XXII. A KÍNSZENVEDÉS.

Kárpáthyné az eset után igen nagy beteg lett, sokáig kétséges volt életben maradása is. Kárpáthy a világ legelső orvosait hozatta el számára: tanácskoztak, gyógyították, senki sem tudta, mi baja? Az nagy hiba, hogy a sziveket senki sem tudja gyógyítani.

Sokáig magánkívül volt, beszélt érthetlen dolgokat, mint betegek szoktak, kiknél a meggyuladt agy ábraképekkel van tele. Ki ügyelne az ily beszédre? Nem való az. Rémeket, iszonyatot lát az ily beteg mindenütt, a hol semmi sincs s elnéz minden ismerőst ismeretlen alakoknak, más jellemet vesz föl, az erőslelkű lesz félénk, a szemérmetes hevült képekről beszél, ki jegyezné fel szavaikat?

«Távozzál tőlem, – hagyj engemet elveszni.»

Ki tudná, mit tesz az?

«Paripa, melyet a halál lovának neveznek, azon ülök én, ne jőjj mellém.»

Mit jelentene ez?

«Ha te nem volnál boldog, nem volnék én boldogtalan.»

A forró égő homlokon lágy sima kéz érintése vonul végig, Flóra az, ki ott virraszt a beteg ágya mellett, éjről éjre, megtagadva az álmot, meg férje látását, daczára Marion ijesztgetéseinek, ki azt beszéli, hogy Kárpáthyné meghimlőzött.

Ha csak ez volna a szegény nő baja, milyen kevés volna az.

Végre győzött a természet. Az ifju véralkatnak erős küzdelmei szoktak lenni a halállal s hamarább elhanyatlik, mint a vén. Fanny megszabadult a haláltól. Midőn legelőször tekinte szét tisztult elmével maga körül, két lényt láta maga mellett ülni. Egyik volt Flóra, a másik – Teréz.

A mire semmi rá nem vehette volna Terézt, hogy Kárpáthynét meglátogassa, az első hír súlyos betegségéről kényszeríté azt tenni. Épen az nap érkezett, hogy Fanny kórállapota jobbra fordult s Flórát felváltotta az ápolásban.

Azonban Szentirmayné még sem akart addig eltávozni, míg barátnéját egészen veszélyen kívül nem tudja s néhány napig még ott szándékozott maradni.

Fanny visszanyeré az életet, eszméletet; többé nem beszélt értetlen, idegen dolgokat; elcsendesült, – meggyógyult, a hogy az orvosok mondák.

Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy a miket a csöndes hallgatag gondolat a szív fenekére zár? az szenved-e jobban, a ki tombol és üvölt, a kit megkötöznek lánczczal, a ki fogait csikorgatja és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy a ki hallgat és mosolyog és érzi azt az eszmét, a mitől könnyű volna megőrülni.

Most már hidegen lehetett végig gondolni az egész életen.

Mi volt ő, mivé lett most és mi lesz belőle!

Ivadéka egy szerencsétlen családnak, mely hírét kénytelen szégyenleni s melynek minden tagja örömest eltagadná egymást, elcserélné önmagát, örömest lenne vén, hogy el lenne feledve ifjusága.

E család fátumát elfogták róla Isten imádásához szoktatott kezek, megőrizték, megvédték minden veszély ellen, csendes, békés menedéket készítének számára, a hol úgy élhetett volna, mint rejtett fészkén az erdei madár.

Menedékét el kelle hagyni, hogy egy álomkép után fusson a világban, azon nagy világban, mely reá nézve annyi ijesztő képpel bírt, melyből annyi nyájas szó hívta, a mennyi háborító riasztá vissza.

Egy nőszívet keresett, mely őt megértse, és egy férfi-arczot, mely ideálja lőn.

És megtalálta mindakettőt.

A nemes szívű barátnőt, ki hozzá jobb, kedvesebb volt, mint minőt remélni tudott, és a bálványozott ifjat, kinek lelkéről, szívéről több jót és szépet beszélt a világ, mint mennyit ő lelkében reá pazarlott. És e nő és e férfi ideál a legboldogabb házasok.

Mi legyen akkor ő?

Néma tanúja e boldogságnak, melyről neki is oly ragyogó képzeletei voltak? Lássa mindennap a barátnő boldog arczát s hallgassa édes örömeinek titkait, miket bizalmas suttogások óráiban a nők meg szoktak egymásnak mondani. Hallja dicsőített nevét, lássa magasztos arczát az ifjunak, kit még imádnia sem szabad s ne merjen szólni felőle, nehogy arczának elpirulása, hangjának reszketése elárulja, a mit soha nem szabad embernek megtudni.

Vagy szívében áruló legyen az iránt, ki tele szeretettel járult hozzá, ki legelső nyújtá neki kezét, hogy vezesse, hogy pártolja, annak boldogsága ellen, mint a házba fogadott tolvaj, terveket készítsen, rosszabb legyen, mint valamennyi testvére, mint mindazok, a kik hozzájok hasonlók, mert azok csak idegen erszényeket vadásznak, nem idegen boldogságot.

És utoljára, ha akarna is, mit érhetne el? Ha akarna oly bűnös lenni, mint az úrrá lett szenvedély kívánja, nyerne-e mást, mint megvetést? Hasonlíthatja-e magát bármi tekintetben azon nőhöz, kinek keblén e férfi a legnagyobb boldogságot tanulta ismerni? ha meg akarná csalni, megtörni, meglopni e nőt, nem volna-e az őrült merénylet tőle, midőn amaz oly szép, oly jó, és olyan eszes? Csupán csak az emberi szeszélyekre építhetné reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi lengeteg férfi, ki megcsalja a legbájosabb, a legkedvesebb nőt egy másikért, ki annak bájaiból századrésznyit sem bir, csak azért, mert amaz már ismerős, már sajátja, emez idegen és másé s unalmas kedélye óhajtja a változatot; ha ilyennek képzelhetné Rudolfot, tán akkor várhatna tőle szerelmet. De milyen szerelmet? nem megvetné-e azt ő maga is?

Oh kétségbeejtő, kétségbeejtő!

És ilyenkor látni maga mellett, ágyánál virrasztva ezt a két nőt, kik mindegyikének annyival tartozik, kik oly részvéttel ülnek ágya mellett és kezeit kezeikben tartják és nem gondolnak arra, hogy ő e részvétet nem érdemli! Hogy vonnák vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől kezeinek lázas forrósága támad!

Milyen boldog volna most, ha soha nem tanulta volna e szenvedélyt megismerni, ha soha nem bocsátotta volna lelkét repülni elérhetlen vágyak után, ha a tisztes agg nőre hallgatott volna és ülne most is otthon a csendes, nyugalmas mezei lakban, nem törődve mással, mint virágaival.

Mind ennek vége, vége!

Sem előre sem hátra menni nincs többé út.

Csak élni, élni, egyik nap a másik után s valahányszor egy nap feljő, felsóhajtani: «ismét új nap!»

Hát a férj, a jó öreg?

Kárpáthy csak most érzé, mennyire szereti az asszonyt! Tán ha meghal, túl nem birta volna őt élni.

Minden órában tudósítani kellett hogyléte felől s míg kétséges volt meggyógyulása, addig senkit el nem fogadott magánál. Néha megengedték neki az orvosok, hogy nejét meglátogassa, ilyenkor könyes szemekkel állt meg a nehéz beteg ágyánál, megcsókolá kitett verítékes kezét és sírt mint a gyermek.

Végre túl volt a nő minden veszélyen. Szentirmayné elbúcsúzott, szívére kötve Kárpáthynak, hogy Fannyra ügyeltessen, korán ki ne hagyja menni a hidegre, orvosai rendeletét szigorúan megtartsa s minden indulatoskodástól megőrizze; olvasni sokáig nem lesz neki szabad s majd egy hét múlva, ha szép idő lesz, egy félórára kikocsizhatik, de akkor is melegen öltözzék s több efféle, a hogy azt a nők legjobban szokták tudni.

Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megigértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket látogatni.

– A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva úgy hiszem Fanny képes lesz azon igéretet beváltani, miszerint férjem beigtatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.

János úr kapott e megbízáson s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette és kérdezé: hogy van?

– Igen jól, felelt a beteg és iparkodott mosolyogni.

A mosoly rosszul sikerült, de jól esett János úrnak észrevenni a szándékot is.

– Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.

Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét huzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.

Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűsebb lesz e forró homlokon s gyöngéden tapasztá azt oda.

Fanny megfogá mindkét kezével e kezet s ajkaihoz voná azt.

Kárpáthy oly boldognak érzé magát e perczben.

Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könyeket.

Fanny azt hivé, hogy el akar távozni s még közelebb voná magához.

– Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.

Oh ez nagyobb öröm volt, mint a minőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!

– Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntől?

– Ezeret! ezeret! Ne is egyet, kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kivánni.

– Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.

– Oh kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.

– Ugy-e bár, elkészült Pesten önnek új kastélya?

– Kívánsz ott lakni talán? sietett Kárpáthy, megelőzve neje gondolatait. Minden perczben elfoglalhatod s ha nem tetszik az és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint a hogy a moszkvai Kremlt építették.

– Köszönöm, megleszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.

– Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket…

– Nem úgy értettem. Komoly, jótékony czélokra gondolok most. Oh nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.

Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.

– A hogy kívánod. Teljék örömed a könyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.

– Ezt tehát megigéri ön nekem?

– Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.

– Ne legyen ön oly engedékeny, mert ez által csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.

– Szólj, szólj. Bár végehossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.

– A jövő nyárra fürdőkre szeretnék menni.

– Hová? Parancsolj, hol fogod magadat legjobban érezni.

Fanny gondolkozott. Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, a hol Szentirmayék laknak és soha sem jönni többé vissza.

– Mehádia úgy hiszem legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb, gondolá magában.)

– Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.

– Azután még egyet.

Kárpáthy alig birt magával az öröm miatt.

– De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.

– Annál kedvesebb; mit kívánsz?

– Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne és együtt volna velem és soha sem hagyna el.

Ah ez több volt, mint a mennyit emberi szívvel meg lehet birni! A bohó öreg ember térdre esett neje ágya mellett s annak kezét csókjaival, könyeivel halmozá el:

– Mivel érdemlem én ez örömet, e jóságod te tőled?

Az asszony szomorúan mosolygott és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kivánatait s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.

– Mi ez? kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kisérte a jelenetet és kezdé sejteni, hogy mi az.

Néhány nap mulva már szabad volt Fannynak fölkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, soha sem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát és az alatt ott benn ült férjénél és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet, ennek neve: szeretni kötelességből.

Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny köny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:

«Szegény leány!»