolat; de nem az említett mesterség. Te meglehetős kelepczében vagy most.

– A milyet csak képzelni lehet.

– Nagybátyád feleségébe még mindig szerelmes vagy-e?

– Az nem; hanem attól tartok, hogy más lehet belé szerelmes.

– Bizony az különös volna.

– Mi volna oly különös?

– Ez az öreg úr egészen megváltozott. Húsz évvel ifjabbnak látszik; az ember alig ismerne rá; jó életrendet tart, tán ügyes orvosai vannak. Azután családotokban van, hogy titeket a késő vénségig szeretetreméltóknak tartanak az asszonyok. A minap találkoztam Szolnokon sógorasszonyoddal, de mintha sokkal boldogabbnak, sokkal elégültebbnek látszott volna.

– Ördög és pokol! kiálta fel dühösen Abellino, kiszakítva karját Kecskereyéből, s haragosan vágta magát egy karszékbe. Ki lehet annak az oka, hogy e nő boldogabb, hogy e nő elégült? mert az nem lehet, hogy erre férje képes volna, ez hazugság, ez csalás!

– Meglehet barátom, hogy hazugság, hogy csalás; szólt Kecskerey, hidegvérrel véve térdét két keze közé s hintázva magát egy szánalakú amerikai széken.

– Ha én azt be tudnám bizonyítani, hogy e nő valakibe szerelmes, ha azt valami világosan, valami csattanó zajos modorban napfényre lehetne hozni, hogy ő tilos viszonyban él valakivel…

– Persze, hogy az reád nézve megbecsülhetetlen eset volna.

– Engem kijátszanak!

– Biz az megeshetik, hogy kijátszanak. Az öreg úr képes elnézni neje hűtlenségét, csakhogy téged örökségi igényeidtől megfoszszon.

– De ez nem lehet, ez nem lehet. Ily gyalázatokat nem tűrnek el törvényeink.

Kecskerey felkaczagott.

– Barátom, ha törvényeink nagyon lelkiismeretes kutatásokat akarnának tenni családjaink származási rendjében, igen furcsa confusiók támadhatnának a családfák készítésében.

– De azt még sem fognák megengedni, hogy egy nyomorult koldusnő feltolakodjék egy előkelő családba, s egy életroskadt férj oldala mellett idegen ficzkók becstelen szerelme által elrabolja a törvényes örökös előnyeit.

Ezen még nagyobbat kaczagott Kecskerey.

– A mióta elváltunk, nagyon morális ember vált belőled. Ilyen idegen ficzkó magad is örömest lettél volna, még egy év előtt is.

– Tréfa á part, barátom. Látod, hogy én ruinált ember vagyok: ördögi, pokoli cselszövénynyel semmivé tett ember. Találjon megtörténni az, a mitől rettegek, akkor főbelőhetem magamat. Nekem minden áron kell tudnom valamit, a mi Kárpáthynét a törvény előtt compromittálhatja, s ha nincs ilyesmi, kell azt előidéznem.

Kecskerey neheztelő arczot öltött.

– Édes barátom. Én meg nem foghatom, miért mondod ezeket nekem? Úgy nézek-e én ki, mint a ki ilyen dolgokban tanácsot fog adni? Az ilyesmit komolyan kikérem magamnak. Bánom én: csinálj a mit akarsz. A télen itt fognak lakni Kárpáthiék. Tedd a mi neked tetszik: vesztegesd meg cselédeiket, uszítsd rájuk creaturáidat, a kik az asszonyt eltántorítsák és azután rávalljanak, rakd körül kémekkel, vigyáztass minden lépésére s add a dolgot furfangos prókátorok kezébe; de nekem hagyj békét, én gentleman vagyok és sem kém, sem fizetett Mephisto, sem bérelt cicisbéo nem leszek.

Az érdemes gentleman sietett magáról lemosni minden ilyes árnyalatnak legkisebb gondolatját is, hanem azért adott utasítást, hogy mit tegyen Abellino? Tiltakozott minden tanácskérdés ellen, hanem azért iparkodott kimerítő feleletet adni.

Abellino nagyon meg volt vele elégedve. Új tervek kezdtek agyában keletkezni; vevé kalapját és azzal barátságosan elbúcsúztak, kölcsönösen lovagias szavukat adva, hogy minél hamarább ismét látandják egymást.