VI.

Délben azt is megtudta Dömötör, hogy a bárónő csak két-három nap múlva lesz látható, mert tegnap hirtelen leutazott dunántúli birtokára.

—Tehát semmit sem tud az éjjeli kirándulásról. Mégis szerencsém van, a mindenségit—dörmögte magában és izgatottan nyalogatta szájaszélét a nem várt kellemes fordulatra ...

Az örvendezés nem tartott sokáig.

Másnap egy riportujság megírta a köztemető-uti botrány minden részletét. A rendőrkapitány adta le egy ujságiró-barátjának, mint ragyogó és tanulságos művészettörténeti érdekességet. Megfogadtatta vele, hogy nem használja fel kicsinyes és ostoba riportközlésekre. Ez az eset a halhatatlanságnak, a memoárirodalomnak való pompás csemege—erősítette őszinte és finom elragadtatással ... Ugyanígy kommentálta a műbarátok körében és a Fészek Club kártyaasztalánál, a Folies Caprice egy lefüggönyözött páholyában és az Intim Színház kulisszái között ...

—Csak semmi nagyképűség, semmi indiszkréció, —könyörgött a táncosnőknek, a festőknek, az ujságíróknak és a rendőrtisztviselőknek— ...tisztán pszichopatologiai érdekesség szempontjából kell nézni a dolgot ... Majd ötven év múlva a Dömötör-monográfiádba felveheted, fiam ...

A riportujság fekete misékről, kártyabotrányokról, földalatti titkos orgiákról, utcai késelésekről, csecsemőrablásról közölt páratlanul érdekes és intim adatokat. Nevek csak kezdőbetűkkel jelezve. D. J. művész. A szobrász szerelme. A méltóságos úr. Diszkréten csak éppen a művészet és erkölcs egymáshoz való viszonyának jellemzésére. Tudományos alapon. Freud, Krafft-Ebing, Havelock Ellis, Iván Bloch kutatásainak felhasználásával, keresve a fájdalomokozás és az erotikum között való összefüggéseket.

Az eset tudományos és diszkrét kezelésének ellenére: Dömötör személye közbotrány és bűnvádi eljárás közepébe került. Az összes ujságok kénytelenek voltak foglalkozni vele. Az ügyészség vádat emelt, a művészek kizárták Dömötört az összes egyesületekből, a bárónő elhagyta férjét, a szobrász elvesztette összes állami megrendeléseit, a mágnásasszonyok elmaradtak a műteremből és az Akadémia tagjainak sorából, a szépművészeti miniszter indítványára kitörölték. A kritikusok megállapították, hogy Dömötör perverz hajlamú, iszákos, verekedő, gonosz ember, terhelt családból származott, fiatal korában díjbirkózó, lánctörő, gerelydobó és súlyemelő artista volt, a művészethez távolról sem konyít, kőfaragó korában elsajátított bizonyos olcsó és banális fogásokat, minden műve kópia, szemérmetlen plágium, antik torzókról összelopott motívumokkal, Canova-, Begas-, Thorwaldsen-, Delaplanche-utánzat, a szobrászatba átültetett Piloty-stilus lapos, nagyképű, üres és tartalmatlan, együgyű és unalmas reprodukciója ... Elföldelték, kiátkozták s hült helyét is megfüstölték, hogy elűzzék a nyomában netalántán hátramaradt rossz szellemeket. Ekkor láttuk, hogy mily zord hatalommal uralkodott a lelkekben a puritán erkölcs s minden jóravaló polgár megállapította, hogy némely Dömötör-féle bestiális ember bűnözése legalább arra jó, hogy felkeltse a felháborodás tisztító viharát s rámutasson arra, hogy a társadalom, a közvélemény, a fórum nyilvános orgánumai még mindig a tiszta erkölcs talapzatán állanak, habár egyes emberek el is tévednek az élet sötét és buja dzsungeljében.

—Nem baj—gondolta révedező lélekkel Dömötör.—Én tudom, hogy mi vagyok és mit tettem és nem érdekelnek az emberek tudományos és társadalomerkölcsi szempontjai. Annyi bizonyos, hogy megfogyatkoztak a jövedelmeim, de arra még telik, hogy szép délolaszországi márványokat vásárolhassak és kifaraghassam az Odysseát, amit két év óta mintázgatok.

Kissé szomorúan bolyongott ugyan a palotájában, amelyből hiányzott a felesége, a titokzatos szépségű, fáradt, ingerlékeny és végzetes kedélyű negyvenéves asszony, a maga váratlan és szenzációs szeszélyeivel, szerelmi ötleteivel, kutyáival, papagályaival, kis baziliskusával, szerecsen inasával, finom, elegáns vendégeivel, teaestélyeivel, migrainjével, könnyeivel és kacagásával, titokzatos eltünéseivel és váratlan megjelenéseivel. De Dömötör nem esett kétségbe és bölcs gyermekességgel megvigasztalta magát.

—Sohasem hittem el, hogy örökké tartson ez a boldogság. Tulajdonképpen nem is volt az nekem való élet. Ámbár szép volt, csak most látom, a mindenségit.

Körülnézett maga körül s csak most vette észre, hogy milyen fejedelmi interieurben él. A kandalló felett ott függött a felesége arcképe. Mint egy jelenés, némán, fejedelmi gőggel tekintett le rá, szegény, elhagyott rabszolgára ... A miliő, amely a képet körülvette, a ritka damaszkusi szőnyegek, a bronzveretes, intarziás bútorok, a dús selyemfüggönyök, régi mesterek képei, szobrok, vázák, porcellánok, a székek nehéz brokátja, az antik lámpák puha, érzéki fénye, a terem jó illata ... olyan nobilis és művészi szépséget vetített e finom és ragyogó asszonyalakra, hogy Dömötörnek megdobbant a szíve.

—Ez mind az enyém,—gondolta kissé nehéz és kusza impresszióval.—Bizonyára nagyon boldog ember vagyok—sóhajtotta észre sem vehető lélekzettel és majdnem elmosolyodott.

Megbiccentette a fejét, a kezével fáradtan és gyengéden legyintve, kilépett az ajtón.

A márványburkolatú hall közepén, középkori gót bronzok, templomi kegyszerek, kasulák, dalmatikák, infulák, pásztorbotok, kelyhek, zászlók, szentképek és tipológikus csodaszörnyek bizarr, vibráló színű múzeumában egy darabig tétován állott. Az inasa némán, kérdező szemekkel meredt rája, hogy melyik kabátot adja rá szokott éjjeli sétáira.

Dömötör legyintett egyet a kezével. Ma nem megy sehová. Feketét kért és hirtelen benyitott a műtermébe. Rengeteg terem volt ez, a régi dekoratív művészek szokása szerint valóságos egzotikus templom, a világ minden tájáról összehordott ritkaságokkal. A színek vad lakodalmat ültek a falakon. Minden rikító és égbekiáltóan hangos. Nagy festett japán szobrok, indus aranyozások, cifra keleti szőnyegek, primitiv egzotikumok és raffináltan megalkotott párisi műtárgyak. Minden helyi színhatás a végletekig felfokozva, mint Böcklin képein, a színek orgiájából egy idegfeszítő pokoli tónusba olvadva. Pálmák, nehézszagú virágok, kitömött állatok, fenevadak hosszúszőrű bundái, mint a Makart-korszak bécsi interieurjei. A szögletekben aranyrudakon sátrak, görög és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz heverődiványokkal és öblös karosszékekkel. Ebben a teremben minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen bárónőre emlékeztetett. Dömötör úgy ténfergett benne, mint egy múzeumban, de nem tagadta: örült, hogy ez a múzeum az övé.

Dömötör egy percig sem maradt a műteremben. Egy kicsiny benyilóba lépett, egy nehéz lombárdiai csipkékkel függönyözott, feminin ízléssel berendezett budoárba, ahol előkelő úri modelljei, finom és hajlékony hercegnők, bankárok és gyárosok sugárzóan buja feleségei öltöztek vagy vetkőztek a saját portréjukhoz.

Ezen is keresztülhatolt Dömötör és eszébe sem jutott, hogy az ország legszebb asszonya tegnap a komornája nélkül jött ide, hogy a ruháját magával a művésszel kapcsoltassa ki. Bement a hálószobájába és lerogyott egy hatalmas góth gyóntatószékbe, amelynek dagadóan kipárnázott öblében, a kandalló mellett, szinte elsülyedt. Ezt is az asszony rendezte be neki.

Mint egykor Wagner Richárd, Dömötör felesége is szerette a szőnyeget, a puhát, a hangfogót, a selymet, a suhogót és misztikusan csillogót, a szövetet, a színest és redőset, a bársonyt, a meleget és bizalmast és a hálószobája csupa csend volt és puhaság, narkotizáló és altató, még kép sem volt benne, csak beauvaisi tapisseria, roueni gobelin és indiai faliszőnyeg.

Dömötör leült és csendesen szivarozott. Előtte párolgott a mokka, a kandallóban pattogott az illatos, friss, gyantás fenyőág, a szivarjának édes, ópiumos illata elbágyasztotta és a művész úgy érezte, hogy érdemes élni.

A művész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha karjai között. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze kávét öntött magának. Merően nézte a kályha tüzét. Kissé köhögött.

—Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, Élet, hogy ötvenesztendős koromra ilyen szépen megvalósítottad az álmaimat—gondolta a félórai öntudatlan révedezés után.

És eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a dicsőséget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli zenitjét a karrierjének. Dömötör egyszerű és őszinte lelke beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, különös áldása a sorsnak, tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ő odáig jutott. Úgy is történhetett volna, hogy útközben megfogy az energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég öntudatos, sem elég vakmerő, sem elég megalkuvó, sem elég önfeláldozó nem volt ahhoz, hogy valamit önmagának köszönhessen. Nem tett egyebet, csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett, iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események útjába, valami gyengéd és hatalmas erő tartotta állandóan bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz vezette mindig, felfelé ... szegénységből, kurtakorcsmákból, hidegből, sötétből ki a fényességbe, a nobilis és elegáns asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, föl, föl egész az arisztokratikusan finom élet legfőbb büszkeségéig: a családjáig, amelyet királyi fényűzésben tart és mennyei tisztaságban szeret.

—Nagyszerű dolog ez—gondolta hálás, őszinte és meghatott lélekkel.—Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a jacht, az utazás, a gazdag és műveit emberek társasága, az a lehetőség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy könnyed elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi varázsa, ez a pénzen vásárolható művészet, kényelem, hatalom, függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéből.

Dömötör annyira becsületes, önzetlen logikájú, tisztaszivü és jóhiszemű ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna szemtől-szembe találni egy istent, akinek megköszönje, hogy megnyitotta előtte a legmagasabb rendü élet kapuját.

Ezen járt Dömötör esze a góth imaszékben és már-már elhatározta, hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt örvendeznek az élet kegyelmes és bőkezű volta felett. Felemelkedett, kettőt lépett, de aztán meghökkent és visszaesett a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.

Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi volt, az nem is volt természetes állapot.

—Paraszt vagyok én, hiába—mondta egész hangosan, a művészet öreg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem, hogy hozzávaló vagyok.

Dömötör lelke összehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny, barna, szomorú tekintetű ügyetlen kis teremtés. Egy tehetségtelen, de rajongó lelkű kis kollégája a múltból. Akivel együtt kezdtek lépegetni a művészet meredek hegygerincén. Az elfáradt és leült valahol a domboldalon, ő pedig elszakadt előle, mert a tüdeje birta.

—Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,—töprengett Dömötör és Nórára gondolt.

—Nóra—ismételgette magában először mosolygós reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül fájdalmas vágyakozással.—Hol lehet most Nóra? Mi lett belőle? Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és megöregedett idejekorán a gondoktól, a szegénységtől, a gyermekszüléstől, a családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos gyötrelmeitől.

—Nóra ...—ez a név most, mint egy buja és fantasztikus rögeszme inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet öltött. Maga előtt látta, szinte kézzel elérhető közelségben a kis fekete szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, szűzi szemérmetlenségével, gyönyörű testének engedékeny vonakodásával, öntudatlan élvezőképességének végeérhetetlen skálájával, isteni módon átlátszó személyességével, örökké kacér dacosságával neki az első komoly életörömöket nyújtotta. Sem azelőtt, sem azóta nem volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi gyötrelmes gyönyörűséggel, annyi félelmetes és megrázó szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával töltött évek szinte tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, előtte csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig csak örökös keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra karjaiban szakadt az öntudatára.

—Nóra!—szisszent fel fájdalmas mámorban a művész és elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.—Hol lehet most Nóra?

Dömötör homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly közel volt az agyához, hogy nem látott belőle semmit: most nem tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb gyönyörűsége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly mélyen eltemetkezett a művész egyéniségében, hogy megsemmisült. Nóra eltűnt, csak egy lázas, őrjöngő érzés maradt meg belőle, az első és utolsó szerelem örök impressziója.

Dömötör egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem talált, ami Nóra testi valóságát közelebb hozta volna érzékeihez. De minden pillanatban közelebb került ahhoz a nagyszerű elragadtatáshoz, amelyben évekig vergődött. Most összesűrítve, megsokszorozva, fölmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a gyönyörűséget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte, hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta kapott az emberektől, eltörpül, nevetségessé válik és megsemmisül Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.

—Hol lehet most Nóra?—ismételgette mániákus szenvedélyességgel és boldog elragadtatásából lassankint kinzó önvád és magával szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.

—És én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak otthagytam magam mögött, mint egy forrást, amelyből az élet vízét ittam ... amelyből erőt, ifjúságot, szépséget, ambiciót, művészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ... Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket, hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy rátapossanak és besározzák és felzavarják és tönkretegyék és pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.

Dömötör szeméből kicsordult a könny. Dömötör gyermekesen tiszta és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.

Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.