IX.

—Piacella Virgil, öreg cimbora, önhöz jöttem először, hogy elpanaszoljam sorsom szomorú fordulását. Két ilyen kipróbált barátja az olasz márványoknak és a bronzoknak, a gránit és homokkőoszlopoknak, bizonyára legelébb megértik egymást jó és balsorsban egyaránt.

Így állított be Dömötör a sírkőgyáros irodájába, amely a Köztemető-úton egy kőkockákkal, búsuló szentekkel, feszületekkel, gyászoló angyalkákkal telerakott udvar végén várta a rendelőket. Az udvar csendes volt és néptelen. A munkaidőnek vége volt már s a félig elkészült embertörzsek úgy sorakoztak ott egymás mellett, mint amputált és bepólyált hadirokkantak a kihallgatáson. A szanaszét heverő keresztek egy feldúlt temető benyomásával borzongatták meg a látogatók hátgerincét. Az ember félt, hogy alattuk egyszer csak holttesteket és szertehullott embercsontokat pillant meg, ha nagyon széttekintget.

Benn az irodában Piacella Virgil éppen napi bevételeit számolta. Az ablakon vörös drótkalitkában kanári madár búcsúzott éles hangon a hunyó napsugártól. A díványon két óriás angoramacska dorombolt. A szögletben kutya nyöszörgött és két-hármat belevakkantott a művész szavaiba. Piacella Virgil és állatjai nem szerették a klasszicizáló művészeket.

A szoba sarkában állott az iróasztal s fölötte két fehér lap hivta fel magára a figyelmet. Az egyiken vastag, fekete betűkkel ez volt olvasható: „A t. megrendelő művész urak a munka árát előre tartoznak lefizetni." A másik lapon ez volt: „A tulajdonos Piacella Virgil akadémiai szobrász úrnak szólítandó a művész urak által is, akiknek csak délután négy és öt óra között áll szolgálatára."

Mindakét felírás az adósságcsináló és emellett bizalmaskodó, hetyke bohémeknek szólt, akik a tisztes sírkőgyárost gyakorta csak öregemnek, vén uzsorásnak, vagy Piacella apónak címezgették.

Dömötör most észre sem vette ezeket a rideg és kertelés nélkül őszinte figyelmeztetéseket. Az volt a szándéka, hogy néhány ezer korona kölcsönt kér gazdag barátjától.

—Műtermet és márványt akarok szerezni, hogy újra kezdjem az életemet.

A sírkőgyáros agyában ravasz ötlet cikkázott fel, mint éjjeli csendben vizek felett, a távoli felhőszakadás előfutárja. Nyomban elhatározta, hogy kölcsönt nem ad a művésznek, ellenben örök időkre leköti, bérbeveszi, megkaparintja magának és monopolizálni fogja. Már látta a szobrászt, mint egy munkagépet, amely ontani fogja az aranyakat.

—Pénz kellene önnek, igen tisztelt barátom?—kérdezte fájdalmas vonaglással, mint aki egy nagy szerencsétlenség előérzetében vergődik; mint aki látja, hogy az emberek vakon rohannak önnön vesztükbe, mert nem ismerik sem a maguk, sem a megkivánt dolgok veszedelmes természetét.—És mit csinálna a pénzzel, ha szabad érdeklődnöm?

—Műtermet bérelek, márványt vásárolok ... mintázóállványom, ágyam, szekrényem, mosdótálam sincs, mindent odahagytam a zuglói-uti villában.

—Hm, hm—dörmögött a gyáros,—mindent odahagyott. Ez az, amiről beszélni akarok. Ugy-e, Önnek pénze, műkincse, lova, kocsija és autója is volt, nemcsak ágya és mosdószekrénye?

—Volt—nyögte keservesen a szobrász.

—Nahát.

A kutya nagy lustálkodva feltápászkodott s a szomszéd szoba felé vánszorgott, ahonnan lépések zaját hallotta.

—A fiam, Garibaldi—magyarázta kutyájának a gyáros.—Itthon van a fiam, az anyjával beszélget.

A kutya helybenhagyólag csóválta a farkát, szánakozva belenézett gazdája szemébe és visszabújt a szoba sarkába. Piacella újra a szobrász felé fordult.

—Nemde, önnek milliói voltak?

—Voltak.

—Nahát.

Csend. A kanári megunta a fütyörészést és behúzta a fejét tollaiba.

—És most nincsenek. Miért? Mert nem való az ön kezébe pénz.

—Igaza van, Piacella.

—Egy krajcár sem való az ön kezébe, Mester. Pedig kár önért.

—Hát mit kellene tenni?—kérdezte a művész gyanakodva.

—Még nem tudom. Az egyszer bizonyos, hogy önnek dolgoznia kell. Labor omnia vincit. Persze nem a saját szakállára. Ezzel már megjárta a Mester. Ön egy zseniális, de élhetetlen ember, aki nem tud bánni a pénzzel. Ha magára hagyjuk, egész életén át nyomorogni fog. Pedig kár volna a Mesterért.

Dömötörnek eszébe jutottak a bankárai, akik egyszer már bérbevették a tehetségét. Halálos vétek volt a szerződést megváltani. De ha Piacella hajlandó volna ugyanazt megcsinálni ...

És előadta, hátha ebben a formában tudna a derék olasz segíteni.

—Nehéz dolog, nehéz dolog—mormogott a gyáros.—Itt nem baráti szívességről, itt művészetről van szó elsősorban. És művészi dolgokban nem megyünk személyes szimpátiák után.

Közben pedig azon tépelődött, hogy mint tudná az ügyet minél olcsóbban nyélbeütni. Megvallotta tehát, hogy neki, egyszerű kőfaragónak, a művészekről és művészetről alkotott fogalmai nem éppen eredetiek. Ő már csak a számvetéshez ért, a goromba élet kiölte belőle az intuiciót s amily otthon van egy kereskedelmi mérleg elkészítésében, annyira hiányzik a kritikája az igazi művészet értékének megítélésében.

—Azt nálam senki jobban nem tudja kikalkulálni, hogy mennyibe kerül a carrarai márvány köbmétere, mi a költség munkadíjra, szállításra, rezsire, adminisztrációra, hirdetésre, mennyi vállalkozói nyereséget kell hozzácsapni mindezekhez, hogy abban a belefektetett tőke amortizációja is bennfoglaltassék. De hogy mit ér nekem ennek vagy annak a művésznek, divathoz, szeszélyhez, a műizlés csapongásához, a piac felvevőképességéhez, a műpártolás tendenciájához, az állam és a társadalom hangulatához kötött produktív képessége,—ennek a megitéléséből, sajnos, már kivénültem s e téren moccanni sem tudok művészeti tanácsadómnak, fiamnak, Garibaldinak megkérdezése nélkül.

Ami igaz, az igaz, Piacella Virgil az ő tömör formában megszövegezett kritikai nézeteit fiától, Piacella Garibalditól szokta kölcsönözni, ettől a pápaszemes, hórihorgas, kopaszodó koponyájú, selymesszakállú, sárgabőrű esztétától, aki évek óta azon fáradozik, hogy megreformálja a művészeteket, vagy legalább is új iskolát teremtsen, mint Ruskin vagy Tolstoj. Az ifjú Garibaldi egyike volt a legnagyobb művészeknek; de nem a kezével, nem is a hüvelykujjával dolgozott, mint Dömötör, s nem is árasztotta el a tárlatokat bevégzett szobrászalkotásokkal, csak röpiratokkal és esztétikai fejtegetésekkel, amelyek a szellem mélysége, a kedély transcendentális finomsága és a fantázia mérhetetlen dimenziói révén az összes szobrászoknak fölébehelyezték őt. Főművét, amely „Aestopsichofizikai kisérletek a képzetek és jelenségek összefüggésében" címet viselte, bizonyára a század legjelentősebb kisérletei közé sorozzák mindazok, akik érdemesnek tartják elolvasni, De, sajnos, senkisem tartotta érdemesnek.

A sirkőgyáros tehát behívatta magához Garibaldit és tanácsát kérte ki, vájjon egy netalán megkötendő szerződés célravezető volna-e abban az irányban, hogy azáltal Dömötör János és Piacella Virgil egyaránt megtalálják számadásukat.

—Nem,—adta meg a választ Garibaldi.

—És miért nem?—kérdezte atyja, a sirkőgyáros.

—Azért!—felelte Garibaldi mogorván és távozni készült.

—Látja,—sóhajtott az öreg kőfaragó bánatosan, —így vélekednek önről a modern művészek általában.

—Nem értek a szobrászathoz?—kérdezte ijedten Dömötör és megragadta az ifjú esztéta kabátját.

—Nem mondtam,—védekezett amaz.—Ért ön biz a mintázáshoz. Csakhogy Európában legalább ötvenezer szobrász csinálja ugyanazt, amit ön, s ha, tegyük fel, valamennyi a Leonardo da Vinci ügyességével formázza is az aktjait, nem gondolja ön, hogy ebből immár untig eleget termel Európa? Szükség van arra, hogy e hamis és banális, erkölcstelen és haszontalan meztelenségkultusz fokozásához az édesapám tőkéje, vállalkozási kedve és munkája is hozzájáruljon? Nem, kedves mester, nekem egész más fogalmaim vannak a művészetek hivatásáról.

Dömötör mennydörgő hangon közbekiáltott:

—Én azt hiszem, hogy a művészet legfőbb célja jól ábrázolni egy mezítelen embert.

Az ifjú Garibaldi mosolygott.

—Talán az ember ideáját akarja ön mondani? Az erkölcsi embert, a lelket, a karaktert, az isteni szellem hordozóját.

—Nem. Engem az idegekkel és izmokkal felruházott csontozat érdekel. Itt a váll-lapocka és a kulcscsont, ott a vállcsont és a csipő, fentebb a gerinc-oszlop s a koponya, mindegyik a maga izületeivel, domborodásával és mélyedésével,—magyarázta felbőszülve a művész és megragadta a fiatal esztéta gallérját, maga elé állította, megpörgette, kiegyenesítette és sovány testén rendre kimutatta, megtapogatta, kirajzolta hatalmas bütykös ujjával az emlitett domborodásokat és mélyedéseket.

Garibaldi fájdalmasan felordított, de az ügyet sem vetett a vonagló emberkére.

—Ha önnek, fiatal barátom, volna egyáltalán teste, ha bő és puha kabátja alatt fel lehetne lelni a hus szövedékét, az izomrostozatot és csontrendszert, akkor megmutatnám önnek, mily nagyszerű gépezete az a fizikai erőfeszítésnek, a mozdulatoknak, amelyek alatt az izomcsomók és idegdudorodások a legnagyszerűbb játékot mutatják. És akkor elhinné nekem, hogy az ábrázolásnak legfontosabb pontja, hogy jól tudjunk megrajzolni egy meztelen férfit vagy meztelen nőt. Mit tudja ön, mily gyönyörű vonalakat írnak le a váll-lapockák és mily megragadó látvány az az öt álborda, amelyek emelkedéseket és domborulatokat formálnak a köldök körül, mialatt a test előre vagy hátra hajlik ... mit tudja ön ezt uram?

Hogy lélekzetet vegyen és megtörölgesse izzadt homlokát, egy pillanatra szünetet tartott a megharagított művész. E pillanat alatt már meg is bánta heveskedését.

—Bocsásson meg uram, ha megsértettem.

Garibaldi megvetőleg mosolygott és legyintett a kezével.

—Értem önt, értem. Nem haragszom. Engem a teória terén nem lehet megsérteni. Csak sajnálni tudom önt, hogy a művészetben nem érdekli egyéb, mint az anatómia és az epidermis szövettana. Engem pedig érdekelnek a lélek tragédiái, az eszmei élet miszticizmusa, azok a dolgok, amelyekről Hamlet előadást tartott Horationak: a lélek redői, a szenvedélyek titkai, az emberi dolgok végcéljai, a lét vagy nemlét érvei s utálattal fordulok el a kezdetleges művészet imitativ ügyeskedéseitől, amely alatt egy rothadt érzékiség gyáva obscenitása, egy művészi affektáció alá rejtett, közönséges élvhajhászat búvik meg.

És zsebéből kihúzta uj könyvét, amely a szobrászat bölcseletét tárgyalta.

—A szobrászat lényegét először tudományosan kell megértenünk, mielőtt hozzáfognánk a manuális megoldásokhoz. Ehhez pedig csak az optika, a pszichológia, a térmértan, a trigonometria és a bölcsészet utján lehet felkapaszkodni. A mintázásban elsősorban a mozgásképzeteket kell ábrázolni, s csak azután derül ki, hogy azok hogyan hatnak, mint látóbenyomás. A látóbenyomás azután csak a kritikus szerepét tölti be, befolyását már nem érvényesíti a képzetben. De ha jelen van valami ábrázolt, akkor az, mint realitás, ellensége lesz a képzetnek s ha változtatnom kell ezt a realitást avégből, hogy világos látóbenyomássá alakíthassam, ugy nehezebb a dolog, mint egy érett képzetet ábrázolni.

Dömötör szája félrehúzódott és automatikusan ismételte az eldördült szavakat, amelyek úgy halántékon vágták őt, mint Dávid parittya-kövei Góliátot.

Dávid azonban, miután kijelentette, hogy ő Dömötör munkáit csak abban az esetben tekinthetné művészi produktumoknak, ha azok a látóképzetből kiindulva vezetnének a mozgás-képzetekhez, befejezésül még ezeket vágta Góliát szemébe:

—A művészet előtt, amelynek segítségével az emberiség lelkét forradalmasítani kívánom, a tudomány segítségével és a vallás kalauzolása mellett annak a célnak kell lebegnie, hogy a társadalmi egyesülés valamennyi ember szabad és jókedvű beleegyezéséből keletkezzék. Az emberek boldogsága az emberek összeolvadásából áll s ezt nem a rendőrségnek s a törvényszékeknek, hanem a művészeteknek kell megteremteniük. Erről van szó uram s vallja be, ily értelemben az ön erotikus és nyugtalan nimfái, részeg, duhaj és izmos szatírjai, házasságtörő Helénái és szoknyavadász Odysseusai nem jöhetnek számításba. Az ön művészete már befejezte létjogosultságát a renaissance nagy architektonikus és imitativ ügyeskedéseivel. Ezzel végeztünk.

Dömötör és Piacella Virgil, az öreg szobrász és a vén sirkőgyáros, szomorúan egymásra pillantgattak, mintha bocsánatot akartak volna kérni egymástól, hogy az üzlet megkötése elé ily megcáfolhatatlan dokumentumok tornyosultak. A fiatal műkritikus azonban, mielőtt otthagyta volna a két szomorú cimborát, az ajtóból visszanézett és hanyag kézlegyintéssel odaszólt az apjának:

—Azonban öreg tőkepénzes, ha üzletet akarsz csinálni és nem művészetet, akkor azt mondom, állítsd be aranycsináló műhelyedbe Dömötör úr kézügyességét és erotikus képzeletét. Üzletnek, a tömegek izlésére, özvegyek, árvák, gyászoló közönség, dísz-sírhelyet adó törvényhatóság, hálás utókor, nemzet és Akadémia esztétikai műveltségére való tekintettel ... nos, üzletnek megjárja. Ha Dömötör úr nálunk akar dolgozni, én üzleti szempontból nem ellenzem.

—Majd adok én nektek üzleti szempontokat!—süvített közbe egy túlvilági hang, amely a fúriák, az Erynnisek, a hadakozó amazonok sikoltásaihoz hasonlított. Azután pedig beperdült a szobába Borbála asszony, az öreg sirkőgyáros felesége, akit Piacella Virgil ezelőtt harmincöt esztendővel egy nápolyi osteriából ragadott ki ama néhány tallér váltságdíj ellenében, amellyel a csinos pincérleányok tartozni szoktak úrnőjüknek.

Borbála asszony csak azt hallotta, hogy férje alkalmazni akarja Dömötör szobrászt a műhelyében.

—Esküszöm a Madonna egyszülött fiára, Krisztus testére és szent Borbálára,—kiáltotta fölháborodástól és félelemtől eltorzult arccal—kést szúrok a szívembe, ha ez a gyermekgyilkos, fajtalan és erőszakos lator ide beteszi a lábát. Egy percig sem volnék biztonságban sem én, sem a szolgálóim, sem a szomszédok hajadon leányai. Verje meg az Isten, aki bebocsájt a házába ilyen szennyeslelkü, vén kecskebakot!

És fölkapott egy széket, izmos karjával megforgatta a feje fölött és Dömötör alig hogy ki tudott illanni az előszoba keskeny ajtaján. Kifutott az utcára és tenyerével betapasztotta füleit, hogy ne hallja a szemérmében fölháborodott asszony rettenetes átkait.