VIII.
Reading edition
Az ember szépen megházasodik, mindegy, ha öreg korában is, csak az a fontos, hogy magához való nőszemélyt vegyen feleségül. Mindenki megbánta, aki akár alul, akár felül házasodott a rangján. Művészember, alacsony származású, még ha királyok barátja is, ne vegyen el főrangú hölgyet, mert az megcsalja az inasával; aki pedig modelljét vagy cselédleányát teszi nejévé, biztos lehet, hogy felesége beleszédül előkelő barátja karjaiba. Nóra már nem éppen fiatal, de szép, temperamentumos és kívánatos; józan, de tele van az élet vágyával és be tudja ragyogni kedélyével, szerelmével és okosságával egy művészember öregségét. Ismeri a világot, tud férfiak és asszonyok nyelvén beszélni, jártas az üzleti élet titkaiban (maga is iparművészeti tárgyakkal kereskedett), szereti a pénzt s otthonos a jólétben; bizonyos, hogy nagyszerűen fogja adminisztrálni az ura művészetét. Hogy eddig tékozló volt és egyszer megbotlott a törvény paragrafusaiban: ennek a hirtelen átmenet, a váratlan szerencse és helyzetének bizonytalansága volt az oka. Most már torkig van az esze-veszett karnevállal, szinte áhítozik a nagyböjt szigorú mértékletessége, takarékoskodása, valamint a vagyongyűjtés hasznos örömei után és szép csendesem készülődik az öregség napjaira. Ezentúl tehát Nóra kezeli a vagyon megmaradt roncsait. Nóra egyezkedik a bankárokkal, akiknek elsőbbségi joguk van minden új alkotására, törlesztgeti a jelzálogkölcsönt és megveti alapját az anyagi újjáéledésnek. Ő pedig dolgozik, a mindenségit, éjjel-nappal dolgozik, mint az igavonó barom, mert labor omnia vincit és úgy sincs más öröm ebben a cifra rongyos földi életben. És ha a villát el kellene adni? Ha automobilt és fogatot többé nem tarthatna? Vigye el az ördög! Hadd jöjjön a dunamenti kis község, a fehérre festett csupasz atelier, a napsütéses udvar a vén diófával, csak ott legyen Nóra a ragyogó fekete szemével és ringó termetével, aztán hadd jöjjenek a gyerekek, András, Pál, János, Klementina, Nóra, teringettét, úgy sincs semmi öröm más ezen a kerek világon.
—Nóra—rontott be barátnőjéhez villogó szemekkel, égő arccal, extázistól kicserepesedett ajakkal a művész,—akar-e a feleségem lenni, édesem?
Nóra szemérmesen elfordította a fejét, néhányszor halkan köhintett, azután odaborult a férfi vállaira.
—Meg tud-e nekem bocsájtani?
Dömötör János térdére ültette az asszonyt és emlékeztette őt Hellmer professzor műtermére. Majdnem sírtak. Nóra úgy belebújt a szobrász hatalmas karjaiba, mint Vénus szerelmes galambja a fészkébe.
—Te vagy a legdrágább, legjobb, legszebb ember ezen a világon.
Kitűzték az esküvő napját, addig Nóra a villa északi szárnyán Van Roosen bárónő üresen hagyott hálószobájában lakott, Dömötör pedig a kerti műteremben töltötte éjszakáit.
—Jegyesedhez pedig ne közeledjél az esküvőd napjáig—súgta neki egy imádságos, előénekes, szemérmes öreg parasztasszony hangja, ezerjófüves édesanyja ősi magyar tradiciós szelleme.
János két hét alatt megmintázta a bolyongó Odysseust, amint hazatér és feleségét Penelopét a kérők karjaiban találja; a fáradt hős megrendülve, némán nézi az orgiát; áll az ajtóban, de már egyik vállával kifelé fordul; szenvedő arcának csak a profilja látszik. A domborművet, amely két méter magas és négy méter hosszú volt, a párisi nemzetközi tárlat számára készítette. Valahányszor ránézett, mindig Michelangelo és a Kentaurok harca jutott az eszébe.
—Ezzel kezdem meg az új életet—dörmögte magában, amikor agyagportól és izzadtságtól összecsapzott kemény haját borzolgatva, gyulladt szemmel, lihegő ajakkal ott állott a kész remekmű előtt és méregette az alakok arányait, a dőzsölő csoport elrendezését s Odysseus arcának fájdalmas eltorzulását.
—Te a magad sorsát mintáztad bele ebbe a márványrengetegbe—gúnyolódott vele egy kárörvendő gonosz kis ördög a szivében.—Erre talán nem is gondoltál, öreg cimbora.
János elnevette magát. Bolond ötlet. Az ember kigondol valamit, erős akarata van a megvalósításához és megcsinálja szépen, lelkesen, gondosan, izzad, tüzel, dolgozik, kimerül, alszik egyet és megöleli a feleségét: nincs tovább. Ami ezen túl van, az beteg ember lázas álma, romlott fantáziák káprázata, süketek hallucinációja, vakok rémlátása, önmagukkal meghasonlott lelkek délibábja. Az egészséges ember tudja, hogy sors bona nihil aliud és jót húz a kancsóból a bosszúságok után.
Elővette fiókjából a borosüveget. Liternyi, nagy öblös poharat félig töltött vele, megpótolta habzó, szénsavas ásványvízzel és egy hajtásra kiitta a csípős, savanykás keveréket. Aztán pipára gyújtott és elégedetten letelepedett munkája elé egy falócára:
—A fő az, hogy élünk egészségben, kezünk alatt ég a munka s hogy a relief, teringettét, csinos egy kompozíció. Tátva marad Párisban a kritikusok szája. Ez a fődolog.
Nyolc nappal az esküvő előtt Nóra sugárzó arccal jelentette, hogy megtalálta a módját, mint kell Dömötör zilált anyagi viszonyait egy fogásra elrendezni.
—Tulajdonképpen Balthazárnak köszönhetjük az ideát,—mondta szapora bőbeszédüséggel.—Vegyük csak a dolgot úgy, ahogyan van. Neked, édes szivem, jelentékeny adósságod van, ugy-e?
—Sajnos, jelentékeny. Kétszázezer az Ágnes hozománya, háromszázezer a három váltó, az összesen félmillió,—számítgatta Dömötör és egy kissé elvörösödött szégyenletében.
—Százezer korona adósságom van nekem,—tette hozzá hanyagul az asszony.
—Az hatszázezer.
—Az ékszereim zálogban vannak.
—Az hétszázezer.
—Mondjuk nyolcszázezer, mindennel együtt. Tehát körülbelül egy milliót jelent az adósság, ha meg akarjuk váltani a bankárok opcióját és kiegyenlítjük az apró-cseprő tartozásokat. Már most ide figyelj. A villa, a berendezés, a műtárgyak, az ezüst, a fölösleges díszruhák, kosztümök, régiségek, fegyverek, az autó, a lovak, mind összevéve megérnek vagy két milliót.
—Két milliót?—kérdezte elszörnyedve Dömötör, aki sohasem sejtette, hogy ily fejedelmi vagyon felett rendelkezik.
—Ugy-e drága, öreg Herkulesem, nem is tudtad, mi van a te Nórád gondjai alatt?
Dömötör hálásan csókolta meg a feléje nyújtott puha, fehér, selyemsima kezet. —Nos?
—Nos, Balthazár hozott egy műkereskedőt, nagystílű gyűjtőt és pénzembert, az hajlandó két milliót leolvasni a villa és annak minden ingósága ellenében. Egy milliót rögtön készpénzben fizet, a másikkal pedig adósságaidat rendezi, ha te is úgy akarod.
Egy millió készpénz és ráadásul megszabadul a villától, a bankároktól, az adósságaitól, az autójától, a lovaitól és a cselédségétől!... ez több volt, mint amennyit Dömötör János hirtelen át tudott fogni a fantáziájával. Egy ideig elkábulva bámult Nóra fekete szemeibe, zavartan és izgalomtól öntudatlanul nyalogatta az ajakát, aztán kurjantott egyet, majd élesen csattogva, mint egy mámoros fülemüle, fütyörészni kezdett.
Percek múlva tért csak magához.
—Imádlak Nóra, te gyönyörű, te nagyszerű, te ördöngős asszony!
És hatalmas karjaiba zárta az ő imádott feleségét.
Két nap múlva megkötötték az adás-vételi szerződést, harmadnap tisztázták a dolgokat, a jelzálogkölcsön, az adósságok és a bankárok opciója körül, a negyedik nap nagy áldomást ittak a ragyogó üzlet örömére. Dömötör szabad, boldog, megifjodott, újjá született ember, istenáldotta ifjú szobrásznövendék, sőt pirospozsgás, tenyeres-talpas, farkasétvágyú, csavargó kőfaragólegény módjára fütyörészett a lakomán, amelyen az ünneplés központjában Nóra mellé Balthazár barátját állította, minden jónak, szerencsének, boldogságnak értelmi szerzőjét, ezt az önfeláldozó és lángeszű férfiút ... a teremtésit, nem is tudja elgondolni, mint róhatna le háláját e példátlan baráti szolgálatokért.
—Most aztán ki a falura!—vezényelte dörgő basszusán a szobrász és két gigászi karjával hol Nórát, hol a rendőrkapitányt ölelgette.—Ki a falura, a folyó partjára ... vésővel, kalapáccsal, mintázófával, horgászó bottal, pipával és harmonikával ... hála Isten, vége e nagyúri komédiának, ezentúl nem fogunk színházat játszani léhűtő barátaink mulattatására. Nóra, Nóra, én édes, gyönyörű kis társam az életben, megint két siheder, ugrifüles, csacska szobrásznövendék leszünk, összeházasodva, férj és feleség s aztán hadd jöjjenek ... teringettét, mához egy évre lesz az András keresztelője.
Igy lelkendezett a művész és leborult a sors ajándéka, Nóra szerelme és a magához való idillikus, földhöztapadt, piros-pozsgás élet feltámadása előtt.
Ez volt a negyedik nap.
Ötödik nap Nóra és Balthazár a millióval együtt eltűntek a fővárosból, búcsúlevelet hagyván hátra, melyben megírják, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, bocsásson meg nekik, hálátlan, gonosz, önző, de a szerelemben megtisztulást kereső két tékozló gyermekének, áldja meg őt az Isten a jóságáért, ők elvitorláznak Amerikába.
—„Fenkölt lelked meg fogja érteni—irja Balthazár külön utóirat formájában—hogy nekünk nagyobb szükségünk van e néhány rongyos koronára, mint neked, aki a művészi lángelme kifogyhatatlan kamrájában oly mélyen és gyakran nyúlsz bele, amint csak királyi kedvednek jól esik. Mi, akikben sem a teremtő erőnek, sem a kincskeresés művészetének szikrája sem lappang, a te irgalmasságodhoz folyamodtunk s figyelmedbe ajánljuk Ruskin következő szavait: Legyetek irgalmasok, hogy irgalmasságot találjatok. Te a nagy Ruskin útmutatása szerint összegyüjtötted a hasznos és csinos javak tekintélyes mennyiségét s nem bánod, ha abból másoknak is jut, még ha azok érdemtelenek is és zálogházba vinnék, vagy elkártyáznák kincseidet. Ami pedig elhatározásunkat illeti, engedd meg, hogy azt kettős alapon indokolhassam. Az egyik a pszichózis körébe tartozik: Nóra és én megtaláltuk egymást, mint ahogy egymásra bukkannak Hermes és Afrodité. Mi vagyunk az a két félember, akik—Aristophanes szerint—az irigy istenek beavatkozása előtt nemcsak lelkileg, de testileg is egyek voltunk s azóta a századok sorozatán a reinkarnációk átváltozásain keresztül folyton-folyvást egymást hajszoljuk őrjöngő epekedéssel. Most végre egymásra találtunk. Szabad-e ily természeti parancsnak ellenszegülni? Nevezd a mi leküzdhetetlen szenvedélyünket sexuális neuraszteniának, a determinizmus egy patológiai megnyilvánulásának: mindegy. Mi nem merünk a felénk zuhanó Ananké tragikus erejével szembeszállani. Nem akarunk neked, a te fennenjáró lelkednek, szemtől-szembe szenvedéseket okozni. Bizonyára összehasonlíthatatlanul kisebb a bűnünk így, ha a távolban vétkezünk a te gyengéd illúzióktól mámoros házassági szándékaid ellen. A másik ok, amely szökésre kényszerített: felebbvalóim rideg és korlátolt bürokratikus eszejárása, a lelki élet labirintusában való járatlansága, vaksága és kegyetlensége. Hiánya ama képességeknek, hogy a belátásos elmélet segítségével mérlegelnék az egyéni erkölcs titkos mélységeit és szolidaritást tudnának fentartani a kiválasztottak megitélésében. Sikkasztásnak, hivatalos hatalommal való visszaélésnek, okirathamisításnak minősítenek oly cselekedeteket, amelyek felett a XVI. század pápai, hercegi és köztársasági törvényszékei mosolyogva szemethunytak a társadalmi osztályok szolidaritása és az etikai individualizmus belátása alapján. Gondold meg barátom, ha annakidején Vékony György és nejével kapcsolatban te is efajta kegyetlen tökfilkók kezébe kerülsz és nem vezet a sors az én megértő lelkemhez ..."
—Alávaló szemét nép!—mordult fel a szobrász és ha e pillanatban kezeügyébe kerül, pipaszárával bizonyára végighúz Hermes és Aphrodite hátán.
Később azonban legyintett a kezével és így szólt a tükörből visszasugárzó keserű, sápadt, eltorzult képmásához:
—Dehát tulajdonképen mi történt veled, öreg cimbora? Semmi. Itt állasz asszony, palota, millió és jóbarát nélkül. Hát nem így kezdted az életedet? Vesztettél valamit? Semmit. A fő, hogy élsz, egészséges vagy és derekasan tudod forgatni a vésőt. Semmi fontosat nem vesztettél, ha megmaradtál önmagad számára.
Aztán fogta vésőjét, kalapácsát, sötét felleghajtóját, mintázófáját, görcsös botját s bolyhos szőrű olasz kalapját és kiballagott a palotájából anélkül, hogy egyetlen egyszer is visszapillantott volna az országútról.
—Még szerencse is van a veszteségben—gondolta útközben megbékélve.—Megszabadultam a bankároktól. Most már csak akkor és azt dolgozom, amikor abban jókedvem telik. Odysseus, a vén, hiu, fecsegő, hetyke csavargó sokkal veszettebbül járt, pedig milyen ravasz fickó volt az istenadta.
Azután sebesen szedte lábait, hogy még otthon találja Piacella bácsit, a sírkőgyárost. A Köztemető-út elején mégegyszer eszébejutott a két méter magas és négy méter hosszú dombormű.
—Pénelope! Teringettét, nem szabad a Penelopékra építeni. Ezeket a feketeszemű és hajlóstörzsü kis bestiákat a legenyhébb szellő is megingatja. Csakugyan nem valók egyébre, mint hogy modellt álljanak szép, állati testük meztelenségével.