XVII. EGY HAZAI INTÉZMÉNY.

Szétoszlottak a tekintetes karok és rendek, vége volt az országgyűlésnek, a juratusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltüntek a népes utczákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagyreményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől, úgy látszván meg bennök azon néhány benszülött és benvénült törzsvendég, mint mikor falevél hulltával ott maradt a fákon a mindig zöld fagyöngy; csendes volt már a város, bátran ki lehetett jönni az utczára, nem kellett félni az embernek, hogy ott valami hintó elgázolja, vagy a járókelők a sárba taszítják; éjjel nem verte fel a jámbor alvókat a nyughatatlan fiatalság danája, kik tizen, huszan széltében karonfogva mentek végig az utczán, elfogva azt az egyik szélétől a másikig s valamennyi háznál sorba mind meghúzták a csengetyűket, megverték az ablakokat; nem kellett többé annyit ügyelni a fiatal leányokra, hogy ne üljenek mindig az ablakban; nem kellett többé remegni, hogy valami fáklyászene alkalmával feltalálják gyújtani a várost; egy szóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját, s a lyceumi és akadémiai ifjak kezdtek ismét háttérbe szorított reputaciójokhoz jutni.

Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi boltosok. Megemlegették először azért: mert a mi szemnek és szívnek tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el nem hagyott magától, hanem vele parádézott, mint mikor a gyermek új ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért, mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó kedvéért, hanem a kereskedőt teremté Isten a vevők szolgálatára; tehát ha ő vásárolni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, a mit ő beszél. Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni – s ki ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét fél Magyarországon? – már akkor nagy agiója volt egy-egy boltosinasnak, a ki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generosus Nábob saját nyelvén s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy úrnak egy «aláz’ szolgáját» köszönjön, a mi egyébiránt szokatlan fülek előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: «alle sollen geigen». Ilyen formán nyakra-főre minden boltos férfi iparkodott felfedezni magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni fogják, ki beszél magyarul és annál vásárolnak; minélfogva siettek nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával egy társulat életbeléptetését fogja indítványozni, melynek tagjai különösen kötelezik magukat: soha senkivel, a kitől valamit vesznek, semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza beszélhetünk diákul és németül, mint a mely két idioma volt a legszokásosabb az akkori társalgásokban; és az erélyesség sokkal több czélt fog elérni, mint holmi eredménytelen decretumok, hogy a horvátok tanuljanak magyarul.

Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett nejével visszautazék Kárpátfalvára.

Fanny elhagyá rokonait s midőn elvált tőlök, azt látszék érezni, hogy örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mindakettő, de az nem illett. Most örülni kellett volna. – A leány nagy szerencsét csinált.

Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének és alig birta e szót elrebegni:

– Szeressen engemet.

– Mindig szerettelek, mondá Teréz, és szemei égni látszottak, hogy könyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott állt közel, mit gondolhatott volna?

– No Boltay mester, mondá a Nábob, megrázva az érdemes férfiu kezét, remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni engem Kárpátfalván.

A kézműves elvörösödött. A Nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos embernek is van saját büszkesége.

– Köszönöm uram, felele. Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.

– Eh patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiu az, arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?

Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:

– Barna Sándor.

És akkor akarata ellen két nagy könycsepp jelent meg szemében s csendesen végig gördült erős napbarnította orczáján. A mire aztán Teréz szemeiben is megeredt a sírás s Fanny halványabb lett a falnál.

– Hát majd egyszer télen, jó Boltay, folytatá Kárpáthy. Ha tetszik feljövök magam és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?

– Nem, uram. Sajnálom az állatokat.

– No de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak eljön megnézni, nem érte-e valami baj? hogy van megelégedve sorsával? Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog engemet tűrhetni.

Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé magát, hogy szinte nagyot lélekzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló utihintóba ültek s Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak s a hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.

Alig mult egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól.

A fiatal nő jó kedvvel iparkodott irni, szeretet, jó szív látszott minden sorban, leirta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál magából, hogy őt megnevettesse, Kis Miskát, a szilajkedvű jó fiut, ki mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg czopfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén bohóczot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János urat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal menyecskét mulattassák, neki jó kedvet, örömet, szórakozást szerezzenek, a mi meglehetősen sikerül is nekik.

(Jó kedv, öröm, szórakozás…

Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben).

Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.

Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei után, melyet unokaöcscse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a közügyeknek használni akar.

Alapítványokat tesz a köziskolákban, – sokszor eljár a szomszéd Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól, örökváltság útján, s más magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen, töltéseken, tudós társaságon, szinházon, lóversenyen töri a fejét, az esztendő nagyobb részét Pesten tölti s biztatja a többi főurakat is, hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább szépíti, emeli a várost. Az ő nála összejövő urak csaknem mindegyike tud egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni: többek között emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, a ki azt ajánlotta, hogy egy magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, a mi 60 ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga ezalatt miből él? azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr s azóta gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, a kikkel közlötte, oly közérdekűnek találtak, hogy e fölötti örömében János úr minden fogalmat fölülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságban.

Ez egy agarász-egylet létrehozatala.

Persze Fanny nem érti, hogy mi érdek van ebben? épen oly kevéssé, mint a többi indítványokban és közintézményekben, gőzhajókban, töltésekben, akadémiában és lóversenyen egyéb, mint hogy némelyiket ezek közől mulatság látni; hanem azt veszi észre, hogy mindazok, kik az eszméről beszélnek, rendkívül lelkesülve vannak, s úgy látszik, hogy az agarakra boldogabb jövő és fényes hivatás kezd felderülni; a jövő hónapra van hirdetve a közgyűlés a kárpátfalvi kastélyba, hol a társulat megalakultnak nyilvánítandja magát, alapszabályokat irnak, s nagyszerű mulatságokkal végzendik az egészet.

Végül minden jeleivel szeretetének s férje részérőli legszívesebb üdvözleteknek alig várja a perczet Fanny, melyben kedves rokonait ölelhesse s ezzel bezárja a levelet.

Szívről, szívvilágról egy szó sincs abban. Szegény asszony! Nincs senkije, a ki előtt azt elmondhassa.

Fanny megérkeztével Kárpátfalvára, semmit sem talált már ott a hajdani bohóságok közől.

János úr még Pozsonyból írt haza Varga Péter uramnak, hogy asszonyt visz a házhoz, szép, fiatal, szemérmes asszonyt, tehát intézkedjék úgy, hogy a menyecske semmi megbotránkozni valót ne találjon, mire nézve teljesen felszabadítja Varga uramat, hogy tegye az ő nevében a mit jónak és üdvösségesnek lát.

A derék ősz férfiu, a mint a felhatalmazó levelet kapta, attól számítva egy hét alatt úgy keresztül-kasul reformált minden intézményt, mely János urat oly hírnevessé tette, hogy rá nem lehet Kárpátfalvára ismerni.

A nagyon meghatározhatlan szolgálatokat tevő paraszt leányok hazaküldettek, ki hová való volt, a maga falujába.

Káromkodásukról, mosdatlan szájukról ismeretes cselédek kiutasíttattak a gulyára meg a ménesre. Ott produkálják magukat.

A tisztviselőknek meghagyatott, hogy a legnagyobb illendőséggel fogadják az úrhölgyet és maguknak többé semmi kivételes szabadságot a kastélyban ne vegyenek.

A fiscalisnak három napi határidő engedtetett, mely idő alatt arczát és kezét tisztességesen megmosni tartozik, egyuttal az is tudtára adatván, hogy ha egyszer foghagymát-evett állapotban fog találtatni, menten nyugdíjaztatik.

Marczi feleségestül berendeltetett a kastélyba, ő maga a nagyságos asszony kocsisává, neje pedig komornájává igtattatván; a legszelidebb szürkék közől kiválasztott előfogatul, egyet-egyet mindenféle színből hátas paripának, s rábízta Marczira, hogy az mind olyan jámbor legyen, mint a bárány, mert asszonyt fog emelni, szép, fiatal, szemérmes hölgyet.

Ő maga saját személyében fölmene Pestre, ott elegans hintókat, divatos bútorokat, szőnyegeket vásárolt, mert ámbár ő maga kívül húzott kordovány csizmában járt s meszelt falú, zsúrolt padolatú szobában lakott, azért oly helyes ízlése, oly finom tapintata, ügyesen sajátító felfogása volt az úri teremnek elrendezésében, hogy a kárpátfalvi kastély azon szárnya, melyet az úrnő számára választa, nyilt tekintettel a helység felé s oldalablakaival az angol kertnek fordulva, maga sem ismert volna magára az átváltozás után.

A szándékosan gyűjtött frivol képek, mikkel minden szoba meg volt rakva, kiszedettek rámáikból, s helyettök szép tájfestmények, komoly ábrázolatok rakattak, amazokat elvitték a madarasi kastély padlására. E buzgalmát annyira vitte Varga uram, hogy még a régi frescofestményeken levő hamis isteneket és istenasszonyokat is persvadeálta, hogy viseljék magukat tisztességesebben s legalább egy kötényt festetett a pongyola grátiáknak s Apollónak, Bacchusnak igen szép köpönyeggel kivánt kedveskedni.

Mindent, a mi botrányos, mindent, a mi illetlen, avagy régibb botrányos kalandokra emlékeztet, szorgalmatosan eltávolított: az angol kertből a titkos buvóhelyek, a palotából a rendetlen álfolyosók részint leromboltattak, részint befalaztattak, a fürdőszobából téli kert lett s a vízvezető csövek az úrhölgy hálószobája mögé vitettek, s a régi muzeum alakult fürdőteremmé.

A nagy ivószobából kihordatott mindent, a mi egykori tivornyákra emlékeztetne, a kerek székek, a nagy diófaasztal kivándoroltak s elfoglalta helyöket a családi régi pénzek és festmények gyűjteménye, melyeket eddig por és pókháló lepett. Az ittas vendégek számára alakult apró czellák, mik egy hosszú folyosóról nyiltak, áttörettek s lett valamennyiből egy hosszú terem, nőcselédek számára. Nem jöhetett elő eset, hogy valaki az ifju nő előtt elmondhassa: itt ezen a helyen volt János úr ittas, itt verekedett, itt tartá szeretőit. Minden nyom el volt törölve.

Sőt még a kert mögött lévő lovardát is lehordatá, nehogy egyszer valaki elmondhassa a nőnek: ime ezen a helyen történtek azok a mulatságok, hogy János úr tizenkét parasztleányt szilaj lovakra ültetett s ittas vendégei gyönyörködésére elbocsátá őket a hánykódó méneken, miket hosszú karikás ostorral űztek kurjongató hajdúk. Volt nevetség és jókedv, mikor egy-egy a leányok közől lehullt. Egyet el is tapostak a lovak.

A sok bohócz közől csupán Vidra czigány hagyatott meg az udvarnál, tapasztalt hűsége iránti tekintetből, de neki is meghagyatott az érdemes jószágigazgató által, hogy ezután okosan kell magát viselnie.

– Akkor leszek még csak nagy bolond, mondá erre Vidra czigány.

Midőn aztán a vidékre híre futamodék, hogy János úr megházasodott, jöttek mindenünnen a különféle gratulatiók az ismerős eredeti ficzkóktól, ki versben, ki prózában.

Varga uramnak gondja volt mindezen leveleket elfogni és megtartani magánál, mert tele voltak azok mindenféle bohósággal, a mikért nagyon kár volna, ha János úr, vagy épen szeretett hitvese kezébe jutnának. Különösen egy ocsmány pasquil érkezett a többek között, tele mindenféle piszkos, szennyes ötletekkel, a milyeneket rondalelkű poeták szoktak versbe szedni és tisztújítások, követválasztások alkalmával egymás választottjaihoz mázolni. Undok rothadékai a költészetnek, minőket nyomtatásban sohasem látni, de a melyeket számtalanszor leirnak, olvasnak, egyik kéziratból a másikra másolnak, s jobban ismernek, mint a leghirhedettebb költők örökbecsű munkáit.

A Kárpáthyhoz küldött ilynemű versbeszedett piszok Gyárfás poéta által mázoltatott papirra, ki eltávozván régi urától, mint komisz, közönséges lelkek szokták, annak ellenségéhez szegődött át, Kutyfalvi Bandihoz s ekként leginkább ismeretes levén a Nábob gyöngéivel, azt legérzékenyebb részén találhatá. A küldött poéma annyira túl volt halmozva frivol, bosszantó, ingerlő, undorító kifejezésekkel, hogy a becsületes jószágigazgató elolvasván azt, azon gondolatra jött, hogy összeszedve a Nábob hajdúit, rajta menjen Kutyfalvi Bandin s poetájával együtt ott saját portáján megcsapassa, hanem csak mégis okosabbat gondolt később. Fogá a pasquillt, úgy a hogy volt, egy szelet érett penészes sajtot s egy darab jól behamuzott kenyeret takart bele, mint a mely általánosan ismert egyszerű szerekkel szokták falusi gazdák a veszettséghez közelítő kutyákat gyógyítani, s azokat egy külön borítékba pakolva küldé vissza Kutyfalvi úrnak, minden comitiva nélkül. Marczi vitte el a küldeményt, előre meg volt neki mondva, hogy a legjobb futó lovára üljön, s le ne szálljon róla, a mikor a küldötteket kézbesíti, mely, hogy nem maradt kivánatos siker nélkül, bizonyítá az, miszerint Kutyfalvi a hamus kenyér és érett sajt láttára majd kiugrott a bőréből dühében s cséplőinek ordítva parancsolá, hogy csukják be a kaput Marczi előtt, a ki azonban szintén nem volt rest, hanem a mint becsukták mögötte a kaput, lovával egyenesen átugratott a palánkon s Varga uram nagy satisfactiójára azzal a hírrel ért vissza Kárpátfalvára, hogy Kutyfalvi valamennyi béresével együtt egész az erdő széleig szaladt utána lóháton.

Maga János úr a legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve, semmit sem talált azokból, a miktől félt; akárhová nyitott be, mindenütt új bámulat érte, a csintalan tréfák tanyáiból komoly, tisztességes termek váltak, akárkivel találkozott palotában és udvaron, az mind becsülettudó, jámbor ember volt s midőn legelső úri barátai megjelentek nála, mind oly illedelmesen viselték magukat neje irányában, hogy Fanny előtt merő mesének látszhatott mindaz, a mit a Nábobról beszélni hallott, még mikor nénjeivel lakott s gyermek-észszel együtt nevetett a dandyk által előadott anecdotákon, miknek sikamlós értelmét csak most kezdé még felfogni.

Semmi sem volt azokból igaz. Hiszen semminek sem látszott nyoma.

A czimborák eleinte őrizkedtek kiméletlen emlékeztetéseket tenni János úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy a betyár companiák ismét kezdenek oda kapni hozzá s van kilátás, hogy bizalmukkal meglehetősen terhére fognak lenni, ekkor talált ki számukra valamit, a minek alkalmazása teljesen használatosnak találtatott.

Már akkor kezdett valami jótékony vérkeringés, elevenség mutatkozni a nemzetben; közhasznú, közérdekű társulatok alakultak mindenfelé, nemzeti, emberiségi, tudományos, vagy gazdászati czélok előmozdítására. Kárpáthy mindezen társulatokba beiratta magát, s szivesen vevé, ha itt-amott tiszteletbeli elnöknek, pártfogónak megválaszták; ha aláirási ívekkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi fráterek, mindig volt a zsebében egy-két aláirási ív, melyet maga kezdett meg, alatta a felesége neve, ugyanannyi összeggel; a verembe esett látogató azután akár lármázott, akár szitkozódott, akár rimánkodott, akár szabódott, meg volt szorítva, nem menekülhetett, ki kellett magát váltani, mint a «kútba estem»-nél. Ha nem kellett neki tudós társaság, ott volt a másik ív czukorrépa-gyár felállítására, ha azt nem találta eléggé közemberiséget érdeklőnek, tetszhetett aláirni a népszerű iskolai könyvek terjesztésére; ha azt bolondságnak tartotta, megragadtaték a Berettyó átvágásait létrehozó társulat részvényei által. Ha jobb szerette a vizet, s nem akart a szárcsákat nyugtalanító vállalatról hallani, megtámadtaték mind a négy superintendentia nevében s ha három alól kibújhatott, haragudván megfejthetlen okokból reájok, a negyediknek áldozatul kellett esnie.

Utoljára kerülni kezdték a fráterek Kárpáthy udvarát, mint valami gonoszhírű calabriai vendégfogadót s a ki véletlenül találkozott vele, már messziről elkezdett szabódni, hogy ő már lefizette bűneinek zsoldját, neki békét hagyjon.

A kinek még az sem használt, azt elcsalta magával a Szentirmaynál tartatni szokott közérdekű ülésekbe.

Ott komoly, tudományos készültségű, művelt férfiak szoktak összegyűlni, kiknek körében gonoszul érezék magukat az ilyen gőzkörhöz nem szokott jó fiuk, s reszkettek azon gondolattól, hogy Szentirmay egyszer a nejével is meg találja őket ismertetni, a ki, mint mondják, igen finom és magas műveltségű delnő s vannak emberek, a kik az ily hölgyek közelében nagyon kényelmetlenül érzik magukat.

Ah, Kárpáthyné előtt, az egészen más. Arról tudja az ember, hogy nem valami előkelő családból származott, sőt szavait sem igen szükség megválogatni, mert odahaza hallhatott minden bohóságot, s nem neheztel meg, ha véletlen egy-egy dévaj kifejezést szalaszt ki az ember jó kedvéből az ajkán, míg Szentirmayné előtt az ember sem szólni, sem moczczani nem mer, mert az Angliában neveltetett, mely ország asszonyairól azt mondják, hogy ha jelenlétökben valaki egy lábát a másikra felteszi, avagy beszéd közben ezen szavak közől: «kapocs, ing, gombostű, harisnya» egyet ki talál a száján ereszteni, vagy ha keztyűjét lehúzza, rögtön felkelnek mind s ott hagyják az embert a faképnél.

És így soha sem bizonyos róla az ember, hogy mikor fog iszonyú neveletlenséget elkövetni.

Mint már fülhegygyel hallottuk, a legközelebb jövőben ismét egy közérdekű intézménynek kelle létrejönni, még pedig János úr elnöklete alatt, ki az eszmének legelső megindítója vala, a mely rövid időn az egész társadalom minden névszerinti osztályának kivételnélküli tetszésében részesült.

Oly eszme, oly indítvány vala ez, mely varázshatalommal egyesíte minden pártot, akár fehér, fekete, veres vagy tarka toll, akár zöld ág, vagy szalag volt is azoknak jelvénye, s nevezték legyen magukat conservativ, reformer, vagy liberálnak (radikálról még akkor szó sem volt), mind egyesülének a nagy eszme körül, mely, hogy nem volt mulandó, hiú tárgy, mutatja az, miszerint mind e mai napiglan hasonló – ha nem nagyobb – népszerűségnek örvend, mint megkezdetése napjaiban s közlelkesedésre gyújtó érdekéből azóta sem vesztett, de bizonyosan nyert.

E varázserővel biró eszme, melynek szerencsés indítványozója Kárpáthy János úr volt, neveztetik agarászegyletnek.

Nem kételkedünk rajta, miszerint azt, mielőtt kimondtuk volna, a megelőző magasztalásokból kitalálta mindenki.

Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemreméltóbb tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú hivatásánál fogva, melylyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk azt, mint a társadalom világának egyik positiv tényezőjét tárgyalni.

Nem tekintve azon csaknem mysticus, mondhatnók delejes hajlamot, melylyel e délczeg állatok az úri körök iránt viseltetnek, mintha éreznék, hogy ők képezik az állatvilág aristokratiáját, csupán azon hagyományszerű ősi szokást kivánjuk figyelembe venni, miszerint sem Magyarországon, sem pedig Erdélyben nem lehet képzelni előkelő házat, melyben e nemes barmok kiegészítő csoportozatot ne képezzenek. Bárhova lépjünk be, ott húznak le bennünket az udvaron, ott ásítnak a konyhában, ott vakaróznak az előszobában, ott ágaskodnak az ebédlőben, ott kapkodnak a legyek után a salonban, ott ülnek a pamlagon a házi úr, a házi asszonyság mellett, a zongora alatt, a karszékekben, s mentül gazdagabb valaki, annál nagyobb számban és általánosabb kiterjedésben, de a legszegényebb nemes embernél is hasonló előjogokban és legalább két példányban. Ha hozzávesszük ehhez hajdani hadvezér Bástának azon nyilatkozatát, miszerint egy időben azzal fenyegeté az erdélyi urakat, hogy addig meg nem nyugszik, a míg egy agarat tarthat valaki az országban: ebből átlátandjuk, miszerint az agár nemzeti jólétünknek hévmérője, s egyszersmind egyike fajunk fensőbbségi symbulomainak.

De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyúlnak szőréből készülnek, a mi tehát nevezetes kereskedelmi czikk, mellőzve azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják s ekként gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, a míg az agarak rendes működése szervezve nincs; csupán arra kivánjuk figyelmünket vetni, vajjon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahoz ló kell, még pedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a lótenyésztést.

Ehez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenféle rossz könyvek, ostoba ujságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja fenn, a midőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem cserélték ki a korszellemet.

Azt se gondold pedig szives olvasó, hogy az agarászat valami oly felületes tárgy, a mihez minden előleges studium nélkül lehet érteni, hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet irni. Ahoz nagy előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék és higgadt ész és nem higgadt erszény kivántatnak; egy-egy jó agár öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében csak egy kölyök agárnak az árát fordítaná hazai literaturára, azt örök időre virágzóvá tehetné; a miből átláthatod, mily fontos és életbevágó kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek felett, midőn a közműveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba népek közől, melyek ipar, kereskedés, tudomány, művészet, s furcsa találmányokon törik ezalatt fejeiket.

Hogy mily sensatiót gerjeszte mindakét hazában János úrnak ezen indítványa, annak leirásához sokkal erősebb phantasia és lelkesültebb toll kivántatnék, mint az enyim. Felvillanyozta az egy időre a példabeszéddé vált lethargiát, megmozgatá a társadalom minden rétegét, elfeledteté a tisztújítási ingerültségek utófájdalmait, ellenséges családokat békíte ki egymással, háttérbe szoríta minden egyéb apró-cseprő indítványokat és sok ideig kétséges versenyt futott az indítványba jött akadémia kérdésével s csak akkor engedé át annak az elsőbbséget, midőn indítványozói megigérék, hogy eme második közérdekű vállalathoz is hozzájárulandnak tehetségeikkel.

Minélfogva a legnagyobb biztossággal várhatjuk, hogy a nemsokára tartandó alapító gyűlés a kárpátfalvi kastélyban egyike leend a legfényesebb és legérdekesebbeknek, miután az ország legtávolabb részeiből is történtek előre való igérkezések e nevezetes alkalomra, s nagy a feszültség és várakozás; vajjon a kitűzött ezüst billikomot, ezen felirattal: «Küzdeni hogyha tanulsz, vár pályádon a borostyán!» mely igen szép buzdítás agarak számára, melyik fogja elnyerni az országhírű versenyzők közől? János úr Marczija-e, avagy Horhi Miska Szellője? Az egész Bükkalja in massa kész fogadni, hogy a borsodmegyei alispán Fecskéje mindakettőn kitesz, míg a dunántúli kerületben alig van valaki, a ki meg ne volna felőle győződve, hogy a győrvármegyei, bőnyi születésű, kisbéri neveltetésű Szikráé leend mindenek felett az elsőbbség; valamennyien azonban félelemmel emlegetnek egy erdélyi csodaállatot, mely mezőségi közbirtokosé s melyért magyarországi urak már kétszáz darab aranyat is igértek, de tulajdonosa nem adá s most erősen köti az ebet a karóhoz, hogy elragadja Magyarország elől a győzedelmi pálmát.

Már a kihirdetett ülés napját megelőző hetekben alig győzi a fiscalis a sok levelezést, minélfogva most már nemcsak az újjai tintásak másodíziglen, hanem egyúttal a hajfürtei is, melyek szőkék lévén, nagyon meglátszik, hogy oda szokta törölni a tollat, sőt még a nyelve is az, mert azt meg itatós papir helyet használja, ha elcseppen a tinta, felnyalván vitézül.

János úr mindennap egész halmaz levelet kap az ország minden részéből, maga elolvassa azokat mind. Egyik üdvkivánat, másik részvények megrendelése, ismét másik igérkezés a gyűlésen megjelenni. Vannak, kik a haza boldogabb napjait látják már-már felvirulni, sokan fényes jövendőt igérnek az agártenyésztésnek, némelyek szolgálnak bölcs tanácsadásokkal az alaptervezetre, mások szívesen ajánlkoznak a statutumok kidolgozására. Egy-egy holta napjáig boldognak érezné magát, ha az igazgató választmányba kineveztetnék; más kéri a nagyon tisztelt társulatot, értesíteni, miszerint ő maga ugyan, minthogy csúzban szenved, nem lehet olyan szerencsés, hogy az ülésben részt vehessen, de agara által okvetlenül képviseltetni fogja magát a versenyen.

És ezen leveleket János úr nagy elégültséggel hagyja heverni asztalán, még a borítékokat sem engedi kiseperni a szobából. Legyenek ott; gyönyörködhessék bennök, valahányszor belép, csupán néhány profanus vakmerő levele vándorol a tűzbe, a kik olyasmit mernek írni, mintha jobb volna, ha azon gondolkoznátok, hogy népiskolákat, kisdedóvókat, gazdasági egyletet, műtárlatot, Tisza-szabályozást, Vaskapu-áttörést, útcsinálást, múzeumot, akadémiát, szinházat, takarékmagtárakat ajánljatok egymás buzgalmába; az ilyen alacsony gondolkozású emberek levelei figyelembe sem vétetnek. János úr sokkal jobban át van hatva eszméje nagyszerűségétől, hogysem vissza riasztatni engedné magát. Aztán adakozott ő mind a fenn nevezett czélokra is, miket egy nyughatatlan gróf és más, bőrükbe nem férő hazafiak a nemzetre rádisputáltak. Igaz ugyan, hogy annak felével, a mit évenkint az agarászatra fordít, felét ezen vállalatoknak kiránthatná a sárból; azonban azt sem lehet elvitatni, hogy ezek majd csak megélnek azért valahogy, míg az agarászat felvirágzására okvetlenül áldozatok kellenek, mert az agár, már mint említők, «non nascitur, sed fit» (nem születés által lesz agárrá, hanem a kellő kiképeztetés által).

… De most hátrább egy kissé az agarakkal!

Az ünnepély, a gyűlés, a nagy sokadalom előkészületei nagy részben igénybe vették Fanny figyelmét és szívét.

Szívét is?

Sokan, igen sokan fognak ott lenni, a nemesség színe, java, jelesei együvé gyűlnek; ott lesznek a komolyabb, ünnepeltebb férfiak is, mert Kárpáthy János iránt mindnyájan viseltetnek némi előszeretettel, kiben minden bohóságai s bizarr eszméi daczára annyi fogékonyság van minden jó iránt, hogy nagy és nemes vállalatoknál ép oly biztossággal lehet reá számítani, mint hetyke, tréfás ötleteknél.

Aztán ily esetnél az emberek egymást húzzák oda. Mindenki arra gondol, hogy sok embert, sok szép asszonyt, sok bohó férfit fog együtt találni, s egymás rovására igérkezik mulatni.

Ez volt az első ilynemű ünnepély, melybe János úr hölgyeket is hívott meg. Hiszen most már ő is nős volt.

Fanny remegve gondolt rá: vajjon eljönnek-e a meghivásra a vidék előkelő delnői? Érdemesítik-e őt arra, hogy magas köreikbe fölvegyék? E magas, feddhetlen családok hölgyei, kiknél nemcsak a nemesség szállt anyáról leányra, hanem az erény, a szeplőtelen hírnév is. Fogják-e ezek őt azon polczon elismerni, melyre a szerencse és egy bohó vén ember szeszélye hozta? fogják-e neki elfeledhetni családját, annak homályos eredetét és undok dicsőségét?

A férfiak bizonyosan eljönnek a környékből, mindazok, a kik hírnévvel, országosan ismert hitellel bírnak. Napokig fog tartani az ünnepély. Első nap lesz az ülés: a hosszú teremben fognak ülni a férfiak, oldalt a karzaton lesz hely a hölgyek számára, a honnan hallgathatják az elmés beszédeket. Ezt befejezi egy népes lakoma; ő ott fog ülni, mint a ház asszonya, látva mindenkitől… vajjon ki fog az ő egészségeért áldomást inni?

Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délczeg paripákon fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni… vajjon ki leend az ő lovagja?

Este a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást tett, arany és gyöngygyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház asszonya, melyet maga hímzett… vajjon ki nyeri azt el?

Harmadnap fényes tánczvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép, milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör vegyülete, ártatlan, vonzó vígalom; minden virágnak van zöldje, szép szemérmes hölgyek mellett bátor daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat… Ki fog ő reá mosolyogni?

Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménynyé vált ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni és óhajtott elveszni sovár bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt s előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoczintott pohár méreggel volna telve és azt kiinni, az utolsó cseppig és meghalni és ő ne tudná azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől kigyulladt arczczal, sebesen, sebesen és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha egyszerre ő vele elbuknék a ló s leesnék, meghalna előtte és az ifjú soha se tudná meg, miért halt meg? Őt látta itt és ott és mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen kép állt mindig előtte és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna meghalni.