XII.
Reading edition
Frater Félix egy ragyogó délelőtt az apsis színes ablaküvegein átszűrődő napfényben, az oltár fölött lebegő Atyaisten vakolatsebeit gyógyítgatván, kérdéssel fordult a szobrászhoz:
—Mit szól Carissime ehhez a hitvány másoláshoz? Kedvem volna, hogy levakarjam az egészet és olyan Giottot kanyarítsak helyébe, amelytől elállna a gvardián lélekzete.
—Én azt hiszem, hogy a régi mesterek iránt tartozó tisztelet okából ...
—Eh mit, tisztelet,—vágott közbe az indulatos raguzai—itt nem kegyeletről, hanem művészetről van szó, barátom.
—Azt akartam mondani,—fejezte be János—hogy a restaurátor csak a falrepedések betömésére, a vakolat megerősítésére, a festékréteg megragasztására, szóval a status quo konzerválására vállalkozzék.
Frater Félix apró, hegyes orrú, kutató szemű, lobogó szürke hajú, száraz, feketebőrü, csontos, inas öreg legény volt, aki jámbor és aszketikus szenteket, mennyei tisztaságú Madonnákat, gyermekded angyalkákat tudott festeni, mint Fra Angelico, de éppen úgy szerette a bort, a dalt, a csavargószabadságot és az asszony csókját, mint másik nagy elődje, Fra Filippo Lippi. Jóbarátságban volt a művészetekkel, pajtáskodott és komázott velük. A régi mesterek remekművei nem keltettek benne szent elragadtatást, mert úgy tekintette azokat, mint az orvos a betegeit. Semmi tiszteletet nem érzett a nagyok iránt, mint ahogy a vadember is megveri a fetisét, ha pórul járt a vadászatokon; a harangozó lehordja szent Antalt, ha nem vezeti nyomára elveszett dugóhúzójának. Ismervén a régi képek törékeny anyagát, a régi művészek naiv receptjeit, már azt hitte, hogy fölöttük áll, vagy legalább is képviseli és helyettesíteni tudja őket. Szentül hitte, hogy újra tudná festeni a kontinens összes múzeumait és most dühbe jött, hogy János oly mély kegyelettel emlegeti a régieket.
—Ha tudná Carissime, hogy mily könnyű keresztül látni a nagymesterek boszorkányosan ügyes, de sablonos szemfényvesztésein, ha ismerné Vasari, Ghiberti, Leonardo da Vinci receptjeit, akkor megengedné nekem, hogy olyan antik képeket gyártsak, amelyekről csak az idő patinája hiányzik, hogy tökéletesebbek legyenek az eredetieknél.
—Csak nem?—kérdezte megrökönyödve a szobrász.
Frater Félix, nem törődve a szent hely mennyei csendjével és áhítatával, dörgő hangon magyarázta tovább:
—Teophilus Presbyter megírta, hogy miképpen kell az üvegfestmények zafirkék, zöld, fehér és biborszinű diszítményeit elhelyezni. A szélekre pedig—mondá—rajzolj köröket és indákat és azokba virágokat és leveleket oly módon, ahogy a festett betüket diszítik.
—Eh, ez gyerekes fecsegése a kezdetleges, dadogó, tapogatódzó, középkori barátművészetnek—vetette oda János ingerülten.
—Gyerekes, dadogó, kezdetleges tapogatódzás? Jó. Mondok nagyobbat. Dürer Albertnek is van receptje az emberi test arányairól. Vegyük először a fejet, milyen sajátságos gömbölyüsége van, aztán a többi részeket, az arcot, orrot, szemeket, szájat, ki- és behajlásaikkal ...
—Dürer Albert tudákos német pedagógus.
—Gondolja? Hát azt tudja-e Carissime, hogy miképpen ábrázolunk valakit, aki több személy társaságában beszél? Hallgasson ide. Ha rábeszélésről van szó és az illető különböző okok alapján bizonyít valamit, fogja meg jobbkezének ujjaival a balkéz egy ujját, behajlítván a két legkisebb ujat és forduljon elszánt arccal, beszélést feltüntető kissé nyilt szájjal a nép felé. A nép a szónok arcába tekint, bámulatot kifejező taglejtéssel.
—Hát ezt meg hogy találta ki, ha szabad megkérdeznem?
—Nem én találtam ki, hanem Leonardo da Vinci írta—méltatlankodott a fráter és az Atyaúristen feje és válla közé nagy csomó ultramarint sülyesztett a vakolatba.—Látja, mily könnyű dolog egy Leonardo-képet előállítani. A hallgatók bámulatot kifejező arccal a szónok felé tekintenek. Igy állunk Carissime a legnagyobb festői lángelmével. Balkezembe fogom a recepteket a világítás megválasztásáról, a test tagjainak arányairól, a szinek keveréséről, a szem tizféle szerepéről, egy ütközet ábrázolásáról és jobb kezembe kapván az ecsetet, újra megfestem az Anghiarii csatát, amelynek, sajnos, elpusztult a kartonja. Ha akarom.
A szobrász lassan lemászott az emelvény gerendáin a templom márvány padozatára. Megállt a keresztelő kút előtt, amelyen a Jordán fölött összecsődült népnek a nagy Előhirnök kínálta a megtisztulás cseppjeit. A hatalmas Keresztelő gladiatori teste magasan kidomborodott a relief síkjából. Bozontos feje a nép felé fordult és ujjaival görcsösen mutatott az égre. Körülötte kutyák ugattak és bárányok bégettek. A nép szájtátva bámult.
János a művészet isteni értelméről és az emberek pokoli ostobaságáról gondolkozott. Eszébe jutott Piacella Garibaldi és az ő aestopsichofizikája, a tér képzete és kifejezése a jelenségben. És összevetette azzal a tanítással, mint kellene az Anghiarii csatát újra megfesteni a Leonardo-féle receptek alapján. Mily hiú és haszontalan szavak! Mily eltérő és ellenséges felfogások, módszerek, elméletek és célok. Csak feneketlen sivárságukban és terméketlenségükben hasonlatosak, vagyis abban, hogy egyetlen becsületes alkotás nem kerül ki belőlük. Úgy érezte, hogy ha a művészet egy a földről az egekig érő félisten, akkor Fra Félix a heros csizmájához tapadó por, Garibaldi pedig a szemüveg, amellyel az ifjú arkangyal látását elveszi a nagyképű és erőszakos bölcselet. Ő maga pedig—s itt forró elérzékenyedés, büszkeség és hála lángjai gyulladtak ki az agyában—a művészet szíve, amely hittel, szerelemmel, elragadtatással, az ízlés Szentlelke által vezetett biztos kézzel osztja a szépség áldásait. Megfürdeti és megtisztítja az emberek lelkét, mint védőszentje, ama Keresztelő János, aki a meztelen emberi testet megmártotta az üdvözítő habokban. Az is nehézkes és goromba volt a szavakban; sáskával és mannával táplálkozott és minden cicomája egy, az ágyéka köré kerített birkabőr vala; nem volt sem az alexandriai hittudományi akadémiának, sem a sinhedrionnak, sem a farizeusok jeruzsálemi liceumának tagja. Nem ismerte a zengő szavak muzsikáját és nem ivott a görög filozófia részegítő borából.
Józan, okos, kemény legény volt, aki nem kereste sem az asszony, sem a fejedelmi udvar, sem a népek szeretetének bódító narkózisát, mivel szíve tele volt az isteni szeretet mámorával.
—Nem irigylem ezt az embert, mivel magamat egynek érzem már vele.
És félrevonult cellájába, amelynek északi falába hatalmas ablakot vágatott neki a rend elöljárója. Bonaventura atya. A világosság jó magasról esett a készülő szobrocskákra. Agyag, márvány, gipsz, erős, kemény, nem hasadó körtefa, elefántcsont és alabástromhasábok heverésztek a földön a mintázó állvány körül. A sarokban kis kemence a terrakotta és porcellán kiégetésére. Valóságos kis gölöncsérműhely. A falon Assisi szent Ferenc olajnyomatú képei: a szent stigmatizálása; Ferenc odaadja köntösét egy didergő szegénynek; a nagy szerzetes látomásai. A fal mellett a szobrász ágya, durva fenyőfalóca, báránybőrrel letakarva, felette a megfeszített üdvözítő, Dömötör János fából faragott remekműve. Kések, kalapács, fúró, reszelő, márványfűrész, gipszhorzsolók, csiszolók, olvasztótégely, véső az asztalon, a biblia, a kalendárium, az Illiás és az Odyssea mellett. Az ablak előtt kalitka, amelynek rácsai közül hangos, duhaj, szemtelen feketerigó dugdosta ki csőrét, ha megéhezett.
A szobrász boldogan nézett körül a műhelyében.
—Ez az élet—dörmögte elégedetten—az élet a munka. Vágy, gyönyör, teljesülés, siker, diadal, az mind nem élet. A munka, a verejték, a fáradtság, a lecsillapított éhség, a kimerültség után következő alvás, teringettét, mint a medve, úgy tudok aludni manapság, ez az élet. Az embereknek az a bajuk, hogy tulsokat gondolkodnak, tépelődnek, aggódnak, beszélnek, elemeznek, kételkednek és vitáznak, életből, halálból, boldogságból, fájdalomból problémát, hiúságból, önérzetből, becsvágyból, érzékenykedésből poklot, szerelemből, csalódásból, hitből, kiábrándulásból programmot csinálnak maguknak. Pedig az élet célja: körtefát faragcsálni, agyagot kiformálni, bronzot megönteni, alabástromot lecsiszolni, kiizzadni, elfáradni, lefeküdni, pihenni, aludni. Soha életemben nem voltam ilyen vidám, egészséges és könnyű.
Halkan kopogtattak. Belépett a szobába Lőrinc fráter, a konyhamester. Fiatal sertés ropogós, szalonnás oldalbordáját, savanyított uborkát, egyik felére bíborvörös őszibarackot, nagy kupa könnyű kerti bort, aranysárga szűzdohányt és vadonatúj tajtékpipát tett a szobrász elé.
—Evés előtt pedig egy pohárka szilvóriumot! Olyan sűrű, csúszós, sima, illatos, erős, lelkes egy ital, mint az ámbrával szagosított szent kenet. Deo gracias.
—Egészségére.
Az ital átmelegítette a szívüket. A malac ropogós szalonnája szétomlott a foguk alatt. Sűrűn emelgették ajkukhoz a borospoharakat, amelynek üveglapján a kéttornyos gyüdi templom és a gyermek Jézust, ölbentartó Mária képe volt bekarcolva.
—Pompás itóka ez, Domine spectabilis—csettintett húsos, piros nyelvével a kövér barát.—Ha ezt iszogatom, a pécsi püspökkel sem cserélek, Domine spectabilis.
—Igaza van, Lőrinc.
És iddogáltak és pipáztak és a készülő Máriákat, szent Ferenceket és Klárákat nézegették.
—Világi szobrokat is kéne faragnia—hunyorgatott pajkosan a barát.—Az asszonyi állatokat is Isten teremtette s amit Őszentfelsége jónak látott olyan szépre kiformázni, azt az ő alázatos szolgája is megbecsülheti.
Dömötör megcsóválta a fejét.
—Az asszonyi állatokat az ördög teremtette.
Lőrinc testvér nagyot nézett, kezefejével végigsimította tokáját. Némán tűnődött sokáig.
A zárda csengője ebédre harangozott.
—Gyerünk a refektóriumba, ma bőjtölnek a páterek.
Lőrinc hálát adott az Istennek, hogy neki, nehéz testi munkát végző laikus fráternek megengedtetett kántorbőjt szerdáján malacpecsenyével táplálkoznia. És szivéből sajnálta Bonaventura, Anzelmus és a többi atyákat, akik ma tojást és vízben főtt sóskafözeléket ebédelnek magas méltóságaikban.
...Estére kelve Fra Félix, a képrestaurátor is megbékélt magában és meglátogatta testvérét, Jánost.
—Carissime, ma búcsúnapja van s a templom körül a lacikonyhákban, a hársfák alatt, a kanális partján, a lépcsők szélén ragyogószemü, izmos vállú, kemény és hajlékonytestű menyecskék virrasztanak a balzsamos éjszakában. Raguzában képzelem magamat, a szőlővenyigés olajfák között, Dionysios, Pan és Silenos: azaz Carissime, Lőrinc és én kissé körülnézhetnénk a mezei füvek illatát lehelő tarka szoknyák között.
Lőrinc fráter komoly fejbólintással helyeselte a festő ötletét.
A szobrász azonban eképp nyilatkozott:
—Nekem már untig elég volt belőlük, kedves testvéreim. Kizárólag kőben, bronzban, fában és terrakottában szeretem a Sátán leányait. Menjetek és járjatok el hozzájuk, ha még örömet leltek hűtelen lelkük, korlátolt szellemük és romlásba kergető lehelletük forróságában. Nekem adjatok egy kupa vörösbort és egy szippantást a gvárdián tubákjából.
És csöndesen elmélkedett, míg a pompás villányi bikavérből egyetlen csöpp ragyogott a butélia fenekén. Akkor Istennek ajánlotta lelkét, ledőlt a báránybőrre és elszenderedett ... Félig nyitott szája mosolyogva maradt.