XVIII. SZEGÉNY ASSZONY!

Szegény asszony!

Értjük alatta Kárpáthynét.

Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott. Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.

Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal s a világ minden kincse birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.

És az előkelő név?

Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert öreg úr, hogy bosszút álljon unokaöcscsén, nőül vett egy rosszhírű családból eredett leányt, kit ez másként tán elcsábított volna.

Az öreg úr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenűl hiú és nagyravágyó… Várnak reá.

Mindenki kész ragadománynak hiszi.

Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.

A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei, ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt botrányai szolgáltatni fognak; a gavallér világ szinte oly biztosan számít mindezekre: a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú, teli vágygyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem lesz könnyebb, mint őt elejteni s egyszer megbuktatva, nem marad számára egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.

Nincs senki, a kitől egy őszinte szót várhasson, a kire egy őszinte szavát rábízhassa, a kitől tanácsot kérjen, a kiben bízzék, a kihez ragaszkodjék, a ki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbbé.

János úr minden kötelességét teljesítni véli, a midőn neje kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részéből összehordja azt, a miben asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.

Igen, az imádókig.

Mert a mint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a régi dáridók megszüntével, helyettük más új világ kezd oda szokni, kiket többé nem a Nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni: egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden ember, mint egyéb úri hölgyekhez.

Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék legelső arszlánai:

Az ifju Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre, azt bizonyosan nem tudom.

A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek neveztetik. Én részemről nagyon bosszantónak hiszem azt egy férfira nézve. Kicziczomázott arcz, középen szétválasztott haj, megkenve, megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.

A szőke báró Berky Tivadar, a ki különczöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.

Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentirozott előtánczos, a ki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, a ki utána nem bolondult volna, vagy férfival, a ki úgy tánczolja a mazurt és keringőt, a hogy ő.

Egy hosszú, öles gróf, a ki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúk, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.

Egy halavány fiatal ember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ir. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajjon tud-e egyátalán irni?)

És azután egy csapat szemét ember, a ki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, stereotyp bókokat vágni, tánczolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romanticus képeket vág, s a mellett csak úgy iszik és kártyázik és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, a ki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, a mitől az is viszont szerelmet érezhetne? s e fölötti tépelődésiben vékonynyá szárad, mint egy tőkehal; ime, ezekből áll az új téli kert, mely Kárpátfalván virul, a mióta a paraszt menyecskéket ideál szépségű delnővel váltotta fel a Nábob.

Szegény asszony!

Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, bosszantó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené, János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.

Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, a kit alkotott magának szívében!

Milyen önzők, üreslelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!

Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, a hol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?

A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.

János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghivottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, a kit ott látni óhajtana, jegyezze fel.

E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.

Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót s ki nem nyitott egyet is, a míg rá nem kiáltottak, hogy «szabad!» Megpillantva úrnőjét, nagy tisztelettel állt meg a küszöbben s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az irást.

Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arcza vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jőjjön, hanem felkelt és eléje ment, megfogá kezét s daczára az öreg úr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előre húzta, leültette egy karszékbe s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, a mi a jó öreg urat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, a mint Fanny elereszté és leült, ő azonnal felállt.

– Ugyan édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.

– Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre, rebegé a jószágigazgató, szép ovatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő bele ülni s előre hajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.

– Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? kérdé mosolyogva Fanny. Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.

Varga úr olyas valamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre? s egyszersmind sietett átnyujtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét s azután iparkodott búcsút venni.

De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar s megelőzte benne.

– Maradjon kérem, némely kérdezni valóim lesznek.

Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezé magát. Vajjon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bár csak más ülne most itt az ő helyén.

Fanny kezébe vevé a névsorozatot s végig olvasá azt, szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, a kikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlen egy ismerőse sincs e nők között, sejteni nem képes, kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani s e helyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg fogja szégyenítni, senki sem volt jelen, a ki előtt bármi okból is le kellett volna sütnie szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint a ki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos czélzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni és jaj neki, ha vissza adja. – Szegény asszony!

Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.

Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édes anyját (nem Mayernét, hanem egy idealis édes anyát, a milyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lányka, ifju, rokonszenvü hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.

De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha épen az előtt tárja fel lelkét, a ki gúnyt fog űzni belőle? hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, a hol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?

Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.

– Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.

Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.

– De e kérés nagy, igen nagy.

Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e perczben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.

– Egy kérdést akarok önhöz intézni, de a mire igen őszinte választ várok.

Varga uram el volt szánva mindenre.

– De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést, mintha ön édes atyám volna, s most nekem, mint leányának, tanácsot adna, mielőtt a világba lépek.

E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy koczkás gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törölgesse.

Fanny közelebb vonná hozzá székét s a névjegyzéket egész hosszában kiterjeszté előtte.

– Lássa, kedves barátom, mondá Fanny, leirhatlan szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öreg úr vállára, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közől, a kik fel vannak irva. Nem tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam? kit nevezzek barátomnak, barátnémnak s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok?…

Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezuttal a homlokát kellett megtörülni vele, mert nagyon izzadt.

– Méltóztatik parancsolni? kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára épen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.

– Azt a szivességet várom öntől, hogy a kik e névsorozatban fel vannak jegyezve, vegye sorba és mondja el őszintén, nyiltan nekem: mit tart felőlük? milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ? Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?

Jó Varga uram sem volt még ilyen rigorosumba fogva soha.

Ha azt kivánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt hatot azok közől, a kik ott fel vannak irva, avagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealogiáját készítse el, ez mind csekélység lett volna ahoz képest, a mit most kért tőle.

Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, a ki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszédközben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elől-hátul meg ne czímezze, magyarországi uraknál így: méltóságos ez és az ő nagysága, erdélyi uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen ő méltósága; és most ő mondjon birálatot, úgyszólván itéletet ennyi nagy uraság felől, a kiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.

Varga uram kétségbeesetten súrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel s valami olyforma óhajtásnak kezde helyt adni szívében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, a mint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, a hol senki rá ne találjon.

Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszék neki, mintha Kárpáthyné szólt volna ismét.

– Tessék.

– Nem szóltam, édes barátom, felelt Fanny és mosolyogva tekintett a becsületes öregre.

Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához s vevé a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartá szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, a míg ott ül, elfelejtett olvasni? Azután meg a tulsó felére nézett a papirosnak, oda, a hol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná, hogy sympathetika tintával mindenkinek a neve mögé van irva az a felelet, a mit ő neki kell elmondania.

Fanny észrevevé a jó öreg zavarát s buzdító nyájassággal fordult ismét hozzá.

– Édes barátom. Tekintsem engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves?

E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szivét a jó öreg s még egyet bátran és elhatározottan köhintett, mint végső adieut a gyávaság kisérteteinek s azzal megkeményítve lelkét, válaszolt.

– Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme és én kimondhatlan boldognak és szerencsésnek érzem magamat, a midőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is tehetek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról itéletet és véleményt mondani, mint a kiknek a nevei itt előttem állanak, de mégis a nagyságod iránti szeretet – engedelmet kérek! – tisztelet…

– Csak hagyja szeretetnek, maradjon, a hogy elébb mondta.

– Igen is. Azt mondám, a mit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom. Régen, nagyon régen. Épen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép, de igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. És az nagyon szeretett engem; bocsánatot kérek, hogy ő róla szegényről beszélni voltam bátor.

– Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arczképe függ kegyed szobájában az iróasztal felett?

– Hogyan? Nagyságod lett volna olyan kegyes, az én szegény házamnál lenni?

– Elárultam magam. Folytassuk a felvett tárgyat.

– Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért, nem addig, a míg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnő, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt; akkor hagymázos észszel azt képzeltem, hogy rég megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; oh nagysád! nincs szavam kifejezni, a mit érzek.

– Térjünk ügyünkre, öreg barátom; szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg elárasztandja hála- és magasztalással.

– Tehát, nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, a kik iránt – hogy is fejezzem ki magamat? – a kik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor Isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagyúri emberek és asszonyságok életében valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem épen kivánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás. Ellenkezőleg ki fogom keresni azon személyeket e sorozatból, a kik nagyságod jóságát, érzékeny szívét hasonló jósággal, hasonló érzékeny szívvel tudják és fogják visszafizetni. A kiket azután alázatosan elhallgatok, azok iránt méltóztassék azon megnyugvással lenni, hogy becses személyeikben minden elismert jó tulajdonságaik mellett sem találtam olyanokat, melyek nagyságod előtt kívánatosak volnának.

– Helyesen, nagyon helyesen, édes barátom. Ön csak azokat ismerteti meg velem, kiket szeretnem kell, a többiekről hallgat. Ah, önnek jól kell ismerni a világot. Ez bölcs tanács.

Varga uram kérő tekintettel fordult Fannyhoz, mintha instálná, hogy ne dicsérje nagyon, mert megint zavarba jön s elfeledi, hogy mit akart mondani.

Azután vevé is a hosszú lajstromot és elkezde rajta végig menni, ujját végig húzva rajta, de úgy, hogy a nevekhez ne értesse, nehogy e tiszteletlen érintéssel megbántsa azoknak tulajdonosait.

Hm, hm. Egyet köhintett és lábaival súrolta a padlót.

Nagyon sok olyan név volt egymás után, a kiket kívánatosnak talált épen semmi észrevételekkel nem kisérni.

Hm, hm. Néha már megállt a neveket kisérő ujj s Varga uram feltekintett, hogy valamit szóljon, de a míg köhögött, hogy hangjának tisztaságot adjon s még egyszer visszatekinte a névre, melyet ujjával megbökve tartott, ismét csak mást gondolt, s jónak találá azt illedelmesen azok közé sorozni, kiknek elismert jó tulajdonságait nem találja eléggé ajánlatra méltóknak.

Pedig, a mint veszszük észre, már mindjárt a vége felé fog járni, s maga is ijedten veszi észre, mennyit mellőzött már hallgatással. S homloka a legőszintébb izzadás cseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek kerülnek mutató ujja alá, kik iránt ugyan ő mind rettenetes nagy tisztelettel viseltetik, de ha leánya volna, egyiket sem rekomendálná bizodalmába.

Pedig Fannyt most úgy tekinti, mintha tulajdon leánya volna.

A nagyságos asszony maga is úgy kivánta ezt és mikor ő hagymázbeteg volt, azt képzelé, hogy megholt leánya áll előtte a nagyságos asszony képében.

Kénytelen volt atyai szívének megbocsátani ezt az illusiót.

Ah, végtére valahára kigömbölyednek arcza vonásai.

Keze reszket a papiron, a mint e névhez ért. Talált végtére valakit, a kit megnevezhet, a kit magasztalásaival elhalmozhat, a kit leánya – a nagyságos asszony bizalmába, szeretetébe ajánlhat.

– Ime nagyságos asszonyom, szól odanyújtva a névsorozatot. E derék hölgy bizonyára egy lesz azok közől, a kikben nagyságod bizodalmát helyezheti és csalatkozni nem fog.

Fanny olvasá a mutatott nevet.

– «Szentirmay Eszéky Flóra.»

Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végig futott, mikor e névhez ért, mintha valami öntudatlan sejtelem megkapta volna figyelmét, mintha meg lett volna a felől győződve, hogy e név tulajdonosnéjának nem lehet gyűlöletes jellemmel birnia.

– Milyen e nő? kérdé a jó öregtől.

– Valóban nagy ékesenszólással kellene birnom, hogy őt leirhassam hozzája méltón. A miket egy nőnél erényekben lehet keresni, azokban ő mind gazdag. Szelidség okossággal párosulva jár ő vele, minden szűkölködő, minden ügyefogyott titkos pártolójára talál benne, ő ugyan titokban tartja jótéteményeit, de a háládatos nyelveket ki kötheti le, hogy róla ne beszéljenek! nemcsak azokkal érezteti ő szíve jóságát, a kik éheznek, fáznak, szűkölködnek és sínyledeznek, kenyeret, ruhát, orvosságot és jó szót osztva közöttük; nemcsak azt cselekszi, hogy a törvény által elitélt bűnösökért a kegyelemosztó magas helyeken esdekel, hanem pártul fogja azokat is, a kik lelkileg szűkölködnek, betegek, kiket a világ itél el, szegény elcsábított leányok, kiket botlásuk szerencsétlenné tett, házas életök keresztjét nehezen tűrő asszonyok benne pártolóra, védőre találnak, ki azt is fel tudja keresni, mi baja van a szenvedőnek a szívében? Engedelmet kérek, hogy ezt a szabadságot veszem magamnak, noha elismerem, hogy más nagyúri személyek is sok jót tesznek a szegényekkel, de azoknak voltaképen csak a szegények testi szükségeire van gondjok, míg ez úrhölgy őket lelkükben is ápolja s ilyenformán nemcsak a kunyhókban, hanem gyakran a palotákban is talál szűkölködőket, a kik segítségére vannak szorulva. Ezer bocsánatot kérek, hogy így bátorkodom beszélni.

– Csak folytassa! inté Kárpáthyné érdekelten.

– És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is kérdezősködni, hogy nem azt fogják-e egy szívvel egy szájjal állítani, hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül s áldást visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket honosít meg azokban, a mikre maga adja a legjobb példát; én valójában csak egy úrnőt ismerek, a kit méltó helyre állíthassak mellé s nem volna rám nézve nagyobb öröm, mintha e kettőt egymással egyetértésben látnám.

Fanny megilletődött arcza tanusítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e gyöngéd czélzatát.

Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak engednem, hogy ezeket elmondjam.

– Fiatal e nő?

– Épen nagyságod korából való.

– És házassága boldog? Mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.

– Valóban az, felelt Varga. Igaz, hogy nem is látni messze földön oly egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr ő nagysága, oh az nagy ember! mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt s hazájával is keveset törődött, de a mint nejét, még akkor gróf Eszéky Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött vele Magyarországba, s a dicső ** István gróf után, kit Isten segítsen minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt érte Isten, mert a mi legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált és ha valaki együtt látja őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a paradicsom.

Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.

E perczben kocsirobaj hallatszott az udvaron: alkalmasint vendég érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr stentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna s rá egy pillanat mulva Marczi, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:

– Ő nagysága gróf Szentirmay Eszéky Flóra asszonyság!

Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét. Mintha csek jelszóra érkezett volna, a midőn épen róla beszéltek, a midőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítni… Minő leend e képzelt arcz a valóban?

Úgy dobogott az ifju nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek ajtajához s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez: most nyílik az ajtó.

És belép rajta – nem azon arcz, azon alak, mit Fanny képzeletében alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő, hamis vuklikkal, hamis arczszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel, viseletében a legdivatosabb tarkaság.

Szörnyű kalapja nagy virágcsokrokkal egészen elveszi a kilátást mindenről, a mi háta mögött van.

Köpenye félvállról le van csúsztatva, a mi hősi, amazoni tekintetet ad alakjának, neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny, mely az ijedelemig engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperecz kiülő csontjait; összefüggésben állnak a rendkívül sovány kezek, melyek csuklóban, nem tudni mi okból, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s miután kezeit nem tudja megmozdítani a nélkül, hogy valamit ne beszéljen hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindig mosolyogni, és ha mosolyog, akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr. 11. Dr. Legrieuxnél), hanem egyuttal az egész inyét is megmutatja, ennél fogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke, ínye és vállperczei iránti borzalommal.

Egy perczre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetreméltó alak elfogadásához készült, a ki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni, megcsókolni; ah ez nem az.

Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előre bocsátott, s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.

– Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! – nőm… Sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.

Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb, s minden kifogáson felül álló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, a közben figyelmesen tekintve rá, vajjon hogyan tudja ő e bókot viszonozni? biz az ügyetlenke volt szegény.

Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék s annyira el volt merülve Marion kisasszony inyének bámulatában, hogy Flórát alig jutott ideje láthatni.

De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár más valaki a társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig annyit, a mennyi elég egy igen népes társaságnak.

Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy a mit ő beszél, az soha sem üres fecsegés, mende-monda, szószaporítás, a mint más korabeli ifju amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított czélszerű és czélba találó lövés, vágás és szurkálás, melylyel egy egész társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit egy-egy hangyafészekre ültettek volna.

S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes kisasszony a csalánhoz, a mennyiben a csalán csak azokat csípi meg, a kik hozzá érnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb rejtőzködőket is s a ruhán és a pánczélon és a szíven keresztül képes csípni.

– Tessék helyet foglalni tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé, ide-ide. Marion kisasszony – – ezerszer bocsánat…

János urat egy tekintet a delnő arczára meggyőzte arról, miszerint ő sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának. Egy mellék fauteuilbe bocsátkozék le, a melyből embertől észre nem vehető módon sikerült Varga uramnak eltünnie.

Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor, meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát és igen alázatosan köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?

– Megbocsát, kedves szomszédnő, kezdé a félbehagyott szót Marion kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határozott meg s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő valamit forgat a szájában, a mit restell lenyelni. Megbocsát kedves szomszédnő, chére voisine, – mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásaiban háborítani (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetre méltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tudnád?); minthogy azonban utunk épen erre vezetett (tehát ne gondold, hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, a hogy gondolod) – bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó partie! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért, mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetre méltó nő, mint az öné, oly kincs, a minőt ön soha sem érdemelt meg. (Bizd el magadat ostoba. Ne gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyeld magadat, hogy szépséged tett úrnövé.)

Itt egy kicsinyt elszalasztá a beszéd fonalát Marion kisasszony, mely alkalmul szolgált Flórának oda hajolhatni Fannyhoz, s gyöngéd, biztató hangon fülébe súghatni:

– Én régen óhajtottam kegyeddel találkozni s naponkint készültem ide.

Fanny hálásan szorítá meg a kezébe tévedett gyöngéd kezet.

Egy jótékony köhögési roham meggátlá Marion kisasszonyt a beszéd fonalát újra felvehetni, mely alatt János úrnak ideje maradt tréfásan évődhetni szép vendégnőjével. (Lehető félreértés kikerülése véget megjegyezzük, hogy Flórát értettük itt.)

– A milyen nagy az örömöm szép kis szomszédnőmet házamnál láthatni, épen akkora az aggodalmam, hogy önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly rendkívüli eset, a minőre aligha emlékezik valaki s én hajlandó vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan nagy bajnak kelle érni, hogy kedves nejét nála nélkül látjuk, vagy elfogták, vagy párbajban megsebesítették.

Flóra jóízűen nevetett e vidám és hízelgő gyanúsításokra s a legkellemesebb édes, kedves csengő hangon iparkodott azokat megczáfolni.

– Nem, nem; de el kellett utaznia Bécsbe hirtelen.

– Ah, gondoltam, hogy messze kell lennie, ezt nagyon sajnálom, mert nekem megigérte, hogy tartandó ünnepélyünkön megtisztel jelenlétével.

– Oh akkorra meg kell jönnie. Nekem szavát adta, hogy akkorra itthon lesz.

– Úgy minden kétségen kívül megjön. A szép hölgyeknek adott szót megszegni lehetetlen. A kit oly mágnes vonz, mint őt, annak igen sebesen kell utaznia. Ha a léghajósok még nem találták fel a léggömb kormányozhatásának titkát, én megmondom nekik: ültessék bele Rudolfot és őt szívénél fogva mindenütt oda fogja vonni a magneticus erő, a hol neje van.

A fiatal hölgyek nevettek a tréfán. János úrtól jó néven kellett venni az ilyesmit, ő ugyan vastag és nehézkes élczeket szokott használni mindenki ellenében, de legalább nem is volt azoknak sem élök, sem hegyök, hogy szúrjanak, vágjanak.

Marion kisasszony azalatt magához tért a köhögési intermezzóból, s magához ragadta ismét a kormányrudat.

– Már azt valóban ell kell ismerni, hogy oly gyöngéd, mívelt, szeretetre méltó férj nincs is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem, a midőn azt mondom, nincs! de igaz; ön is igen kedves, előzékeny férj, de Rudolfnak nincs párja, ő valóságos angyal a szeretetben, egy cherubim, nem is férfi a neje mellett, olyan férj, a minő csak csodára születik egy században egy.

(Értsétek meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert neje megérdemli, hanem azért, mert ő cherubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy más férfi, teszem föl János úr, és te szegény, szerencsétlen asszony sírhatsz, a midőn ilyen példás szeretetet hallasz magad előtt emlegetni, más boldogságának látása, hallása megannyi tőrszúrás lehet a szívedben.)

Flóra nem tűrheté, hogy más irányt ne adjon a beszélgetésnek.

– Kegyedet mindenütt reméltem feltalálni; mi itt, környékbeli ismerősök, meglehetős eleven társaságban élünk s előre örültünk, hogy társnéink száma ismét egygyel szaporodott, de mindeddig nem találkozhattunk kegyeddel, pedig egészen összeesküdtünk már ellene, hogy közöttünk igen jól érezze magát.

Marion kisasszony sietett e buzdító gyöngédség hatását lehűteni szúró észrevételével:

– Kárpáthy úr persze hogy rejtegeti nejét, eldugja a hamis, hogy más ne is láthassa. (Félti a vén bolond, van oka rá).

– Oh férjem igen előzékeny, sietett őt kimenteni Fanny, de megvallom, némi tartózkodást, mondhatni félelmet érezék magamban, ily magas körökben megjelenésem előtt. Én igen egyszerű emberek közt nevelkedtem s szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen kegye által, mely egészen felbuzdít.

Nem használt az. Hiába felelt ily magát megalázó hangon, hiába iparkodott azt állítani, hogy köszöni, a mit egy részről nincs oka köszönni; ügyes vívóval volt dolga, a ki szüntelen megtalálja ellenfele védetlen gyöngéit.

– Persze, persze! viszonzá Marion kisasszony, ez nagyon természetes, ez nem is lehet máskülönben. Egy fiatal nőnek a legnehezebb állása van, midőn legelőször a világba lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen nélkülözni, a mi rá nézve legszükségesebb, a legbiztosabb támaszt, az anyai tanácsadást, az anyai vezérletet; oh egy anya őrködő gondja megbecsülhetlen egy fiatal nőre nézve.

Fanny szemeit érzé kiégni; nem rejtheté el, arcza biborvörös lett. Ah ő előtte anyáról beszélni a legiszonyúbb fájdalom, a legsértőbb szégyenpirítás, a legnagyobb kegyetlenség.

Flóra görcsösen szorítá meg az ifju hölgy kezét s mintha ugyanazt a beszédet folytatná, mondá:

– Való. És az anyát nem pótolja ki senki.

Azokból a sötétben rászegzett szemekből nagyon jól megérté Marion kisasszony, hogy ez elég vágás volt ő ellene s a következő batteria már most egyenesen Flóra ellen lőn elgyújtva.

– Oh abban igazat adok önnek, kedves Flóra! Kivált olyan derék, jó szelid anyát, mint néhai Eszékyné volt, bizonyára nem pótolhat senki. Senki. Senki. Megvallom, hogy én sem. Oh én bennem sok kellemetlen szigorúság van; az engedékenység jól illik az anyáknak, az őket ékesíti, de már a nagynénék sokkal kellemetlenebb, sokkal hálátlanabb szerepre vannak utasítva, nekik pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni, ügyelni, teherré válni szükséges. Hiába, ez a mi sorsunk. S ebben igaza van önnek, kedves Flóra.

És ezt oly hangon mondá el, mintha ő neki rettenetes sok oka lenne Flórával pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni.

– Ad vocem pörölni! vágott közbe János úr, ki maga is észrevette nejének zavarát. Nagyságod pöre végett méltóztatott azon tiszteletben részesítni, hogy házamnál elfogadhassam; ha talán nem gondolná czélszerűnek az ifju hölgyekkel actáinkat megismertetni…

– Oh nem, nem, nem! Értem, értem! Hagyjuk őket magukra. Sok beszélni valójok lesz. Kárpáthy úr, mondhatom, hogy két fiatal hölgynek mindig elég beszélni valója van egymással. Reménylem, Kárpáthyné asszonyság, kedves szomszédnő, hogy ön nem fog rám féltékeny lenni Kárpáthy úr miatt. Oh kérem! az régen volt, nagyon régen, még én akkor igen fiatal, mondhatni kicsiny kis gyermek voltam.

János úr karját nyújtá az amazonnak, ki még egyszer megmutatva az ott maradóknak mosolygásra kész ínyét, csontkezeit a nagy karmantyúkkal a Nábob karjába ölté, s a legtökéletesebb, hibátlanabb libegéssel átszárnyalt a családi archivumba, hol a fiscalis és Varga uram tiszteletteljes állásban vártak reá. Varga uram olyasmit gondolt, hogy ennek a nevét is átugrotta az imént, mint egyikét azoknak, kik sok jó tulajdonságaik mellett épen azzal nem birnak, a miért valakinek oka lehessen társaságukat óhajtani.

A két ifju nő egyedül maradt.

Alig zárult be az ajtó Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a legszenvedélyesebb hevességgel ragadá meg egyszerre mindkét kezével Flóra kezét, s mielőtt annak ideje lett volna őt meggátolni, ajkaihoz szorítá a parányi kis kezet és csókjaival, forró szívtől szakadt csókjaival borítá el azt és ismét és ismét csókjaival halmozá el és nem birt egy szót szólani.

– Ah Istenem, mit cselekszik ön? szólt Flóra, s azután, hogy megakadályozza Fannyt a tettben, odaölelte őt magához, és arczát csókolta meg és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép volt e két nő együttlétében, a mint egymást átölelve tarták, egyiknek szemében köny, másikéban mosoly, ez mosolyog, hogy társnéja ne könyezzen, amaz örömkönyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.

– Mondja ön, szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny, mondja ön: ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt egy szegény magárahagyott nő, ki néhány nap mulva egyedül, ismeretlenül, pártolatlanul fog tévedezni a világban és gondolá magában, gyerünk el hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.

– Oh Istenem… Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.

– Oh én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Épen midőn megérkezett ide, önről hallottam beszélni s azokból, a miket hallottam, képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre talált, kit jótéteményiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak én tudom, csak én érzem.

Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly hallgatag volt.

– Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom, engedje, hogy önt szerethessem úgy, a hogy az első pillanattól megszerettem, hogy fentarthassam magamat ennél a gondolatnál: van egy áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett.

– Oh Fanny; monda Flóra szelid reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.

– Úgy, úgy! nevezzen engem úgy, szólt Fanny hevesen, túlboldogan szorítva szivéhez Flóra kezét, melyet egy perczig sem bocsátott el kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves visio eltünik előle.

Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlókára. Kedves hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül.

Fanny keble alig birta örömeinek terhét. Életében először talált arra, a mi után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan lélekre, mint a magáé; oh, jobb még mint a magáé, mert Flóra jósága öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző piszoklélekkeli érintkezés után milyen jól eshetett ez neki; a mit egy tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez valami a menny, az üdv érzeményei közől.

– Tegye önt oly boldoggá az ég, mint a milyen boldoggá tett ön engemet.

– Ah Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is… szólíts te is engem Flórának.

Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni, hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; a mit hogy nem tehetett, oda borult Flóra keblére és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen boldog volt.

Flóra pedig mosolygott és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.

– De már most kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megigéred, hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad egy egész – egy egész hétig!

Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az örömkönyeket.

– És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, a mit férjed adni szándékozik, az előkészületekben. Oh úgy is annyi dolog lenne, hogy nem győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk, majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a sok apró bajon, a mi előfordul.

És előre is sokat nevettek rajta, oh az nagyon víg, nagyon mulatságos dolog lehetett.

Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá barátnéja vidám arcza miatt; a mint rátekintett, kénytelen volt ő is nevetni.

– Oh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem, monda Szentirmayné, óvást téve mindennemű hála és köszönet ellen; a legkiszámítottabb önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki ** megyébe, két hónap mulva foglalja el helyét, a beigtatási lakomán azután te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod, milyen előreszámító, milyen ravasz vagyok én!

Ah, ezen ismét nagyon sokat lehetne nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.

Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert nevettetni! Egyet szól és akkor sír az ember, másikat szól és akkor meg nevet.

Fannynak e közben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát a miket el szokás szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztosság okáért, hogy el ne szökhessenek.

A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű hajzata, mely oldalválasztékaiban szép reczés hullámzatokat képezett. Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni; ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra, kézművekre s egyéb apróságokra, a mik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy, hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archivumból, már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az előbbi szenvedélyes érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi – régi jó ismerősök volnának.

– Ah, ah! szólt Marion kisasszony, felkapva fejét, a mint Flórát kalap és köpenyke nélkül látta. Ön egészen kényelembe tette magát!

– Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.

Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe, azután fel a plafondra a festett muzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az a Fanny.

– Ah, mille pardons! madame. Most jut eszembe, hogy ez a kegyed keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, a mivel Kárpáthy úr jurium directora tele olvasta a füleimet; valójában ez a Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bir, női ágon az ország minden előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező minden nevek feltalálhatók benne.

(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa dicsőítésére.)

De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvüen elnevette magát:

– Most már «Fanny» is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.

Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja s egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós, – engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony, – maga János úr is annyira belejött a jó kedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe, magát kinevetni, állva már nem győzte.

Marion kisasszony pedig elbámulva állt, hosszúnyelű parasoljával hosszú kezében, mint Diána, mikor kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jó kedvet, mikor ő olyan szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.

– S meddig fog – tartani – az az – a – kis idő? kérdé piquant, szaggatott hangoztatással Flórától, koczkáztatott tekintélyét vetve a latba.

– Bagatelle, nagynéni. Csak egy hétig!

– Csak egy hétig! szörnyedt el Marion kisasszony. Csak egy hétig?

– Ha ugyan ki nem vernek innen, viszonza tréfásan Szentirmayné, a miből az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná tartani.

– Ah, úgy? monda kicsinylőleg Marion kisasszony. No jó. Fiatal hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly egyszerre megszerették egymást, ez arra mutat, hogy természeteik egyeznek, a mi nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni, kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?

– Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni kedves néni kellemes társaságát…

– Oh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.

– Kegyed úgy fut tőlünk, szólt közbe Fanny, várjon, majd ha mi Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza.

Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes tekintetet, annak napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ő vele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett redőkbe szedett arczczal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:

– Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél szokta.

– Nagyságod kerekeit? kiálta János úr. Engem ucscse én csak a kocsi kerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! hahaha! óhhaha!

János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könyei csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbujtak a szemei az orczájába s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar karban kisérő két ifju delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot elkövetének magukon, hogy szép arczaikat meglett komolyságra kényszerítsék.

János úr hirtelen eszére térve, elgondolá magában, hogy milyen nagy illetlenséget követett el s törte magát a távozó kisasszony után és sikerült is neki azt megállásra birni, még pedig olyan egyszerű módon, hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte hanyatt bukott bele.

János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e, vagy bocsánatot?

– Nem tesz semmit, suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony, megbocsátani kész szívvel, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell bocsátanunk – fiatal házasoknak.

Azzal nagy prosopopoeával kisérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornáczban olyat lépett egy ott nyujtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon ugrott ki.

Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kigyónak még ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög, ha megrémült, oda fordula János úrhoz.

– Bocsánat, hogy akaratlanul revanche-ot adtam ön egyik protegéejának az iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már, hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék elmés férfiu indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipatio az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes pártolásába. Vajjon nem lépek-e ismét valahol egy agárra?

Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig.

Ámde e lépéshez még nagy teketoria kellett. A sleppet lebegő állapotba helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintó hágcsói felé, melyet valamennyi hozzá közellevő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.

Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.

– Reménylem, hogy hugomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom, hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!

Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában bizony nem igen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok nem igen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.

– Adieu, adieu. Te kocsis vigyázz, ne hogy elgázolj vagy egy agarat. Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod, hogy hol méltóztatik épen egy-egy kedvencznek déli nyugalmat tartani. Adieu.

Megy már.

János úr még most is hajlong és bókokat hány utána az udvar közepén, a hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy «régen volt már az, én még akkor gyermek voltam».

A két fiatal hölgy pedig, a mint a nyüg eltávozott, dévaj jó kedvvel veszi két felül karjára a jámbor János urat, s dalolva, tánczolva viszi fel magával a lépcsőkön.

János úr arcza ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt atyámnak.

Az ősi termek visszhangoznak a két delnő jókedvű, tiszta örömének eleven zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.

A vén Varga uram áthallja azokat az archivumba s úgy megjön-megy, úgy megjárkál örömében alá és fel, kezeit össze-vissza dörzsölve, hogy szinte tánczba elegyednék, ha volna kivel s csak az esik neki nehezen, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül? Ott van ugyan a fiscalis, de az nem arra való ember. Ennek elég bosszúság az, hogy mindennap meg kell mosdani.