XVII. AZ ÚR SZÓLOTT.

A dühöngő némber istenkáromló szavai alatt senki sem vevé észre, hogy Zudár Péter a kastély udvarára érkezett. A sötétben, az átalános zavarban feltünés nélkül férkőzhetett asszonyáig.

Végig hallgatá annak őrjöngő beszédét, az irtózatos fenyegetést. Látta a keményszivű főurat kíntól vonaglani nehéz lánczai közt, látta szelíd gyermekét összeroskadni a pokoli némber érintése alatt, s azután – végezte, a mire el volt hivatva.

Az emberek, kik a borzasztó pillanatban, mint az égből jövő villámot, látták fényes pallosát lecsapni, látták a némbert szörnyen megcsonkított testtel összeroskadni körükben s vérét széthullani a körül állókon, és azután a bakó félelmetes alakját ott mindnyájukhoz közel, kit megölve, eltemetve hittek, régen porrá égve szemeik láttára: egy ideig megkövülve álltak ott körüle, mint a kiket elhagyott a lélek.

E rövid ideje a kábult megdöbbenésnek elég volt Zudár Péternek arra, hogy az elalélt leánykát félkezével felragadja karjára, s másik kezével megforgatva véres pallosát, utat nyisson magának a kapuig.

A lázadók akkor tértek magukhoz, midőn őt menekülni látták.

– Utána! kiálta Hanák, kaszáját ragadva.

– Utána! ordítá a bőrharang, felkapva a fáklyát s előre szaladva úgy tele szórta sziporkával az üldözők szemeit, hogy azok semmit sem láttak köszönetlen buzgósága miatt. A hol végre egy szűk patakhidon kellett átfutniok, ott hirtelen elbukott, egy pár utána siető keresztülesett rajta, a fáklya behullott a vízbe; Zudárnak ezalatt ideje maradt magát a leánykával együtt a patak partja alá elrejteni. Senki sem vette őt észre, csupán csak maga a bőrharang, az pedig a mint lábra állhatott, elkezde torka szakadtából ordítani:

– Előre! Amott szalad! Fogjátok el! Tartsátok fel!

És futott nagy igyekezettel, mintha valami nagy díjakat akarna elnyerni, a mik az üldözött fejére vannak feltéve; ki ezalatt nyugodtan hallgatá, mint futnak el feje fölött, a dobogó hidon keresztül százan, halált kiabálva fejére s azután hosszu idő mulva hogy térnek ismét vissza, szitkozódva s panaszolják egymásnak, hogy nem birták őt utolérni, de majd előkerítik.

Gondolta magában: lesz még idő, a mikor meg fogtok engem találni, a midőn nem kerestek.

Az üldöző csapat növekedő dühhel tódult vissza a kastélyba. A bőrharang szidta őket, hogy miért nem siettek akkor oda, mikor már ő nyomában volt. Ő már kezében tartotta a kabátja szárnyát, de kénytelen volt elereszteni, mert nem segítettek neki s az elfutott a kukoriczaföldek közé.

Az ég is szürkülni kezdett már; hajnalodott, de harangozni elfelejtettek reggelre; a harangozónak más dolga volt most.

Bodza Tamás parancsára félrehordták a halottakat az udvarról; Ivánt és Zudárnét, meg a szegény Mekipirost. Odaveték őket egy meszes verembe a ház hátuljában, hogy ne lássák hulláikat mások.

A főizgató titkos elégtételt érzett magában, midőn vágytársai így elvesztek mellőle. Ő maradt egyedül a téren s azt hitte magában, hogy a sors tenyerén hordja őt, és a midőn kezébe adta az egész mozgalmat, kimondá, hogy csak az ész az igazi hatalom, mely uralkodásra van hivatva, és az ész – ő!

A tömegre hatni kellett. Valami nagy, emlékből kitörölhetetlen jelenet által, mely az ünnepélyes magasság szinét adja az eddigi aljas tombolásnak.

Bodza Tamás felállt a kastély lépcsőjére, onnan elmondá a csoportnak, hogy az igazság bajnokai győztek. És most itéletet fognak tartani, régi görög szokás szerint a méregkeverők fölött. A nép cserepet vegyen kezébe, két veder áll a tornácz előtt, egyikben az élet, másikban a halál. Ki hova jónak látja, vesse szavazócserepét. A classicus idők ostracismusa ez.

– Ti lesztek az archonok, a kik itélni fognak, hogy lássa a világ, miszerint mi rend és törvény szerint gyakoroljuk a hatalmat, melyet fegyvereink szereztek. Üljetek körül és vezessétek elénk a vádlottat.

A csajhos népnek tetszett ez a mulatság.

Eddig csak olyan formában jutott ki számára az alkalom, meglátni a tekintetes törvényszéket, mikor valami vétségeért felvitték a vármegyére megvasalva, s két hajdu barátságos kisérete mellett odaállíták a zöld asztal végére, mely mellett fényes kardos urak ültek és olvasták rá a törvényt a nagy kutyabőrös könyvekből; most pedig íme egy főúr áll a törvényszék előtt és a birák mind csimbókos haju földiek, ott körül gubáikra letelepedve; a kik nem is irnak, nem is olvasnak, hanem itéletet mondanak, a hogy szivök szerint tetszik. Mind helybenhagyták Bodza Tamás indítványát, ki maga nagy tekintélylyel felült a tornácz-lépcső legmagasabb fokára s inte alattvalóinak, hogy hozzák eléje a főurat.

Nem nagy fáradságba került az, meg sem kellett őt kötözni; a mint eloldák a vasrácstól, összeroskadt, s úgy maradt, a hogy leesett.

Akkor feltették őt egy gyalog targonczára, s úgy vitték az aræopag elé.

Egy jámbor paraszt megszánta, hogy oly pőrén feküdt ott a hűs reggeli szélben s ráterítette gubáját. Hanem azért ez is halálára fog szavazni.

Borzas Hanák azután oda állított a háta mögé egy vályogvető czigányt, hogy tartsa őt egyenesen, s ha vallani nem akar, integesse a korbácscsal.

Bodza Tamás előhozatta a kastélyban meglelt katulyát a vismuth-porokkal, s azt ovatosan felnyittatva, oda helyezte a főúr elé.

– Te nagy bűnös, felelj az én kérdésemre igazán. Miért küldték te hozzád a vármegyétől ezt a sok mérget?

Az ősz nemes hallgatott.

A czigány dühödten vágott galambfehér fejére a nehéz korbácscsal.

Ez ütés hangjára egyszerre elkiáltá magát egy haragos hang a mester háta mögött.

– Megálljatok! megálljatok ti ökrök, ti marhák, ti szarvasállatok!

Bodza ijedten ugrott fel helyéből, a bámuló néptömeg csodálkozva látta a kastély folyosójáról előrohanni doktor Sarkantyúst.

A derék férfiu jól el volt rejtve az ifju Széphalmival egy kandalló vak fülkéjében, s ott hallgatta az egész rémjelenetet, de mikor odajutott a dolog, hogy gyógyszerei miatt vádolnak valakit mérgezéssel, nem türhette tovább a hallgatózást, kirugta a szőnyegajtót s kirohant a lázadók közé.

Az ifju Széphalmi rémületében elájult, midőn rejtekét felfedezve látta, azt úgy vonszolták ki lábánál fogva.

A tömeget újra vérittas mámorba hozta e váratlan öröm, hogy a két elrejtett üldözött is kézre került. Széphalmit addig ütötték, míg eszméletére tért, az orvost pedig odakötötték háttal Hétfalusyhoz.

Doktor Sarkantyús az egész tusa alatt nem szünt meg a lázadókat szidni, kik ostobául gyanusítják az orvosi tudományt, s iparkodott Bodza Tamást felvilágosítani, hogy mennyire tévedésben van e katulya tartalma felől.

Csak Széphalmi viselte magát méltatlanul, sírt, könyörgött, térdre esett, igérte, hogy mindent ki fog vallani, csak ne bántsák, ne öljék meg. Ő nem bűnös, szidta az orvost, a miért ez átkozott szerekkel ilyen veszélyt hozott a házra, s a miért rejtekhelyét őrült módra elárulta.

– Széphalmi úr, viszonza doktor Sarkantyús, én önt igen silány embernek tartottam teljes életemben, és ebben a hitemben megmaradok. Ha ön nyugton meg tudott maradni rejtekhelyében, midőn ide künn önnek egyetlen, soha sem látott leányáról beszéltek; tudta akkor lélekzetét elfojtani, tudott reszketni, tudta füleit bedugni, én meg tudok szembe szállani a halállal, mikor egy égre kiáltó hazugságot kell megczáfolnom. Tudtam én azt önről, hogy ön gyáva, még akkor, midőn egy piócza-csipéstől elájult, s egy szemölcs-kivágásnál nem szégyenlett sírva fakadni. Ön gyáva, silány ember, én pedig nem vagyok az; én saját lábam csontját kétszer törtem el önkényt, mert rosszul forrt egybe, s kész vagyok még a nyakamat is kitöretni, hogy az igazságot bebizonyítsam. Ez az én mondásom. Ki van hát itt, kivel beszélni lehet?

Az orvos, még megkötözve is, hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás sietett szavába vágni:

– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?

– Az is bolond, a ki ilyent kérdezni tud.

– Tehát mi az, a mitől az emberek országszerte halnak?

– Halnak az ő bűneik miatt. Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne van a levegőben, az ételben, italban, a mit Isten adott, a nappali forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a szegényt személyválogatás nélkül; mely meg fog benneteket is látogatni, ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden nemes embert megöltök is e helységben; azért okosabban cselekesztek, ha eloldjátok a kezeimet és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az áldott ellenszert, a mivel Isten segítsége mellett kikerülhetitek a bajt.

Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon kiálta:

– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyuljon a fehér porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állitja ön, hogy ez a por nem méreg, – vegye be.

Ez ötlet visszhangra talált.

– Úgy van, úgy van, nyelje le, a mit hozott, ha nem méreg.

Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad észrevétetnie.

– A halál onnan felülről jő; szólt a mesterhez nyugodtan. Az orvosság nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt, hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek a vismuth-porokból.

Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papirral beletöltött a megkötözött férfi szájába.

A körülállók oda tolongtak körüle és kiváncsian lesték, hogyan fog meghalni tőle?

– Nézzétek, kogy zöldül arcza, szólt a mester gonosz phantasiával ingerelve a nép képzelődését. Mint merednek ki szemei! hogyan sápad.

– Az én szemeim nem merednek, mester: hanem a tieid, szólt nyugodtan az orvos. A te arczod sápadt, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felülről jő és nem az én poraimból.

Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan rémület támadt lelkében: de az még is elmúlt mindig s nem akart panaszkodni róla.

Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedtség, melynek hatása alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint a ki azon ellenségét érzi közel, a ki ellen nincs védelme.

Az orvos leghamarább észrevette kínzója arczán a facies Hypocratica borzasztó tüneményét s midőn azt mondá neki: «ime a te arczod halálszinű», akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül, mintha késsel szúrt volna szivébe.

A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki néhány perczig ámolyogva állt előttök szörnyen elváltozott arczczal, merev szemei körül ónszinű karikák, arczai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hült rémület torzképe! azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s azon perczben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:

– Irgalom Istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!