XX. AZ ÜNNEPÉLY.

Egyik hintó a másik után gördült a kárpátfalvi kastély udvarára, mindenféle fajai és nemei a négykerekű állatoknak voltak e napon láthatók a népes kastély kapuin belől: gömbölyű sárga mázú hintók, magas peczkes rugókra helyezve, miket bűnei bűnhődéseül vett magának valami tekintetes úr; széles, üveges, salugáderos batárdok, ki tudná, hány emberre és lóra számítva, hátul két álló bakkal és kettős fogantyúkkal, oldalt egymás vállára boruló kettős czímerekkel, minden ezüst rajtok, a mi másutt csak réz. Ezek a nagyságos és méltóságos urak földi mozdonyai. Amott látni egy nagyon megviselt hintót, melyet rögtön megleptek a verebek, az egész úton elhullatott kalács és kugloff morzsák miatt, ezen valamelyik esperes úr jött élete párjával. Amott egy szerény cséza, paraszt tengelyre kötött hintóczím. Furcsa angol járművek, mik köznapi embert zavarba hoznának, miután az egészen csak két ülés van, egyik a kocsis, másik az inas ülése, már most melyik illeti meg magát az urat?

Lehete látni ezek között czifra parasztszekereket, miken sallangos, csengős öt lóval jöttek az eredeti ficzkók, kivarrott szűrben, subában, sőt egy rettentő társzekeret is, melyen Horhi Miska utazott ide nyolcz ökörrel és hat agárral, hat czigány ott ült a szekéroldalon, s végig muzsikálta valamennyi falun.

Maguk a vendégek már azalatt keresztülmentek azon a chemiai procedurán, miszerint a hölgyek és férfiak különváltak, azonban még nincsenek abba a kényelembe helyezve, hogy egymással mind megismerkedtek volna s csak úgy meredeznek egymásra, mikor két ismeretlen találkozik. Az különös, hogy nagy társaságban az ember úgy szokott haragudni arra, a kit nem ismer. Természetesen nem hölgyeket értünk. Mennyivel szerencsésebb mindenkinél maga a háziasszony, ő már mindenkit ismer, tudja jól hibáit, erényeit, gyönge és erős oldalait vendégeinek s magát azokhoz alkalmazva viseli. Szépkiesdy grófot, mint legtiszteletreméltóbb hazafit, a legkomolyabb tisztelettel fogadja s biztosítja róla, hogy mint nagy szónokot, mint nemeslelkű férfiút régóta tanulta bámulni. A gróf szitkozódik magában, hogy megint akadt valakire, a ki őt óriásnak nézi. Gróf Erdey Gergelynek már messziről nyújtja mosolygó üdvözletét, mit ez azzal hálál meg, hogy egyik kezében a kalapjával, másikban a parókájával köszön neki, a mi óriási kaczajt idéz elő a vendégsereg között. A bohó fiu leborotváltatta mind a haját, hogy erősebben nőjön, s most kopasz fejével rémíti a gyengeszívűeket. Gróf Sárosdy főispán és neje előtt alázatoshallgatagon hajtja meg magát az ifju háziasszony, mi az aristocrata hazafinak nagyon megtetszik benne. Elismeri, hogy a polgár leányok sem rút asszonyok, ha egyszer nemesi családba emeltetnek fel; azután cselédjeit sürgeti Fanny, hogy úntalan a nagyságos asszony körül legyenek s kivánalmait teljesítsék, a mi viszont az ő tetszését nyeri meg, mert hozott bár magával két szobalányt, de az neki soha sem elég. Gróf Keresztyné megérkeztére őszinte örömmel fut eléje Fanny s mielőtt azt meggátolhatná, megcsókolja kezét, a mivel azt nyeri, hogy a harczias asszonyság elébb megfogja két vaskos markával s eltartja magától messze, sűrű fekete szemöldeit leránczolva, mintha keresztül akarna rajta nézni, azután oda ragadja magához s megveregeti nagy tenyerével, mély gordonka-hangon mondván: «tetszünk egymásnak édes öcsém, tetszünk egymásnak».

Kárpáthyné tehát az első órában megnyert, meghódított mindenkit. – A férfiakat szépsége, a hölgyeket eszes magaviselete nyerte meg, csak a villás-reggeli hiányzott még, hogy mindenki elragadtatva legyen, mind a pompa és ízlet, mind az ügyes elrendezés fölött, senki sem érzé magát feszesen, senkinek sem volt oka neheztelésre; Louis Kart vay két fiatal hölgy mellé jutott, a hol teljes pályatere nyilt Talleyrand korából való udvaronczi tehetségeit legnagyobb ragyogásukban kitüntethetni. A kortyondi fraterek külön szobába, külön asztalhoz jutottak, mely felett kimondhatatlanul meg voltak elégedve s általában azt imádták legjobban a házi asszonyban, hogy olyan keveset háborgatja őket. Málnay George pedig magához sem térhetett a sok kinálás miatt, s az egész reggeli alatt esküdött égre-földre, hogy ő ma képtelen lesz ebédelni s szerette volna látni azt az embert, a ki még egy falatot képes volna valamiből enni, habár csupán ambrosia lenne is; s a mellett akármi került az asztalra: «de már abból eszünk». Végül minden pástétom és sütemény után, miken az érdemes úr keresztül késvillázta magát, az esperes úr személyes meglepetésére, kinek e gyöngeségét a tisztelendő asszonytól tudakolta meg Fanny, került az asztalra – sült burgonya Az egész társaság kaczagott, mert mindenki tudta, hogy azt az esperes úr nagyon szereti. – «Mi az? kiálta Málnay, krumpli? – De már abból eszünk».

Ilyen módon jó hangulatba hozva, fölkelt a társaság, a terembe átvonulandó, a gyűlés, a tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem rossz gondolat a terített asztaltól járulni a zöld asztalhoz, igy az ember sokkal könnyebben beszél és könnyebben hallgat.

A Kárpáthy-család nagy ősi terme volt felnyitva e czélra, a hosszú karzatos terem, mely az insurrectió óta most először tárult fel emberi szemek előtt, körül nagy ősi képek, csoportba rakott csodás fegyverek, zászlók és más diadaljelek, miket nagyban megbámult egy pár falusi fiatal ember, a kinek még nem volt annyi esze, hogy inkább a karzatot elfoglaló szép hölgyeket bámulta volna; pedig bizony lett volna ott mit bámulni, annyi szépség, annyi báj közepett egymás mellett a vidék legszebb két ifju delnője: Kárpáthyné és Szentirmayné; ha török poéta volnék, azt mondanám: két gyémánt egy rózsakehelyben. Úgy, hogy épen nem lehet rossz néven vennünk Gergely gróftól, hogy ő, mielőtt valaki egyet szólt volna, mindenek előtt indítványozá, hogy ő a gyűlés részéről hódolatnyilatkozatot kiván szavaztatni a jelenlevő szépségek tiszteletére, a mi annál jelesebben ütött ki, mert azt a társaság egyhangúlag megszavazta, s e határozat legeslegvégül, minden paragraphus és statutum elejébe jegyzőkönyvileg beigtattatott.

Csak ezután került a sor a tárgy meritumára, az agarakra, melyek hogy maguk is nagy számmal voltak jelen a gyűlésteremben, azt úgy vélem, senki sem fogja különösnek találni, a ki a nihil de nobis sine nobis (semmit rólunk nélkülünk) alapelvét tiszteletben kivánja tartani. Az ő bőrükről volt szó, illendő, hogy hallgathassák ők is és nyilatkozhassanak.

Milyen nagy előnyt ád egy gyűlésnek, ha hölgyek is vannak jelen, azt úgy hiszem, a még most élő nemzedék előtt nem szükség fejtegetnünk. Egészen más ízt, más fényt ad ez a komoly férfiak tanácskozmányainak; mindenki iparkodik több szépet és okosat mondani, mert szép szemek néznek reá, s ugyanezen szép szemek jótékony befolyása alatt hallgatni kényszerül a durvább szenvedély, s az unalomgerjesztési törekvés.

A gyűlés komoly bevezetésen kezdődött. Kárpáthy János, mint elnök, megnyitó beszéde által roppant hatást gerjesztett; különösen ezen pontok általános tetszésben részesültek:

«– Van e nemesebb és férfiakhoz illőbb foglalkozás az agarászatnál, mely kebleinket nemes önbizalommal tölti el, mely nagyratörekvő, buzdító hatással van szellemünkre s bennünket a haladás korszerű eszméire tanít? (Helyes! éljen!) Uraim, nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, az eszme megfontolást érdemel (halljuk! halljuk!), van-e valaki közöttünk, a kinek agara ne volna? (nincs! senki!) ismerünk-e csak egy nevezetesebb magyar házat, melyben e nemes állatok (hang a karzatról: «személyek!» – Marion kisasszony hangja). Köszönöm alássan a helyreigazítást; – ez állati személyek meghonosulva ne volnának? És ime, eddigelé senkinek sem jutott eszébe, hogy annyi millió és millió főre terjedő osztálynak érdekeit felkarolja, egy oly osztálynak, mely velünk egy szobában hál, velünk egy asztalnál eszik, mely unalmas óráinkban velünk barátságosan együtt ásítozik. (Ennél a szónál az érdekelt osztály két jelenlévő tagja el kezde egymásra morogni és csaholni; Gergely gróf hangja az asztal mellől: «a hallgatóság csendre intetik, az ilyen nyilatkozatok kikéretnek».) Uraim! nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, korunk a haladás kora. Mindenféle egyletek keletkeznek részint a hazában, részint másutt: vannak, kik a kisdedek megóvását vevék feladatul, ismét, a kik könyveket terjesztenek, vannak, melyek betegek ápolásával foglalkoznak és mások, melyek a juhokat vevék pártfogásuk alá, sőt olyanok is vannak, melyek a selyembogarak tenyésztését óhajtják és én mindezeket nagyon helyeslem s magam is részvevő vagyok valamennyiben, meg nem vonnám csekély tehetségeimet sem a kisdedektől, sem a tudósoktól, sem a juhoktól, sem a betegektől, sőt még ama kukaczoktól sem, melyek a selymet fújják, kiket pedig utálok; de kérdem egyszersmind, kérdem és újra kérdem: mi ok tarthatna engemet vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára az emberi és nem-emberi társaságoknak vannak pártfogó egyesületek, én egy oly állati személyzet pártfogására indítványt ne emeljek, mely maga felülmulja számra mindazon élő elemeket, kiket az országban kisdedekben, tudósokban, juhokban és selyembogarakban birunk, mert maguk az agarak bizonyára nagyobb számmal vannak, hogysem valamennyi kisdedei, tudósai és egyéb gondviselésre szorult egyéniségei az országnak. Mi ok tarthatna engemet ettől vissza?»

Miután ilyen okot senki sem birt felfedezni, folytatá a Nábob:

«– Úgy hiszem uraim, nem szükség önök előtt említenem, s hiszem is, hogy mindenkinek van szive, s átlátandja, miszerint az általunk tárgyalt állatosztály hűsége, ragaszkodása mindent felülmul, a mi e tekintetben várható. Avagy tud-e rá valaki esetet, hogy egy agár régi gazdáját hűtlenül elhagyta, megcsalta, meglopta volna? Ismeretes-e az agarak között az árulás szörnyű bűne, van-e rá példa, hogy mint a bosszúálló macska, álmában megfojtotta volna egy agár az urát? Ellenkezőleg, nem psychologiai igazság-e az, hogy bármily keményen megfenyítse is törvényes ura az agarat, ha azon pillanatban egy idegen ember urát megtalálná támadni, a még súlyos korbácsütésektől jajveszékelő agár nem az idegennek, hanem urának fogná pártját? Sőt ellenkezőleg, ki ne tudná azt a praktikus életből, ha valaki egy agarat elad, bárha új gazdája tejben-vajban füröszti is, nem találja kedvét, hanem visszaszökik a régi gazdájához, bár ha mérföldek is volnának közben? Kivel ne történt volna közülünk ily érzékeny eset?»

E felhivásra általános zsibaj támadt a gyülekezetben, mindenki emlékezni akart hasonló esetre, mindenki számtalan mérföldekről látott vagy hallott hazaérkező kutyákat, de valamennyin diadalmaskodott Berki Lőrincz, a kinek egy agarát zsákba dugva vitték el Horvátországba s félesztendő mulva a Dráván, Dunán, Tiszán és mind a három Körösön keresztül szökött haza Püspök-Ladányba.

«– Végül szabad legyen megemlítenem uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem eszik és nem iszik többé s heted napra – – (itt elkezdé homlokát dörzsölni János úr, nem tudva hogy mit mondjon «meghal», vagy «megdöglik?») s hetednapra elpatkol».

Sokan nevetni kezdtek.

«– Uraim, én nem frivol tréfából beszélek. Saját szomorú tapasztalásom ez: midőn halálos beteg voltam, cselédeim, barátaim elhagyának, ott feküdtem egyedül, mint halálra szánt áldozat, melynek már előre megküldték a koporsót, csak egy pár hű barátom nem hagyott el és az agaraim. Oda jöttek azon szoba ajtajához, melyben feküdtem, ott kapartak, ott sírtak, ott szűköltek, s ha beszökhetett egy, azt az ágyam alól ki nem lehetett verni és a többi ordított az udvaron egész nap, keserűségében.»

– Uram, ne mondja tovább! kiálta le a karzatról Marion kisasszony; a nagyságos főispánné egyben elájul!

Hirtelen alkalmazott illatszerek szerencsésen megelőzék a nagyságos asszony görcsrohamait, kinek idegeire rendkívül izgató hatással volt az agárhűség ez érzékeny rajzolása.

János úr fel is hagyott a pathoszszal s indítványa formulázására tért át.

– Minélfogva bátor vagyok azon szerény indítványnyal járulni a két haza minden agár-kedvelői elé, miszerint egyesülnénk az állatország ime tagjainak méltó sorsra emelésében, melyet is én e következő pontokban látok jónak meghatározni: 1-ször is az eként összegyűlt érdemes társaság nyilatkoztassa magát megalakultnak, választván saját kebléből egy bizottmányt, mely a statutumokat kidolgozza és azokat ismét egy hatvantagú választmány elé terjeszsze, mely legyen permanens, – 2-szor határoztassék meg, hogy a részvények ára mennyi legyen? én magam elvállalok ezer részvényt. (Általános éljen!) 3-szor alapíttassanak a társaság pénzerejéhez képest a következő czélravezető intézmények: egy agár-iskola, melyre a megkivántató telket és épületet én bármelyik jószágomból ingyen átengedem (hosszas éljen!) a holott az agarak hozzá értő oktatók által kellőleg neveltessenek; továbbá alapíttassék egy nyomtatott organum, egy agarászati lap, mely a tudományok ezen ágazatában tett haladásokat és fölfedezéseket ismertesse, egyszersmind a társulat érdekeit a közönség előtt képviselje. (Gyér helyeslés. Minek az?) Hirdettessenek jutalmak az agarászatról irandó legjobb könyvekre. (Zúgás; egy hang: hisz így nem az agarak, hanem a firkászok kedveért egyesültünk!) Végül tartassék minden évben egyszer közgyűlés, és legalább egyszer versenyfuttatás, mely alkalommal a győztes agár arany billikomot fog nyerni. A mi ki nem telik a társaság pénztárából, azt a hiányt én magam fedezem.»

János úr a társaság éljenzése között ült vissza helyére.

Mint szokás és rendes dolog, rögtön oppositio is támadt ellene, az eredeti ficzkók protestáltak mindennemű fizetés ellen, mint a melyben nagy romlás magvát sejtik; néhány közbirtokos orrolni kezdé, hogy miért tartassék gyűlés és iskola Kárpáthy jószágán, miért nem az övén? nagy ellenszenvre talált minden nyomtatandó betű, s ámbár utoljára János úr mindent a maga költségére vállalt is, indítványának e részét nem vihette keresztül, mert Szépkiesdy gróf utoljára beszédébe vágott.

– Hagyja el méltóságod azt az egész irodalmi pereputtyot, elég nyomorúság a hazára nézve, hogy a politikai világba is befúrták magukat; ne hagyjuk őket még az agarászatban is grasszálni; minden haszontalanság tőlük ered, nekik köszönhetjük, hogy egészen kiforgatják a magyar jellemet ősi sajátságaiból s megrontják nyelvünket, hogy utoljára magunk magunkat sem értjük, mert ha nem tekinteném azt, hogy méltóságos barátom Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket és hirlapokat irni, őt is pedig csak jelenlevő gyönyörű neje iránti hódolatból kímélem, azt mondanám, hogy utálom és gyűlölöm az egész éhenkórász fajt, s nem tartom érdemesnek rá, hogy agarainkkal egyérdekűvé tegyük.

Flóra egészen elpirulva a haragtól, fordult el a beszélőtől, legyezőjével takarva el lángra hevült arczát s szeretetreméltó ingerültséggel súgá Fannynak:

– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.

Kárpáthy János kevéssé rejtett bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a társaság nagy része éljent kiáltott a jeles hazafi beszédére.

A jeles hazafiaknak az a kitünő szabadalmuk van, hogy akármit mondanak, az mind jeles és derék dolognak tartatik.

A vita azonban nagyon ingerültté válhatott volna, ha e közben Horhi Miska kedvencz agara holmi illetlen vonatkozásokkal meg nem bántja János úr kedves agarát, mire a felgyulladt pártszenvedély miatt az utóbb érintett agár annyira megfeledkezék a vendégi jogokról, hogy ellenfelének nyakán megragadná a bőrt és leteperné a földre; erre a többi pártfelek is, agár-guelphek és ghibellinek egyszerre egymásnak rohantak, s a tanácskozók lábai közé keveredének, míg a peczérek beavatkozása el nem csillapítá az ingerült vitát.

Volt azonban kaczaj, szitkozódás és menykőemlegetés; e heveskedése az érdeklett feleknek könnyen megzavarhatta volna a gyűlés tekintélyét, ha Gergely gróf azon komolysággal és lélekjelenléttel, melyet semmi körülményben el nem vesztett, meg nem dorgálja a még folyvást egymásra morgó és csaholó pártokat.

– Uraim! önöknek odakinn szabad marakodniok, idebenn csak nekünk.

E rendreigazítás ismét jó kedélyre hangolá a társulatot, az agár-hallgatóság kiveretett a teremből s a társulat a kérdéses pontok kihagyásával elfogadá az indítványt. János úr általános felkiáltással megválasztatott elnöknek, a nagy hazafi alelnöknek; választatott egyleti jegyző, aljegyző, fiskális és orvos, hatvan választmányi tag és tizenkét tagú bizottmány s mindez annak rendi szerint protokolláltaték.

Az alapkő le volt téve, a nagy és nevezetes társulat megalakult s nekünk nincsen egyéb hátra, mint azon őszinte óhajtásunkat csatolni e fölötti örömünkhez, vajha mindezen igen tisztelt hazafiak más közérdekű ügyekben is hasonló buzgóságot fejtsenek ki s azzal mi is csatlakozhatunk azon számtalan éljenekhez, melyekkel a társulat tagjai egymást kölcsönösen és méltán megtisztelik.

A gyűlésteremből megválva, a nagy társalgási teremben gyűltek össze a vendégek; a viták és tanácskozások délutáni négy óráig tartottak, s Málnay George, kivel csak találkozott, mindenkinek elmondá, hogy ő meg nem foghatja, hogy csepp étvágya sincs.

Karöltve sétált együtt a két szép delnő; mindenki, a ki látta így őket, megvallá, hogy nehéz volna választani, melyik szebb közülök?

Az asszonyságok, a szigorú úrnők szivességgel, bókokkal halmozák a háziasszonyt, a szegény polgárleányt, a ki ez órában érezé legjobban, minő Istentől adott ajándék rá nézve e nemes barátnő, ki őt nimbusával körül fogja, ki – hogy az igazi szót alkalmazzuk, – divatba hozta a salonokban az irántai nyájasságot.

Az elegans ifjak, a salonok arszlánjai, mint bolygó csillagok rajzották körül a társaság e két napját; maga Szépkiesdy gróf úr is őket látszott keresni szemeivel, s bár jól látta, hogy Flóra mindig bosszúsan elfordítja tőle arczát, ez csak annál erősebb ok volt az obligát ostromlásra.

– Tudja-e ön azt, gróf, szólt Flóra az útjokat álló nagy férfiunak, hogy én önre haragszom? igen komolyan haragszom.

– Annak csak örülni tudok, felelt a nagy ember, öntudattól sugárzó arczával, mert a kire az asszonyok haragusznak, az bizonyos lehet arról, hogy szeretni fogják.

– Nagyon helytelen fogalmai vannak önnek az asszonyok haragtartása felől; ha mi ön ellen egyesülünk, mi megbuktathatjuk önt s ön elveszti népszerűségét az egész országban.

Ez egy jó naiv tréfa volt, mely nem rosszul hangzott egy olyan kis eleven, mosolygó hölgy rózsaajkairól, mint Flóra, s erre bármelyikünk is azzal felelne, hogy megadná magát, s kézcsókolva kérné irgalmas felfüggesztését az ellenségeskedéseknek; ámde a nagy férfiu jobbnak látta erre mindjárt buzogánynyal felelni. Olyan képpel és állással, mintha a zöld asztalnál ülne, viszonzá, elébb végig gondolva a frázist, melyet mondani fog:

– Asszonyom! Próbálták ezt már velem mások is. Én asszonyokkal szerelmeskedni szoktam, őket meghódítom, de velök nem harczolok és tőlök nem félek.

Ily mondások után szokása volt a nagy férfiunak megfordulni, és tova menni, mintha nem hinné képesnek ellenfelét, hogy még furcsábbat tudjon mondani. Egy pár buzgó bámulója a derék hazafinak hirtelen plajbászszal tárczájába jegyzé e felejthetetlen mondatot.

Fanny egészen el volt bámulva, Flóra pedig nevetett.

– Ettől örök időkre meg vagyunk szabadulva. Olyan gyöngéjét találtam érinteni, a mit soha meg nem bocsát. Neki a népszerűség az arany bornyúja s a ki azt meri állítani, hogy ebben megingatja, az mindennemű jó indulata ellen biztosítva van.

Nemsokára ebédre csengettek; a társaság nagy zajjal és kedvvel elfoglalá az asztalokat, miknek leirásától lelkiismeretesen megtartóztatom magamat, először és másodszor azért, mert az ilyenek csak természetben mulattatók, leirva pedig véghetetlenül unalmasak. Gazdagság, pompa, fény, pazarlás volt a mennyi csak kellett, s a mennyi a Nábob hírének megfelelt, a magyar konyhától kezdve a franczia szakácsművészet minden mesterséges teremtményeig kapható és élvezhető volt minden, s borokban nem volt mód választani. Az ebéd vége egész a késő éjszakába nyúlt be, a midőn már nagyon hangos kezdett lenni a társaság; a nagy hazafi elővette szokott sikamlós, kétértelmű anekdotáit, nem igen törődve vele, hogy nők is vannak jelen, mondani szoká: castis sunt omnia casta, a tisztáknak minden tiszta, s a ki már tudja, hogy miért kell elpirulni, azon úgy sincs mit elrontani többé. A hölgyek pedig úgy tettek, mintha oda sem hallgatnának, szomszédjaikkal kezdve beszédet s nem törődtek vele, hogy az eredeti ficzkók, a nagy hazafi obligát közönsége, a frázisok claqueurjei, min kaczagnak olyan gégeszakadtából.

Azonban mindenki lehetőleg jól iparkodott magát érezni.

Ki volt boldogabb, mint a Nábob?

Eszébe jutott, hogy alig egy év előtt itt, azon a helyen, melyen most ül, minő iszonyú jelenet érte őt és látta most maga mellett ülni a szép, a bájoló nőt és víg, eleven társaságot, mosolygó, derült arczokat körül.

Majd megzendült az előszobában Bihari hegedűje, vígan, szomorúan; egy-egy eredeti fiú felrugta a széket s kiment a czigányok közé s tánczolt egymagának; benn az alatt a szózatosabb hazafiak ittak sorba minden vendég egészségeért, kiváltképen a háziúrért és háziasszonyért, s azután mindenféle abstract tárgyakért, egyesületekért, vármegyékért, collegiumokért, ennek meg amannak a korszerű eszmének szerencsés sikerüléseért. Gróf Szépkiesdy tartott egy hosszú beszédet, melyben igen szépen bele volt szőve minden megéljenezett frázis, a mi egy esztendő alatt a zöld asztaloknál elmondatott; voltak, a kik már ezt a beszédet negyedszer hallották, egyszer az országgyűlésen, másodszor egy főispáni beigtatáson, harmadszor egy megyegyűlésen, és most az agarász-társulat keresztelőjén, a mi azonban senkit sem akadályozott abban, hogy rettenetes éljeneket ne kiáltson rá; a jó annál jobb, mentül többször hallja az ember. Maga János úr is kifogyhatatlan volt a toasztivásokban, s ha e részben egy igen tisztelt dámának, gróf Keresztynének nem kellene adnunk az elsőbbséget, azt mondanók, hogy mind élczes mondatokban, mind poharak ürítésében ő volt a társaság hőse. Azért azonban minden esetre kiválólag meg kell őt dicsérnünk, hogy annyi ivó között neki jutott legelébb eszébe, miszerint két jelen nem levő férfiuért poharat emeljen, kiknek egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mindakettőnek érdemeit, rájok köszönté a poharat, mi által oly lelkesülést idézett elő, hogy még a hölgyek is poharat ragadtak s koczintottak vele.

A sugárzó öröm e pillanatában egy szolga lépett oda Szentirmaynéhoz, s egy levelet adott, melyet gyors futár hozott Szentirmáról.

Flóra repeső szívvel ismeré meg a boritékon férje kézirását, azonkívül is szokás volt még azon időkből a levelek boritékára is kiirni a czím alá: «kedves nőmnek, legnagyobb szeretettel», hogy még a posta is gyöngédebb kezekkel nyúljon hozzá. Tehát ő irja azt! Pestről irta. Szentirmayné engedelmet kért, hogy félrevonulhasson, a levelet elolvasandó. Felkelése jel és felszabadítás volt az egész társaságnak az asztal elhagyására, az amalgamisált tömeg szétoszlott a többi termekbe. Flóra és Fanny észrevétlenül félrelopták magukat hálószobájokba, ott egész nyugalommal elolvasandók a kedves levelet. Azt persze Fannynak is meg kelle tudni, hogy mi van bele irva?

Felszakítá a hölgy örömtől remegő kézzel a pecsétet, miután elébb szivéhez szorítá a levelet, s e néhány sort olvasák belőle:

«Holnap Kárpátfalván leszek. Ott találkozunk. Rudolf. 1000.»

Ez az ezer azt jelenti, hogy «ezer csók».

Milyen öröme volt a kedves nőnek, össze-vissza csókolá a helyet, hova a férj neve volt irva, mintha legalább is 100-at előlegezni akarna e küldeményből s azután elrejté keblébe, mintha a többi 900-at még későbbre kivánná eltenni, azután ismét elővette és elolvasá, mintha nem emlékeznék egészen a levél tartalmára, s újra el kellene azt olvasnia, hogy tökéletesen megértse és azután újra meg újra összecsókolá azt, úgy hogy utóbb maga sem tudta már, mennyi hiányzik belőle?

És Fanny is teljesen osztá barátnéja örömét, az öröm oly ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl Flórának! Látni fogja a legnagyobb boldogságot, a mit szerető szív képzelhet és nem fogja azt irigyelni, nem! örülni fog más örömének, legjobb barátnéja boldogságának, ki birja, magáénak mondhatja azt a férfit, a kiről mindenki annyi jót, annyi szépet beszél és az holnap ide fog jönni, s hogy addig is nejének örömet szerezzen, megirja jövetele napját. Nem jön ólálkodva, meglepve, mint a ki féltékeny, hanem előre tudatja jöttét, mint a ki bizonyos róla, hogy nagyon, nagyon szerettetik. Oh e boldogságot látni mily öröm lesz!

A két hölgy örömsugárzó arczczal tért vissza a társaság közé, mely éjfélig együtt mulatott, azután mindenki szobáiba távozék. János úr zeneszóval kiséré vendégeit nyugalomra, azután valami altató symphonia zengése mellett hordá ablakról ablakra a czigányokat. Azután az utolsó hang is elhalt és azután aludt mindenki és álmodott szép dolgokat. Rókákról az agarászok, gyűlésekről a szónokok, pástétomokról Málnay úr, férjét ölelte álmában a szűz keblű delnő és Fanny álmodott arról a szép mosolygó arczról, kiről annyit gondolkozott, s ki oly szeliden tekinte rá, beszédes kék szemeivel s oly csodás, oly édes hangon tudott beszélni hozzá. Hiszen álmodni mindent szabad!

Tehát holnap!