III.

János tehát szédítő gyorsasággal haladt a siker meredek országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárónő szerelméig, a zuglói villáig,—a fejedelmi vagyon, a dicsőség és a kortársak ébredő irigységének, az ifjú és improduktív esztéták lekicsinylésének zenitje felé, Dömötör maga is megdöbbent, néha a saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gyűlöletet. Pedig mindent elkövetett, hogy elkerülje a feltűnést és rendes ember legyen, ahogy azt a nagy Ruskin előírja. Belátta, hogy legokosabb, ha az ember jegyzőkönyvet tart magának és minden reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az eső; simára fésüli az erkölcseit; előbb a mellényét húzza fel és csak aztán a kabátját; naponta néhány juhbőrbe kötött könyvet vásárol és szivarját nem az égő végével fogja a szájába; csinos ruhát hord és kifújja az orrát, ha náthás.

Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és egy este a szépművészetek minisztere magához hivatta és közölte vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai tagsághoz.

Dömötör, aki egyszerű lelkű férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel, az elismerést ujjongó örömmel szokta elfogadni. Nagyboldogan ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az első csók után. Sírni, dalolni, ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az egész világot boldoggá tenni—ezt szerette volna Dömötör s majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak: akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni erről a feleségemnek.

Először tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van Roosen bárónőhöz szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz konzul estélyen szórakozik. Valaki előtt pedig ki kell öntenie boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legközelebb állott a Köztemető-úti korcsma, Piacella úr és derék kőfaragó legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a vendéglőben Dömötör szobrász tudományos karrierjének szenzációját.

—Éljen a Mester!—harsogta a kőfaragók kórusa és temérdek erős aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú, keskeny asztalokra.

—Sors bona, nihil aliud—védekezett Dömötör szerényen és zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszerű kézműves tisztességét fölébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan dicsőségének.

—Labor omnia vincit,—fitogtatta klasszikus műveltségét és helyet foglalt az asztalfőn, a zöld zsalugáteros, rezedás, muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és hosszúszárú pipára gyújtott.

—Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kőfaragók?—kérdezte szemrehányólag a legényektől.—Hej az én koromban máskép csináltuk a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és este az Angelus szólított haza vacsorához. És a Krisztusok, Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy nőttek ki a márvány- és homokkő-kockákból, mint erdőben nyári eső után a gomba. És nem tudtuk, mi a szociális osztály-öntudat, ki volt Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltétől napnyugtáig.

A kőfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos meghatottság ragyogott és nyeldeklőjük kiszáradt arra a gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat, mint ők s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek automobilja és főúri palotája van és méltóságos úrnak hívják a cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak Tarde: Társadalmi capillaritas cimű munkájáról. Hiába, a kőfaragólegények még a társadalmi osztályöntudatról, a proletárok világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy belőlük erős akarattal szobrászművész, vagy esetleg sírkőgyáros is lehet. Vannak kőfaragólegények, akik még a termelési eszközök közös tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak külön előnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot szerezzenek. Ilyenek a kőfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a kőmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok szerkesztőihez, a politikusokhoz, a kereskedőkhöz, a földbirtokosokhoz és a papokhoz.

Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a sírkőgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör személyétől annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz fiatal korában maga is szobrászművésznek készült, de álmait fel kellett cserélnie a sírkőgyáros számtalan milliójával. A milliókat rendjén levő dolognak tekintette, de az egész világot felelőssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése miatt. Dömötört is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol csak tehette, célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a feleségének köszönhet.

—Van Roosen bárónő hozza a milliomos megrendelőket, az arisztokrata műgyűjtőket, a külföldi dámákat, az állami megrendeléseket, mert Dömötör ugyan elsőrangú mesterember, baromi szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár, márványfaló, öntőmester ... mester, az ám a teremtésit, igazi öntőmester ... a fiam nagyszerűen megállapította, hogy tulajdonképpen nem is művészet, amiben Dömötör mesterkedik, de ... Olyan az, mint a számolóbűvészek, táncakrobaták, céllövők és zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejlődés eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ösztöneinek kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ő alkotásait, a hogy Garibaldi fiam kifejezi magát.

Piacella mester, látva, hogy a kőfaragólegények mily áhitattal tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:

—Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó tavaszi lombozatot kapjon a képzőművészet elaggott, korhadó fája. Én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a jövő. Fiam, Piacella Garibaldi, most olyan eszméket ...

Dömötör igazat adott a gazdag sírkőgyárosnak, csak hozzátette:

—Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.

És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.

Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az első segédjének:

—Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és miniszterek barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...

Dömötör pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útközben ki akarta eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkendős asszonynak majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek tipegett, sírva, szepegve, könyörögve, hogy nem birja tovább, vegye föl az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert fáradt, mert éhes, mert beteg ... Dömötör mérhetetlenül fájdalmas keserűséget és szánalmat érzett fölszaladni, kiterjeszkedni, elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ő akadémikussá lett, akkor egy szegény kölyök leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól nem jut neki már helye az anyja karjain. Körülnézett, hogy kocsit fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet, mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, fölmarkolta a kis emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve mentegetőzött az asszony előtt.

—Édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem egy kicsit a porontyot.

Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul ballagott a csecsemőt vivő Nagy Kristóf oldalán. Dömötör közben megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva magyarázatul hozzátette:

—Sors bona, nihil aliud.

—Ugy van—bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az öles férfiú karján elszenderedett.

A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa történt. Egy bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba ütköztek bele, a zubbonyból fölvetődött egy sápadt arc, az arcból két villogó szem, a szemekből kilobbant a meglepetés, a gyanú, a düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.

—Jézus Istenem, az uram!

Dömötör majdnem kiejtette kezéből a gyereket, a férje pedig elordította magát:

—Megcsíptelek benneteket, dögök!

És becstelen nőstény-kutyának mondta feleségét, aki éjjel a szeretőjével csavarog.

—Most már tudom, hogy ki az apja ennek a kukacnak—üvöltött magánkívül és fölemelte öklét, hogy Dömötör arcába sújtson veszett haragjában.

Dömötör a bal karjában a gyereket tartotta, jobbjával pedig elhárította az ütést. Ám, szerencsétlenségére nem a nemeai oroszlánnal, csak egy részeg cementmunkással állott szemben és gigantikus öklével oly erősen markolta meg a feléje sújtó karcsontot, hogy az összeroppant.

—Gyilkos! Segítség!—ordított a fájdalmában tehetetlenül vergődő ember, jött az őrjárat, s Dömötört, a nőcsábítót, az utonállót, a gyermekrablót, a gyilkos merénylőt bekisérte a rendőrségre.