XXVII. KÁRPÁTHY ZOLTÁN.

A mitől Abellinonak reszketni kellett, megtörtént. – Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.

Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg házi orvosa a Nábobot: «önnek neje fiat szült!»

Ki merne hozzá fogni, hogy János örömét leirja? A mit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiu! a ki nevét örökölni, örökíteni fogja, a ki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit s ifju erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek tartozik.

Mivé fog lehetni e fiu nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! hogy fogják nevét milliók áldani!

Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásaira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és el ne felejtsen soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: «ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször».

Mi legyen e fiu neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy-őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén.

Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani.

Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s oda tették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömköny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiu volt az, mint egy kis pirosképű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ráncz támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamócza, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drága kőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orczáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával össze-vissza csókolá piros két orczáját, még mosolyogni kezdett s vigan kiáltott egy párszor, a mit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott?

– Beszélj még lelkem kicsinyem, rebegé János, látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. – Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi. Mit mondtál megint?

Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét, oda magyarázva azt, hogy az visszakivánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy oda lopózott a mellékszobába s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek? minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta? és minden bemenőtől izent neki valamit.

Ki birná örömét leirni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, soha sem teszi őt le kezéből!

Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.

– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, a mit róla beszélnek.

– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, a mit mi beszélünk.

János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől s gépileg követte őt a szomszéd terembe.

– Nos, uram; mi az, a mit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?

– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.

– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.

– Isten nagy örömet mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.

– Mit akar ön mondani? ordíta fel ijedten Kárpáthy s arcza elkékült.

– Lám, nagyságos uram, ez volt, a mitől féltem, azért híttam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén és tanulja viselni az Isten kezét.

– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?

– Nagyságod neje meg fog halni.

Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva és egy hang nem repült el szájáról.

– Ha volna számára e világon segély, szólt az orvos, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak perczek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain s jőjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.

Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott feküdni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű orczáin, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.

Oda állt ágya mellé és nem szólt egy szót is. Szemei könytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.

A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arczát a vánkosba rejtve. Flóra a kis gyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.

A beteg fölemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyujtja reszkető forró kezét s megfogja vele férjeét s odavonja azt lihegő ajkaihoz.

… – Emlékezzék reám… susogja alig hallhatólag.

János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.

A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem birja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; oh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, a míg egymástól el birnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán: «– az iris és az amaránt… a sárga jávor, – szegény árva jávor, ültessétek azt máshová… eljösz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd…»

János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, a míg e szavakat mondja.

Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesül a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélekzetvétele megkönnyebbül.

Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelid hangon szólt a körüle állókhoz, arczának kínos izzadtsága elmulik. «Férjem, kedves férjem», szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra.

A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.

Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét oda tartja a beteg ajkához.

Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arczát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit s ismét lehúnyja és alszik tovább.

Az anya visszateszi őt Flóra keblére s megszorítja a delnő kezét és suttogva rebegi:

– «Légy anyja gyermekemnek.»

Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félre fordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könyezését.

Ekkor elvonja kezeit a beteg és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították meg:

– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron Amen…

Azzal lehúnyja szemeit csöndesen és elalszik.

– Elaludt… suttogja a férj csöndesen.

– Meghalt… rebegi az orvos bánatos tekintettel.

És a jó öreg Nábob térdre hull az ágy mellett s arczát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen… keservesen…

A nő alszik és álma örök. Arczán a túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről – a feltámadásig… Senki sem fogja őt többé felkölteni…