← Table of contents
A mester

XIV.

Reading edition

János testvér cellájában még éjfélkor is égett a petroleumlámpa. A szobrász, a képrestaurátor és Lőrinc barát pörkölt mandulát eszegettek és sűrűn hajtogatták a villányi vörössel töltött kancsókat, a gondosan lefüggönyözött ablakok mögött.

—Hiába, pénz nélkül e siralomvölgyében semmit sem lehet eligazítani—jegyezte meg szelíd dicsekvéssel a barát.

—Nekem már nincs szükségem ilyesmire—sóhajtott a képrestaurátor.—Ha megvan a borocskám, jó pipadohányom, burnótom, meleg csizmám, fűtött cellám, még a velencei patriárkával sem cserélek. Örülök a freskóknak és temperáknak, a nagy vásznaknak és miniatür elefántcsontoknak, s amint javítgatom, tisztogatom azokat, sokkal inkább az enyémek, mint a tulajdonosáé. Az enyém a gyönyörüség, másé a gond; az enyém a siker, másé a verejték. Nekem nem kell a pénz; engem a jó Isten etet, mint a nászutasok a Márk-téri galambokat. Én vagyok a leggazdagabb ember a világon, mert jószágaimnak Assisi szent Ferenc a tiszttartója.

A restaurátor arca furcsán vonaglott, mintha önmagát mosolyogta volna ki gúnyos jókedvében. A szobrász csendesen szívta pipáját és hálásan pillantgatott a kolduló barátra.

Amióta a háromezer koronás adóslevelet Lőrinc barát darabokra tépte, azzal együtt elszakadt az utolsó kapcsolat is, mely Jánost e cifra, szövevényes és hazugságokkal teljes világhoz láncolta. Azóta mindig jókedvü volt és bizakodó. Sokat bolyongott az erdőben és tenyerével emelte szájához a források vizét. Nézte, hogy kél fel a nap s hogy húznak a darvak a mocsarak felett. Övig merült a vízben, mint a pákászok, rákot és apró halakat fogván a patakokban. Naphosszat figyelte, hogy köti kévébe a paraszt a gabonát, hogy dobálja a szekérre, hogy csépeli ki a lelkét, hogy rakja zsákokba és hogy viszi ökörvonta, nyikorgós szekéren a malomba. A kovácsnál megpróbálta régi mesterségét. Mindenkit bámulatba ejtett, amint ölébe kapta a mázsás üllőt és meghordozta azt a mühely körül. Megpatkolta a zárda lovait s úgy csurgott homlokáról a verejték, oly harsányan nevetett és oly vidám mozdulatokkal dolgozott, mint a mámoros Hephaistos. Szakálla, bajusza megnőtt és sörényes haja lobogott a szélben. Műtermét majdnem elhanyagolta. Lelke a kovácsműhelyen keresztül, suhanc ifjúságán túl, csecsemőkorába fiatalodott vissza, amely szénakazal tetején, szérűskertben, tehénistállóban gyűjtötte az első benyomásokat. Apjának, Pálnak, nagyapjának, Andrásnak és azokon túl többi ősének temperamentuma újramegduzzadt a véredényeiben s lassanként átitatta és egészen fölszívta a férfikor hangulatait. Kilökte a szervezetéből és ezzel együtt öntudatából is a bécsi, párisi, pesti életben rátapadt idegen és ellenszenves festőanyagot. Két-három hónap alatt visszafejlődött egyszerü, higgadt, közönyös, optimista paraszttá. Nap- és földimádó lett és érezte a háziállatok sorsával való közösséget.

—Sohasem lázadoztam a sorsom ellen. Boldoggá tettek a Hellmer-iskola ösztöndijai és a párisi Grand Prix örömére két napig ittam a Montmartre csapszékeiben. Van Roosen bárónő karjaiban sírtam a gyönyörűségtől és majd kiugrottam bőrömből, amikor a zuglói-úti villát fölépítettem. A mindenségit neki, micsoda fából faragott ember vagyok én, hogy csak örvendezni tudok és semmin sem tudok elkeseredni? Balthazár barátom, Nóra, Vékony Andrásné, ha most itt teremne valamelyikük, bizony Isten megköszönném nekik, hogy idesegítettek a vizenyős gyüdi rétekre, a klastrom csendjébe és a szerzetesek izletes asztalához.

—Ez azért van Domine spectabilis, mert rendben van az emésztése—irigykedett fráter Lőrinc.—Csak volna az én helyemben. Nekem olyan szúrások járják át a derekamat, hogy egy ökör is elbőgné magát. A lábam ujjait kikezdte a köszvény és keresztcsontomban, olyan szaggatások vannak, mintha kutyák marcangolnák.

Lőrinc atya szaporán hörpentgetett a borából, sűrün hunyorgatott vörös szemhéjjaival és mélabúsan sóhajtozott:

—Hja, hja, Domini spectabiles, könnyű önöknek az élet. De én teherhordó szamara, igavonó barma vagyok a rendnek, céltáblája a falusi élceknek, papgazdasszonyok gorombaságainak, cselédek szemtelenségének, urak leereszkedésének, szolgák dölyfének, ingyenélők irigykedésének. Meguntam ám az életemet, Domini spectabiles.

—Nono—biztatta csendesen a szobrász és bort öntött a terciárius kupájába.

—Bizony, bizony—fohászkodott amaz.—Én tizenkét éves korom óta eszem Szent Ferenc kenyerét. Harangozó, ministráns gyerek, szamárhajcsár, csizma-tisztító, szeméttakarító szerepében kezdtem s csaknem harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Isten idáig vigye föl a sorsomat, ahol mostan állok, Domini spectabiles. Anyát, apát, gyermeket, testvért nem ismertem, csak a másét, pedig család nélkül nem ér az élet semmit.

—No, no—dörmögött a szobrász.

—Tudja Isten, unom már ezt a klastromot.

—Csendes, kényelmes, nyugodt élet pedig—vélekedett amaz.

—Akárcsak a temetőben.

—Biztos menedék.

—Mint a sirhalom.

—Gondtalan kenyér.

—Mint az áristomban.

—No, no.

Mind a hárman sóhajtottak. Ittak. A barát szemei megtellettek könnyel.

—Vallani akarok, Domini spectabiles.

—Mi baj van, Lőrinc?

—A négyezer koronáról.

—Magának gyűjtötte, úgy-e?—találta ki hirtelen a képjavító.

A vörös terciárius intett a fejével.

—Meg akartam házasodni—nyögte ki keservesen. —Nem élet ez a barátélet. Én nem vagyok tudós pap, művész-orgonista, prédikátor, hittérítő. Ego non sum vocatus. Én családot, feleséget, gyereket szeretnék. Lám, Jézus Krisztus Urunknak is volt családja. Ácsok voltak. Mária font a sarokban, József a szálfákat fürészelte, a kis Jézus ott játszott a fürészporban. Erre vágyik az én lelkem, uraim.

Kis időre elhallgattak. Csendben ropogtatták a pörkölt mandulát, amely oly hatalmasan kivántatja az italt.

Fráter Félix egyszerre fölugrott, odábbrúgott egy készülő szobrot és öklével az asztalra ütött.

—Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról!—kiáltotta hadonászva.—Az én szemeim előtt mindig egy tucat szunyog röpdös s ne adj Isten, hogy hajnal előtt le tudnám hunyni a szememet. Nem igaz az, amit előbb beszéltem. Nemcsak a velencei pátriárkával, de egy utcasarki gesztenyeárussal is cserélnék, ha csak egy jó órám volna naponként és egyetlenegyszer el tudnék aludni, mint a barmok, naplemente után. Ha fekszem, futni szeretnék, ha dolgozom, aludni jön kedvem, ha Raguzában vagyok, Gyűdre vágyakozom, itt majd megbolondulok a tenger után való epekedésben, ha asszonyt ölelek, utána majd megfojt a csömör, ha templomban ülök, korcsmába kivánkozom, korcsmában felbőszít a részegek fecsegése, évek óta mindig azzal fekszem, hogy éjjel elvágja valaki a torkomat. Munkaközben félek, hogy leszakad alattam az állvány, ha lenézek s mélybe, fölkavarodik a gyomrom, ha hanyattfekve javítom a menyezet freskóit, úgy érzem, hogy rámszakad a kupola. Néha megesküdnék rá, hogy tele van vízzel a gyomrom, vérrel a tüdőm, röpködő, verekedő szunyoggal az agyam, piócával a torkom, szeretném látni azt az embert, aki kibirja így három hónapnál tovább! Biztos, hogy egyszer elvágom a nyakamat.

—Nincs rendben az emésztése, uram—vélekedett a barát.—Igyék minden reggel ezerjófű teát, evés előtt kortyogtatva, közben egy rózsafüzér tizedet mondva el félhangosan.

—Fráter Félix közönséges nyavalyás, neuraszténiás ember, hangyák mászkálnak az agyában, ha valaki családi örömökről suttog a fülébe—gondolta magában sajnálkozással a szobrász.

—No, no,—csendesítette az izgatott képírót—mindnyájunknak megvan a maga nyavalyája.

Fráter Félix lecsendesedett, de gúnyosan és megvetőleg nevetett.

—Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról?

És fenhéjázó arccal nézett körül, mintha szeretné látni azt az elbizakodott fickót, aki versenyre mer vele kiállani rejtett bánatokban és titkos gyötrelmek terén.

Aztán újra ittak, frissen megtömték pipájukat és lábukat rázogatták zavarukban. Lőrinc végül nekibátorodott:

—Szeretnék egy vityillót valahol Mohácson, a Duna partján, az udvaron öreg terebélyes diófát, amelyről ősszel gyerek veri le hosszú póznával a gyümölcsöt. Legyen ott egy erős, egészséges, gömbölyű vállu aszszony, térdig feltűrve a szoknyája, ahogy a malacoknak korpás moslékot visz csöpögő dézsában. Mellette tipegjen egy vöröshaju kölyök, gömbölyű és ólábu, mint az apja, nagyobbacska leány, teringettét, hadd jöjjenek a gyerekek, mint az orgonasípok, az egyiket hívják nagyapámról Péternek, a másikat apámról ...

— ... Pálnak, a harmadikat anyámról Klementinának, a negyediket az asszonyról Nórának—folytatta önfeledten a szobrász és mámoros szemeivel a pipa füstjén keresztül látta a dunaparti fehér ateliert, a tyukokat, ahogy a szemétben kapirgálnak és az Odyssea nimfáit, Kalipszot, Kirkét, Pénelopét, ahogy kigömbölyödnek és kilépnek a nagy hasáb márványtömegekből. A barát nagyot nézett és megrázta a fejét.

—Nem, a kislányt Zsuzsinak hívnák majd az édesanyja után. Mert Zsuzsannának hívják az özvegy asszonyt, két gyermekkel. Az ura korcsmáros volt az istenadta. Én is korcsmát nyitottam volna, ha ...

—Ha oda nem adta volna a négyezer koronát a végrehajtónak.

Mind a hárman elhallgattak. A szobrász azt gondolta, hogy lám milyen egyformák a parasztok. Mind házat akar malacokkal és feleséget gyerekhaddal. Fráter Félix egy raguzai ostéria pincérlányára gondolt, aki olyan szép volt, mint Leonardo da Vinci édesanyja, Katarina. Minden paraszt összetalálkozik a vágyak délibábos országútján. Különbség csak annyi, hogy az egyik innen van, a másik már túlesett a kiábránduláson. A vörös barát arcán végigpergett az elérzékenyedés és alkoholmámor könnye.

—Most kezdhetem elölről Domine spectabilis. A gyerekek kedvéért.

És késő éjszakáig beszélgettek a gyermekekről, akik sohasem fognak megszületni.

*

Másnap Fráter Félix, a képrestaurátor nem jelent meg a refektóriumban. Hiába várták ebédre, vacsorára, éjjeli nyugovóra.

Harmadnap Lőrinc megtalálta azt a fuvarost, aki a festőt Eszékre vitte a vasuti állomásra.

—Elinalt a piktor,—hiresztelte a barát—mintha rájött volna a bolondóra, úgy hajkurászott a faluban valakit, aki elszállítsa a hazája felé. Útközben azt mondta a fuvarosnak, hogy siet haza Raguzába, mert vasárnap lesz az esküvője. Valószínűleg megbolondult szegény a festék, tojássárga, terpentin, firneisz, kőpor és petroleum szagától.

Bonaventura atya föltette magában, hogy imáiban meg fog emlékezni meghibbant agyu testvéréről. Páter Anzelmus ebéd alatt a refektóriumban kemény beszédet mondott a Sátán hatalmáról, amely néha kiragad egyet-egyet az Úr jámbor nyájából és vad rengetegekbe, ingoványos mocsarakra űzi.

Fráter Lőrinc, miután behozta a falu ajándékait, a tojást, csirkét és malacokat, este besompolygott a szobrász cellájába.

—Ne higyje ám Domine spectalbilis, hogy megbolondult volna a piktor, öregségünkre meleg fészket építeni, asszonnyal, gyerekkel, unokával játszadozni s ha már nem élhetünk örökké, az ő kezüket fogva várni a halál barátságos közeledését ... nem bolondság az, Domine spectabilis.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings