V.

—Neve?

—Dömötör János szobrászművész, a mesteriskola igazgatója.

A rendőrkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények, az el nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány rózsái égtek, aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában bizonyára nagyon tetszett a nőknek, aki kínosan ápolt körmével eddig szórakozottan vakarta az állát, most hirtelen felugrott s könnyedén megtalálta azt a gesztust, amellyel végét veti a szituáció kínos voltának.

—Maguk kimehetnek—parancsolta a rendőröknek. Aztán Dömötör felé fordult:

—Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ön ide?

A szobrász szeliden mosolygott.

—Tessék a jelentést elolvasni.

A kapitány sebtében végigfutotta a rendőrellenőr jelentését. Aztán elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással megfogta a művész karját s a divánra ültette.

—Oh ezek a tökfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot lőnek e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.

Aztán felemelkedett helyéről s mint egy tisztelgő küldöttség szónoka, a művész elé toppant:

—Méltóságos uram! Mielőtt jelentést tennék felettes hatóságomnak és a hibás rendőri közegeknek nemcsak alapos kitanítását, de egyben példás megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent meggyőződésem szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell kérnem önt, hogy csekélységemtől méltóztassék elfogadni a bocsánatkérést, amelyet a megtévedt rendészeti szervezet nevében ezennel tiszteletteljesen van szerencsém fölajánlani. Az ország büszkesége, az európai hirü művész, a magyar faj halhatatlan géniusza ...

—Oh kérem, kérem—dadogott Dömötör—ez tulzás ... én voltaképpen ... hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony úristen, ők nem hibásak.

Dömötör izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas öklével verejtékező homlokát ütögette.

—Ami igaz, az igaz, csakhogy ...

—Csakhogy—vágott közbe lelkesülten a kapitány —a mi legénységünk még mindig hiján van a disztingváló képesség legelemibb követelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos uram, hogy nem szégyene-e az államrendőrségnek, hogy akad egy olyan őrparancsnok, aki az alkotóművészet fölkent fejedelmét, a mi halhatatlan és büszkén szeretett ...

A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora elől.

—A feleségem ...—szaladt ki piros, nedves ajkai közül az a szó, amely most egész öntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár fölissza a nyári vizek párolgását.—Semmi, semmi ... csak én már szeretnék hazaszaladni, uram.

A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.

—Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta önt, becsületemre. Nekem is van egy kis gyűjteményecském. Képek, szobrok, antikvitások, műipari tárgyak, régi brokátok, damasztok, hímzések ... korlátolt anyagi eszközeim, sajnos, mondhatnám, az anyagi eszközök teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló gyűjteményről álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de magától a művész kezétől: Nausikaa, amint Odysseus előtt a tengerparton megjelenik. Csodálatos remekmű, talapzatán az alkotó lángelme kézjegyével: Dömötör I. 1895.

A kapitány itt megállt, felnézett a füstös mennyezetre, tekintetét áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára, mintha csendes hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen őt választotta ki „Nausikaa a tengerparton, Dömötör I. 1895." szerencsés tulajdonosául.

Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy uristen, mi módon került az a derék rendőrhivatalnok birtokába. E pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor—Nóra emléke—és annak titokzatos története, de nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja meg zsilipjeit, pedig ő kimondhatatlanul szeretett volna hazamenni.

A kapitány azonban cigarettával és pohár likőrrel kinálta.

—Drága Mester, ami a feljelentést illeti, az egy pillanatig se okozzon önnek aggodalmat. Oh, a véletlen jó kezekbe sodorta önt—ismételgette önelégülten és sokatmondó szemhunyorgatással, miközben pompásan csiszolt körmeit megcsillogtatta a művész szeme előtt.—Oh, nem hiába vagyok gyermekkorom óta bolondja a szépségnek, a színbe, formába, vonalba, fénybe és árnyékba finomodott érzékiség, a szublimált erotikum, a pogány testkultusz, az antik életörömök grande passione-jának. Én tudom, hogy a művész nem kényszeríthető ugyanazon törvények, társadalmi konvenciók és erkölcsi babonák korlátai közé, mint az adóhivatalnokok vagy a gabonakereskedők. A művész temperamentuma a nyárspolgár-fantáziát gyakran elképeszti a maga dionizoszi kicsapongásaival. Ismerem a cinquecento történetét és éppenséggel nem botránkozom meg azon, hogy Benvenuto Cellini leszúrta öccsének gyilkosát, Maffio di Giovanni rendőrfőnök pribékjét, meg Pompeot, aki bérgyilkosokat fogadott fel ellene.

—De uram,—tiltakozott az összehasonlítás ellen Dömötör—én ...

—Tudom, tudom, önt csak a művészet terén szabad összehasonlítani a cinquecento legnagyobbjaival, —bókolt szaporán a kapitány—én csak azt akartam illusztrálni, hogy a művész az más, mint a közönséges halandó. Ami pedig az egyszerű munkásasszonyt illeti, Istenem, ezt csak bizzuk Erosz és Afrodité kifürkészhetetlen akaratára. Művelt ember, aki a pszichopatológia és az erotikus rendellenességek tudományában jártas, soha semmin sem csodálkozik. Mit tudjuk mi, vakon, siketen, ízlés és szaglás nélkül bolyongó, otromba laikusok, mit talál a művész az egyszerű öltöny, a foszlott ruhadarabok, a kopott nagykendő és a durva vászonneműk alatt! Heine Matildja nagyszerű példa arra, hogy ...

—Uram, az Istenért,—könyörgött a szobrász —ön olyan dolgokat beszél itt nekem ...

— ...amiket ugyebár nem várt egy kihágási rendőrkapitány hivatali szobájában?—hízelgett magának édeskés, nyájas, de öntelt hangon a sovány, parfőmös és frissen borotvált amatőr. Dömötör János szédülni kezdett és tiszta szívből visszakívánta a goromba és esetlen rendőrellenőrt, aki recsegő hangon csirkefogónak, utonállónak, gyermekrablónak és becstelen szoknyavadásznak címezte az őrszobában. A gyomra émelygett és a pokol fenekére kívánta a világ összes műgyűjtőit és pszichiátereit.

A kapitány még egy pohárkával töltött s aztán összegezte az eset érdembevágó mozzanatait.

—Miről van itt szó, mélyen tisztelt barátom, ha megengedi, hogy így szólítsam önt, méltóságos uram ... Miről van itt szó? Dolgokról, szenvedélyekről, egyéni kedvtelésről, a lélek legintimebb, legbensőbb hajlamairól egyrészt, amelyek egyáltalán nem tartoznak a nyilvánosság elé; szó van másrészt egy durva véletlenről, a magukban véve ártatlan mozzanatok sajnálatos összetalálkozásáról. Egy részeges csavargó ördögi módon előre kieszelt zsaroló támadásáról van szó, amelyért ön jól megérdemelt leckét adott neki. Bízza rám az ügyet, drága Mester, mélyen tisztelt barátom. A sértett fél majd kiegyezik tíz-tizenötezer korona kártérítés ellenében. A magánvádat visszavonatom. A menyecske pedig, akinek egyszerű köntöse alatt bizonyára egy antik Nereida, vagy egy alexandriai kurtizán ragyogó teste rejtőzködik, továbbra is megmarad Érosz csintalan játékszerének. Csak bízza rám uram, én boldog leszek, ha az isteni Nausikaa fenkölt lelkű alkotójának szolgálatára lehetek. Oh, ha még valaha reményen lehetne arra, hogy ön befogad barátainak és tisztelőinek intim körébe, ha módom lehetne, hogy összehasonlíthatatlan művészetének, zsenialitásának egy-egy lehullott forgácsát valaha a magaménak mondhatnám ...

—Uram, én nem értem önt,—tört ki végre a művészből—annak a szerencsétlen munkásnak, férjnek, apának végre is a karja, akárhogy vesszük ... magam láttam, hogy mily siralmas módon lóg tőből kicsavarva, a válla alól.

—Semmi az, semmi. Tíz-tizenötezer korona. Ezzel bőven kárpótolta ön a részeges csavargót és megmentette saját magát a botrány kínos következményeitől. És ne gondolja uram, hogy ez az ön érdeke csak, vagy az enyém, vagy egyes társadalmi osztályoké. Nem. Ez az egész állam, a társadalmi stabilitás, a nyugalom, a kultúra, az egész emberiség érdeke. Az államé, amely a legmagasabbrendü individuumok kultusza révén szolgálatot tesz a fejlődés egyetemes érdekeinek. Ha az anyagi igazságot nézem, akkor most egy cementmunkás érdekeinek megóvása céljából olyan rést kellene ütnöm a művészi kultúra bástyáján, amelynek pótlásához évszázadok kellenének. Kérdem: van-e joga az államnak, hogy ilyen barbarizmust elkövessen? Uram, én a célszerűségi iskola, a belátásos elmélet, a spontán variációk, az erkölcsi kényszerek relativitása és az ethikai elvek rétegezettségének alapján állok, ahogy azt mestereinktől, Spencertől és Piklertől tanultam s inkább megtorlatlanul hagyok száz apró bűnt, sem mint elkövessek egyetlen jóvátehetetlen nagy hibát. Nem engedem meg, hogy a társadalmat a konvenciók, vallási szabályok, jogi kánonok, morális tradiciók, szóval: a halottak kormányozzák az élők rovására, mint Comte mondaná, ha itt állana az én helyemben. És mondja meg ön, helyezkedjék ki önmagából és puszta objektiv mérlegelés után állapítsa meg, mire van a társadalomnak, az államnak inkább szüksége: halhatatlan remekművek nagyszerű sorozatára, aminőkkel ön még meg fogja ajándékozni az emberiséget, vagy egy cementmunkás jobb karjára? Mi? Azonkívül ne felejtse el, hogy itt olyan megoldást találunk, amely boldoggá teszi a cementmunkást is, önt is, a bárónő őméltóságát is és engem is, szóval mindenkit,—kacagott a kapitány diadalmasan—akik ebben a dologban ily szépen összekerültünk. Bízza rám a dolgot és tartson meg engem lekötelező szíves jóindulatában. Az autója, amelyért voltam bátor az imént telefonáltatni, a kapu alatt várja Méltóságodat.

És tíz perc mulva Dömötör János belépett a zuglói-uti palota hűvös, márvány-vesztibüljébe.

—A bárónő nincs itthon—jelentette ki az inasa. —őméltósága korán reggel kikocsizott a herceg úr őexcellenciájával.