XXIV. KÍVÜL FÉNY, BELÜL ÉJ.

Meg kellett történni…

Kárpáthyné megigérte barátnéjának, hogy férje beigtatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat osztani fogja vele, mint osztotta Szentirmayné az övéit az agarász-egylet gyűlése előtt.

Két kínos héten át mindig azon gyötörte lelkét, hogy minő okot találhasson, mely miatt ez igéretétől fel legyen szabadítva? Egy sem volt elfogadható. Szerencsétlenségére oly egészséges volt, hogy nem is panaszkodhatott.

El kellett szánnia magát.

El kellett szánnia, hogy elmenjen azon férfinak házába, kit jobb volna oly messze kerülnie, hogy még egy csillagzaton se legyenek soha. Ki kellett állania azt a kínszenvedést, hogy lássa őt dicsősége, fénye tetőpontján, mint ünnepelt hazafit, mint tekintélyt, kit nő és férfi egyaránt imád, kinek nevét még a gyermekek is emlegetik; oda kellett nyujtania szívét azon égető töviskorona elé, mely reá várt, ha e férfiuval és annak nejével szemtől szembe kell majd állania s tűrni, hallgatni belül vérező szívvel az édes, őszinte hízelgést, a gyöngéd kitüntetést, a mivel azok majd elhalmozzák és az alatt mosolygó arczot mutatni a világnak, hagyni vérezni a szívet, nem hagyni könyezni a szemet, egy sóhajtól, egy pirulástól nem engedve magát meglepetni, hogy sejtelme, gyanúja ne legyen másnak arról, a mit érez.

Oh mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.

A mitől félt, a mitől rettegett, megtörtént.

Flóra nem feledkezett el igéretéről; már az ünnepély előtt két héttel írt barátnőjének, figyelmeztetve őt, hogy egy hetet nála kell töltenie.

Tehát egy egész hetet tölteni a legfájdalmasabb kínok között, egy hetet keresztül szenvedni lemondás és elrejtett szenvedély fájdalmai között. Oh milyen nagy bűnnek kell lenni a szerelemnek, hogy büntetése ilyen keserű!

A mely reggel Kárpáthyné megérkezett Szentirmára, aznap délután Marion kisasszony felpakoltatott és útra készült.

Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.

– Átvonulok kőhalmi jószágocskámra s iparkodom e néhány napot lehetőleg kellemessé tenni reám nézve.

– De hát miért megy el épen az ünnepély elől?

– Kedves öcsém. Az ember sokszor tesz kérdéseket, a mikre nem köszönné meg, ha feleletet kapna. Ez azok közé tartozik. Ez sokkal jobb lesz mindhármunkra nézve, vagy is helyesebben mondva, mind a négyünkre nézve.

E negyedik alatt félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.

Rudolf nem kérdezősködött tovább, hanem látszott rajta, hogy restelli Marion eltávozását.

Flóra nagy örömmel fogadá barátnéját, őszinte, szép arczán félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves irányában, – de egyéb semmi. Örömmel látta házánál szép szomszédnőjét, s rajta volt, hogy kényelméről gondoskodjék, de legkevésbbé sem volt általa érdekelve.

Valóban Fanny sokkal kevésbbé találta veszélyesnek helyzetét, mint gondolá. A férfi-ideálok rendesen sokat vesztenek házi körükben a nimbusból melyet másutt magukkal hordanak. Az ember hallja őket fütyörészni, cselédekkel pörlekedni, házi bajokkal, mindennapi ügyekkel vesződni; látja, mint esznek, isznak, mint unatkoznak; látja őket be nem fejezett toilettel, olykor sáros csizmával, mikor a lovakat nézték, tapasztalja, hogy az ideálok is csak úgy küzdenek az élet apró szükségeivel, mint akármely közönséges ember, s nem tartják magukat mindig abban a positurában, a miben arczképeiket látni a műkirakatokban. Nőknél az egészen más. A nő születve van arra, hogy házikörében is szép legyen, a nő mindig csábító, akár felpiperézve, akár pongyolán; hanem a férfi legkevésbbé csábító otthon.

Azután, mikor egy férfi fejébe vette azt, hogy jó férj fog lenni, akkor kötelességévé teszi magának: nem udvarolni idegen hölgyeknek. Végre pedig egyik órában úgy, mint a másikban, annyi mindenféle unalmas politikus hazafi, annyi dohányszagú kortesvezér, annyi bölcs főbiró, notárius, esküdt és fiscalis jött-ment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett őt másként látni és hallani, mint szüntelen körülvéve komoly és tanúlságos eszmékkel.

Egy szóval Fanny sokkal kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt volt, mint minőnek a távolból hitte azt s nyugodtabban látta Rudolfot szemével, mint látni szokta lelkével.

Emberek, kikben az érzés való és nem szenvelgés, rendesen igen keveset szokták azt mutogatni, a legünnepeltebb státusférfiak, a leghirhedettebb költői kedélyek többnyire igen keveset szoktak átvinni ideáleszméikből a napi életbe; így volt az Rudolffal is. Ő szeretett otthon igen köznapi embernek látszani, a kin semmi különös nincsen, s ez nagy jótétemény volt Kárpáthynéra nézve.

Ez a hét nap észrevétlenül, fájdalom nélkül múlt el, a hogy soha sem remélte volna.

Szentirmayné sokkal finomabb érzésű nő volt, hogysem férjét barátnője előtt sokat magasztalta volna. Az ilyesmi vagy igen gyönge, vagy hypocrita jellemek szokása. Helyesen érző nő egyszer elmondhatja, hogy férjét mennyire imádja, többször nem szükség azt előhoznia. A férj érdemeivel dicsekedni, azt minduntalan magasztalni, olyan gyöngeség, a mely ritkán talál méltánylatra.

Igy Fannyra nézve nem volt oly kínszenvedés a Szentirmay-kastélyban töltött idő. Az utóbbi napokban azonkívül is el kellett menni Rudolfnak a székvárosba, honnan csak a beigtatás előtti napon tért vissza.

A két hölgy ezalatt mindent a legnagyobb gonddal elrendezett a közelgő ünnepélyre. A mit az egyik elfeledett volna, eszébe jutott a másiknak. Fanny kezdi helyzetét napról-napra természetesebbnek találni s többé nem volt előtte oly képtelenség szivviszonyainak összeegyeztetése, hisz az élet, a praktikus élet olyan sokat lehetővé, megfoghatóvá tesz, a mit a képzelet, a költői logika képtelenségnek czímez.

Látni fogjuk azt…

A beigtatás napjára a megyei székvárosba utazott le Szentirmayné Kárpáthynéval, hol férje számára a megyeháznál volt elkészítve a főispáni szállás.

Szentirmay ugyan azt kivánta, hogy beigtatása a lehető legkisebb pompával menjen véghez, mert azt kissé nagyon keleti fogalomnak találta, hogy míg közügyekre filléreket sem akart áldozni a vagyonos osztály, egy-egy pompás díszmenetre ezreket és pedig nagyon sok ezreket pazarolt, s a mellett, hogy ex nobili officio viselte a hivatalt, még vagyoni állapotát is megrongálta miatta; mindamellett az egybesereglett nemesség banderiumai jelszavas zászlóikkal, főbiráktól vezetve, a tizenkét nemes ifjú, kik pompás ősmagyar öltözetekben lovagoltak a főispáni hintó mellett, a tömérdek népség, mely utczákat és háztetőket ellepett és a díszes hintók hosszú sorai, mikben ragyogó főurak ültek, nyusztprémes, bogláros öltözetekben, eléggé ritka látványt nyujtottak a bámuló szemeknek.

A legelőkelőbb hölgyek a megyeház erkélyéről nézték az alant elvonuló menetet, köztük Kárpáthyné is.

Alig ismert némelyikre ez ünnepélyes arczok közül, annyira más alakot adott azoknak a gyönyörű keleti köntös és keleti komolyság. Többen az ifjú lovagok közül kardjaikkal üdvözlék.

Végre maga a főispán hintaja érkezett, körülrobogva a tizenkét lovas daliától, ő maga levett föveggel ült a nyitott hintóban s szép nemes arczán valódi megilletődés látszott. A merre jött, hangos éljenkiáltás hirdeté közeledtét, mindenki ismerte őt nemes híréből, mindenki örült, hogy a legjobb hazafit, a legigazságosabb férfit nyerte meg a megye legfőbb tisztviselőjéül. A ki soha sem látta is, rá kellett ismernie ez arczról. Egy ó-kori hős mintája lehetett az, minőnek képzeljük azon hadvezető daliákat, kik diadalmas csatákból térve vissza, törvényt hozni összeültek, kik félelme voltak az ellenségnek, ótalma a népnek és szerelme a nőnek.

Kárpáthyné remegve néz rá. Mégis jobb lett volna őt így nem látnia!

A menet keresztülvonúl a megyeház kapuján, félóra mulva a nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel tölti el a hallgatók lelkét, kikből e ragyogó, ez édes, e biztató szavak hallatára a szív akar kiugrani. – Kárpáthyné a karzatról hallgatja őt. Ah, jobb lett volna őt nem látni így és nem hallani. Most már nemcsak szereti, hanem imádja!

Ime azonban egyszer kezdi észrevenni, hogy valaki onnan alulról a gyűlésteremből szörnyen integet fel hozzá, kézzel és fejjel, s minden arravaló tagjaival köszöngetve, sőt később egy székre áll fel, hogy jobban meglássék. Eleinte nem ismerte fel egyszerre az új férfiút, csak később kezdett, egy csomó kellemetlen érzésen keresztülfutva, emlékezni rá, hogy találkozott már valahol e ránézve kellemetlen arczczal. – Ez Kecskerey úr…

Vajjon mi hozta ide az érdemes férfiút? Mert ok nélkül ő nem szokott fáradni sehova.

Fanny oly kellemetlen hatást érzett ez ember láttára, mely idegeit összezavará s valahányszor odatévedt pillanata, bosszúsan tapasztalá, hogy annak szemei folyton ő rajta függnek.

A szertartások bevégeztével szokásosan nagyszerű lakoma következett, innen a varázs-gyorsasággal tánczteremmé alakított gyűlésterembe mentek vissza a vendégek.

Együtt volt a környék szépe és java. Leghíresebb férfiai, legszebb delnői.

Rudolf nyitá meg a tánczot herczeg **néval, a kit a hölgyek közt tekintélynek tartottak, és azután, mint illett, sorban tánczolt a delnőkkel.

Fanny reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni. Szentirmaynét épen elvitte valamelyik ifju lovag egy körfordulóra s ő egyedül ült ott.

Rudolf udvariasan járult eléje s délczeg meghajtással hívta őt fel a tánczra.

Oh mi szép volt!

Fanny nem mert rá e pillanatban feltekinteni. Rudolf félig hozzá hajolva nyujtá neki kezét.

Szegény nő, alig bírta e nehány szót kimondani:

– Nem szabad tánczolnom, uram. Nagy beteg voltam…

El kelle hinni, a mit mondott, hisz olyan halavány volt e perczben, mint a kit a sírba tesznek.

Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet szerencséje s azzal hátrahuzódott.

Fanny sokáig nem merte felütni szemeit, mintha attól tartana, hogy még mindig előtte áll… Végre sokára föltekinte, s a kire szemei estek, az Kecskerey úr volt.

– Mint a karmelhegyi Madonna! szólt a derék chevalier, chaupeau-basjával köszöntve s bizalmasan lépett hozzá közelebb.

Fanny hirtelen összeszedé magát, mintha sejtené, hogy ez ember elől el kelle rejtenie lelkét, s hideg mosolylyal fogadá az üdvözletet és úgy tett, mintha nem félne tőle.

– A milyen nagy veszteség a társaságra nézve, hogy nagysád nem tánczol, ép oly nagy nyereség ez nekem, ki szintén nem tánczolok, – monda a bajnok, impertinens hizelgéssel s bizalmasan helyet foglalt Kárpáthyné mellett s frakkja mellényét kétfelé csapta és egyik lábát a kezébe vette. Nem fog terhére lenni nagysádnak, ha egy kevéssé fecsegünk?

– Jó hallgató vagyok.

– E napokban egy örömhír villanyozta fel fővárosunkat, mely mindenkit boldoggá tett, a ki hallá.

– És az?

– És ez, hogy nagysád a jövő telet fővárosunkban fogja tölteni.

– Még nem bizonyos.

– E szó kétségbeejt. Kárpáthy barátom oly udvariatlan férj volna, hogy nem sietne teljesítni neje óhajtását?

– Én nem mondtam senkinek, hogy én óhajtok Pesten lakni.

(Az asszony titkolózik, gondolá Kecskerey, hisz pesti palotájukat egészen ott-lakáshoz alkalmazzák. Mindjárt kitudjuk.)

– Pedig e télen igen érdekessé fognak válni a pesti salonok, igen elegans kört fogunk ott alakítani. Feljönnek Szépkyesdiék, ott lesz Gergely gróf, anyjával együtt, az ifju Darvay Jenő, a szabadelvű párt bálványa, a deli Csendey Rezső és a genialis kalandhős Kiss Miska…

Fanny egykedvűen játszott legyezőjével, egyik sem érdekelte őt ezek közül. (Ezeket mind tudhatja előre, hogy ott lesznek, nem meglepetés rá nézve. Mondjunk neki valakit, a kiről még magunk sem tudjuk, hogy feljön-e?)

– Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ünnepelt barátunk Rudolf is odafenn fogja tölteni a telet szép nejével.

Hah! Meglátszott a hatás? El birta-e titkolni a szúrás fájdalmát, a mit e perczben érzett? Nem, nem árulta el magát. Csak annyit mondott:

– Én nem hiszem, hogy mi Pestre menjünk.

Azzal fölkelt helyéből, a táncznak vége volt, az odasiető Flóra karjára ölté barátnéját és sétálni indultak a teremben.

Kecskerey úr kedélyesen hintázta magát a pamlagon és okoskodott.

(– Miért volt oly nehéz lélekzete, midőn azt mondá: «én nem hiszem, hogy Pestre menjünk?»)

Kecskerey úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott, s karjába ölté karját, s mint a kik legjobb barátok, sétált vele kar-karban alá s fel a pompás gyülekezetben.

Jónak látjuk emlékezetbe hozni, miszerint Kecskerey úr a legfigyelemreméltóbb renomméeval biró egyéniségnek tartatott a magasabb körökben s vele bárminemű viszonyban állani mindig igen convenant állapotnak tartaték.

(Zárjel között bocsánatot kell kérnem e tömérdek idegen műszóért, de nincs elég bátorságom a purismust annyira vinni, hogy a salon-jargon számára magyar műszavakat szabdaljak; bízom ezt műértőbb tollakra.)

A derék lovag (Kecskerey úr) épen egy csillár alá vezette Rudolfot, már nem tudom azért-e, hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal delnő, a bál királynői, karöltve sétáltak el előttük; milyen szép volt mindakettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az embernek önkénytelen az jutott eszébe, hogy mi szükség egyik napnak a másikra világítani?

– Minő két asszony! szólt Kecskerey elragadtatással. Kinek adná most Eris almáját a nyomorult mythológiai Páris, ha e két istennő közül kellene választania? És ők karöltve járnak. Igazi belle alliance! nem, rosszul mondtam, rút, affreuse alliance! Hisz külön is meghódíthatnák a világot, mi szükség nekik szövetkezniök; barátom, óvlak e veszélyes szövetségtől. Kárpáthyné gyönyörű hölgy.

– Nőm szebb… felelt rá édes önelégültséggel Rudolf.

– Imádlak e szavadért, Rudolf. Te gyöngye a férfiaknak! Valóban nőd angyal. Kárpáthyné elenyészik mellette. Ő különben sem az a szépség, a mi szellemes férfiakat érdekelhet; nagyon is érzéki.

– No, no: én nem kívánom, hogy nőm kedveért őt rágalmazd, sőt elismerem, hogy Kárpáthyné igen szép asszony, s lehetnek ízlések, melyek szerint ő a szépség eszménye.

– Valóban: például szegény Abellino aligha engedte volna egy időben elvitatni, hogy Helena vagy Ninon de l’Enclos óta születhetett nálánál szebb nő a világra. Egészen bolond lett miatta. Ruinálta is érte magát. Elköltötte rá vagy hatvanezer forintját.

– Hogyan érted azt? szólt megütközve Rudolf.

Kecskerey kedélyesen felkaczagott.

– Ma foi, ez naiv kérdés tőled Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy szokás fiatal hölgyekre elkölteni valamit.

– De azt is tudom, a mi Abellinoval történt, midőn hatszáz forintot játszott valahogy a leány kezébe s ez azt oly modorban vágta arczához, mely testvérek között is fölér három pofoncsapással. Erre jól emlékezem, mert párbaj lett belőle s Abellino ellenének én voltam a segédje.

– Ah ça, ez igaz. Hanem tudod, az akárhányszor megtörténik, hogy rongyos öt-hatszáz forintot az ajándékozó szeme közé vág valaki, a mit azután hatvanezer forinttal nem tesz. Ezt nem azért mondom, mintha Kárpáthynénak akarnék ártani vele, mert hiszen semmi sem történt közöttük. Igaz ugyan, hogy ő már ráállt az ajánlatra s édes anyjának, a derék Mayernénak, meg is igérte, hogy Abellino szavait, értsd hatvanezer forintját, meghallgatja, a midőn a szerencsés véletlen azt az ötletet súgta az öreg Jankónak, hogy kérje nőül a leányt, a mit ő kétségtelenül öcscse iránti bosszúból meg is tett s a leány tudott választani a két ajánlat között, s az övét fogadta el. Hanem ezzel én világért sem akarok semmi rosszat mondani felőle; ő egy feddhetlen állású delnő, csakhogy azért épen nem látom át, hogy miért ne próbálhatna nála egyikünk másikunk szerencsét?

Rudolfhoz e perczben több ismerős érkezett, kikhez csatlakozva, elvált Kecskereytől. De e percztől fogva valami szokatlan kedélyborongás látszott meg arczán s valahányszor nejével találkozott, ki szüntelen Kárpáthynéval társalgott, mindig valami kellemetlen érzés futotta végig lelkét. Mindig arra gondolt:

– Ezt az asszonyt már hatvanezer forintért meg lehetett volna venni.

És azután elgondolta magában, hogy most Kecskerey ez estve legalább ötven ember előtt el fogja mondani ugyanezen szép hírt; egy óra alatt az egész társaság fogja tudni s látni fogják az ő nejét együtt sétálni azon asszonynyal, vele beszélgetni, suttogni, bizalmaskodni.

Mit gondolt ő Kárpáthynéval! Miatta lehetett még egyszer oly szép, mint volt, de gondolt arra, hogy árnyékot fog vetni nejére, az ő imádott, bálványozott nejére: és e gondolat felháborította.

Miért is engedte meg neki, hogy e nővel ismeretséget kössön? Flóra olyan jószívű, szánalomból magához akarta emelni ez asszonyt s nem gondolt reá, hogy azon emlékekkel, mik annak multjához vannak ragadva, magát fogja elszennyezni.

Ismerte ugyan Kecskerey szokását, hogy az szeret kíméletlenül rágalmazni, de azt is tudta, hogy ez mindenért, a mit mondott, helytáll. A mi rosszat valakiről beszél, az soha sem hazugság, ő álhíreket nem költ, hanem kitudja a legmélyebben elhallgatott titkos gyalázatát mindenkinek.

Alig várta, hogy a tánczvigalomnak vége legyen, a mi meg is történt, mindjárt éjfél után, a mikor egy pár jól berúgott nemes atyafinak eszébe jutott kirugtatni a középre s eljárni a kállai kettőst, melyre a finnyásabb delnők mindjárt elvonultak a tánczteremből; lassankint minden hölgy eltávozott s csak a vidám fiatalság maradt még ott a zenészekkel, kivígadni magát kivilágos kivirradtig.

Rudolf sietett nejét fölkeresni. Cselédjei mondák, hogy már hálószobájába távozott, Bekoczogtatott, s szavát hallatva, bebocsáttaték.

Flóra még egészen báli öltönyben volt. Szobaleánya hajfürtei kibontásával fáradott.

– Szabad egy szóra bejönnöm? Kérdé Rudolf, megállva az ajtóban, s bekukucskálva rajta.

A legszeretetreméltóbb mosolygás biztosítá az engedély felől.

A szobaleány a karcsú rózsaszín derék kifűzéséhez fogott.

– Nem volnék én e munkára alkalmas? kérdé Rudolf.

Flóra szelíden mosolygott s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik, miután lesz, a ki helyettesíteni fogja.

Kedves előjogok, mik a férjnek vannak megengedve.

E kellemes foglalkozásnál hogyne jutott volna Rudolfnak eszébe, hogy e gyönyörű termetet átölelje és azután hogy állhatta volna meg, hogy őt ölébe ne vonja, s egy forró szerető csókot ne nyomjon mosolygó arczára?

– Ah, megálljon ön, szólt hirtelen Flóra, kibontakozva az ölelő karok közől, tudja-e ön, hogy én önre haragszom?

Az mindenesetre igen szeretetreméltó volt a kedves nőtől, hogy előbb meghagyta magát csókolni s csak azután jutott eszébe, hogy haragszik.

– Szabad tudnom, hogy mit vétettem?

– Ön ma nagyon udvariatlan volt irántam. Egész este arra sem érdemesített, hogy hozzám szóljon, én mindig készakarva arra jártam, a hol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem mellette, és a ki engem észre nem vett, az Rudolf volt.

Rudolfnak sikerült azalatt elkaphatni a fenyegető kis kezecskék egyikét s előbb ajkához, azután kebeléhez vonva azt, kényszeríteni a kedves nőt, hogy ismét mellé üljön a pamlagra.

– Tudja-e ön, hogy én kénytelen voltam önre igen sok elménczséget mondani?

– Képzelem, hogy azok mind igen talpraesettek voltak. Szabad közőlök egy párt hallanom?

– Például azt, hogy mióta Rudolf főispán lett, még neje előtt is tekintélyt akar tartani. Pedig azt csak azért sem fogja elérni; nem, nem! azért is megmutatjuk, hogy nem félünk tőle, hogy csak annyiba veszszük, mint azelőtt, hogy nem törődünk vele.

Ezeket mondva, bámulandó vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére s merészen, daczosan átölelé gömbölyű karjaival, s számtalanszor össze-vissza csókolá arczát, ajkait és szemeit, a mennyi elég volt annak bebizonyítására, hogy hiába is akar tekintélyt tartani, mert egy cseppet sem félnek tőle.

Nem, nem, egy cseppet sem. És minden nemet egy új csók tett annál hitelesebbé.

Rudolf mindent elfeledett, a miért jött és nem bánta volna, ha soha vége nem szakad e czáfolatoknak.

– De tréfán kívül, Rudolf, szólt Flóra, félresimítva hajfürteit arczából s iparkodva igen komolyan beszélni.

– Hát ez csak tréfa volt? vágott közbe Rudolf, közelebb vonva magához nejét.

– Felelned kell, hogy miért volt ma rossz kedved?

– Majd holnap.

– Nem, nem. Ma kell megmondanod. Látod, én haragszom s azt mondják, hogy ne menjen le a nap a te haragoddal. Az nem volna tőled szép, ha meg nem engesztelnél.

– Engedd jóvá tenni bűnömet; három óráig nem voltam hozzád közel, három napig nem távozom el tőled. Ámbár tudom, hogy itt a büntetést ismét csak a megbántott fél fogja viselni.

– Ah Rudolf, ne mondj olyan rossz élczeket, ez rossz élcz volt. De jó élczeket is hiába mondanál, mert azzal nem kerülnéd ki, hogy magadviseletéről számot adj. Miért voltál rosszkedvű?

– Az elfogadási beszédben volt valami kellemetlen.

Mást akart mondani, de rajta kapták.

– Ah, ez nem megy barátom, engem nem csalsz meg. Te akarsz hazudni? Ezzel a tiszta, őszinte arczczal akarsz te hazudni? Ezekkel az átlátszó szemekkel? És én előttem akarsz te hazudni, a ki lelket cseréltem veled? Az nem lehet, mondj nekem igazat.

Rudolf elkomorodott, gondolkozni kezde; de azután megint azt felelte:

– Ne beszéljünk ma erről.

– Miért ne?

– Hosszú volna.

– Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd. No, jó éjszakát kedves Rudolf. Ha aludni megy, küldje be szobaleányomat.

Rudolf e szóra felállt, meghajtotta magát s egész komolyan úgy tett, mintha el akarna menni.

Ekkor természetesen a nőn volt a sor engedékenynek lenni.

– No maradj hát, hiszen csak tréfáltam, szólt, enyelegve állván útját a távozónak. Látod, még most is hajlandó vagy a rossz kedvre, az ember nem is tréfálhat veled.

– Sőt inkább azért akartál elküldeni, mert nem voltam kívánatodra elég komoly.

– No igen. Te légy komoly, én pedig tréfás; de nem megfordítva, hogy én kérdezek tőled valamit, s te felelsz rá csintalanul. Jer hát ide; játszunk találós meséket. Fogadjunk, hogy én kitalálom, mi bajod.

– Lássuk, szólt Rudolf, kényelmesen végig dűlve a pamlagon, s fejét Flóra ölébe hajtva, míg ez az ujjain számlálgatá a talányt.

– Te mendemondákat hallottál?

– Olyasmit.

– Ki felől?

– Oh, ha megmondanám, akkor nem lenne többé talány. Találd ki.

E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.

– Én rólam?

– Ahoz mégis nagyon eleven képzelődés kellene, hogy valaki rólad hírt költhessen.

– De kiről hát?

– Nem kínozlak vele. Elmondom. Azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy megmondjam; hanem azután még sem akartalak vele zavarni; s magad légy tanúm, hogy csak szigorú inquisitióra álltam elő vele. Nekem nem tetszik, engem nyugtalanít, hogy te Kárpáthynéval oly mély barátságban vagy.

– Ah!… Flóra nem tudott mit mondani a csodálkozás miatt. Akármi egyebet várt volna, csak ezt nem… Ez valóban meglepő! Más férj legalább csak férfiaktól félti nejét, te adsz rá legelső példát, hogy nőtől is lehet félteni.

– Mikor látod, én úgy szeretlek! Bálványozás, imádat, a mit érezek irántad, s azt akarom, hogy mindenki, a ki lát, a ki ismer, úgy imádjon, úgy tiszteljen, mint én, hogy még gondolatban se merjen ellened véteni senki.

– S adok-e az ellenkezőre okot?

– Te nem. De környezeted. Ez a Kárpáthyné egy nagyon kétséges hírben álló asszony.

– Rudolf. Jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény nőt; ha ismernéd őt, azt mondanád, hogy nincs a világon szánalomraméltóbb asszony nálánál.

– Tudom. És te szánalomból szíveddel ajándékoztad meg őt. Tenmagad előtt ez szívednek csak becsületére válik, de nem a világ előtt. A világ előtt ő igen könnyelmű nőnek tartatik.

– A világ igazságtalan.

– Talán nem egészen. E nő multjában sok van, a mi ez itéletet igazolja.

– De jelenében még több, a mi megczáfolja. E nő jelleme tiszteletreméltó.

Rudolf nyájasan símogatá meg hitvese fejét.

– Kedves Flóra, te gyermek vagy, te sokat nem értesz és nem is fogsz érteni. Vannak a világban eszmék, rút, rendkívüli gondolatok, mikre nézve a te tiszta, gyermeteg lelkedben minden fogalom hiányzik.

– Oh ne tartson oly együgyűnek engem. Én tudok mindent; tudom, hogy Fanny testvérei igen rossz, jellemtelen némberek, s hogy őt magát attól, hogy eladva, elölve ne legyen, csak jobb rokonai erélye menté meg. Tudom, hogy ezek a világ előtt mind igen kényes emlékek, de azt is tudom, hogy a míg én e nőnek kezét kezemben tartom, addig őt a világ nem meri elitélni, addig ő nincs elkárhoztatva. És lásd, ez engem büszkévé, elégedetté tesz!

– S hátha magával talál rántani?

– Ezt nem értem.

– Ha azt fogják rólad is mondani, a mit ő róla, hogy könnyelmű, hogy gyönge nő vagy?

– Ok nélkül?

– Nem ok nélkül. Ő egy csoport üreslelkű ember környezetében él, kik bizonyosan nem használnak egy nő hírének. És te Kárpáthyné által ugyanazokkal jösz mindennap érintkezésbe.

– Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.

– Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthinévali barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak tartani.

– Engem? könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? ismétlé Flóra, láthatólag sértett önérzettel. Azután vállat vont. Bánom is én. Inkább legyen az egész világ igazságtalan én irántam, mint én legyek igazságtalan egy emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te ne tarts annak; a többivel nem törődöm.

– S ha én is annak tartanálak?

Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.

– Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?

– Komolyan.

Flóra egy perczig gondolkozott, azután határozottan mondta:

– Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű, nem vagyok gyönge, – még irányodban sem vagyok gyönge.

Azzal a csengetyű zsinórjához lépett s azt háromszor hevesen megrántá.

A szobaleány bejött.

– Netti, ön ide benn fog nálam aludni.

Rudolf a legnagyobb meglepetéssel tekinte nejére.

– Ez számkivetés?

– Az.

– Soká fog tartani?

– Mindaddig, a míg ön e szavát vissza nem vonja.

Rudolf mosolyogva csókolt kezet és szobájába távozott.

Hallá, mint záratott be belül neje hálószobája, s magában szidta az egész Kárpáthy atyafiságot, a mely oka ennek a rossz mulatságnak.

Kedvetlenül feküdt le. De sokáig nem tudott elaludni.

Az a gondolat, hogy ő most egy könnyedén kimondott szó miatt egyedül hánykódik hűs fekhelyén, míg két ajtónyi távolra tőle a legszebb, a legkedvesebb nő szerelme által lehetne boldog, még tűrhetlenebbé tette magányát.

Sokszor már azt a gondolatot sugdosta fülébe a szerelmi gyávaság, hogy visszatérjen bocsánatot kérve és elismerje, s keze irását adja róla, hogy a nők a legerősebb lények a világon, s nem is volt, nem is lesz soha gyönge, könnyelmű asszony; – de mégis visszatartá a férfiui önérzet.

Ily hamar nem volt szabad megadnia magát.

Meg kell mutatnia, hogy ha nejének van elég ereje lemondani, az övé sem kevesebb.

Holnap bizonyosan ő lesz az első, a ki megtöri a kontumácziát.

Hasonló esetek a legszeretőbb, a legkedélyesebb házastársak életében is fordulnak elő, s mondhatjuk, hogy ezek által egyik sem lesz okosabb.

Ily erős gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt hozzá, hogy álmában mindig Kárpáthynéval találkozott, egyre ő róla álmodott, látta, beszélt, sétált és tánczolt vele… Hogy szidta magában, mikor felébredt!

Pedig ki tudja, nem az ábrándozó nő téveteg lelke volt-e az, mely őt álmában fölkereste, hogy vele beszéljen, hogy őt körüllengje, hogy elmondja neki: te engem gyűlölsz, megvetsz, haragszol rám, pedig én téged oly régen és oly nagyon szeretlek!