XIV. A HALÁLITÉLET.

A gyertyákat meggyujtották az asztalon, pedig még fényes nappal volt; – a lélekharangot is megcsendítették, pedig még beteg sem volt senki, a koporsót is elkészíték már, pedig még senki sem halt meg.

A szegény bűnösre kimondták a kemény itéletet: meg kell neki halni. Fejére szól a törvény. Ha egész nap könyörgene érte édes apja, anyja, minden atyafia, azokat a betüket le nem könyöröghetné onnan.

A kik ott a hosszú asztal mellett ülnek: főtisztek, altisztek, közkatonák, mind úgy szánják, mind úgy szeretnék, ha nem kellene azt a szót kimondani. Maga a tábornok is eltakarja arczát két kezébe:

«Istennél van a kegyelem.»

Kezében tart egy kis pálczát, fehér pálczát, meg-megnézi: még most egész; semmi törés nincsen rajta.

Odajön hozzá a vén őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára csatolva, egy keze a zsinóron, másik a csákó ernyőjén.

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Másodszor is megemeli az őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig és újra könyörög:

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Harmadszor is könyörög.

«Istennél van a kegyelem.»

A fehér pálcza ketté törve hull a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni szépen a jelenvolt uraknak, hogy vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy kegyelmet kért neki és a szigorú birónak, hogy a törvény szavait kimondá fejére.

Azután elviszik a siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki ételt, italt, hogy egyék, igyék utoljára.

A vas ember félt hazamenni szállására.

Ha Kornélia kérdeni fogja, mi itéletet mondál ellenséged fiának fejére?

Nem mert haza menni: félt.

A mint sokáig ott időzött, a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az elitélt néhány szót kivánna a tábornokkal négy szem közt váltani.

Vértessy rögtön sietett hozzá:

– Ön rosszul védte magát, szólt, a mint belépett hozzá, szemrehányólag. Ön lehetetlenné tette, hogy más itéletet mondhassunk.

– Tudom. Akartam azt; szólt az ifju derült, nyugodt arczczal. Ennek már vége van, tábornok úr: katonadolog volt. Három nap mulva meghalok. Vegyük úgy, mintha nagy beteg volnék s az orvosok előre megmondták volna, hogy csak három napig élek.

– Fel fogom küldeni az itéletet a felséghez.

– Eredménytelen lesz. Hiszen kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni. Én nem mondtam semmit.

– De én azért tudok. Védték önt mások. S ha daczos feleleteivel be nem vágja útamat a hadtörvényszék előtt, tudtam volna önnek megszabadítására valamit kigondolni.

– Csodálkozom, hogy engem védett valaki. Nem ismerek senkit, a ki rólam megemlékezhetnék.

– De igen. Legelső volt tulajdon nőm.

– Ah, tábornok úr. Ez a tudat enyhíteni fogja halálomat.

– Második volt azon férfi, a kire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.

– Tehát nem halt meg? kiálta fel öröm hangján az ifju. Ah, ez megvigasztal.

– Ez önre nézve mindegy. Vétsége halálos.

– De lelkem megkönnyebbül. Nem nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái rövidebbek lesznek ezáltal.

– A harmadik védő volt önnek édes atyja.

– Hogyan? rebegé az ifju reszkető ajakkal. Atyám? az én atyám?

– Tulajdon édes atyja. Ő irt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a szél ütött meg. Tudja ön, mit jelent az? Én hozzám irt ő!

– Én értem irt? susogá az elitélt, lánczos kezeit összetéve és nehéz szempilláit lecsukva nedves szemeire.

– A negyedik volt Kamienszki gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog emlékezni.

Az ifju bámulva tekinte föl.

– Nem emlékszem ilyen férfira. Neki nincs testvére.

Vértessy vállat vont.

– Ő maga mondta, hogy az: itt volt ma nálam.

Az ifju katona valami kinos gyanuval küzdött szorongó lelkében; azután derült arczczal fordult ismét a tábornokhoz, könnyelmű ifju tekintetével.

– Ezek mind enyhítik büntetésemet, tábornok úr, köszönöm, hogy tudatta velem. Sajnálom, hogy balvégzetem másoknak könyeket fog okozni, miket nem reméltem, miket nem érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön szive fenekén megbocsát nekem és szegény családomnak; ugy-e bár, megbocsát nekik? Annak a szegény öreg embernek, a kinek már most senkije nem lesz és védeni fogja őt, ha valami nagy, igen nagy baj fenyegetné.

A tábornok megszorítá az ifjunak eléje nyujtott jobbját. A lánczok úgy csörömpöltek a megrázott kézen.

– És most engedje meg tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak önhöz. Lesz-e kegyes kihallgatni?

Beszéljen ön.

– És a miket mondok, nem fogja ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az agyát a halál közelléte lázba hozza; nem fogja ön hinni, hogy én is lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok és józan, és szivem, eszem helyén van?

A tábornok fejével intett.

– Legelőször arra akarom önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halaszsza ön három napig. Tűzzön ki arra rövidebb határidőt; nem én értem. Velem be van végezve a számadás. Én már nem létezek.

– Tehát miért?

– Elmondom. Azonkívül ne vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya belső udvarán is megtörténhetik az velem.

– Jó, ezt megigérem.

– És utoljára: hirdettesse ön e végrehajtást délutánra és tetesse délelőtt, korán hajnalban, mielőtt valaki ébren volna.

– Mi okai vannak önnek ily különös kérelemre?

– Elmondom azokat, tábornok úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hirből sem ismert járvány miatt minő izgatott hangulat van az egész országban. Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú emberek tervét véletlenül megismerhetni, kik e rémületes napokat valami borzalmas munka kivitelére találják alkalmasnak. A néposztályok legmiveletlenebb salakja fel van kavarodva s csak egy jelszóra vár, hogy kiöntsön az egész országra. Nem meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító suttogásokat, olvastam leveleiket, láttam a nevek lajstromát, a kiknek legelébb kell esniök. Az én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai annyira gyülölték mindig, a mennyire szerettek engem. Ezen titkon forrongók egyik főnöke hajdan katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen összehozott vele Galicziában, hol ő titkos czéljai után járt. Azt igérte, hogy el fog rejteni. És azután épen ő jelentett fel. Most az a pokoli terve van, hogy a mint engem a városon kívül visznek, a mint a roppant nép összecsoportosul, azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje, s engemet megszabadítva, mint egyszerre elhirhedett hőst, ijesztő név gyanánt használjon fel egy pokoli gyujtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön láthatja, hogy a legnagyobb irtózat fog el, a midőn e tárgyról beszélek, hogy nem álmodtam, nem képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és siettetem meghalásomat.

A tábornok pedig valóban azt hitte, hogy az ifju meg van zavarodva.

Ez észre vette a tábornok arczán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá meg lánczos kezeivel annak kezét és erőszakosan kiáltá:

– Tábornok úr! Meg akarják gyilkolni atyámat! Fel akarják gyujtani hazámat, nemzetemet!

– Kik? kérdé a tábornok végtelen megvetéssel. Ezek a kalap alá búvó emberek? Én nem akarom kétségbevonni, hogy a mit ön mondott, az tervben létezhetik; valami bolondnak a feje kigondolhatta. Nem gondolom azonban, hogy volna valaha olyan idő, a mely alkalmatosnak látszanék egy ilyen terv megmozdítására. És ha mégis meg találna mozdulni valaki, bizony mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom őt tenni!

És büszke önérzettel csapott kardjára.

E pillanatban sietve lépett be az ajtón a tábornok egyik segéde s jelenté, hogy a vásártéreken és az utczákon gyanus forrongást lehet észrevenni a nép között. Az urak és katonák ellen kiabálnak, egymást lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már kénytelenek voltak előlök bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind beverték. Úgy látszik, hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.

A mint a tábornok a folyosóra kilépett, már jól hallatszott a közeli utczákról az a határozatlan zaj, melynek zürzavaros hangjaitól gyönge szivű ember annyira megretten: nem tudva, tűz van-e vagy gyilkost kergetnek?

Most az egyszer tűz is volt, gyilkos is volt. Lázadás volt.

Valami távoli városrészben túlbuzgó hivek elkezdtek egy harangot félreverni, melynek bántó félhangjai kikipendültek a csunya hangzűr közől.

A tábornok az udvarra sietett. A katonaság fegyverben állt már.

Alig volt pár száz embere. A többi hosszadalmas határzár fentartására volt kirendelve.

Hanem hiszen elég volt ez neki.

Ő félt volna tán, hogy ezek a jámbor kapa- s kaszaforgató emberek, ezek a gyaluval, árral, vetélővel foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák meg őt? és kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.

Hirtelen, de a legnagyobb hidegvérrel tevé intézkedéseit.

Félszázad a kapun kívüli őrhelyt foglalja el s elzárja az utczát; a többi az udvaron belül marad.

A kívül állók fegyverei töltetlenek maradnak.

Három dobütésre a többi csapatok is kivonulnak az utczára.

A többire nézve parancsszó fog határozni.

A szomszéd ház kapuit be kell zárni, s belül két őrt állítani töltött fegyverrel.

Mindent a legnagyobb csendben, lárma, csörömpölés nélkül.

Azon szomszédházban lakott a tábornok neje; a kerten keresztül a kaszárnyából át lehetett oda jutni.

Még végzé intézkedéseit Vértessy, a mint egy nőcselédje Kornéliának sietve jő hozzá, s valamit súg fülébe.

A tábornok arczán az első pillanatra valami gyönyörteljes mosoly villámlott át: hogy aztán annál sötétebb redőknek adjon ismét helyet.

Hirtelen rábizta a parancsnokságot első századosára és sietett lakására, igérve, hogy egy pillanat mulva visszajön.

Nagy dolognak kellett történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet, mely a katonát illeti, egy ily pillanatban!

Sietve futott át a szobákon, melyek neje hálószobájához vezetnek.

A függönyök le voltak eresztve, a félhomályos alkovenben egy halvány hölgy feküdt, egy halott, a ki az élet kínjait szenvedi.

Az ágy körül szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült és irt.

Vértessy még ott künn letette kardját, hogy ne csörögjön vele. Oda futott Kornéliához, megfogta annak reszkető, izzadó kezét s ajkaihoz szorítva kérdezé:

– Hogy vagy?

– A halál küszöbén, felelt a nő és másik karjával odavonta férje fejét, hogy megcsókolhassa őt.

Egész arcza oly fehér volt, mint a márvány és a hideg veríték mint gyöngycsepp rajta.

– A jövő órának titkai vannak, Vértessy, szólt lihegve a hölgy, kezével erősen szorítva Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm, lehet halál.

Vértessy az orvost kereste szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.

Az orvos félreintette. Súgva mondá neki:

– Iszonyúan szenved, de nem akarja ön előtt mutatni.

– Hangjával titkolja; de én a lehelletén érzem. Nagy-e a veszély?

Az orvos vállat vonított.

– Szokás szerint. Nagyon idegzetes s valami nyugtalanítja.

– Mi lehet az?

– Jó lenne, ha megtudná tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom élethalálkérdés, s a félelem, nehéz indulat lehet egy új életre nézve rossz befolyással.

Az «egy új élet» szónál ismét megvillant Vértessy ajkai körül amaz önkénytelen örömrándulat. Visszament nejéhez s odatérdelt a szőnyegpárnára.

– Kornélia, hogy van ön?

– Az Isten kezében, susogá a hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve. Isten kegyelmez, Isten büntet, – tetszése szerint.

Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell szenvednie.

– Istennél a kegyelem… susogá azután halkan a hölgy.

Vértessy reszketni érzé szivét e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá: «Istennél a kegyelem!» egy olyan embernek, ki magának hosszú életet igért.

A nő bágyadt tekintettel fordult oda hozzá s két kezével keblére vonva férje kezét és szemeivel annak szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan, oly kérve kérdezé:

– Fog-e nekem kegyelmezni az Isten?

– Igen, oh igen, neked, angyalának; rebegé a tábornok.

– Kegyelmeztél-e te annak, a ki te hozzád könyörgött?

Vértessy nem állhatá ki e tekintetet, nem tudott felelni e szavakra.

– Vértessy! A halál halálért jön. Az itélet itéletet hoz. A koporsó szélén fekszem. Oh ne hagyj engem meghalni.

– Mit tegyek? mit tehetek? szólt rebegő hangon a férj.

– Látod, monda a nő, karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára; ha te ölsz, én is meghalok; a mi kínt e szomszédházban egy halálra itélt szenved, azt én is mind kiállom. Annak a rettegését, annak a kétségbeesését, annak a halálos tusáját! Oh szánj meg engem, férjem. Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, a ki vétett, hogy úgy legyen én hozzám irgalommal az Isten!

Vértessy lelkében meg volt rendülve. Az orvos oda lépett hozzá s komolyan mondá neki:

– Tábornok úr, én úgy hiszem, hogy ez nem példátlan eset, miszerint halálra itélt raboknak hasonló szenvedők kérésére kegyelmet adtak.

Vértessy érdekelten tekinte reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.

– Én magam tudok hasonló esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban, hol egy háromszor szökött ifju hasonló kérelemre kegyelmet nyert.

– S hiszi ön, hogy ez segíteni fog?

– Uram, midőn az idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet mindenható, egy örömhir életet ad, egy ijedelem halált; egy édes gondolat többet segít minden gyógyszernél.

Vértessy megcsókolá halvány, szenvedő szerelme homlokát s biztató férfi-szóval mondá neki:

– Meg fogom őt menteni.

A hölgy égfelé emelte reszkető kezeit és halvány orczáját; szemei lassan lecsukódtak és fehér arcza elkezdett mosolyogni szeliden.

… Odakünn hallatszott a hármas dobpördülés.

A tábornok hirtelen föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját és futott át a laktanyába.

A zaj, a lárma közelről hallatszott már és ő arról volt kénytelen gondolkozni, hogy e zajos polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy menjenek haza vásznat szőni, csizmát varrni, s más aféle; a mikor e helyett kedve lett volna közéjök rontani és szétszelelni őket, mint a polyvát!