XIII.

Julius végén megérkezett a gyüdi zárdába a bírósági irás, amely Dömötör János szobrászon a háromezer korona tőke és járulékai felöl kereskedett. Végrehajtóval, foglalással, árveréssel fenyegetőzött a törvény. Kolduló barátok kolostorában végrehajtó: ez több volt, mint kellemetlenség. Erre példa nem volt a zárda évszázados történetében. A szerzetesek szíve megreszketett, mint nagy istencsapások idején. A katasztrófa okozójára magiszterek, kusztoszok, fráterek, kukták, ministránsok, kolduló terciáriusok oly megdöbbenéssel és félelemmel néztek, mint egy rablógyilkosra. Banaventura atya összehívta a rend tagjait, még Lőrinc frátert is odaültette a refektórium hosszú asztalának végére, hogy bölcs körültekintéssel megbeszéljék a teendőket. A gvárdián magával hozta Assisi szent Ferenc regula primitiváját, amelyet III. Ince pápa 1210-ben megerősített. Ebből felolvasta az első fejezetet, amely az engedelmességről, szegénységről és szüzességről szólott. Rámutatott a negyedik fejezetre, amely megtiltja, hogy a rend tagjai pénzt fogadjanak el; figyelmeztetett a hatodikra, amely a magántulajdontól tiltja el a szerzeteseket, s fölolvasta a tizenegyediket, amely a világi személyekkel való érintkezést szabályozza. Mindezeket egybevetve, megkérdezte az atyákat, mi a véleményük a háromezer koronáról és járulékairól.

Anzelmus atya sötét szeméből villámokat szórva a körülülőkre, menydörgő hangon mutatott arra, hogy János testvérnek oly világi kötelezettségei vannak, amelyekkel ellentétbe jön a szent szegénység elveivel. El kell dönteni, vájjon az általa készített kegyszerek, szobrok, olvasók, fafaragványok, feszületek a rend közös tulajdonát, a templom berendezését, avagy a művész egyéni sajátját teszik-e? Nézete szerint Dömötör Jánosnak attól a pillanattól kezdve, ahogy a rendház küszöbét átlépte, semmiféle tulajdona nem lehetett, az általa alkotott tárgyak a Szent Lélek birtokába mentek át, következésképpen neki magának semmije sincs, amire világi hatóságok rátehetnék a kezüket.

A bírósági felszólításnak ennélfogva ellenállunk,—menydörögte a prédikátor—szent javaink összegéből egy porszemet sem fogunk kiszolgáltatni a profánoknak.

—Ellenállunk!—kiáltották kórusban a magiszterek, akik megszokták Anzelmus atya szavait úgy fogadni, mint az isteni kinyilatkoztatást.

A gvárdián azonban szelíden megjegyezte:

—Igaz ugyan, hogy rendünk szent Ferenc Testamentumának szellemében irtózik minden világi vagyon, pénz és érme, váltó, értékpapiros és adóslevél kezelésétől. Adót nem fizet, minthogy nem is szed adót hiveitől és jobbágyaitól. De nem tagadható, hogy szarvasmarhánk, teherhordó szamarunk, igáslovunk, juhnyájunk és kecskecsordánk van, és a sajtot, túrót, vajat pénzért árulja Lőrinc testvérünk, nem is szólva veteményeskertünk, borunk és dohányunk, ökreink és sertéseink áráról, amelyet készpénzben fizet a korcsmáros, a hentes, a kofa. Olvasóink és kegyszereink ellenébe gyakorta veszünk el ércpénzt és váltóbankót, mert mi is pénzzel fizetünk a szabónak, aki reverendánkat, a bocskorosnak, aki saruinkat, és a gyolcsos tótnak, aki vászoningeinket szállítja. Itt tehát összezilálta az élet a szabályokat és figyelmeztetlek benneteket, testvéreim az Úrban, hogy már 1230-ban kénytelen volt IX. Gergely pápa elismerni, hogy a szent alapító intenciói az előírt szegénység körül gyakorlatilag keresztülvihetetlenek.

—Úgy van, keresztülvihetetlenek—bólintgattak megkönnyebbülten a magiszterek, akik eszükben tartván a szabályzatnak az engedelmességről szóló nyolcadik fejezetét, megadták magukat a gvárdián tekintélyének.

—Ellenemondok!—ugrott föl megbotránkozva és szent fölgerjedéssel a vikárius.—Ellenemondok a dekrétum ily értelmezésének. Hivatkozom V. Kelemen Exivi de Paradiso kezdetű zsinati határozatára, amely világosan kijelenti, hogy a rend maga sem bírhat vagyonnal, származott légyen az akár a tagok önkéntes adományozásából is. Az adományok sem válnak az ő tulajdonává, hanem a római egyház és a pápa rendelkezik azok fölött. A rendet legföljebb a használat joga illeti meg, az is csak az usus arctus alapján.

—Úgy van, így írta V. Kelemen—zúgta rá visszhangosan az egész refektórium, mert megszokta, hogy ebéd alatt a prédikátor szavait az álmosan emésztő testvérek ajkain ismételje.

—Ha kedves testvérem V. Kelemenre hivatkozik, én is az ő dekrétumával védem a magam igazságát —válaszolt halkan a gvárdián.—V. Kelemen mondja, hogy a kisebb testvérek nem kötelezhetők a szent írásban ajánlott szerzetesi fogadalmakra, hanem csak az engedelmesség, szüzesség és szegénység hármas önfeláldozására, de még ezeket sem szabad nude et absolute értelmezni. Nagyon csodálnám, ha ezek után Anzelmus testvérünk, akiben a meggyőződés heve néha túlmegy a tekintélyek tiszteletén, megnyugvást nem találna abban, hogy némely világi dolgokat a békesség kedvéért szeretnék elintézni. Mert jegyezzétek meg magatoknak az apostol szavait: egy lat békesség többet ér egy mázsa igazságnál.

—Egy lat békesség egy mázsa igazságnál—lelkendezett a szerzetesek kórusa és mindenki örült, hogy a gvárdián eszes diplomáciája megoldja a legkínosabb problémákat is.—Halljuk Bonaventura atya indítványát!

—Az én véleményem szerint kiadjuk a kész szobrászmunkákat s ha ennek értéke netalántán fedezi János testvérünk adósságát, bízvást lezárhatjuk e kellemetlen ügy aktáit.

—Felebbezek a provinciális miniszterhez,—heveskedett a prédikátor.—A templom és a zárda falai közül nem engedek egyetlen porszemet sem kiadatni, hacsak nem az üdvözülés, a megtisztulás, az enyhület és áldozat tulvilági céljaira.

—Nem engedjük, nem engedjük—harsant fel a magisterek ajkán a tiltakozás, tudván azt, hogy a hitterjesztő vikárius nagy becsben áll a provinciális miniszter előtt.

Anzelmus atya diadalmasan dörögte oda:

—Egyebekben pedig indítványozom, tiltsuk meg János testvérünknek, hogy a zárda falain belül tartózkodjék, nehogy végeszakadatlan összeütközéseknek és botrányoknak legyen okozójává.

Ekkor az asztal végén felállott fráter Lőrinc és mosolygós, kövér, piros-pozsgás arcát jámborul a gvárdián felé fordította.

—Beszélj fiam, Lőrinc—bátorította szeretetteljesen a gvárdián.—Az Isten néha az együgyűek száján át jelenti ki az ő szent akaratát.

Lőrinc nem értett a Testamentumhoz, pápai dekrétumhoz, zsinatok határozataihoz; világi dolgokban azonban jártas volt, mint elődei a középkorban, akik vásáros napokon ügyes-bajos kereskedők között mérték az igazságot; akik értettek az üzleti könyvek vezetéséhez, a pénzérmek megméréséhez, a súlyok, mértékek hitelesítéséhez, az árak, költségek, bérek, vámok és dézsmák kiszámításához. Kalmárok voltak biz egykor a jámbor szerzetesek, felosztván maguk közt szép rendben az isteni és emberi dolgokat: Mária és Márta szerepét az Úr szolgálatában. Lőrinc fráter a Mártáét választotta. Nem szólt bele a gvárdián és vikárius magasan szárnyaló vitájába, ehelyett terrakottaszinű kámzsája mély redői közül kihúzott négy darab gondosan összehajtott ezres bankjegyet és szépen kiterítette maga elé a refektórium asztalára.

—Ime a pénz,—szólt mosolyogva, mint egy ártatlan gonosztevő, aki nem ismeri a bűn nagyságát, amelyet elkövetett.

A szerzetesatyák arca elfehéredett és ajkuk reszketve mormogta az ördögüző imádságokat.

—Istentagadó, pogány és vámos!—kiáltott felháborodva a prédikátor vikárius.—Honnan vetted tömérdek kincset, elvetemült lator?

—A konyhakertből—felelt együgyűen a fráter. —Tíz esztendő alatt krajcárokból gyűjtögettem.

—A templom perselyébe kellett volna tenned—szólt rá szelíden a gvárdián.

—Jó helyre jut ez így is—felelte egyszerűen a terciárius.—Fráter Félix, aki az antikváriusok, kegyszer-árusok és műkereskedők üzleteit csak úgy ismeri, mint én a gyűdi hetivásárokat, azt mondja, hogy máris kapnánk negyvenezer koronát a Dömötör-féle szobrocskákból, amelyek házunk és templomunk kincstárát gyarapítják. Én tehát kiváltom a Domine spectabilis adósleveleit és a többit a Szent Lélek sugallta bölcseségtekre bízom.

Lőrinc fráter gyorsan elhagyta a termet, hogy valaki vissza ne téríthesse szándékától. Elszaladt a végrehajtóhoz és kiváltotta az adósleveleket.

A penitenciárius tizennégy napi bőjttel sújtotta Lőrincet, amiért megszegte a szegénység fogadalmát. Anzelmus atya, aki dogmatikus és rettenthetetlen a nagy Assisi hagyományainak tiszteletében, nem volt engesztelhetetlen és irgalmasság nélkül való az együgyű vétkezőkkel szemben.

A gvárdián pedig maga köré gyűjtvén alattvalóit, felment a szobrász cellájába, amely tágas és világos volt, mint egy atelier. Sorbaállíttatta a szobrász munkáit, a művészettől és szentségtől szerafikus szépségben ragyogó műtárgyakat és egyenként megtekintvén, megsímogatván és becézgetvén azokat, magasztalta a Szentlelket, aki kiválasztott kedvenceinek értelme, képzelete s dolgos, ügyes ujjai által megnyilatkozni méltóztatik. És hangosan dicsérte Jánost és Isten további szeretetébe ajánlotta őt és művészetét.

Magában pedig így gondolkodott:

—Hogy pedig mindez megmaradt az Isten szolgálatára, a hívek épülésére, a bűnbánók és vezeklők elragadtatására itt e szentelt falak között, voltaképpen annak az együgyű szakácsnak, a tudatlan és parasztos Lőrinc fráternek köszönhetjük. Ha ő nem teszi félre a saláta, ugorka, zöldbab és ribiszke árát, istentelen kufárok hordják szét e kincseket, a rend elveszti büszkeségét, a művész elhagyja azilumát, visszamegy a profán élet csábításai közé és pénzért kényteleníttetvén dolgozni, valószinüleg mezitelen nőket és szerelemtől dühöngő fajtalan férfiak testét ábrázolja. Lőrinc fráter bűne mintha a Gondviselés kikutathatatlan akaratának állott volna szolgálatában. A bűn vesszeje, lám, néha erényt virágzik és az erény fáján megterem a bűn gyümölcse. Ki tudja, mi a különbség erény és bűn között, az isteni előrelátás és kegyelem magas nézőpontjáról?

Ezeket a gondolatokat jónak látta elhallgatni a testvérek előtt, akik csodálkozástól kimeredt szemmel bámulták a Lőrinc fráter konyhakertjéből kivirágzott Madonnákat, Benignákat, szenteket és szeráfokat.