IV.

—Neve?

—Dömötör János.

—Kora?

—Negyvenhét.

—Vallása?

—Római katholikus.

—Lakása?

—Budapest, Zuglói-út 2.

—Ágyrajáró?

—Nem kérem, saját lakásom van.

—Foglalkozása?

—Szobrász.

—Sírkőfaragó?

—Igen, az is, könyörgöm.

—Gazdája van?

—Magamnak dolgozom.

—Irja csak: munkanélküli!—diktálta az ellenőr, a rendőri őrszoba vezetője, széleshomloku, vörösorru, dohányos bajuszú, recsegőhangu Cerberusa az igazságszolgáltatásnak, a köztemető környékén.—Munkanélküli csavargó kőfaragólegény, állítólag Dömötör János —szótagolta hivatalos haraggal a jegyzőkönyvvezető napidijas—(majd meglátjuk, igazat mond-e a jó madár) ma éjjel 10 óra 30 perckor orvul megtámadta Vékony György betonmunkás feleségét, aki három éves Sári leányával gyanútlanul (írja: gyanutlanul) ballagott hazafelé.

—Igy volt az, asszonyság?—fordult a sarokban szepegő anyához az ellenőr.

—Igy volt, instálom—könnyezett a csinos arcu, halavány szőke menyecske és védőleg vonta magához a gyermekét.

—A támadás gyermekrablási szándékból történt, amit az is bizonyít, hogy a később helyszínen megjelenő törvényes apát, Vékony György betonmunkást (lakik Héthársi-út 4.) ökölcsapással hátulról orvul leütötte, úgy, hogy annak a mellékelt orvosi látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló felkarcsonttörést és zúzódást okozott. Igy volt ez, Vékony?

—Igy volt, instállom—sziszegte a megsérült munkás és Dömötör felé köpött tehetetlen indulatában.

—No, ez rendben van—mondta az ellenőr a fölháborodás, a harag, a fenyegetés és a hatalmaskodás húsz év óta begyakorlott hangsúlyozásával.—Magánvád folytán megtesszük ellene a följelentést éjjeli csendháborítás, személyes szabadság megsértése, utcai botrány okozása, gyermekrablás kísérlete, súlyos testi sértés és szemérem elleni vétség elkövetése miatt.

A szobrász az utolsó szavak hallatára riadtan fölütötte a fejét. Érezte, hogy a sor elején felsorolt vétkekben —ha úgy vesszük, valamennyire, legalább a látszat szerint—hibás. De az egésznek mi köze a szeméremhez? Ez ellen protestálni próbált.

—Hallgasson, vén csirkefogó—üvöltött rá a rendőrellenőr,—azt hiszi, nem tudjuk, hogy útközben erkölcstelen ajánlatokat tett az asszonyságnak? Ugy-e Vékonyné?

—Igenis, instállom,—könnyezett a menyecske és szép, nagy kék szemét fájdalmasan az urára emelte —pedig semmivel sem szolgáltattam rája okot.

—Elég!—ordította a rendőr és legényeivel egy kétlépés széles és háromlépés hosszú cellába vitette a művészt.—Majd holnap reggel átkísérik a főkapitányságra! —kiáltotta utána fenyegető hangon.

Itt aztán magára maradt a szobrász, Dömötör János őméltósága, a Grand prix és a nagy állami aranyérem tulajdonosa, akit a Tudományos Akadémia néhány nap múlva tagjai sorába választ a kultuszminiszter javaslatára. Köszönhette ezt annak, hogy puha inge és borzas olasz kalapja, nagy, szélestalpu cipője és szürke felleghajtója hasonlatossá tette őt a környéken lézengő kőfaragólegényekhez. Köszönhette annak, hogy hirtelen megrökönyödésében elfelejtett hivatkozni jó barátaira, a belügyminiszterre és a főkapitányra; hogy nem kiabált hangosabban, dühösebben, élesebben, mint a rendőrellenőr s merthogy tiszta, gyermekes, megilletődött szívében megállott a vér, arra gondolva, hogy milyen botrányt csinált az ostoba fejével, hogy nyomorékká tett egy kétkezéből élő munkásembert és rossz hírbe hozott egy ártatlan kékszemű menyecskét ... Mire eszébe jutott, hogy talán védekezni is lehetne, már késő volt, ott állt a szoba sarkában egy gyuladt szemű zsebmetsző és egy rongyos szoknyáju, rosszszagu utcai leány társaságában, akik torkuk szakadtából röhögtek rajta és komisz öreg szoknyavadásznak csúfolták jókedvükben.

Néhány percig szótlanul állt ott és az undorodás testi rosszullétében azt sem tudta, mitévő legyen. De aztán eszébe jutott felesége, van Roosen bárónő és kimondhatatlan fájdalom szúrta át a szívét. Mit gondol majd róla az az asszony?

—Eh, ez így nem mehet tovább—gerjedt föl lelkében a méltatlankodás és elhatározta, hogy nem tölti itt az éjszakát. Kimegy a rendőrellenőrhöz és igazolja magát. Jöjjön, aminek jönni kell, de legalább otthon várja meg, míg az igazságszolgáltatás szörnyű gépezete megindul s végighengereli az ő keserű és szerencsétlen lelkét.

—Dömötör János, szobrászművész vagyok, most választanak be az Akadémiába, engedjenek szabadon. Majd holnap jelentkezem a főkapitány úrnál—harsogta oroszláni hangján türelmetlenül, méltatlankodva és elkeseredetten.—Engedjenek haza, a mindenségit ...

És súlyos öklét rátette a kilincsre, amely zárva volt, de ilyen gigantikus nyomásnak nem tudott ellenállni. Az ajtó kifordult a sarkából és bezuhant az őrszobába. A pihenő rendőrök fölugráltak, fegyverük, után kapkodtak, fölcsavarták a villamoskörtét, össze-vissza futkostak a szobában, sípjukba esztelenül belefújtak, káromkodtak és az asztal alatt fölállított szódavizes üvegeket nagy csörömpöléssel fölrúgták.

—Hej, szökni akar a gazember! Segítség! Gyilkos! —sikongatott a rongyos szoknyáju, sárgahaju némber a sarokból.—Fogják meg a szökevényt!—kurjantott lelkesen a zsebmetsző és felhasználva a zavart, kereket oldott és megugrott az őrszobából.

A rendőrök ezalatt rávetették magukat Dömötörre, puskatussal agyba-főbe verték, leteperték és összekötözték. Mikor ott feküdt a padozaton, néhányat még rúgtak rajta, aztán otthagyták megkötözve, ütlegektől elborítva ...

Igy gyötrődött János másnap reggel nyolc óráig ... Eleinte apró sárga szemeiből súlyos könycseppek gördültek alá; szíve kimondhatatlanul fájt szégyenében és elkeseredésében; az ütlegeket föl sem vette, de a sors otromba igazságtalansága halálosan megsebezte a lelkét. Később azonban csendesen elmélkedni kezdett.

—Ez már sokkal több, mint amit együgyű jóhiszeműségemmel, gyáva megrökönyödésemmel és meggondolatlan hevességemmel kiérdemeltem. Tehát vége is van a kellemetlenségeknek. Holnap jön a kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a sikerületlen kalandon.

Amikor később megint sajogni kezdett a szíve táján és felágaskodott az önérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári tisztességérzete, amikor eszébejutott széles, puha, ruganyos és tiszta ágya, amely után minden csontja sóvárogni kezdett, újra megvigasztalta magát.

—Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem történhetett volna rosszabbul is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak, vagy hogy hívják, revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint egy kutyát? Az ember soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy igaza van a feleségemnek: mindenki csak a maga rangjához való helyen, környezetben, időben mutatkozzék. Tulajdonképen mit is keresek én a kőfaragók kocsmájában, vagy ha már nem tudok leszokni róla, miért nem járok éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza van a feleségemnek!

És már csak önmagára tudott haragudni, ámbár később eszébe jutott, hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez éppen olyan elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot feje fölött lecsapott volna a mennykő ... Vajjon mit tanácsolnának ezek az urak: ily esetben mi a kötelességük a művészeknek?

Amire kivirradt a reggel, Dömötör szelid rezignációval adta magát át a sorsnak és némán, bűnbánóan és megtisztult lélekkel ült a tolonckocsira, amelyen a főkapitányságra szállították.

Alig vette észre, hogy ott áll két rendőr között az ügyeletes kapitány előtt.