← Table of contents
Szomoru napok

II. A HÓHÉR CSALÁDJA.

Reading edition

Milyen lehet egy hóhér háza belül? Milyen lehet egy hóhér szíve belül?

Tudja-e őt szeretni valaki? azon szomorú embert, kinek keze arra van elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is.

Láthatja-e őt mosolyogni valaki? látta-e mosolyogni valaki az élő halált? azon arcz, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie, mert a törvény úgy parancsolá – nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké mereven, mintha szüntelen véres főket és vértelen arczokat látna maga előtt?

Van-e, ki őt, a bűnök büntetését, örömest lássa maga mellett ülni? ki eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig átkozva, soha áldva nem volt?

Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére épült?

Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett ákáczfák.

Még az élőfa sem szereti közellétét.

Ablakai nem látszanak a keritéstől. Tetején néha mintha fekete zászló lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi állat sem szereti őt. A kutyák utána vonítanak, a tulkok bőgve futnak el előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájokat. Ezek az ő madarai.

Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilencz, tíz óra felé lehetett az idő, s mégis szokatlan világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő viszfény kinzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az égen, hanem valami tartós homályos sárgaság fogta be az egészet, mint egy világító köd, mintha az éjszaka rendes szürke öltönye helyett most sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék, mintha azok igen végtelen távolból jönnének, tompán, enyészetesen…

A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők, fekete csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére.

Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő földmíves nép vidám csoportjait látni, a mint napi munkáik végezte után tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott zöld buzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszünt; az országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak szájok elé s nem mernek lélekzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték, – minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszögű föld, benne imitt-amott jókor előre a sírok megásva.

– – E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig, melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a lánczos eb ordít az idegen szagra.

– Ki az? kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a nagy ebet, mely szaglálva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között, melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.

– Nyisd ki Mekipiros, ne kiabálj! válaszol az egyik jövevény, nyugtalanul öklözve befelé az ajtót. Nem szükséges kicsuknod, a ki jön; ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög, meg magam la.

Ez ismerős hangra megszünt ordítni a komondor, s a mint kinyilt az ajtó, vigan kiszökött s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.

– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát Mekipiros, még lecsókolja az orrom.

A megszólított sajátságos csodája volt a természetnek. Egy egészen női ruhába öltözött zömök alak a legdurvább férfiarczulattal, gömbölyű vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles vastag száj, tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély durva ránczokkal, vastag tüskés szemöldök, s a cserepes bőrű arcz egyik felén idétlen szőrös barkó.

Ez az emberi állat női ruhát viselt; – a jövevényt látva, megkapta nagy csontos kezeivel a borjunagyságú vihogó ebet örvénél fogva, hanyatt rántotta azt, s a közben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok nélkül.

Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá tenni a természetet?

– Na lépj be te is, ne nézz ott a semmibe, szólt a jövevény visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.

A kutya a konyhaajtóig kisérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevétetni.

– Itthon van a gazda, meg az asszony, Mekipiros? kérdé az elsőbbik jövevény.

– A gazda énekel, a gazdasszony meg tánczol, felelé a félember állatian röhögve.

– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no eredj, szaladj! s ezzel hátba ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá, mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül vihogva beugrott a konyhaajtón.

A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.

Az egyik talpig zsiros bőrbe öltözött magas szőke legény volt, elmosott, gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszinű szemeiben hideg egykedvüség volt festve. Az egész arczon feltünő volt az a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kigyó, mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább ketté törik, mintsem megmozdulna.

A másik fiatal sápadt arczú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind szájába folynak, kalapja egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem bujdosnak egy úton.

Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve. Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák, őszi baraczkrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a pázsitból szív-alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorú fűz, amott sárgarózsabokor, ezerszinű teljes pipacsfejek, s a pázsiton futó piros szemű fehér házi nyulak…

Mily fájdalmas gúny!

A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó pipacsfőket, szomorú fűzfákat, sárga virágokat, kis fehér nyulakat.

A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat, s lelógó kötelet; lát lehullott véres főket, szomorú bitófát, sápadt holt arczokat, fekete hollókat…

Hisz itt a hóhér lakik.

– Bejöhettek! kiálta belülről egy erős, átható csengésű női hang, s egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy bozontos fejével előre rohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének tetemes mozzanatot.

A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza becsukódott utánuk.

A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vigan égett a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.

Az a bárd, mely a tűzhely előtt egy tőkébe van vágva…

Két év előtt a hóhér egy apagyilkost fejezett le… Talán épen e bárd…

Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben izzóvá vörösült… az a nehéz láncz, mely a kéményből alálóg… ki tudja minő átkos, iszonyatos esemény tanui lehettek valaha…? Talán semmié, talán nagyon is egyszerű czéljok volt eleitől fogva. – De itt a hóhér lakik.

A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán a vér? A szem nem bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e gondolatra jönni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye… Hisz itt a hóhér lakik.

A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges termetű némber, izmos karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arczának s égő szemeinek vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz, szép fekete haja nagy kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek, s dagadó piros ajka fölött barnult a férfias pehely.

– Üljetek le! kiáltá erős, dörgő hangon az érkezteknek, megéheztetek ugy-e? mindjárt. Ott az asztal. S tovább főzött s rakta a tüzet, hogy a kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arczának. Ez volt a hóhér felesége.

A csüggeteg ifju öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik oda ment a tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonynyal, mi alatt sűrűen mutogattak az asztal mellett ülőre.

A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőltetéssel sem birta erős, dörgő hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá váljék.

– Ismerem, mondá, majd megszoktatjuk itt… senki sem fogja keresni… elmenni? nincs mód reá…

Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan, nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá s a közben hol hátra beszélt, hol társát kinálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután oldalba rúgta, ha elkapá.

– Nem beszélhetni az öreggel? kérdé a nőtől.

– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem halljátok, hogy énekel? úgy énekel, mint akármelyik tót diák Lucza napján.

És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:

– Uram, bűneink sokasága; Undoksága Érdemli haragodat. Méltók vagyunk: hogy ellenünk Szent Istenünk Felemeld ostorodat. –

Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!

A csüggeteg ifju zavartan rezzent fel e hangokra. Végig futott egy párszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni, összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután lassankint ismét visszasülyedt előbbi méla csüggetegségébe.

Kis idő mulva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az előbbi harangzúgású férfihangon; menytiszta gyermeki hang kezde énekelni, bűbájosan csengve, mint az üvegharmonika hangja:

– De tudjuk: hogy ki megvallja És átalja Bűneit s hozzád megtér, Azt nem űzöd el előled, Sőt te tőled Bűnbocsánatot az nyér.

Angyalok nem énekelhetnek szebben a menyországban, mint minő e szózat zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?

– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?

– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna boszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, a mi szent.

– Az öreg úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.

– Ördögök vannak vele; a mult héten három legény szökött meg tőle, mert nem állhatta a kegyességet tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón, mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a más világról prédikál s ököllel hirdeti az Isten igéit.

– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?

– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!

Mekipiros bejött.

– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze még egy. Sirsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be a szemedet.

– Már most kezdd rá.

A monstrum el kezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna, hogy érthetetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon mondta végig, szemei hunyva maradtak, arcza emberi alakot kezde elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös bocsánatát hirdetik, két nehéz könycsepp gördült elő s végig folyt ránczos, durva arczán.

– Hahaha! kaczagott a hóhérné, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót, hát a «kedves egészségére kivánom» hol maradt?

Mint lecsapó villám viszhangzó dörgése, szólalt meg az embertelen gúnykaczaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret verse.

– A villámos égben ki mennydörög ott fent? A földnek reszkető ingása kit jelent?…

Az üstből kifutott forró víz egy perczre eloltá a tüzet, minden sötétben maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.

– Halál! – véres halál! – Irtózatos halál!

Az utolsó hangok már a messzetávolban vesztek el. A lánczos eb rémülten vonított utána.

S midőn a meggyujtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a monstrum. A daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s büszkén nézett le rá.

– Hát még te is!?

– Nem hallád, rebegé ez, a halálmadárt?…

– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.

Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló szobában. Mekipiros pedig künn az akolban a lánczos kutya mellett.

Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó sóhajtását meg lehete hallani.

Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember fészkelődnék; – vagy mintha a kilincset fordítná valaki, – vagy az ajtót zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről, – kopognak, suttognak az ember körül, – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy megzörögnek vele, mintha irna valaki a sötétben; – künn az utczán az emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba három negyedet ütnek, nem tudni hányra? Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka mélységes fekete.

Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen aludni? Szemeik hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. A mint észreveszi, hogy társa nem mozdul, lassan félrehajtja magáról a takarót s négykézláb a padlás belsejére lopódzik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz. Azután fölkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról elveszi s füttyent a kutyának, az előjön; hallani a mint lánczos örvét megrázza nyakán s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.

A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát ügyelve kisérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha aludnék, de mihelyt elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit és utána nézett.

A mint az utolsó nesz elhallgatott, felszökött im ez is álmatlan fekhelyéről s a padlás belsején fölkereste azon nyílást, hol társa lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.

Óvatosan hajlott oda és lenézett a keskeny nyíláson.

Szigorún butorzott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén kemény faasztal, két ágy egymás végében, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan háromlábú szék, az ablakban néhány elviselt könyv, az ágy fölött nehéz, rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt, arczczal a földre borulva.

Egy roppant termetű férfi, egy óriás, a mint nagy, bozontos szürke hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll a szem, fogva marad a lélek.

Egy kedves kis szőke fejű angyal, – tizenkét-tizenhárom éves; – haja csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár; – arcza mennyeien fehér, mosolygása mint angyalé; – a fehér arcz mosolygása oly túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jó kedv volna az, mi benne festve van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hivő előtt jelenhet meg ily kép, midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az egy mámoros ihlettség perczében megjelen előtte, oly alakban, minőnek ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná: győztél az égen!

A vén ember ott fekszik a földön, ujjaival a hajába markolva, s nedves marad a föld, hová arczát lefekteté.

Az árvalányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s szelid szemeivel áhitattal tekint fel, midőn az Isten neve fordul elő.

– Imádkozzál, imádkozzál én angyalom! – Az Isten meghallgatja a te szavaidat. Oh a te apád oly bűnös, oly bűnös!

A gyermek leszállt hozzá és megcsókolá ősz fejét és tovább olvasott.

A vén ember sírt keservesen.

– Oh a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert megölni, ki engem soha sem bántott, ki nékem soha sem vétett. Hogy féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet, mint nézték, hogy nem jön-e a fehér zászló! Oh mint kértek, mint csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne,… hiszen az élet olyan szép. És én nekem meg kellett ölnöm. Meggyilkoltam, – mert a törvény parancsolá.

A vén ember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.

– Ki fog felelni majd helyettem, ha Isten kérdeni fogja menydörgő szavával: «ki merte a halált osztani én kívülem?» ki fog felelni, ki fog kimenteni engem, midőn biráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy asztalhoz ülnek! oh e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a más világon! Oh irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a biró… Hatalmas menyei atyám!…

Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult s ökleivel veré mellét. Ekkor meglátszék az arcza. Vihardúlta kemény arcz volt az, megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült, szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma vonaglott, reszketett.

A kis leány leszállt hozzá s kérlelve simogatá verítékes homlokát, ölébe vette nehéz fejét, s nem látszott félni tőle, pedig oly irtóztató volt. – Mint egy elkárhozott – a síron innen.

A vén ember összecsókolá a gyermek kezeit, lábait, s félénken, gyöngéden átölelve nagy, ideges, reszkető kezével, odabújt hozzá, arczát ölébe rejté és suttogva, meg-megszaggatva fojtottan beszélt, mintha az iszonyú szavak alatt kiszakadna nagy melléből a lélekzet.

– Lásd, kis leányom, – egyszer a birák egy fiatal gyermeket halálra itéltek. – Én Istenem, még szakáll sem volt arczán – olyan fiatal volt. Három napig ült a siralomházban, minden ember siratta, a ki látta, – ezen fiatal embert azzal vádolták, hogy apját megölte. Nem tagadhatta, ott aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. – Hiába mondá, hogy ártatlan, hiába hitta Istent tanubizonyságul, – meg kelle halnia. – A mely nap lefejezteték, a kocsi mellett, mely őt a vesztőhelyre vitte, két asszony futott, sírva-ríva fekete gyászruhában. Egyik az édes anyja volt, a másik édes testvére. Hiába sikolták, hogy ártatlan ő, hogy nem szabad meghalnia, s ha vétkes volna is, megbocsátanák neki azt a gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők vesztettek mindent! Hasztalan, meg kellett halnia. Mikor leült elém a halálos székre, letevé ruháját, még akkor is felém fordult, és azt mondá: «fáj, hogy meg kell halnom, mert ártatlan vagyok». Bekötém szemeit. De kezem reszketett, mikor hozzá vágtam, s a kezemre fecscsent vér égetett, mint a tűz… Oh gyermekem! e vér ártatlan volt. Egy év előtt egy országos zsiványt végeztem ki; mikor a hágcsóra léptem vele, nevetve hozzám fordult, azt mondva: «ezen a helyen kend egy szép, fiatal gyermeket fejetlenített meg, kit apagyilkolásért elitéltek, annak az apját is én gyilkoltam meg, s a kést ágyába rejtém el. Kössön fel hamar»… Oh, leányom, te fehér angyal, – könyörögj Istennek, hogy e szavakat hagyja elfelednem. – Hisz én nem vagyok oka e vérnek.

– Eredj aludni, édes jó apám. Az Isten jó, az Isten nem haragszik senkire. Minek sirsz? Hiszen te nem vagy rossz ember, mert ha az volnál, engemet nem szeretnél. Lásd, a múlt nyáron két kis gyermek a faluból az erdőbe ment virágot keresni, ott az égi háború utolérte őket, s a mint egy fa alá menekültek, hogy meg ne ázzanak, ott a villám mindkettőt agyonütötte. Pedig a villám az Isten fegyvere, s ezek is ártatlanok voltak. Ő tudja, hogy miért ad életet és halált, mi nem. Eredj aludni jó apám. Az Isten mindenütt közel van, s nem fordul el senkitől, ki szemeit hozzá fölemeli. Lásd, én mindenütt látom őt. Fejem fölött van, ha alszom, kezemet fogja, ha a sötétben járok; látom, ha az égbe nézek, látom, ha szemeimet behunyom. Ő nem kerül senkit. – – Csókolj meg és eredj aludni.

A nagy, izmos ember lassan inogva állt térdre. Keblére szorítá a fehér gyermeket s fölemelé durva, kemény arczát. Föltekinte s ajkai rángatóztak, álla reszketett, mintha imádkoznék, s könyei megeredtek. Azután fölemelkedék. A kis leány átkarolta favastagságú izmos karját. Hagyá magát tántorogva ágyához vezettetni, s ruhástól végig dőlt abban. Percznyi hánykolódás után dörgő horkolás reszketett a szobában végig, nyugtalanul meg-megszakadva. Olykor álmában szorongva, aggodalmasan kiálta fel, érthetlen, eszméletlen szótagokat, s nyögött irtózatosan.

A kis fehér leány pedig eloltá a lámpát, mielőtt levetkőzék; – a feljött holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arczát még fehérebbé, haját még ezüstösebbé varázsolta. Oda sütött hófehér ágyára. Rásütött szelid szempilláira, mosolygó arczára, imát rebegő kedves ajkaira.

Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében. Mosolygó arczczal, összetett kezekkel, imádkozó ajakkal aludt el; az őriző angyal hófehér ágya fejénél…

Hallgatva bámulta e jelenetet a padláson az ifju. S midőn fölállt, sokáig elgondolkodva támaszkodék a padlatgerendának, merően bámulva lábai elé, melyek alatt oly két különböző lélek aludta álmait.

Nagyot fohászkodék. Az éj csendjében úgy tetszett, mintha fohászának viszhangjául suttogó szavakat hallana. Figyelt, – világosan kiveheté a hóhérné erőteljes dörmögő hangját, mely úgy tetszék, mintha a ház ellenkező feléről valahonnan alulról jönne.

Ment a hang után, s a mint azon helyre jutott, hol társa a kémény mellett a padlatot háromszor megkopogtatá, világosan hallá, hogy két ember halkan beszél egymással. – A hóhérné volt az és a szeretője.

Undorodva fordult el onnan az ifju. Azonban úgy tetszék neki, mintha e heves szóváltás tán még sem szerelemről beszélne. A hóhérné szava gyakran fölemelkedék. Pokolba vele, kiáltá.

– Csitt, csitt, suttogott a férfi. Valaki meg találja hallani.

– Eh, aluszik ilyenkor Isten és ember!

Mit beszélhetnek ezek? Kit akarnak bántani? Szeretni nem tudnak ők senkit. Jaj annak, kiről ők megemlékeznek.

Lassan oda lopózék és hallgatott.

– Ha ezek fölkelnek, nem marad kő kövön, monda a hóhérlegény.

– S hiszed, hogy elindulnak szavaidra?

– Gondoskodtam róla. Ez a nép urait nem szereti, mert nincs is oka rá; nyúzták, köpködték, alábbvaló volt a kutyánál. Egy üszköt kell közé vetni s lángra lobban. Magok az okosabbak, kik valamit tanultak, a legrövidebb eszűek; két hír közől mindig azt hiszik el, a melyik legképtelenebb; mondtam, hogy készen legyenek a veszedelemre. Vigyázzanak kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni. Ha kérdezték, miért? elmondám, hogy az ország úgy körül van véve ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni az országban, hogy be ne merjen jönni. A nép gyanút kapott szavaimra, mert régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált, s miután ez volt az első magyarázat, mit egy előre megjövendölhető járványról hallott, ezt hitte el. Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy eleve külön temetőt árkoltassanak el a cholerás halottak számára, persze azért, hogy a többi holtakra el ne ragadjon a betegség, úgy hitte a nép szavaimat, mint a prófétáit, s várja, hogy az urak hogy fogják megmérgezni a szegény embereket; látva, hogy előre készülnek hozzá.

– Ördögien dicső fiu vagy, Iván.

– Ehez jött a kassai orvosnak azon nyilatkozata, hogy ha a nép a mentő vismuthporokat be nem akarja venni, erővel tölteti belé, kutakba önteti, szérűkön szóratja el. Mintha minden ember a mi kezünkre dolgoznék.

– Nem sejt az a fiu oda fenn valamit?

– Nem gondolnám, de beszéljünk lassabban. Azt igértem neki, hogy majd itt el fogom rejteni. Azt hiszi, hogy kapitányát agyonlőtte. Szeretőjénél kapta s rálőtt, az ember elesett, de nem halt meg. A fiu pedig megszökött a katonaságtól. Régóta biztattam e szökésre, mert nagy szükségem volt rá; már harmadszor szökik s ezért okvetlen felakasztják. Nem rossz gondolat, épen a hóhér házához szökni. Másutt akárhol fogják kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha itt megtalálják, nem messze kell neki fáradni.

– Haha! Ha hallaná!

És hallotta.

– De más czélom volt. Üldözőit mindenesetre nyomába hozom, kik őt elfogják s elviszik Hétfalura, hol a hadbiró kimondja rá a halált s ekkor kiteszik a siralomházba. A hétfalusi környék népe szereti a fiut, mint tulajdon fiát, de apját gyűlöli, mint a sátánt. Nem lesz nagy mesterség ily zavargós időben felbujtogatni a népet, hogy mikor a fiut akasztani viszik, kaszára, vasvillára kapjon, őt kiszabadítsa, vállára emelje, s azzal neki rontson apja kastélyának, ki a fiut teljes életében üldözte, azt lerombolja, s ezzel meg van kezdve a lázadás.

– De akar-e majd a fiu e kezdetnek feje lenni?

– Ne aggódjál. A halál iszonyú kép. Nincs oly irtózatos út, melyre rá ne lépjen az ember, hogy azt kikerülje. Különben is olyankor az ember nem bir az eszével, hagy magával tenni mindent öntudatlanul, s ez által saját neveink kimaradnak a lázadásból, mely ha el fog fojtatni, főnőkül őt fogják ott találni. Ránk a gyanúnak árnya se szálljon.

– Csókolni való vagy, Iván.

– Soha meglepőbb lázadás nem ütött ki a nép között, mint ez leend. Mint szálland a hír faluról-falura, saját fia támadt a méregkeverő apa ellen boszút állani a nép élére s felkonczolá apját, testvéreit s lerontá ősi házát. Irtózatos fekete hírek fognak szétfutni az országban. A nép őrült dühbe fog jönni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen veszély kitörésével azt sem fogják tudni, hogy hol vannak?

– Ördögi fiu vagy, Iván, hadd öleljelek meg…

Az ifju minden ízében reszketve kelt fel kémhelyéről. Minden szót hallott, mi ott alatta kimondaték.

Perczig félőrülten eszméletlenül állt ott elbámulva, magánkívül. Majd a kétségbeesés eszméletével kezde körültekinteni, mint a verembe hullott vad, mely keresi a menekülést, megfeszíti minden erejét, küzd, találékonynyá lesz, a szabadságvágy elfeledteti vele az élet ösztönét, nincs félelme semmitől. Sikertelen erőszak után kétségbeesetten adja meg magát, lefekszik, behunyja szemeit, s percz mulva ismét újra kezdi a sikertelen menekülési harczot.

Lenézett a padlásnyiláson. A hágcsó el volt onnan véve s alant az udvaron nagy, lompos kutya czammogott morogva s örvét rázva nyakán. Olykor a bundáját tépte fogaival, vagy a farkát harapdálta s a holdvilágra morgott.

Az ifju kezében egy jó éles kés volt, azt fogai közé szorította és széttekintett. Szükség esetén megvívott volna a kutyával, s lehet, hogy megölte volna. De ez nem eshetett volna meg zaj nélkül. S neki minden áron észrevétlen kellett menekülnie.

A kerítés is magas volt, hogy juthasson azon keresztül? A hágcsót nem látta sehol.

A ház tulsó felén a hóhér szobájának ablaka előtt volt egy nagy eperfa, melynek terebélyes ágai ráhajlottak a háztetőre, ennek ágairól könnyen a kerítésre lehete jutni, onnét aztán csak egy merész szökés kell, alig másfél ölnyi magasról.

Mint a kalitkájából menekülő párducz, mászott ki a padlás szűk ablakán az ifju, szájába fogva kését. Hason csúszva felkapaszkodott a ház gerinczére, ott óvatosan végig mászott az eperfáig, megfogta annak egyik lehajló ágát, felkapaszkodott rá s átlépett a tulsó felére… Csendesen, legkisebb nesz nélkül…

Itt azonban a kerítésig jókora ugrást kellett tenni, s e közben túlszámítá az ág erejét, melyen állt, nagyot recscsenve tört le az alatta, s ő félesésben, kezeivel kapaszkodva, maradt a kerítésen.

A nagy recscsenésre észrevette a komondor a menekülőt s üvöltve rohant neki s míg az magát a kerítésen túlvetni erőködve hánykolódott, öltönye egyik szárnyát elkapta s annál fogva dühösen rángatta lefelé.

– Ki az? dörgött közbe egy felriadó hang. A hóhér felébredt az ablaka előtti zajra s kinézett az udvarra. Egy embert látott ott a kerítésen mászni, ki előtte egészen ismeretlen vala, a mint kutyája lefelé ránczigálta. Ohó, megállj, akárki vagy! ordítá s eszeveszetten puskát ragadott s ráfogta a szökevényre. Szemei vérben forogtak. Ekkor egy fehér kéz lenyomta fegyverét s erős csengő gyermeki hang kiálta rá onnét belül:

– Ismét gyilkolni akarsz, apám!

Az ember keze aláhanyatlott. Perczig mozdulatlan volt, arcza elsápadt. Azután ismét visszanyeré nyugodt tekintetét. Átölelte a gyermeket, ki fegyverét lenyomta. Azután oda czélozott. A lőszer eldördült… A nagy lánczos eb ordítás nélkül esett le a földre s végig meredt rajta. A szökevény egy lódulással átugrott a falon.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings