I. A HALÁLMADÁR.

Halál! Halál!

Jaj annak, a ki született! – Jaj annak, a ki meg nem halt! –

Az Isten keze nehezül…

Halál! – Halál!

Véres napok, fekete éjszakák jönnek. A pusztulás angyala szárnyára kelt…

Halál! Halál!

Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?

Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?…

Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon, minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?

Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, butorok elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete butortól, melynek neve koporsó?

Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző emberi lélek?

Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?

* * *

Ki Hétfalu egyetlen hosszú utczáján végig megy, három házat fog ott észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.

Az első kívül van a falun, egy magas zöld dombon, mely körül nyugodtan legelész a falu tehén-csordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat, vagy kitört ökörszarvat talál.

A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végig mosott a sok évi esőszakadás, mutatja: hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak lengedeznek omló párkányzatán.

Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bogács és tövis. Útnak nyoma sincs felé; – talán nem is volt?

Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.

A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult hely. Ledült kőkerítés falazá egykor el az utczától. Most ennek csak egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázmin-sövény túlnőtt, kihullatva az útra mérges piros cseresznyéit.

A kapu csak imigy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstelték újra helyére tenni.

A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva. Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő ablakai, a tornáczra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve, s a falnak támogatva, mint szintén egy vörös márvány kő-pad is a tornácz alatt.

A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy, vagy több ablakot raktak be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnkint háromszor eszi le a hernyó, senki rájok sem néz, úgy vesznek ki egyenkint, sárga rozsdával ellepve.

A harmadik ház egy kicsiny viskó a falu tulsó végén, egy nagy ormótlan magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg, fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld, mint bársony, a buján tenyésző mohától.

E három házban harminczkét év óta nem lakik senki.

Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait, élt ezelőtt harminczkét évvel egy eszelős vén asszony.

Magdolnának hítták.

Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem birt; némelyek azt mondják, hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez asszony igen gazdag, igen tehetős volt s egyszerre koldussá lett, s azóta féleszű.

Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babona-hivő népre.

Valami félelmetes ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott lenni.

Ha ilyenkor az utczákon végig ment, a kutyák összevonítottak az egész faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele szembejövő emberek félve suhantak el oldala mellett, mert nem egyszer jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset, hogy beteljesült az.

A hajadonokon megismeré: ki hordja méltán a pártát, ki nem? A gyermekek arczáról megmondá: hogy ki fiai? s úgy esett, hogy az egészen más volt, mint a kinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok reszkettek előtte.

Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: ezt loptad, most lopd vissza.

Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végig fektette a küszöbön s várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését felverte a gaz, nyilalások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.

Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig elbolyongott, ki tudja hol? ki tudja miért? s azalatt iszonyún elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok, s más istencsodái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt volna, egy nap alatt eltüntek, kipusztultak.

Egyszer azt hitték, hogy haldokol.

Kifeküdt a kút mellé s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett, hogy nem birta kezét megmozdítani.

A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá közelíteni, hogy megitassa.

Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban s oly felhőszakadás támadt, hogy az utczáról a víz a házakba befolyt.

Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve, reszketve, mankójára támaszkodva mint egyébkor.

Midőn az 1831-dik év tavasza elmult, mindenfelől rémséges előjelenetek kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá: csillagok hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenkint, farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek s agyon hagyták magokat veretni a házak küszöbei előtt.

Mi fog történni? Senki sem tudá.

Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden.

A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta mit tegyen, legkevésbbé az ember.

Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen prófétája a környéknek egy megtébolyodott nő volt, ki lelkének őrült, kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a jövendő az igaz pecsétet nyomta rá, leggyakrabban száz értelmű jóslatokat, miket a hány ember, annyifelé magyarázhatott s mik, bármi történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.

Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a kutyák kibujtak elé a kapuk alatt, s ő melléjök ült, átölelte fejöket s úgy üvöltöttek együtt irtózatos undok pár-éneket. Azután bement a házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit, szemeit. Egyik helyütt ezt mondta: «miért nem füstölitek ki a szobát, nagy benne a halottszag?» másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló imádságát behajtotta benne. Vagy a más világra izent fenjáró ép, egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.

– Készíttess egy keresztet magadnak!

Ez volt legsűrűbben intő szava.

Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:

– Készíttess két keresztet!

– Három keresztet!

– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!

A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna, hová.

S mit tettek ekkor a bölcsek, az irástudók, kik jól tudták előre a közelgő halál-veszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arczát, tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább? mit tettek, hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé Isten irgalmában?

Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra fognak halni.