XV.

Ettől kezdve mindenben rosszra fordult Dömötör körül az élet. Hiába volt ő maga elégedett és jókedvű, hiába fogta meg újból a mintázófa, véső és kalapács nyelét, hiába faragta a zárda számára a leggyönyörűbb Madonnákat, napról-napra sötétebb lett a páterek hangulata. Az ujságok komoly veszedelmeket jósoltak. A királyok és országló hatalmasságok, miniszterek és követek között megbomlott a barátság. A nemzetek egymás ellen fenekedtek. Az Isten békéje, amely a jólét, nyugalom, kényelem és nyájas egyetértés áldásaihoz szoktatta az embereket, több évtizedes jámbor uralkodás után meginogni látszott. Eleinte merényletekről szóltak a hirek. Aztán keményhangu levélváltásokat jelentettek: császárok és miniszterek haragos fenyegetéseit. Végül behivták a rezervistákat. A népek megmozdultak, mint megháborodott sündisznók és felborzolták szuronyos hátukat. A püspök ráirt a szerzetesekre, hogy a templomban dicsőitsék a háborut és buzdítsák a híveket: ragadjanak fegyvert a haza védelmére. A parasztok káromkodtak, szidták az ellenséget, fiaikat szekéren vitték a városba, nagyokat ittak, éltették a királyt és megverték az asszonyt, aki siratta a magzatát. Később hire jött az első puskalövésnek. A Duna és a Dráva partján kezdődött el a háboru.

Páter Bonaventura még többet imádkozott, mint azelőtt.

A vikárius dörgő hangon hirdette a szószékről, hogy mindez azért van, mert az emberiség elfordult isteni Atyjától és a fényűző, tobzódó, bujálkodó, felfuvalkodott és lázadozó Sátán szolgálatába állott. Öldöklést, pusztulást, dögvészt és földrengést jósolt és még az eddigieknél is keményebb penitenciát rótt a vezeklőkre. Ám a fiatalokat ő is harcba küldte, hivatkozván az Assisi példájára, aki ifjú korában maga is kardot rántott és vitézül harcolt hazája védelmében.

Lőrinc testvér azt ajánlotta, hogy töltsék meg a magtárakat, az éléskamrát, a pincét és a padlásokat.

—Háborúra éhség és nyomorúság következik és nem árt ha aranypénzt gyüjtünk a szegények kincstárában.

Dömötör János szomoruan állapította meg, hogy semmisem sikerül az embernek ezen a nyomorult világon. Milyen szép lett volna időtlen-időkig csendben, békességben farigcsálni körtefa Madonnáit—s lám most összezavarodott, sarkából kifordult, tótágast áll, dühöng és tajtékzik körülötte minden és egész nap síró-rívó asszonyokat, hencegő rekrutákat, részeg huszárokat, káromkodó sebesülteket és jajveszékelő menekülteket kell hallgatnia.

A háború nagy ujjongással, síppal, dobbal, zeneszóval kezdődött, de csakhammar belefúlt az ijedtség és eszeveszett rémület túlzásaiba. A sebesültek elmondták, hogy az ellenség tizszeres nagy túlerővel támad; temérdek ágyuja okádja a halált és égő, kénköves tűzeső irtja a hadsorokat. A vad rác hordák semmiféle emberi és isteni törvényt nem respektálnak. A foglyoknak lenyúzzák a bőrét, tűzzel-vassal sütögetik, megcsonkítva fára akasztják, darabokra vagdalják, vagy elevenen eltemetik őket. Hiába irtak az ujságok győzelmektől mámoros büszke cikkeket, a menekültek vesztes; csatákról, vérbefojtott támadásokról, emberevő fenevadakról és felperzselt falvakról beszéltek. A népeket, akiket nem győznek felkoncolni, rabszíjra füzik, teherhordó baromnak használják, messze zord hegyek, járhatatlan rengetegek belsejébe hurcolják.

Az egész falu reszketett, álmatlan éjszakákon körmeneteket jártak a fiaikat sirató anyák, az özvegyen maradt menyecskék és apátlan, csavargókká vált gyenge gyermekek. A kolostorban kórházat állítottak fel, a barátok kötözték, kenték, mosogatták a megcsonkult katonákat; a gvárdiánnak az ezredorvos parancsolt, Lőrincnek a manipuláns őrmester és Dömötör János a szamarak hajcsárává lett, serényen szállítván a vizet az égő ínyű, beteg katonáknak.

János szívéből még ez sem tudta kiűzni az egykedvűséget és nyájasságot. Szokása szerint csak az első pillanatban érzett némi bosszankodást; hamarosan rájött, hogy egyre megy, mi történik az ember körül, egyedül az lévén fontos, hogy mindenben megtaláljuk lelkünk igénytelen szórakozását.

—Lám, rosszabbul is történhetett volna. Például jöhetett volna a háború egy évtizeddel előbb. Bevonultam volna, éheztem, fáztam, dideregtem, verejtékeztem volna a halál szolgálatában. Srapnel roncsolja szét jobb karomat és soha többé nem nyúlhatok agyagmodelljeimhez és mintázó-szerszámaimhoz.

Erre a gondolatra összerázkódott. Mert szerette ugyan a hazáját s gyülölte az ellenségét, de nem tartotta szükségesnek, hogy önmaga előtt eltagadja félelmét a testi fájdalmaktól, az elnyomorodástól, a tehetetlenségtől és a haláltól. Utálta a vért és a szenvedést, mert nagyon egészséges volt a szíve, husa, idegrendszere. Semmi szépet nem talált a szenvedésben, mert bőségesen és egyszerűen tudta élvezni az örömöket. Sajnálta volna itthagyni a pipáját, boroskancsóját és Lőrinc testvér pompás mártásait. Őszintén megvallotta: nagyon kiváncsi arra, hogyan végződik ez a háború. Arra is kiváncsi volt—és nem titkolta—milyen lesz a termés jövő esztendőre. Egy éppen most megkezdett domborművét is nagyon szeretné befejezni. Az újságot is jobban megszokta, mint valaha. Néhány könyv is eszébe jutott, amelyeket feltétlenül ki kellene még olvasnia. Sőt—de már erre maga is megdöbbent—kezdte belátni, hogy igaza van Lőrinc fráter egyszerű eszejárásának. Nem kell éppen holtig ittmaradni a zárdában s ha egyszer éppen kedve kerekedik, szépen elbúcsuzik a gvárdiántól, kényelmesen leutazik Olaszországba és ujból alaposan megnézi Donatello Dávidját, János apostol felségesen jámbor képmását, Michelangelo Mózesét és Ghiberti firenzei lovasszobrát. A háborút tehát szépen kivárja itt az Istentől védett vastag, hűvös falak között. Aztán majd újra belenéz a meleg, aranyos, illatos Élet szivárványos szemébe.

És esténkint az ő gladiátori teste izomzatán, oroszláni idegrendszerének acélos szövedékén keresztül a nyugalom és derű, jólét és boldog reménykedés, édes biztonság érzése zsibbadt s úgy hajtotta le fejét báránybőr bundájára, mint a gyermek az ő édesanyja ölébe.

*

Történt azonban egy szép napon, hogy halkan gördülő, nehéz fekete hintó állott meg a zárda kapujában s egy lefátyolozott, előkelő hölgy kért bebocsáttatást. Van Roosen bárónő volt, a szobrász felesége.

Dömötör János egész testében pokoli félelmeket érzett. Asszony-ember nem tehette lábát a kolostorba, tehát János a templom előtt, lombjukat hullató öreg hársfák alatt beszélgetett a feleségével. Van Roosen Herta megfogta a kezét és a szobrászt maga mellé ültette egy kőpadra, melyet simára és fényesre koptattak a zarándokok.

—János, a Boldogságos Szűzre esküszöm, nem tudok élni a te szerelmed nélkül. Elég volt a dacos, önkínzó és kegyetlen árvaságból nekem is és úgy hiszem, te neked is, János. Tudd meg, hogy jobban, szebben, tisztábban szeretlek, mint valaha. Elfelejtettem mindent, amit vétkeztél ellenem és csak arra emlékszem, hogy milyen tökéletes és elragadó boldogságot adtál. Ime, letérdelek előtted és imádkozom hozzád. Te voltál az első, akit szerettem, aki megtanított a szerelem édességére és te vagy az utolsó férfi, akit kívánok, akiért szenvedni és meghalni is tudnék. Irtózom attól a gondolattól, hogy más férfi érintse a testemet, de a te szerelmedben elmerülni: ez ma is egyetlen illuziója életemnek. Azt nem mondom, hogy csak a tied voltam, János. Te a második férjem vagy s az embernek kötelességei is vannak. De arra esküszöm, hogy úgy, mint a tied, senkié sem voltam. Ebben te voltál az első és az utolsó. Ez az, amiért te nekem testileg is egyetlen vagy az életemben. Boldog vagyok, hogy ezt neked tartogathattam. Az egész lelkem a tiéd, s amikor te mindent elvettél tőlem, én mégis a tiéd maradtam egészen. Te nem vagy az enyém, azt tudom. Arról volt szó, hogy válassz és te nem engem választottál. Én senkié sem vagyok, csak a tied. Én is választottam és téged választottalak. Te rendelkezhetsz velem, mint a tulajdonoddal. Mindenkit megérdemelsz, mert én szeretni tudtalak és csak téged tudtalak szeretni és sohasem tudlak nem szeretni, drága szerelmem.

Van Roosen bárónő még szebb volt, mint valaha. A délutáni napsugár aranyos fürdőjében átlátszó bőre úgy ragyogott, mint a pároszi márvány. Nagy kék szeméből egy alexandriai hetéra csábítása lövelt, s ahogy belenézett János szemébe, hátborzongató intimitások kéjére emlékeztette őt. Mindenki beleszédült volna ebbe a felséges, gyönyörű kéregetőbe.

János ijedten védekezett.

—Jobb így, kedves Herta. Nyugodjék bele, aszszonyom. Ápolja ön is a sebesülteket, állitson fel kórházat és szolgálja az Istent és a szenvedőket.

—Nem, János!—fakadt ki az asszony.—Nekem elég volt a magam szenvedéseiből. Vissza akarok menni Hollandiába. Itt van az útlevelünk. A tenger partján, Scheveningen mellett, a kastély északi szárnyán hatalmas atelier vár rád, melynek ablakain keresztül a szelid vizre látni, lomha szürke folyam torkolatával, a mocsaras deltával, Ruisdael cölöpzetével. Az ablakon néha beszól a szélvihar, amint vöröses hullámokat és opálos fényű tajtékot csap a fekete cölöpökhöz. A házad körül erdő van, amely felfogja a viharok erejét és megköti az ibolyaszín visszfényü agyagos talajt, A parkban kis kerti házikók várják délutáni álmodozásainkat, ahol szeretni fogjuk egymást, miközben az egész világ vonaglik, szenved, vért izzad és átkozódik. Tudom, szereted a szelid tekintetü teheneket, amelyek modellt állottak Hobbémának, Van Ostadenak, Teniersnek; szép kis istállót épittettem a major végén fayence kövezettel és parkett gyalogjáróval. A teteje piros, a homlokzata fehér és rózsaszínre égetett porcellán és csillog a szürke, nedves levegőben. Gyere, János, a Rembrandtok és Van Eyckek hazájába, Quentin Massys kékszemü, ábrándos leányai közé, akikhez én is tartozom. Hatalmas, mennyei szépségü szobrokat fogsz mintázni és nem törődsz a háboruval, mint Leonardo da Vinci, mikor a Sforzát megmintázta. Te vagy a legnagyobb művésze a századnak, azt akarom, hogy legboldogabb férfia is te légy a korodnak. Nem szeretsz, János?

—Madame, nekem elég volt a szerelemből.

Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját, amig János nem tér meg az ő karjai közé.

—Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában, álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad neked.

—Elég volt, Madame, a művészetből is.

—Itt nyomoruság, zaklatás, betegség, éhség, dühöngés vár reád. Itt elpusztul minden, csavargó léssz egy koldus-országban és mindenki elfelejt, a nevedet betemeti a szégyen, a vér és a szegénység iszapja.

—Jó itt, a szerzetesek között.

—Erővel foglak kényszeríteni. Botrányt csapok, belopódzom a kolostorba és bebujok az ágyadba.

—Zárva van a cellám, asszonyom.

—Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a szobád küszöbéről.

Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve csókolta a nyakát.

—A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz.

—És ha nem megyek?—kérdezte megrökönyödve a szobrász.

—Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.

Dömötör ismerte az ő feleségét. Tudta, hogy ez az asszony nem tágít az ő akaratából.

—Igy lett a feleségem,—tünődött megszeppenve —így hagyott el engem és így fog meg másodszor is, ha nem leszek ravasz és óvatos. Erővel nem birok vele, itt furfangra van szükség, a teremtésit, máskép örökre elvesztem.

Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtva megszólalt.

—Legyen, ahogy akarja, asszonyom.

A bárónő szeméből kicsordult a könny.

—Szeretsz?

—Szeretlek.

—Jösz velem?

—Megyek.

—Most?

—Holnap, hajnalban Madame.

—Miért nem e pillanatban?

János az égre mutatott

—Már leszállt az este. Nem tudjuk az utat. Korhadtak a hidak. Szélvihar kerekedik és mindjárt szakad az eső. Ön is álmos és fáradt, asszonyom. Menjen nyugodtan a szállóba, Lőrinc barát majd elrendezi az éjjeli nyugodalmát. Lőrinc barátot becsülje meg Madame. Ő az én leghívebb testvérem. Úgy-e megengedi, hogy rendelkezzem a pénzével, hiszen most már megint férj és feleség vagyunk. Lőrincnek adjon négyezer koronát, enynyivel tartozom neki. Ki akar lépni a zárdából és feleségül veszi a korcsmárosnét. Boldoggá akarom tenni hűséges bajtársamat.

Van Roosen bárónő szeméből a bizalom és hála vidámsága ragyogott. Magához intette a terciáriust és négy darab ezrest csusztatott a markába.

—Monsieur Dömötör köszöni a kölcsönt. Vegye feleségül a korcsmárosnét. Üdvözlöm a menyasszonyát.

Lőrinc keserűen nevetett.

—Késő. Megszökött a bestia egy tűzérőrmesterrel.

A bárónő nem is hallotta ezt, annyira tele volt a maga boldogságával. Beült a kocsijába.

—Adieu szerelmem, holnap a viszontlátásra, János.

Lőrinc testvér felkapaszkodott a bakra, a kocsi elrobogott.

János pedig éjszaka, csillagtalan, felhős, szeles, zivatarra hajló, hideg őszi időben kiszökött a kolostorból és nekivágott a siklósi hegyeknek, maga, egyedül. Ahogy a hegy taraján megpillantotta a pécsi bazilikát, hálát adott a Mindenhatónak, hogy sikerült megugrania a bárónő szerelme elől.

Másnap rövidre vágatván haját, borotvált képpel, kifent bajusszal, csillogó szemmel, piros-pozsgás, rózsás mosolygással, fiatalosan, mint egy rekruta, odaállt a sorozóbizottság elé.

A katonák elálmélkodtak herakleszi termetének ereje és szépsége láttára.

—Ezért aztán kár volna, ha egy buta golyó leterítené.

—Nem félek én a golyótól,—mosolygott a szobrász titokzatosan, az olyan ember bölcs elszántságával, akinek két rossz között kell választania és elég esze van ahhoz, hogy kikerülje a nagyobbikat.

—Sors bona, nihil aliud—tette hozzá kissé elgondolkozva.

SURÁNYI MIKLÓS KÖNYVEI

Domoszlay László. Regény Floriche. Regény. Kantate. Regény. A szent hegy. Regény. 2. kiadás A trianoni páva. Regény. 3. kiadás

Singer és Wolfner kiadásai