XIX. A BARÁTNŐ.

Szentirmayné czélt ért.

Egy heti mulatása a kárpátfalvi kastélyban képes volt Fanny állását a világ előtt egészen megváltoztatni. Minden elővélemény kedvezőbb lett azon nő felől, kit Szentirmayné barátságában részesíte. A büszke delnők, kik eddig nagy leereszkedést véltek tanusítani, ha az ünnepélyen megjelennek, a hol egy polgár leányból lett úrnő játsza a háziasszony szerepét, oly szerepet, mely minden valaha szinpadra kerültek között a legtöbb és legszigorúbb kritika alá esik, most kezdtek róla gondolkozni, hogy a leereszkedéshez kevesebb előkészülettel járuljanak; szigorú, erényes asszonyságok, kik kételkedtek magukban, ha illendő lesz-e a fiatal leánykáikat a kárpátfalvi kastély eleusi mysteriumokkal teljes labyrinthjába vezetni, most minden aggodalom nélkül rendelék meg a divatárusnőnél a ruhákat. Szentirmayné jelenléte a legnagyobb biztosíték erény és illedelem felől; az agarásztársulat ügye is új phasisba lépett ez által, a részvényes coriphæusoknak egy okkal több volt társulatuk megszilárdítására; a kortyondi fraterek, az eredeti ficzkók tanultak okosabban beszélni az ő jelenlétében s a divatvitézek, a szelid arszlánok tanultak okosabban hallgatni.

Mindenki előtt emelkedett azóta Fanny erkölcsi értékében, hogy Flóra barátságát megnyeré, magában saját házi körében egészen más szemmel tekinték s úgy tetszék, mintha János úr maga csak most kezdené felfogni, mit bir nejében? Ő maga is százszorta szebbnek, jobbnak és kedvesebbnek képzelte őt, e delnő nymbusától körülsugározva.

Egész nap együtt lehete őket látni, nagy nehéz munkával elfoglalva; ne tessék rá mosolyogni. A munka nagy és nehéz. Könnyű a férjnek azt mondani, én holnap vagy egy hónap mulva nagy ünnepélyt adok, hivatalos lesz rá az egész környék, a kiket ismerek és olyanok is, a kiket soha sem láttam. A többi az asszony gondja.

Annak kell mindenre emlékezni, a mi szükséges, hogy fény és megelégedés legyen minden részről; neki kell ismernie vendégei ezerféle igényeit, kivánatait, szeszélyeit, tudni, ki mi által lesz kellemesen meglepve, mi által érezhetné magát mellőzve, megbántva, ki mit és kit szeret, kik nem szeretik egymást?

Nem volna csoda egy új asszonynál, ha azt sem tudná, hol kezdjen mindezekhez? Flóra ügyelete mellett mindez a legszebb rendén ment. Ő már jártas volt az ilyesekben. Mindenre emlékezett s ha kellett valamit végezni, úgy tett, mintha ő kérdené azt Fannytól: ugy-e, most ezt és ezt kell tenni? Ma nemde ezt végezzük el? Úgy, hogy ha Fannynak elég finom érzése nem lett volna barátnéja gyöngédségét észrevenni, könnyen azt hihette volna, hogy ő maga az, a ki mindenhez ért, legalább János úr abban a meggyőződésben élt, hogy felesége otthonos mindezen dolgokban, mintha örökké grófi házakban nevelkedett volna.

És mikor eljött az est, midőn egyedül maradtak s volt idő beszélgetni, mennyi szépet, mennyi okosat hallott akkor Fanny barátnőjétől. Ő csak hallgatott, ő csak nézte e finom beszédes ajkakat, e még beszélőbb, ragyogó szemeket, miktől boldogságot kezde tanulni. Olyankor szobaleányaikat kiküldék s egymásnak kölcsönösen segítének az esti toilettnél s azután szabadon, vidáman beszéltek a világ bohóságairól.

Egyszer elővevék azt a névsorozatot, mely Varga uramnak annyi izzadást és szorongattatást okozott. – Fanny nem hallgathatá el az öreg tisztviselő magasztalására, miszerint ő volt az, ki Flórát előtte oly lelkesülten magasztalá, hogy ő már képzeletében is olyannak hitte Szentirmaynét, mint a minő valóban.

– Aha! Ti tehát szemlét, birálatot tartottatok vendégeitek felett.

– Tartottunk volna, de a jó öreg abban alkudott meg velem, hogy csak azokat fogja velem megismertetni, a kiket okom lesz szeretni; egész odáig, a hol a te neved áll, mind olyanokat talált, kiknek sok jó tulajdonságaikból csupán csak az az egy hiányzik, hogy nem szeretetreméltók.

Szentirmayné kedélyesen kaczagott.

– No, tehát jer ide, szóljuk meg a többieket is.

Fanny odaült mellé. Flóra odavonta a barátnő szép fejét s azután elővették a lajstromot, hogy megszólják a világot.

De elébb annyit kellett ezen a gondolaton kaczagniok, hogy ők most teljes elszántsággal és hozzákészüléssel elkezdjék a világot rágalmazni.

Ez igazán különös tréfa.

Ámde különbség van rágalom és rágalom között. Valaki felől álhíreket terjeszteni, rejtettebb hibáit felkapni, tovább adni, ismerőseinél jó hírét aláásni, árulkodni, ezek bizonyosan mind nem igen szép foglalatosságok, ez nemtelen rágalom; de ismerni a világ gyöngeségeit s azokat ártatlan téveteg lelkekkel megismertetni, óvni, figyelmeztetni valakit, a ki különben nagyon érzékeny, nagyon esendő, az útjában fekvő tövisekre, kavicsokra, sikányokra, békákra és vermekre, ez már ismét helyes dolog, az nemes rágalom. (Ámbár lesznek, a kik e szót ismét non sensnek fogják nevezni.)

Tehát fogjunk hozzá a nemes rágalomhoz.

Legelsőbb is a férfiak.

A tény nem az enyim, hanem azé a két hölgyé, a ki az értekezés folyamát viszi; ha rajtam állna, én bizonyosan a hölgyeken kezdeném.

– Ezek itt felül mind nagyságos és méltóságos urak. A nagyságos és méltóságos urakat sokkal nehezebb kitanulni, mint más embereket, mert nekik a közönséges emberi tulajdonságokon kívül még nagyságos és méltóságos erényeik és hibáik is vannak. Itt van egy mindjárt legfelül; ez ha közönséges ember volna, azt mondanók róla, illetlen magaviseletű, minden nőről rosszat gondol, kivéve a magáéról, mert azzal épen nem gondol, a mellett heves, szenvedélyes; ha indulatba jön, nem válogatja a szót, nem nézi, férfiak vannak-e körüle vagy nők? a legtarkább társaságban, akárhány fiatal leány legyen jelen, olyan furcsa anekdotákat mond el, hogy még az érzékenyebb férfiak is elpirulnak bele; hanem nagy hazafi, neve ismerve és bámulva van, tehát tisztelni kell, tehát nem lehet vele úgy bánni, mint más emberrel; hanem épen ez a tisztelet a legjobb fegyver ellene, ő bizonyosan erősen fog neked udvarolni és te nem utasíthatod őt el, hanem e helyett magasztald őt országos erényeiért. – Ez mindig sakkban tartja őt; én próbáltam és sikerült. – Valahányszor könnyelmű, csapongó, vagy hetyke, alacsony czélzatokkal közelít, a nagy tisztelet mindannyiszor kényteti őt országos renomméejának érzetére s a lehető legkényelmetlenebbül érzi magát oly asszonyokkal szemben, a kik mindig nagy tetteit emlegetik előtte, mindig országgyűlési beszédeit magasztalják, mikor ő meleg nyilatkozatokra készül s mikor legtüzesebben ostromolna, akkor úgy bámulják, mint a Nelson szobrát, a ki négyszer magasabb más embernél s a kinek nem szabad onnan az oszlop tetejéről leszállani. Ezért ő tégedet nagyon együgyűnek, ostobának fog tartani, hanem az rád nézve jó.

– Kicsoda is ez? szólt Fanny, megnyálazva irónjának hegyét. Szépkiesdi Imre gróf. S utána irá: Nagy és tiszteletreméltó férfiu.

Valami mulatságos helyzet volt ez; a hölgyek titkos rendőrsége, kik jegyzeteket raknak az emberek nevei után, hogy előre tudják, kivel van dolguk?

– Itt jön egy másik nagyságos úr. Ezen czím nélkül nem tudom, hogy ismerné-e őt valaki a világon? Semmiféle tulajdonságát sem ismerem, pedig minden hónapban van hozzá szerencsém. De egyet mégis megjegyeztem róla: azt, hogy felséges étvágygyal bir és mindig azon panaszkodik, hogy nem tud enni. Nagyon kellemetes ember; ebéd előtt azon panaszkodik, hogy nincs étvágya, ebéd után, hogy megterhelte magát; ha nem kinálod, megharagszik és éhen marad. Ezzel legkevesebb baj van.

– Irjuk utána: báró Málnay George (nem György) – kellemetes ember.

– Itt van egy kedves bohó, gróf Erdey Gergely. A legkellemesebb fiu valamennyi között, ki tréfás ötleteivel az egész társaságot mulattatni birja. Producálja a világ minden nemzeteit ellesett alaktalanságaikkal, a kalapja föltevésével angolt, spanyolt, francziát és zsidót állít elő. A legkevésbbé veszélyes ember, épen azért, mert olyan bohó, épen azért, minthogy oly szeretetreméltó, nem lehet félteni senkit, hogy beleszeret. Képtelen volna egy tapasztalatlan tizenhat éves lánykát elcsábítani; minden nagyravágyását abban látszik helyezni, hogy másokat megnevettessen. Mondhatni, olyan ártatlan, mint egy gyermek, úgy hogy bátran el lehetne küldeni fiatal lányokkal bálba, mint garde de dames-ot, senki sem szólná meg őket érte. A nevetők mindig az ő részén vannak.

– Gróf Erdey Gergely, jegyzé Fanny. Kedves bohó.

– Menjünk tovább: gróf Louis Karvay. Nem is lehet őt képzelni máskép, mint így megfordított névvel: Louis Karvay. Tökéletes világfi Talleyrand korából. Mindenkire figyelmez és követeli, hogy mindenki figyelmezzen rá, kérdést csak azért intéz hozzád, hogy lássa, mennyire nem tudsz neki megfelelni; valóságos kisértet, melyről soha sem tudhatod, hogy mivel bántod meg. És azután elharagszik esztendőkig és nem mondja meg, hogy miért: egy levélboríték, melyen Louis helyett Lajosnak van fordítva, elég rá, hogy elduzzogjon érte holtig; ha valaki jön hozzád, midőn ő nálad van s azon valaki nálánál rangra alábbvaló és te azon hibát találod elkövetni, hogy az etiquette szabályai ellen felkelsz helyedről, midőn csak meg kellene magadat hajtanod, vagy épen eléje mégy, Louis megharagszik és azt mondja, hogy őt megbántottad. Az asztalnál kit ültess mellé és vele átellenbe? ez meg épen kétségbe ejt, mert meglehet, hogy valami ismeretlen oknál fogva valamelyikre haragszik s akkor azt hiszi, hogy kiszámított álnokságból ültetted mellé és férjednek ellensége lesz. Utasítást pedig senkinek sem ad a felől, hogy neki mi tetszik és mi nem? Hanem tessék azon másoknak törni a fejöket, hogy az ő agyafúrt szeszélyeinek titkaiba behatoljanak.

– Ennek a neve után irjuk azt, hogy tüskés gentleman. (Megint non sens.)

– Most jön gróf Sárosdy főispán. Derék, jó érzelmű ember, de rettenetes aristocrata. Parasztokkal, szegény emberekkel örömest tesz jót, de azt nem kivánhatják tőle, hogy őt embereknek ismerje el. Jobbágyainak bizonyosan legjobb dolguk van az egész Magyarországon, de nem nemes embert még csak irnokai közt sem szível. Ez egy kissé feszesen fogja magát irányodban viselni, de szerencsére szíve jó s a jó szívhez vannak kulcsaink. És nem volna utolsó vállalat őt szabadelvűbb eszmék számára meghódítani s úgy hiszem, hogy ha mi szövetkezünk ellene, a diadal annyi, mint bizonyos.

Itt egy kissé meg kelle állapodni azon vitakérdés felett, hogy melyike a két hölgynek bir nagyobb előnyökkel és hatalommal e győzelemre? s miután mindakettő a másikra iparkodott hárítani az elsőbbséget, a kérdés eldöntetlen maradt.

És azután még egy csomó nagyságos és méltóságos úr következett, kik kisebb, nagyobb mértékben szintén igénybe vették Szentirmayné figyelmét, különben nagyobbrészint olyan emberek, a kiket egyszer látunk s azután elfelejtünk, mint valami vasuti útitársat.

Most jöttek a tekintetes és tiszteletes urak, természetesen ezek már mind meglett férfiak, mert azon időkben nem igen osztogatták fiatal embereknek a tekintetes czímet.

Oh ezek a tekintetes urak mindig a legkönnyebben bánható osztálya voltak a társadalomnak; a tekintetes urak soha sem szokták azon törni fejeiket, hogy mikor haragudjanak meg valamely etiquette-szabály elmulasztása miatt? Derék, becsületes emberek, a kik mindenkit meghallgatnak, mindenkinek igazat adnak, senki czímét el nem feledik és a magukéval meg vannak elégedve, a tréfát felveszik s örömest visszaadják, nem csinálnak komoly képet, a hol mindenki vigad s nem nevetkéreznek, a hol más figyelmez. Kiken harmincz esztendő óta köszörüli a napi és heti sajtó fegyvereit, tarkabarka képeket festve a tekintetes világ conservativismusa, csökönössége, nagy pipájú, kevés dohányú volta felől, kiket csak egy regényíró is munkájából ki nem felejt, ha azt akarja, hogy abban magyar elem és nevetni való legyen és a mi a legsajátságosabb, ezek a bohó táblabirák, ezek a tekintetes urak maguk azok, a kik e könyveket vásárolják és olvassák, mert ha ők nem vennék, nem tudom, hogy kinek a számára gyakorolná a betüvetés nemes foglalatosságát a magyar Helicon?

– Most jön a sor az eredeti fiukra.

– Oh már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk, mint kellene.

– Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted.

Kárpáthyné nem állhatá meg, hogy ne ásítson.

– Felelet volt ez arra, a mit mondtam? kérdé Szentirmayné nevetve.

– Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra.

– E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött.

Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tünt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol? tehát őt nem fogja soha látni az életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpáthy Jánossal karöltve sétálni, tehát ismerősök s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számítá, a kikben sem jó, sem rossz tulajdon nincs, a miért megemlékezzék róluk. Az nem lehet; e nemes arcznak nemes szívet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfi-erényt, magas, fenkölt szellemet árul el.

Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától:

– És – nem hagytál ki senkit?

– De igen! szólt Flóra nevetve, s gyermeteg játszisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot s a pamlagvánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiterjesztve s onnan kandikálva elő mosolygó arczával, mint egy leskelődő amourette. – Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki?

– Nem én! szólt Fanny egészen elhalaványodva.

– Ah, be bohó vagy te! Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatal ember. Legalább én legszebbnek tartom őt az egész világon s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arczát látom, a lelkét is látom magam előtt s imádom mindakettőt. Még sem ismersz rá?

Fanny fejét rázta. De igen. Ráismert ő valakire. Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte legszebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között s arra gondolt e perczben.

– Tehát igazán azt kivánod, hogy megnevezzem őt előtted? kérdé tréfás bosszúsággal Flóra.

– Igen, igen, suttogá Fanny s iparkodott bele nézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől s nagy komolysággal olvasá belőle.

– E jeles, szeretetreméltó férfiu, gróf Szentirmay Rudolf.

– Ah, sóhajtá Fanny, lángra gyúlt arczczal. Most értette át a tréfát s elszégyenlé magát, hogy oly együgyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak.

Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni barátnéját és őt megcsókolni; az ideál ismét eltünt a szívből, Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa s iparkodott barátnéja jókedvét osztani s maga is kaczagott szórakozottságán.

– Most szóljuk meg a hölgyeket.

– Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket.

– Ugyis csak kölcsönbe esik.

– Persze, aztán mi csak igazat mondunk róluk.

– És az nem emberszólás és mi csak egymás előtt beszélünk, nem adjuk tovább, a mit hallunk.

– Annyi, mintha nem is szólnánk, csak gondolkodnánk. No, lesz most mindjárt csuklás az országban…6)

Galambcsipések!

– Legfelül áll az aristocrata főispánné neve. Nem tudom micsoda előszeretetből irta ide a magasra a jó szomszéd? Talán inkább előfélelemből. Ez egy elégületlen, elkényeztetett dáma, a kinek annyi elájulni, mint más embernek egyet sóhajtani. Mintha izzó parázsra tennék, a ki előtte áll, mert bizonyos lehet róla, hogy a mit tesz, mond, még a mit gondol is, az neki mind nem tetszik. Lássa meg, hogy valaki keresztbe tette a lábát, elájul; ha egy macska téved a szobába, görcsöket kap; ha a kés a villára van téve, le nem ül az asztalhoz; ha künn a kertben rózsák vannak, kettős ablakon keresztül megérzi a szagát és elájul, úgy hogy abban a szobában nem lehet virágot tartani, a hol ő van. A vajas szarvastól iszonyodik, fél tőle, mint valami öklelő vadállattól s ha meglát egy férfit, a kinek jobb felől van elválasztva a haja, kétségbe esik. Ahoz az asztalhoz, melynél ő ül, ne ültess senkit, a kinek kék ruhája van, mert az rettenetes szín előtte, görcsöket kap, ha látja; senkije felől ne tudakozódjál, mert akárkit kérdeztél tőle, elájul. Az ő rá mind rettenetesen hat, általában iparkodjál semmit sem beszélni előtte, mert őt a legcsekélyebb dolog is alterálja. Vigyázz a mellett, nehogy a jó szomszéd minden elájulásnál sajtár vízzel támogassa fel, hanem tarts hozzá közel valami üveget, akár van benne valami, akár nincs, ettől felocsudik.

– Ezt jól megismertük. A neve után: repülő só.

– Ah, itt jön gróf Keresztyné. Ez jeles asszonyság. Magas, vaskos, férfias alak, széles vastag szemöldökkel; soha sem beszél alantabb hangon, mintha egy zászlóaljat vezényelne; «mit? micsoda? ha? hogyan?» így beszél örökké a legmélyebb hangon más szavába, hogy holmi gyönge szívű embert százszor belezavar a beszédjébe s mikor elkezd nevetni, szinte reng bele a ház. Megregulázza az egész társaságot s ha valakire megharagszik, annak jobb lett volna vakon születni; ezeket az apró fiatal embereket már előre leli a hideg, mikor meglátják; mert úgy rájok ijesztget, mint akármely professzor és a mellett folyvást beszél diákul, ismeri a törvény-könyveket, kidisputálja a legkörmösebb prókátort, iszik hatalmasan és gyönyörűen dohányzik; a lovakat ugyan nem hajtja, de megesik rajta, hogy ha a kocsis rosszul hajt, kiveszi kezéből az ostort s a nyelével jót rak a hátára. Különben a legjobb szívű teremtés a világon, a minőt csak kivánni lehet s igen könnyű kegyébe jutni. Csókolj neki kezet s nevezd asszonynénémnek, azontúl aztán ne félj tőle s csak te magad ne adj ellenkezőre okot, szeretni fog és kardot ránt melletted s ha valahol hátad mögött az ő jelenlétében mások rágalmazni találnak, olyan lármát csinál érted, hogy mind szétszaladnak.

Fannynak előre is nagyon megtetszett ez asszonyság. Mégis milyen jó ez a kis emberszólás, e nélkül nagyon félt volna a harczias külsejű delnőtől.

– Ennek a neve után nem irunk semmit, könnyű lesz ráismerni.

– Tovább lássuk nagyságos Körtvényiné asszonyságot. Ennek egy gyöngéjét ismerem: van egy kedves fiacskája, mintegy húsz-huszonegy éves gyermekcse lehet a lelkem. Anyja mindig ő róla beszél. Tiszteletreméltó szenvedély. Dezsőnek hívják a parányit, tudakozódjál felőle. Véghetetlenül sokat fog róla beszélni s ha azt mind végig hallgatod, téged tartand a legderekabb hölgynek az országban. Azt persze nem szükség tudnod, hogy Dezsőcske egy iszonyú haszontalan fiu a földön.

– Ah te Flóra, milyen ravasz vagy te!

– Ugy-e, hogy elrontalak!

– Azt ugyan jól teszed. Csak én tudnék úgy az emberekre figyelmezni, de én le nem tudnék egy embert irni, hogy milyen?

– Vénülj csak meg, mint én.

Ezen természetesen nagyon sokat kellett nevetni.

– No hát kedves anyókám, jó öregem, kit ismerjünk még meg?

– Itt van még Szépkiesdyné neve. Csendes, hallgatag asszonyság, a kit semmivel sem lehet megbántani, férje hozzá szoktatta már, hogy semmi se fájjon neki, de viszont örömet sem lehet neki okozni, az egész arcz, egész alak egy vágyat, egy óhajtást látszik kifejezni, azt, hogy mennyire szeretne a föld alatt lenni.

– Szegény asszony!

– S még az a kín járul hozzá, hogy minden csinos arczú nőnek tudnia kell azt, miszerint ő neki önkénytelen fájdalmat fog okozni, mert férje az ő jelenlétében is udvarol mindenkinek. Valaha nagy szépségnek tartották s tíz év alatt egészen megvénült a bánat és gond miatt.

– Szegény asszony! sóhajta Fanny. (Tehát vannak, kiket még ő is sajnálhat.)

– Bemutatom még Málnay George nejét. Őrizkedjél tőle. Örökké hizeleg, csak azért, hogy valami titkot, valami gondatlanul kiejtett szót ellessen tőled. Valóságos Mephisto női alakban. Mindenkinek ellensége, a kit csak ismer, de ha összejön vele, öleli, csókolja, azt hinnéd szerelmes bele; hiába való dolog vele nyiltan összeveszni, holnap már megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ölel, csókol és el van ragadtatva. Legjobb, ha fel sem veszed. Egyenesen hideg, visszautasító arczczal fogadd. Ezért, hátad mögött, gorombának, neveletlennek fog mondani, hanem ez a legszelidebb rágalom, a mit tőle várni lehet.

Fanny háládatosan szorítá meg Szentirmayné kezét. Nélküle mennyit kellett volna botlania! mennyit okulni saját kárán! vagy tán szenvedni és még sem okulni, mert hiszen ő nem tudott figyelni, nem embereket kiismerni. Lelke nagyon kevés önállósághoz volt szokva.

– Van még valaki említésre méltó a sok között?

– Marion kisasszony.

– Valóban?

– Olyan, a milyennek láttad. Mindig olyan. Ez természet nála és nem szokás.

– Hát még ki?

– Még egy árulkodó, mindenkit megszóló, rágalmazó asszony van itt a többi között, a ki gonosz fölfedezéseket tesz az emberek legtitkosabb hibáiban, de a kitől azért nem kell félned, mert tégedet igazán szeret s téged soha elárulni, rágalmazni, bántani nem fog. Hát ezt kitalálod-e?

Fanny félig nevetve, félig sírva borult barátnője keblére, őt összeölelve, csókolva és azután még sokáig nevettek, vigadtak a fölött, hogy ők most hogy megszólták a világot.