VII.

A Dömötör-villa, amelynek homlokzatáról a Sors bona, nihil aliud jelmondata hirdette a derűs és nyugodt életbölcseség szelid fatalizmusát, az emlékezetes botrány után hamarosan elnéptelenedett. Már nem álltak meg kapuja előtt az elegáns hölgyek autói, a libériás cselédség elszéledt, zongoraszó többé nem szűrődött ki a háromives ablakok tábláin. Csak a műterembe nyíló hatalmas üvegtornácon keresztül lehetett látni, hogy egy fehérköpenyes Titán kalapáccsal, vésővel és egyéb acélszerszámokkal ostromol márványkolosszusokat és kőbálványokat. De a munka magán hordozta a harag és a bánat sötét unalmát. A szobrász barátjai elszéledtek, a szomszédok összesúgtak, nevetgéltek, vagy a szent megbotránkozás álarcát vették föl, ha elhaladtak a ház előtt. Csak egy vékony, magas, kinos-elegánciáju, sáppadt férfi látogatta gyakran a magányosan verejtékező művészt: Balthazár György rendőrkapitány, az amatőr, a dilettáns műgyűjtő, a művészettörténet és a psichoanalyzis lelkes rajongója. A derék férfiú csakugyan nem mutatkozott az előítéletek és a társadalmi konvenciók rabszolgájának, ő nem vetette meg a művészt, sőt barátsággal tapadt hozzá a balsors mostoha napjaiban. Megfelezte vele a bánatot, —mint mondta,—ámbár korábban nem volt része vele a békesség édességeiben és a dicsőség mámorában. És megfelezte Dömötör erszényét is, ámbár nem szivesen, —mint állította—mert az anyagiak mindig veszedelemmel fenyegetik az ideális barátság tartósságát. Szerencsére Dömötörnek nem volt szokása az anyagiak iránt érdeklődni—egyszerű és rajongó lelke hálás volt azért, hogy akadt egy emberi lélek, aki nem szégyenli a vele való összeköttetést.

Balthazár az esti teázgatások alkalmával gyakran kérdezősködött a fekete misék, a földalatti orgiák és az ópiumbarlangok mibenlétéről; sajnos, eziránt Dömötör a legtávolabbi útbaigazítással sem szolgálhatott. Ellenben elpanaszolta neki, hogy egykori szerelmét, Nórát, a szobrászleányt sehol sem tudja feltalálni, s ebben segítségét kérte hűséges barátjának.

—Neve?

—Balogh Nóra.

—Kora?

—Negyven éves lehet, úgy körülbelül ...

—Mikor láttad utoljára?

—Látni nem láttam, csak hallottam, hogy férjhez ment, egy leánykája született ... A férjét ... hogy is hívják csak a férjét?

—Igen, ez a fontos.

—Valter ... Waldeck ... hopp, megvan, Waldeck Rudolf vadászőrnagy Ausztriában.

—Pompás ... készen vagyunk—lelkendezett Balthazár.—Egy katonai schematizmus.. és megvan az egész ...

—A férje meghalt ... ezt is hallottam,—nyögte ki lemondóan a szobrász.

—Annál jobb,—lelkendezett Balthazár—akkor a hadügyminisztériumban megnézzük a nyugdijasok listáját. Meghalt a férje ... pompás ... ez az Isten rendelése ...

És két hét múlva diadalmasan jelentette Balthazár:

—Özvegy Waldeck Rudolfné született Balogh Nóra úrhölgy tizenhétéves leányával együtt Bécsben él, iparművészeti iskolájuk van a Leopoldstrasse 17. szám alatt III. emelet 8. ajtó. A leányt Ágnesnek hívják s az idei freudenaui szépségversenyen első dijat nyert 4685 szótöbbséggel. Feketeszemű, magas, karcsú, feltűnő szép lábú kis őzike. Nyomasztó anyagi viszonyok között élnek, mert anya és leánya az egyszerű barna kenyér tiszta és természetes ízét többre becsülik a homályos úton szerzett ananász és őszibarack-bowlé buja zamatánál.

Dömötör hálát adott az Istennek és örvendező lélekkel csomagolt, hogy Bécsben fölkeresse, magáévá tegye és elhozza ide, a zuglói-uti palotába régi szerelmét és ifjúkorának boldogságát visszaállítsa öreg napjaira.

És útközben ekképen elmélkedett:

—Hiába, a természet, a származás és a családi nevelés, a vérmérséklet és a lélek csiszolatlan egyszerűsége ellen nem szabad erőszakot elkövetni. Itt van az én esetem. Szédületes lendülettel haladtam fölfelé a dicsőség és fényűzés, a vagyon és előkelőség kapaszkodóján. Bárónő feleség, libériás cselédség, arisztokrata baráti kör ... mint egy operai rendező csapongó képzelete ... minden ősi ösztönöm és hivatottságom ellenére erőszakosan kiforgatott egyszerű és paraszti egyéniségemből. Mi lett a vége? Gúny, szégyen, megaláztatás. Ha megmaradtam volna homályos és hűvös zárkózottságom, munkával és küzdelemmel megédesített szegénységem, bohémes szerelmeskedéseim és polgári örömeim apró hotelszobájában, vagy egy külvárosi atelier fehérre festett csupasz négy fala között ... nem jutottam volna sem a kétes és hiú pompa fellegvárába, sem a fullasztó és gyalázatos bukás örvényébe. Milyen gyönyörű lett volna kis vidéki templomok márványmadonnáit faragcsálni, gipszöntvények modelljeit gyártani, síremlékek terveit rajzolgatni, este jó pohár bor mellett pipázgatni, jókedvű és természetes cimborák közt muzsikálni és Nóra pompás derekát átölelve, szép csendesen pihenésre ballagni, nap-nap után valahol egy kis falu határában, közel Budapesthez, mindjárt az út szélén épített földszintes villában, ahol petroleumlámpa enyhe fénye mellett apa és anya, nagyocska leány, egy rövidnadrágos fiúgyerek—teringettét! hadd jöjjenek a gyerekek, mint az orgonasípok,—négy öt maszatos kis szobrászinas üldögél, az egyiket nagyapámról Andrásnak, a másodikat apámról Pálnak, a harmadikat magamról Jánosnak, s leányt édesanyámról Klementinának, a legkisebbet, gyönyörű, feketeszemű, izmos, fürge, pajkos csavargó kis libuskát pedig őróla: Nórának keresztelte volna a falu plébánosa ...

És a vasúti kocsi puha párnáján a boldogságtól elérzékenyedve, majdnem sírva fakadt Dömötör és oly izgatottan s oly sűrűn nyaldosta, kemény, kicserepesedett vastag ajakát, mint még soha életében ...

És két hét múlva Nóra és leánykája, Ágnes már átvették a Zuglói-úti villa háztartását. A szobrász nem tagadta, hogy ezt a boldogságot barátjának, Balthazár rendőrkapitánynak köszönheti, s hálája jeléül neki ajándékozta egyik legszebb alkotását, Lédának és négy gyermekének, Castornak, Polluxnak, Helénának és Klytaimnestrának bronzba öntött csoportozatát.

Ettől fogva újra hangos és derűs volt a művész házatája. Nem csoda. Nóra és leánya ragyogóan érdekes és vidám teremtések voltak. János az első pillanatban, ahogy Bécsben megpillantotta őket, majdnem felkiáltott annak a hasonlatosságnak a láttára, amelyet a fiatal Ágnes és a húsz esztendő előtt elvesztett Nóra arca, termete, hangja, járása és szempillantása mutatott.

—A természet csodálatos játéka ez—tűnődött a szobrász meghatottan.—Az Ég határtalan kegyelme, hogy öregségemre visszaadta nekem egészségben és fiatalságban elhagyott múzsámat. Megismételte, megkettőzte az életemet. Húsz esztendő nyomtalanul tűnt el a hátam mögött s most újra kezdődik minden szépség és boldogság, mintha a húsz esztendőt csak átálmodtam volna. Én is fiatal vagyok és újra kezdem az életemet.

És nyomban halálos szerelmet érzett Nóra leánya iránt.

—Ámde mi lesz Nórával?—kérdezte ijedten önmagától.—Nóra érett asszonyi pompájában, kissé bágyadt és kiélt szépségben állott előtte, mint egy fejedelmi tearózsa. Sokban emlékeztette őt Van Roosen bárónőre, csakhogy Nóra fekete hajú és sugárzóan életerős, dús, energikus, kacér és vidám. Csak Dömötör szemérmességén múlt, hogy nyomban nem folytatták ott, ahol—ezelőtt húsz esztendeje, Hellmer tanár atelierjében, a modellek és növendékek társaságában—abbanhagyták. A művész egyelőre nem élt régi jogaival. Egyrészt mert szerelmes volt a kis leányba, másrészt, mert házasságról, családról, gyermekekről és keresztelőről álmodozott, végül, mert becsületérzése, jámborsága és kötelessége azt sugallta, hogy Nórát kell a menyasszonyának tekintenie s rá kell biznia a továbbiakat.

Annyi bizonyos, hogy Nóra és leánya átvették a palotát, berendezkedtek és megosztoztak az uralkodáson. Külön lakosztályaikban meglepő izléssel, hozzáértéssel és otthonossággal elhelyezkedtek, nyomban barátokat, rajongókat, és ingyenélő tányérnyalókat gyűjtöttek maguk köré és egykettőre kialakult a két imádandó és érdekes hölgy udvara, amelynek majordomusa, kancellárja, mindenható kegyence és minisztere Balthazár lett, a rendőrkapitány. Az új társaságban alig volt egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a húszas évek virágzó ifjúságát képviselték. A férfiak a nyugalmazott tábornokok, versenyistállótulajdonosok, gazdag bankárok, lecsúszott arisztokraták, tőzsdeügynökök, adósságba merült előkelő államhivatalnokok köréből kerültek ki, a nőket a szinházak, dalcsarnokok, mulatók tájáról, az irodalom és művészet terméketlen hisztérikái közül, brilliánsoktól csillogó állástalan tanítónők s művésznövendékek pompás bundákba burkolt, szelíd és engedékeny nyájából terelte össze a fáradhatatlan és szolgálatrakész Balthazár.

—Annyi bizonyos, hogy a város legszebb hölgyei és leggálánsabb gavallérjai szerencséjüknek tarthatják, ha küszöbödet átléphetik—hizelgett édeskés finomsággal Dömötörnek.—A cinquecento szalonjainak képe elevenedik meg itt, a te művészettől és szépségtől átlengett palazzodban.

És példákat sorolt fel a renaissance történetéből. Sok hasonlóságot talált a Dömötör-villa társasága és a sienai Michelangelo elnöklete alatt álló művészkompánia között, amely a római pestis dulása után az örök város népét a maga zseniális bohóságaival az új élet élvezetére megtanította. Agostino Chigi bankár sógornőjével, a szép Madonna Porziával állította egy sorba Nórát, külsőleg pedig madame d'Etamnes-nál, I. Ferenc kedvesénél, sőt Diane de Poitiersnél is különbnek magasztalta őt, aki szépségén, okosságán, zsenialitásán kívül még erényességével és hűségével is felülmúlja halhatatlan elődeit. Meghatottan és ellágyultan kívánt szerencsét az új élet örömeihez és kijelentette, hogy ez Dömötör János életében van olyan nagyszerű epocha, mint a renaissance az olasz és francia kultúra történetében.

Mindamellett nagyon tévedne az, aki ebből azt következtetné, hogy a szobrász boldog volt ebben a renaissanceban. A helyzet egy cseppet sem hasonlított ahhoz a romantikus elképzeléshez, amelybe ő az új életet beállította. Nyoma sem volt abban sem a hajnalban kezdődő munka áhítatos buzgóságának, a verejtékező alkotás diadalmas fáradságának, az esti pipázgatások, a jólelkű és egyszerű cimborák közt való muzsikálgatások, kuglipartiek és erdei kirándulások, vasárnapi sörözések és ezüstös holdvilágnál végzett halászgatások idilli örömeinek. Az Angelus hangjait elnyomták a zongorán előadott modern négerdalok akkordjai, fülemile és pacsirta helyett kezdő operaénekesnők trillái csattogtak a park villanykörtékkel gyéren világított bokraiban, s kugliparti helyett nehéz bakkarajátszmákban kellett résztvenni a megrémült lelkű szobrásznak.

Néha ugyancsak megszeppent, ha átgondolta, hogy mire vezet ez az élet. De Nóra és Ágnes oly szép volt s a társaság minden tagja oly fennen magasztalta a két hölgy tökéletes erényeit és vonzó társadalmi tulajdonságait, hogy nem tudott beleszólni a fiatalság önfeledt, bájos könnyelműségeibe.

—Hadd tombolják ki magukat a sanyarú évek egyhangú és unalmas nélkülözései után—gondolta atyai belátással.—Majd megunják és rájönnek arra, hogy az igazi boldogság az élet csendes harmóniájában és az igénytelenség bölcsességében rejlik. Aztán majd elválik: vagy az anyja, vagy a leánya a feleségem lesz ... s ez föloldja a most még fülsiketítő disszonanciákat.

És ő maga lassan-lassan elvonult. A park végén egyszerű, de tágas üvegateliert állított föl magának s ott hajnaltól estélig gyúrta, formálta, simította megkezdett kolosszális kompozicióit. És esténkint, mikor a díszcserjék, rózsafák, délinövények, ritka piniák, egzotikus virágbokrok alól a hölgyek társaságának ezüstös kacagása, poharak csengése, a szalon-kapelle buja táncmuzsikája fölhangzott, szerelmes párok gyakran odalopództak a szobrász ablakához s a függönyök között lesték a lihegve, dohogva, izzadva küzködő művészt.

Dömötör haja, bajusza, szemöldöke fehér volt a gipsz, agyag és márványpor szállongó felhőiben, hatalmas törzse görnyedezett a kőtömbök, agyagmasszák emelgetésében, felgyűrt karján kirajzolódtak az erek, ahogy az anyag ellenállásával viaskodott. Sírt a márvány a fürész fogai alatt, nyögött az agyag a herkulesi marok szorításában, szikrázott a szilánk a véső, a kalapács, a reszelő súlyos érintésére, egy nagyszerű, haragos, zord szimfónia zenéje kisérte a művészi erőfeszítés isteni tornáját.

A szerelmesek nevettek és féltek és elfutottak, mert szégyelték volna magukat, ha a verejtékező Cikiops észreveszi kiváncsiságukat.

Egy ilyen éjszaka után reggel nyolc órakor megjelent a házban egy ügyvéd, két tanúval, egy rendőraltiszttel és három, egyenként százezer koronáról kiállított váltót mutatott be Dömötörnek, amelyre a művész neve szemmelláthatólag hamisítva volt.

Nóra volt a hamisító.

Dömötör eladta készen álló szobrait, bronzait, érmeit, reliefjeit, gipszmodelljeit és kötelezte magát, hogy öt esztendőn keresztül minden művét átadja a hitelező bankároknak. És nem is haragudott.

—Legalább lesz, ami munkára ösztökéljen.

Nóra azonban sírt és vonaglott a lelkiismeretfurdalás és megbánás tisztító tüzében.

—Ezután más életet élünk—fogadkozott anélkül, hogy Dömötör ezt megkövetelte volna.—Mindenekelőtt férjhez adjuk a leányomat.

És bemutatta jövendőbeli vejét gróf Enrico Pagginit, olasz lovastisztet szolgálaton kivüli viszonyban, egy huszonnégy éves, egérszemű, piros ajkú karcsú gavallért, a ház gyakori vendégét, aki nem tud Ágnes nélkül élni, de hogy vele élhessen és elvihesse haza Sienába, ősi kastélyuk, olajfaerdeik és szőlőlugasaik földi paradicsomába, kétszázezer korona hozományra van mulhatatlanul szüksége.

Dömötör boldog volt, hogy a legdrámaibb problema: Nórával szemben való kötelességei és Ágnes iránt kilobbant szerelme ilyen pompás önkéntelenséggel megoldódott.

—Nem is volt tiszta és erkölcsös gondolat—állapította meg magában bűnbánóan, hogy vágyaimmal —habár titokban is—e gyenge és ártatlan leányka után törekedtem. Az Isten újja ez—mondogatta megbékélten és rezignációval.

És házára kétszázezer koronányi jelzálogkölcsönt vett fel, hozományul a szerelmeseknek.

—Menjetek békével Sienába és legyetek boldogok.

A mihez extázistól reszkető hangon kivánt szerencsét Balthazár is, a ház szolgálatkész és önfeláldozó barátja.