XXXI. A VILÁG NYELVE.
Reading edition
A magyarországi leggazdagabb családfők egyike követte nejét a sírba, maga után egy reményteljes fiu-magzatot hagyva, a ki akkor született, midőn már senki sem várt reá, s születésével nagy zavart idézett elő sokak számításaiban.
A vélt örökös, Abellino, ki már nagybátyja rovására milliókat szedett föl, egyszerre koldussá lett ez által, s bukása megérzett egész az Isle de Jeruzsalemig.
A sok össze-vissza bonyolult esetnél nekiszabadult a világ nyelve, nehány hétig elég tárgyat nyújtott az öreg Nábob halála, s ha e sok beszédet mind összeszedjük, azt is megtudjuk, a mi nem igaz.
Jerünk legelébb is Kecskerey úrhoz.
Nagy tánczestély van nála. Úgy hiszem, Szépkiesdy gróf költségén, kinek valamely szép énekesnő tetszett meg, s azzal kiván ott mulatni.
Régi ismerőink közől többeket itt fogunk találni.
Itt van Livius, itt Conrad, a bohó Erdey Gergely, az étvágya ellen küzdő Málnay George, a szabadelvű Darvay Jenő, a szép Csendey, a különcz báró Berky, az előtánczos Csepcsy Aladár, és ki tudna emlékezni a többire, kiket tulajdon édes apjok is képes volna elfeledni.
Tánczszünet van; a férfiak a pipázóterembe gyűltek.
Egy emanczipált hölgy is odavetődött közéjök, kecsesen füstölve a fehér papirszivarral s délczegen hintázva magát egy szánalaku vasszéken.
Kecskerey barátunk három pamlag-vánkost gyűrt maga alá, azokon ül, hogy magasabb legyen, onnan mulattatja a társaságot elmés élczeivel.
Kaczagnak. Az öreg Kárpáthy temetését beszélik.
Most épen a végrendeletet kíséri kommentárokkal és illő travestatiókkal Kecskerey barátunk.
– Az öreg urtól minden esetre igen szép gyöngédség volt, hogy az iriseket úgy pártul fogta, mert azok szép virágok. Mondják, hogy még a kaszásoknak is meghagyta huszonöt bot büntetés alatt, hogy a hol egy irist találnak a mezőben, azt le ne kaszálják, hanem kikerüljék.
Az emanczipált hölgy azt jegyzi meg erre, hogy ő ki nem állhatja a virágokat, mert az mind merő szenvelgés.
A jávorfák levágatását pedig valóságos gyilkossággá avatta és azért semmiféle erdejében vágatni nem szabad.
– De mi lelte az öreget e bohóságokkal? kérdé valaki.
– Hát lehet azt tudni, hogy ő mit miért tett?
Ez is mutatja, hogy nagy bolond volt. Most Abellinonak nem marad más, mint bebizonyítani, hogy nagybátyja bolond volt, mikor megházasodott, és így sem házassága, sem az abból született fiu nem érvényes.
Óriási kaczaj követte ezen ötletet.
A liberális Darvay Jenő jónak látta erre egész komoly arczczal megjegyezni, miszerint ezt alig hiszi jogosan kivihető esetnek.
– Magam sem hiszem, szólt Kecskerey nevetve.
– De hát mi lesz azon esetben Abellinoból? Ezt szerette volna ismét valaki tudni.
– Nem kell miatta aggódni; az öreg úr gondoskodott róla, viszonza Kecskerey fejét hátravetve; mindennap egyre-másra egy aranyat kap in natura, melyet a Maroccaner-házban lakó ügyvivőtől kell személyesen elvinnie, még pedig tökéletes koldus-costumeben: rongyos szűr a nyakában, kiszakadt csizmában, zsíros kalappal, posztószélből varrott tarisznyával, s nagy szegesvégű bottal; így kell neki minden reggel beállítania, ha azt akarja, hogy aranyat kapjon, különben meghalhat éhen.
Rettentő kaczagás fogadta a leleményes illustratiót. Mint látjuk, e perczben senki sem oly nevetséges ember, – mint Abellino.
Abellinoról senki sem tartá érdemesnek tovább beszélni.
A gazdag majoratustól elmaradt, s rá lesz szorulva azon egy pár ezer forintnyi jövedelemre, melyet nagybátyja kegyelemdíjul hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, a mi valaha terhelé. Ölhetett akárhány embert könnyelmű párbajokban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ, az csak érdekesebbé teszi az embert; de hogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásűlyedt, azt nem bocsáthatták meg neki. Ő e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vajjon mit fog kezdeni?
– Legjobb volna, ha instruktornak szegődnék unokaöcscse mellé, szólt valaki.
De iszen annak már megválasztá János úr Rudolfot, szólt Kecskerey, kikötve, hogy semmire se tanítsa a fiut mint: lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott családhoz!
Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emanczipált delnő nevettében szinte hanyatt veté magát székestül, – alig birták elkapni.
A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna megtudni, vajjon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá?
– Volt rá gondja! nevetett Kecskerey; egészen más érzések között mult ki. Egy banda czigányt állított oda ágya fejéhez, a kik paraszt nótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a más világra se menjen át józanon. Végrendeletében meghagyta, hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek s ezt a nótát húzzák a czigányok, mikor a temetőbe viszik: «Múlik, mint az árnyék, ez az élet», mely igen szép halotti melodiával kezdődik, hanem azután végződik egy allegron, melynek szövege: «fogj nosza kulacsokat!» Két czigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sírja fölött kedvencz nótáit; a kortyondi fratereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek s ott a sírja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmat tűzött ki azon három szűz számára, a kiknek egy esztendő alatt legtöbb szeretőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgatni; azon felül mindenét a czigányokra hagyta.
– Csak az a kár, szakítá félbe Gergely gróf a kedélyes rágalmakat, sardonikus mosolygással, hogy azoknak nem hagyományozott semmit, a kik emlékét válogatott anecdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen!
* * *
Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kortyondi fratereket.
Kutyfalvinál vannak. Oda kaptak most valamennyien.
Forog az örök pohár kézről-kézre. Elemükben vannak. Azaz, hogy az elem van most ő bennük, a bor. Óriási nagyokat kaczagnak. Az a boldogabb, a ki bolondabbat tud mondani.
– Megtért az öreg vénségére, mond Horhi Miska, folytatva egy régen nyújtott beszédet. Egész nap zsoltárt énekelt s megtanult vénségére francziául, meg németül, hogy a más világon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velök.
– Hahhahha! Francziául és németül.
– Utolsó nap befalaztatá a pinczeajtót, magam beszéltem a kőművessel, a ki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi dominiumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni.
– Hahhahha! orvosságos üvegekben!
– Megparancsolá még azt is, hogy senki a más feleségére rá ne merjen nézni, a ki az ő jószágain lakik s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, és a mely iskolás leány az iskolás fiúkkal játszik, kövessen eklézsiát.
– Hahhahha! a templom-ajtóban!
– De az unokaöcscsét csak nem merte kitagadni.
– Esztendei fizetést rendelt neki; hiába, félt, hogy megátkozza a más világon.
– Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Kárpáthynak ne legyen mit enni.
– Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért változott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, odalett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolcz papot állított az ágya körül s meghúzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Mindenét templomokra hagyta.
– Kivéve a fiát. Azt Szentirmay úrnak ajándékozá.
– De iszen, szólt Kutyfalvi, csúf, szemtelen pofával, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit elajándékozni holta után.
– De már arról magam is felelek! szól mellére ütve Csenkő Laczi.
– Én is, én is! kiáltának valamennyien.
És nincs senki itt, a ki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon.
Míg élt e nő, meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni.
Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak.
Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Betegek, a kik az orvosságot be nem veszik.
* * *
Vessünk most egy pillantást a boulevard des Italiens-i clubba.
Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közellevőkből, előveszik azokat, a kik távol vannak.
Jelen van a különcz lord, az éjszaki herczeg, marquis Debry és többen, kikre semmi gondunk.
Épen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, a milyennel rendesen láttuk.
– Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte, kiált elé a vidám marquis. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly kétséges vitatkozás, a mely eldöntésre vár.) Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia született?
– Tökéletesen igaz, szól mr. Griffard, leoldva hosszú téli shawlját nyakáról.
– Ez nagy baj Abellinora nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös egy helyettesített.
– Azt pedig be nem bizonyíthatja, szól Griffard úr egész bizonyossággal.
– És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna?
– A nő példánya volt az erénynek, viszonzá mr. Griffard.
– Eh. Ez akkor nagyon rossz helyzet Abellinora nézve.
– Még rosszabb a hitelezőire, szól közbe lord Burlington.
– Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örökség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képeket csinálnak.
– Az kétségtelen, szól mr. Griffard mosolygó, derült arczával.
Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ráncz a homlokon nem mutatja, hogy ő maga is egy pár milliót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon restellené, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vastag fejű barbar táblabiró keresztet vont számadásain keresztül.
* * *
Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal s kérdezé, kit gyászol?
– Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyönyörű Fannymat, nagyságos Kárpáthy János úr hitvesét, az én szivemtől szakasztott gyermekemet.
És azután sírt, mint a záporeső.
A Mayer leányok is feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha mégis valaki elég kiváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kívül más egyéb okuk is lehet e sötét színű kelmékhez s ez iránt tudakozódni kezde, nem sírtak ugyan, mert az árt a szép szemeknek hanem ők is elmondák:
– Nagynénénk (!) halt meg: a gazdag Kárpáthy Jánosné, s ámbár mi ránk nem hagyott semmit – a fukar, azért mi mégis meggyászoljuk.
Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyülés Mayernét, hogy levelet irt Rudolfhoz, melyben «sűrű könyhullatások» kiséretében elmondja, hogy ő egyetlen, feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Kárpáthy Jánosné asszonyságtól még csak egy czipőszalagot sem bir, a miről rá emlékezhessék, a mit keblében viselve, naponta százszor elővonhasson és százszor meg százszor összecsókolhasson, s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szivének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által látogattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani; hanem utána nézend, ha nem találna-e örökre megsiratott leányától vagy egy félkeztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat? Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná, stb., stb…
Rudolf megérté a jó asszonyság kivánatát, s küldött neki emlékül – tízezer pengőt.
S Mayerné oly kegyes volt, hogy – nem küldte vissza.
Másszor ismét Flórának irt levelet az érzékeny anya, illetve nagyanya, a melyben ismét keserű könyhullatások között borul lábaihoz, elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szívének, ha egyetlen egy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a más világon is hiába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! – Esedezik tehát, – kezeit, lábait csókolva a méltóságos asszonynak, adja tudtára: hogyan és miképen láthatná ő meg egyetlen egy remányteljes unokáját? Hallja, hogy milyen szép, milyen remek, milyen kedves gyermek. Ő gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csakhogy egy pillanatig láthassa valahonnan, valami erdő széléből, vagy valami toronyból, akár egy pinczeablakból, hogy őtet észre ne vegye senki, azután nem bánja, ha meghal; s a többi, s a többi.
Szentirmayné igazán megdöbbent e fenyegetéstől.
Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné oda menjen, érzékeny jeleneteket játszani leánya gyermekével. Mit tehetett? Irni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelével eldicsekedni s azt nem akarta, hogy kezének irása oly háznál, mint Mayeréké, hányódjék, vetődjék s közszemlére legyen kitéve.
Szentirmayné okos nő volt s kedélyének leleményességében kitalálta az ellenszert, mely Mayerné nagyon kellemetlen látogatását távol tartandá házától.
Irt Teréznek.
Azon lekötelező, behízelgő modorban, mely neki annyira sajátja volt, kérte meg az érdemes hölgyet, hogy hagyja el Pozsonyt megholt barátnéja iránti szeretetből s töltsön nála néhány hetet.
Teréz nem állhatott ellent a szíves meghivásnak, sőt némi kötelességet vélt abban feltalálni, hogy Fanny gyermekének nevelési gondjait Szentirmaynéval megoszsza. Midőn Pozsonyból eltávozott, úgy vett búcsút egyetlen bizalmas ismerőitől, Boltaytól és Sándortól, mint a ki bizonyosan tudja, hogy ott fog maradni, a hová megy.
Úgy is lett.
Flóra soha sem bocsátá őt többé vissza s a jó polgárnőnek soha sem volt alkalma arra gondolhatni, hogy itt tán nem eléggé becsülik; az egész háznál mindenki úgy tekinté, mint egyikét a legtiszteletreméltóbb rokonoknak.
Az ő jelenléte igen természetesen örökre távol tartá a – drága nagymamát, a ki a kerek földön senkitől sem félt, csupán csak egyedül Teréztől. A paradicsomból képes volna őt visszariasztani azon gondolat, hogy Teréz is ott lesz, hideg, szenvedélytelen arczával s azokkal az elevenig látó figyelmes szemekkel, a mik előtt tettetni nem lehet.
De még más valakit is elriasztott a háztól Teréz ottléte. És ez Marion kisasszony.
A mely nap Teréz megérkezett, ő szíveskedett kirándulni kőhalmi jószágára, csak néhány hétre, a míg az új vendég ott lesz, s minthogy ez a néhány hét esztendőkig tartott, ő is ott marad végképen Kőhalmon, – vexálni a kasznárnékat és ispánnékat.
És azután egyik esztendő a másik után jött. Teréz csak mindig ott maradt a háznál, Marion pedig egészen elmúlt onnan, csak néha-néha vetődött be ismét, mikor már nagyon meggyűlt benne a méreg, hogy azt kiönthesse.
Flóra rendesen ilyenkor oly foglalkozásokat talált ki Teréz számára, vagy átküldé Kárpátfalvára, hogy Marionnak soha sem volt alkalma a békességes hölgyet bosszanthatni.
Gyakran bizalmas órákban elbeszélgetett Teréz az ifju úrnővel Fanny gyermekkoráról, elmondá viszontagságait, a veszélyeket, mikben forgott. Mennyit szenvedett titkos szerelem miatt. Mennyit áldozott fel! Nagyon szeretett egy ifjut és annak nevét sem mondta soha senkinek, a sírba vitte magával a titkot.
És Flóra meghitt órákban elmondá e szomorú dolgokat Rudolfnak, hogy azon nő gyermekkorától fogva szeretett boldogtalanul és még tán a túlvilágon is szeret, és kényszeríté férjét igen gyakran elmenni vele a fenyőfák ligetéhez, s meglátogatni azt a sírkövet, melynek mindegyik betűje, mintha egy égő szem volna, mely könyezve mosolyg!…
Egy szép napfényes délután künn a parkban sétált Flóra, egy kis csevegő hároméves gyermeket vezetve kezén.
A gyermek őt tanulta nevezni anyjának s fecsegve tett hozzá százféle kérdést, mik közől egyre is dolgot adna megfelelni akárkinek.
A kastélyba ezalatt Marion kisasszony érkezett meg.
Hallva, hogy Flóra a parkban sétál, sietett el hozzá.
– Jó estét, jó estét, kedves grófném! Másod magával? másod magával? Alázszolgálója, nagyságos Kárpáthy úr, alázszolgálója. Ha én ezelőtt húsz esztendővel önnek papájára hallgattam volna, most ön már nagy legény lenne.
(Persze a három éves fiu értette ezt az élczet.)
– Ah milyen gyöngéd anya ön, Flóra! Milyen szépen tartja azt a fiut. Milyen kár, hogy önnek magának nincs gyermeke.
(Egyike a legfájóbb gyöngédtelenségeknek egy fiatal nőnek szemére vetni, hogy nem anya.)
– No de az illusio megvan. Mégis van gyermeke. Még pedig szép gyermek. Látszik, hogy szüléi nagyon szerették egymást. S hogy a csalódás annál nagyobb legyen önre nézve, a szemei a megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.
– Valóban, szólt Flóra elevenen, sőt még szája mozdulása is úgy hasonlít hozzá, s azzal ölibe kapta a gyermeket s összecsókolá szemeit és száját.
(Ez a nő hígvelejű! gondolá magában Marion kisasszony, bosszúsan feszítve ki napernyőjét – pedig árnyékban voltak; – még csak féltékenynyé sem lehet tenni.) Azt hitte, majd akkor meg fogja utálni a gyermeket, ha gyanút gerjeszthet ellene szívében. Nem ismerte Flóra szívét.
Tiszta, ártatlan volt az, mint egy gyermek szíve s még a fogalom is hiányzott belőle azon eszmék számára, miket Marion meg akart benne honosítni.
E naptól fogva még jobban szerette a gyermeket.
Nehány év mulva ha találkozandunk vele, mint boldog édes anyát látandjuk, angyalszép és angyaljó gyermekektől körülrajongva, kiknek mindegyike azt hiszi Zoltánról, hogy az nekik testvérök és Terézről, hogy az nekik nagynénjök. Flóra mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.
Mégis midőn egyszer Flóra azzal lepi meg a székvárosból hazatérő férjét, hogy a kis Zoltánnal eléje lovagol – a hölgy szelid fehér paripáján, a gyermek egy kis eleven tatár lovon – Rudolf nem állhatja meg, hogy meg ne csókolja a fiut.
Még alig volt hat éves a gyermek, midőn egyszer Flóra felvitte a gyűlésterembe, a hol Rudolf épen egy ragyogó, elmés beszédet tartott; a gyermek komolyan hallgatta végig s midőn hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis pajtását a gyermek-szobába s ott megyegyűlést játszva velök, oly komoly arczczal mondta el előttük az egyszer hallott beszédet és oly gyermeteg lelkesüléssel, hogy a ráleső Flóra el volt ragadtatva.
Mi lesz e fiuból, hogyha felnő!…
* * *
Azon két ifju nemes neve, kiket István és Miklós név alatt ismerénk meg, azóta két óriássá nőtt fel nemzetünk történetében. Ha Isten erőt ad lelkemnek, egykor megkisérlendem őket nagyságuk tetőpontján bemutathatni.
* * *
Többi ismerőseinkről kevés mondanivalónk van még.
Abellino mind e mai napig él.
Egy igaz folt nincsen rajta többé. Álhajjal, álfogakkal, hamis termettel csalja a világot és magát. Szakállát, bajuszát festi, képét herczegnő-vízzel mossa; egyik fülére még ama jeles párbaj óta nagyot hall s abba kis hallócsiga van téve ezüstből, azonban operákat csak halló-tülkön keresztül képes élvezni.
Így jár-kel a világban. Toldott, foldott kisértet a mult szép időkből, egyik kezében a mankós bot, melylyel köszvényes lábain segít, másikban a halló-tülök. De ő azért mindig azt hiszi, hogy most is azon szeretetreméltó alak, melynek a nők ellene nem állhatnak s most is életre-halálra udvarol minden szép nőnek, minden fiatal leánynak, s azt hiszi, hogy azok őrjöngnek utána, s ha kinevetik, azt hiszi, örömükben nevetnek, hogy őt láthatják.
Mindennapra kijár az egy arany, mely miatt Pestről nem mozdulhat ki, csupán csak János nap után, a mikor egyszerre száz aranyat kap és elutazik, s addig vissza nem jön, a míg benne tart; de azért ő most is úgy beszél, mint mikor még milliomokat prédált el. Úgy magasztal mindent, a mi külföldi, s ócsárolja az itt levőt. Elfogadja a mi megvan, faute de mieux, – jobb hiányában; de szíve, ha ugyan van nála ilyesmi, örök honvágyban szenved, – Páris felé.
Minden ember igen komikus alaknak tartja, s a főbb körökben csak azért is szívesen látják, mert sokat lehet rajta nevetni.
Szegény ember!
Más ember, ha megvénül, azt tisztelni szokták, az ő vénsége pedig arra való, hogy azon köröknek, mikben ő boldogabb időkben tón-adó, első szerepvivő volt, mulattatására legyen.
Más embert vigasztal az nagy szerencsétlenségek után, hogy azokat érezni tudja; hogy komoly, hogy szomorú tud lenni, hogy megveti az életet, hogy meg tud halni: neki büntetése az, hogy nem érez, nem gondolkozik és mégis óhajt élni.