XI.

Búcsú napján érkezett Dömötör a Szűz Máriáról elnevezett gyüdi franciskánus kolostor kapujához. Pécsről, Siklósról, Mohácsról és Szlavónia északi részéből összesereglett zarándokok verejtékezve kapaszkodtak a magas dombra, amelynek tetején román egyszerűségében, avult és igénytelen szépségének áhitatos bájával csalogatta megtisztulásra szomjas hiveit Assisi szent Ferenc kéttornyú, piroscserepes, omladtvakolatos temploma. A klastrom maga várszerű, hatalmas építmény, amelynek XII. századbeli alapzatára Mária Terézia korabeli rokokó kupola borult valami bőkezű, de sajnos, a stílusokhoz nem értő Mecénás jóvoltából. A zárda falait felényire ellepte a zöld repkény s pilléreinek lábazatánál piros és sárga kövi rózsák virultak. Északi oldala majdnem függőlegesen meredek kőszirtekre támaszkodott, amelyeknek repedéseiből satnya fenyőbokrok dugták ki fejüket a napsugár felé. Délről százados kőrisfák és gesztenyések koronája árnyékolta a fehéren izzó mészkőfalakat. Az épület hosszában, olasz módra, dór oszlopokon nyugvó, széles korridor futott végig, amelynek árnyékában breviáriumot olvastak a noviciusok.

—Jó, hűs helyecske ez—gondolta János és a szíve fölmosolygott.—Itt fogom apró terrakottáimat mintázgatni a hajnali harmattól könnyező boltivek alatt.

A sziklába vájt szerpentin úton lusta szamarak vizes tömlőket cipeltek. A templom előtti téren sátorok alatt rózsafüzéreket és cigánypecsenyét árultak, a lélek és a test egyszerű táplálékait. A sátrak körül halk zsibongással tereferéltek a zarándokok. Férfiak hatalmas templomi zászlókat emeltek a magasba, asszonyok batyukat szorongattak a hónuk alatt, amelyek a szerzeteseknek hozott ajándékoktól voltak súlyosak. Mária-dalok igénytelen melódiája zsongott a templom körül s a bűnbánat és fogadalom mormolása kisérte, mint basso continuo a régi egyházi muzsikában. Néhányan sírtak és fennen kiáltoztak bűnbocsánat után. Ifjú párok idehozták jövendő reménységüket s az elnehezedett menyecskék avatásra készültek, Istennek ajánlván leendő elsőszülöttüket. Mézeskalácsosok, perecesek, szódavizes és sörárusok, olvasókat farigcsáló koldusok, gyümölcsös kofák árulgatták holmijukat, egy-egy kiemelkedő ponton világi papok buzdították híveiket a vezeklésre. A két torony minden harangja zúgott s a mélyben kanyargó fehér országút még egyre ontotta zászlók alatt menetelő, imádkozó, litániázó századait az egyház bűnbánó hadseregének. Hegyet-völgyet, templomot s a föld hátán nyüzsgő tarka-barka embertömeget meleg, aranyos fényfürdőben merítette az ízzó júliusi nap.

Dömötör megvárta, míg leszáll az est és a templom környékén a telihold ezüstjében úszó ég boltozata alatt elpihennek a zarándokok. Aztán bekopogtatott a klastrom tölgykapuján és éjjeli szállást kért a barátoktól.

Lőrinc testvér, terciárius barát, portás és éjjeli őr készséggel nyitott ajtót a szálas férfiúnak és egyenesen a refektóriumba vezette. Leültette, ételt és pohár bort tett eléje és figyelmeztette, hogy otthon van, itt minden az övé az Ur Jézus nevében.

—Csak egyék-igyék nyugodtan Domine spectabilis, estebéd után pedig szólítsa meg a főtisztelendő gvárdiánt.

Lőrinc testvér kövér, alacsony, vörösarcu, nyájas tekintetű férfiú volt, világoskék szeméből csupa derű és gondtalanság sugárzott, rövid sörte haja és ütköző bajusza, szakálla is vörös. Vörös barátnak hívták a környéken, ahol minden pénteken összegyűjtötte a csirkéket, a krumplit, kukoricát és tojást; vörös barát volt a neve a paróchiákon, ahol kolduló körútjában megfordult és szentképekkel, csiklandós anekdotákkal és burnóttal kedveskedett a házbelieknek. Lőrinc reprezentálta kifelé a klastromot, ő intézte a gazdasági ügyeket, Ő adta el a borjukat és szerezte be az anyakocákat a vásáron, ő volt a zárda finánca, vámszedője, számadója, élelmezője, könyvvivője, ő maga úgy szokta mondani, hogy egyszóval, Isten bocsássa meg a bűnét, ő volt Assisi szent Ferenc konventjének a zsidaja.

Lőrinc pontosan ellátta a harangozó, dékán, sekrestyés, kulcsár, kertész, vincellér, majoros és ispán hivatalát s emellett mindig a faluban, Zsuzsánna asszony útszéli korcsmájában, a szomszédos zárdákban és a plébánosok konyháján csavargott, udvarolt a papgazdasszonyoknak, tanácsokat adott a szobaleányoknak, eligazította a veszekedő szomszédok ügyeit, kireparálta az órákat és dohányvágókat, gyerekeknek játékokat faragott, csak ő tudná megmondani, hogy miképpen végezte el mindezt a maga piszmogó-szuszogó, fontoskodó és anekdótázó modorában. Tény az, hogy körülötte és utána minden rendbe jött és fölélénkült; ő maga ezt azzal szokta magyarázni, hogy még soha életében nem volt haragos és mindig értette a módját annak, mint kell másokat vidáman megdolgoztatni.

A gvárdián szentéletü és tudós egyházi férfiú volt; a vikárius nagy szónok és lelkipásztor; a magisterek is derekasan értették a maguk mesterségét, de Lőrinc testvér volt az egész kis birodalom lelke, esze és kormányzója, ami a földi élet ügyes-bajos dolgait illeti. Az ő pallérozatlan elméje, amely sem az egyházatyák írásait, sem a rendszabályok komoly tilalmait, sem az égi művészetek titkait nem ismerte, pompásan eligazodott a profán világ sokszor szennyes és rosszillatu labirintusában s az égi dolgokat fölszentelt elöljáróira bizván, ő buzgón munkálja az Ur szolgáinak jólétét, a zárda rendjét és biztonságát. Kétségtelen, hogy a Mindenhatónak fölötte kedves az ő jámbor szorgoskodása, mert mindenki azzal szolgálja az Ő dicsőségét, amihez ért.

Lőrinc testvér nagyon rokonszenvesnek találta a szobrászt, mert hatalmas testéből, nyájas pillantásából, orgona búgására emlékeztető hangjából azt következtette, hogy egészséges és vidám emberrel van dolga. Vacsora után a gvárdiánhoz vezette, éjjeli szállást kért számára és elkalauzolta egy Mária-képpel ékes, kicsiny, fehér cellába s nyugodalmat kívánva neki, éjjeli szekrényére fél liter bort helyezett, bizalmasan mosolyogván.

...Dömötör János pedig, felvétetvén a szerzet harmadik rendjébe, a laikus fráterek közé, nagyon jól találá helyét a gyüdi barátok társaságában.

Bonaventura atya, a konvent gvárdiánja eképpen gratulált a fölvételhez:

—Carissime fráter, kedves fiúnk János, ne véljed, hogy belépvén a franciskánusok harmadik rendjébe, nem találsz magadhoz való társaságot a mennyei művészetek virágos kertjében. Nem fennhéjázásból, de Isten dicsőségére legyen mondva, szerzetünk számtalan fejedelmi személyt, hatvanhat pápát, tíznél több szentet, majdnem ugyanannyi boldogot és két stigmatizált szüzet számlál terciárius testvérei között, akiknek soraiban a tudományoknak nem egy kimagasló fejedelmét: Dantét, Petrarcát, Boccacciót, Columbus Kristófot, Vasco di Gamát, Cervantest, Galileit, Voltát s a te szent mesterségednek olyan kitűnőségeit tudja fölmutatni, mint Cimabue, Giotto, Rafael Santi és Michelangelo Buonarotti. Remélem, itt e csendes és egyszerű hajlék boltozatai alatt neked is erőt és jókedvet ad a Szentlélek, hogy dicsőségét Hozzá méltó alkotásokkal öregbítsed.

—És szegényeink kincstára Domine spectabilis vésője révén tekintélyesen meggyarapodjék. Ugyis új tenyészbikát kell vennünk a kivénhedt lusta dög Betyár helyébe—tette hozzá bölcsen Lőrinc fráter, a majordomus.

—Hallgass, oktondi fráter—intette őt összeráncolt szemöldökkel a gvárdián,—te csak a mártásokhoz és a salátákhoz szólj, ha kérdőre vonnak elöljáróid.

Bonaventura atya szikár, magas, villogó szemű és sápadt ábrázatú férfiú vala, a böjttől, imától, olvasástól és asztmától hajlott és roskadozó. Kopasz feje kimagaslott társai válla fölött, de tudománya, jámborsága és irgalmassága is túlragyogta valamennyiét. Megvetette az alkohol és a dohányzás örömeit; de szeliden elnézte, hogy társai nagyrabecsülték e két jámbor és élvezetes narkotikumot. Lelkipásztori teendői végeztével visszavonult a klastrom könyvtárába, s ott rendjének halhatatlan szellemeivel oltogatta lelkének örök szomjúságát. Védőszentjének szent Bonaventurának, alexandriai Sándornak, Antonius Andreának teológiai munkáiban épp oly jártas volt, mint az exegéta páduai Antal, a hisztorikus aquilai Bernát, a kánonjogász Monaldus, a moralista erfurti János, a filológus Alexander de Villa Dei Gallus, a természettudós Roger Bacon, vagy a bölcselő Morus Tamás írásaiban. Ott búvárkodott mindennap, míg csak az esti sötétség le nem ereszkedett a kolostor hagymaalaku kupolájára. Akkor pihenni tért, hogy jó példával járjon elől alattvalóinak s másnap reggel, a hajnal derengésére elsőnek legyen talpon a templom kórusán, a közös zsolozsmázáson.

Helyettese a vikárius Anzelmus atya volt, a rendház predikátora és penitentiáriusa. Széles csontú, erős, nagyerejü, kemény legény, a hangja kilométerekig szárnyalt, amikor végigszántott a bűnösök lelkiismeretén. Soha senki nem látta mosolyogni, s borát is oly zord méltósággal itta a refektóriumban, mintha halálos mérget öblítene le a torkán. Hivei féltek tőle, de tökéletes megnyugvással rakták lábai elé bűneiket; édes volt kezéből a penitencia. A flagellánusok kéjével szívták be mennydörgő szidalmait és fenyegetéseit. Mindenki megnyugvással távozott tőle, mert tudta, hogy szigorúbb biró már úgysem ítélhet fölötte sem itt, sem a másvilágon. Anzelmus atya gyanakodva és hűvösen fogadta a szobrászt. Nem volt jó véleménye a művészekről, akik a bűnös testet, az érzékiség és gőg e cifra koporsóját, a húst, a férgek táplálékát és kéjek edényét szemérmetlen meztelenségben ábrázolják. Ő maga ugyan nem fordult el ily ábrázolatoktól, mert azt vallotta, hogy a tiszta embernek minden tiszta és naturalia non sunt turpia.

Nem szerette, de tűrte a művészt egyrészt a gvárdián kedvéért, aki a gyüdi kolostort a hét művészet hajlékává szerette volna fölavatni, másrészt, mert ugyis szükség volt rá a templom restaurálása végett. Az öreg egyház, amelyet II. Géza király 1148-ban alapított, minden részében fölujítás és csinosítás után kivánkozott. Régi képei, falfestményei fölpattogtak, a vakolat számos helyen lehullt és fehér sebek borították a mély kék és ragyogó vörös szenteket és angyalokat. A domborművek már alig voltak fölismerhetők, a kőszentek orrát lecsókolta a zarándokok rajongása. Törött istenbárányok és csonka feszületek roskadoztak a falmélyedésekben. Ideje volt, hogy e sivár romlásnak gátat vessen a restaurátor keze.

—Üdvös lesz, ha János testvér együtt dolgozik Félix fráterrel, aki a képek restaurálásához ért és evégből jött Gyüdre a raguzai kolostorból.

Így határozta meg a szobrász napi teendőit Bonaventura atya, a gvárdián, akinek izlése a könyvek finom stilusán, meg a kötések, kapcsok, iniciálék, miniatűrök enyhe báján fölöttébb kicsiszolódott.

Félix és János testvérek jóbarátok lettek és együtt munkálkodtak az Isten házának kitakarításán. A két művész hire elterjedt a környéken. Pécsről számtalan fiatal kőfaragó és templomfestőlegény látogatott el a csudájukra.

Pesten is megtudták, hogy Dömötör János, a párisi Grand Prix tulajdonosa, udvari tanácsos, a mesteriskola volt igazgatója a máriagyüdi kolostorban dolgozik, hogy bűneit levezekelje.

Piacella Garibaldi helyeselte a vállalkozást:

—Ott van, ahová való. A gyüdi kolduló barátok még méltányolni tudják a grand art üres páthoszát.

Az öreg Virgil megbotránkozva csóválta a fejét.

—Nem tisztességes dolog: a kolostor bástyái mögé bújni a hitelezők elől.

A kávéházban nagyokat nevettek a karrier kómikus befejezésén, a Bank r.-t. igazgatósága pedig intézkedett, hogy Dömötör János szobrásznak a máriagyüdi kolostorban netalántán elkészült munkái a háromezer korona tőke, a kamatok és a perköltség erejéig lefoglaltattassanak és azokra végrehajtás vezettessék.