IX. A MIRIGY.

Van egy hatalmas úr itt mi alattunk, kinek életét még nem ismerték el a bölcsek, pedig hatalmáról annyit tudnak beszélni; kitől nem tanítottak meg bennünket félni, pedig reményeivel mindenki hozzá fordul…

Nem a pokol ez, hanem a föld.

A jó, az áldott, a békességes föld; a ki nem oly indulatos, mint a többi elemek: tűz, víz és lég; békével hagy magára tapodni, enged sebeket ejteni magán, hátát megrakni városokkal, csontjait töretni mély bánya-aknákkal, enged élni és szaporodni porából támadt fajokat.

Kérdezte-e már valaki: oh én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, a mit mi ide fenn cselekszünk? hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled, mezetlenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk s kényszerítünk szomjazni? hogy testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük és kényszerítjük azokat ételt, italt termeni számunkra? hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s halottainkat elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk rajtad és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket és törjük a fejünket rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is elszaporodni fajunknak?

A föld pedig türelmesen hagy mindent történni maga felett, csak néha rázkódik meg futó borzadálylyal, megrendítve a ráhalmozott palotákat. Talán vannak, a kik intésit elértik?

Azután századokig nem adja megint élete jelét. Tűr, mint minden jó édes anya, rossz gyermekeitől. Elhallgatja, eltakarja bűneiket, viseli érettök az ég csapásait. Nem haragszik rájok, nem bünteti őket. Ápol, nevel és nem vár háladatosságot. Csak eped, csak eped, csak emésztődik magában, csak búsul, csak aggódik gyermekei sorsán, önző, szívtelen gyermekein: a bú és bánat, az emberi szenny és a bűn lassan megrontják életerejét, s egyszer – megbetegszik a föld.

Oh mint hull az ember, mikor a föld beteg!

Mint a parasyt aphis-féreg az elsárgult falevélről!

A halál új nemei, miket soha névvel nem nevezett senki, jelennek meg a rémült népek között, az erőst, a bátort egy szellő elfújja; nem használ elzárkózni előle kőfalak közé, a testet bekenni balzsamokkal, eltakarni a lélekzetet; a láthatatlan halál keresztülmegy a zárt ajtókon s keresi azt, ki tőle fél. Nem kell hozzá romlott lég, fekélyes érintés; elég a nevét hallani, megrettenni tőle és meghalni.

Nem emberek betegsége az: a föld, a föld maga beteg.

* * *

Milyen tréfás még a rémület is!

Emlékezem azon időkre: akkor még talán gyermek voltam (azért mondom «talán», mert nem tudom egész bizonysággal, hogy mikor öregedtem meg?) nem sok osztályom volt a közös rémületből; sőt a helyzet ujdonsága még mulattatott is. Iskolába nem volt szabad járnunk, vacatiót kaptunk bizonytalan időre, nem tagadhatom, hogy ennek igen örültem, városunk körül kordont húztak idegenek megvizsgálására; jó apám, kinek szelid komoly arczára most is oly édesen emlékezem vissza, felkötötte ezüstös kardját oldalára, s ő is ment a zárvonalt őrzeni. Nagyobb bizodalmam volt ahhoz a kardhoz, mint az angoloknak minden flottájához. Áldott, gondos anyánk kicsi társolyokban mindenikünk nyakába darabka kámfort akasztott, a miről meg voltunk győződve, hogy sokat használ; s eltiltotta tőlünk, hogy dinnyét, baraczkot enni merjünk. Mi jó, szófogadó gyermekek voltunk s meg nem szegtük tilalmát. Pedig azon évben, mintha satyrát akart volna ránk irni a természet, a legpompásabb gyümölcs özöne lepte el kertjeinket. Ott hagytuk rothadni. Egy derék orvosunk volt, a ki a legnagyobb vész idején sorba járta a házakat, fehér haja, piros orczája, egyenes délczeg termete volt, mindig tréfált velünk; mondta, hogy a ki nem fél, nem hal meg, felmetszé előttünk a szép aranybélű dinnyét, s jóizűn evé meg; lám ő neki nem árt, mert ő nem fél a vésztől. Csak rendesen kell élni és bizni Istenben. Nevetett, ha kérdeztük: igaz-e, miszerint a lég most tele van apró, alig látható bogarakkal, a miknek beszivása idézi elő a betegséget? «A ki e bogarakban hisz, addig is jól tenné, ha becsukná a száját, a míg rólok beszél, mert berepülnek rajta.» – És azután, midőn hallottam a bódító harangszót, a méla gyászéneket napról-napra, reggel, este ablakaink alatt, elhagyott árvák, özvegyek zokogását, dübörgő halottas szekér nyomában; mikor beszélték, hogy a szomszédházból két nap alatt egész család kihalt, átellenben az ablakok ki vannak nyitva, és senki sem néz ki rajtok: olyankor oly jól esett összetenni kezeimet és arra gondolni, hogy mi mind együtt vagyunk, nem vittek el közőlünk senkit, Isten megőrzött bennünket minden siralomtól. A remény gyönge volt, mi alapja lett volna? de a hit erős és megnyugtató.

Egyedül a benyomásra emlékezem amaz emlékezetes évből.

Hajh, másutt nem eléglette az meg könyekkel hímezni gyász palástját; vért is feste hozzá s kettős leczkét tartott drága fizetéssel.

A megyei nyiltlevelek szétrepültek faluról-falura, értesítve a helységek bölcseit a közelgő veszélyről, melyről maguk az értesítők sem tudtak többet, mint tíz évvel azelőtt, vagy pedig most.

A helység bölcsei, birák, népiskolárok meg voltak bizatva, hogy magyarázzák meg a tudatlan népnek a nyilt levelek mondanivalóit.

Magyarázzák? olyan emberek, a kik maguk sem voltak felül az elemi tanulmányokon, olyanoknak, a kik a legtermészetesebb tüneményben is természetfölöttit keresnek; és olyan dolgot magyarázzanak, a mi azóta is titok a világ minden bölcse előtt.

Kordé uram, Hétfalu egyik népnevelője, összekurjantatá a maga alattvalóit, ez évben utolsó iskolai napra s elővéve zsebéből a lebencscsé zsinórozott hivatalos pátenst, tudtukra adá, hogy ő azt azért fogja nekik megmagyarázni, hogy azután odahaza édes szülőiknek mindent elmondjanak, minthogy azok nem jönnek az iskolába, tehát nem hallhatják.

«Nebulók! (ez volt a rendes czíme a jeles fiatalságnak.) Ihol van a tekintetes szolgabiró úr pátense, a miben azt jelenti, hogy iskolát nem kell tartani többet, hanem hogy az egész falu talpra álljon; mert»:

«Jön, már itt benn is van az országban egy rettentő betegség, a minek «morbus» a neve. A kit a morbus megragad, arra sem ér rá, hogy háta mögé nézzen: leesik és meghal. Felfordul, ott marad.»

«A morbus úgy támad, hogy az epe rá ömlik a spiritusra, s lesz belőle epemirigy. Következőleg engemet meg ne haragítsatok.»

«Vagyon pedig ez a morbus az idei dinnyében, sárga baraczkban és minden gyümölcsnek a belében; a ki tehát halál fiává lenni nem akar, egy szemet se merészeljen megtorkoskodni.»

Egypár északvidéki ifju scytha a hátulsó padokban hangosan koczódott.

«Hej te nebuló! Te Turtyik Miska. Miről beszéltem most?»

A gyerek nagy szemeket meresztve, felállt s hebegve válaszolt:

«Hogy – hogy – a tisztelendő úr – kertjéből – nem szabad ellopni a baraczkot.»

«Gyere csak a középre.»

Megcsapta a jámbor felelőt. Pedig az helyesen okoskodott, azt tartván, hogy ezt a tilalmat csak azért tették a nyilt levélbe, hogy a pap gyümölcsétől elriaszszák a népet, mert hiszen más ember nem vesződik a faluban gyümölcstenyésztéssel.

«Térjünk a dologra. Ide hallgassatok nebulók.»

«Veszedelmes dolog ez időben a fürdés, mindenféle mosdás hideg vízzel, mert azáltal is könnyen elromlik az emberben a spiritus. Ellenben használatos a pálinkaivás (mert azáltal a spiritus mindenesetre szaporodik az emberben). Veszedelmes az éhomra dolgozás, a sok gondolkodás és fejtörés, ellenben igen használatos pecsenyét enni és nem járni a napon.»

Ez a passus nagyban tetszett a nebulóknak.

«Minthogy mégis megeshető dolog, hogy más falubeli ember könnyen behozhatja a szürén vagy a tarisznyáján azt a morbust, a mi ragad, mint a kullancs, azért az a parancsolat, hogy senki a faluból ki ne menjen, se gyalog, se szekéren, sem pedig idegen ember be ne bocsáttassék; a ki pedig keresztül akar utazni, elébb bezárassék a helységen kívül levő bikaakolba, ruhái megfüstöltessenek, ő pedig lúgos vízben megmosattassék és minden nála volt darab pénz hamuval megdörzsöltessék, mely életveszélyes foglalatosságra a helybeli czigányok fognak alkalmaztatni.»

Kordé uram folytatá a bölcs tanítást.

– Ha pedig valaki mind ezen bölcs intézkedések daczára mégis megkapná a morbust, arra nézve csak egy orvosság van, a melynek neve vismuthum. – Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundæ. Magyarul viszmuta, tótul vismuthim, németül Wismuthen. Hm, hm!

Itt nagyon rájött a köhögés az érdemes néptanítóra, mert meg kellett, utasítás szerint, ismertetni azt a rejtélyes «izét», a minek a nevét pedig maga is most ismerte meg először a pátens betűiből.

– No hát! Ide hallgasson mindenik, mert majd kikérdezem, hogy mit mondtam? A vismuthum olyan por, vagyis inkább nedvesség, de mégis inkább por, a minek a színe olyan – meg nem határozható szinű; készítik azt mindenféléből; az ízére nézve hasonlít a piskolthumhoz, a szagát nem igen nagyon érezni. Ettől pedig minden ember meggyógyul, a ki csak beveszi. Először be kell venni egy kávéskanállal (a tisztelendő úr ad kölcsön egy kanalat), ha ez nem használ, egy evőkanállal, ha még az sem használ, két evőkanállal, mindaddig, a míg a morbus el nem hagyja a beteget. Kapni pedig ezt Kassán a patikában; a ki nem szerez magának, magára vessen, ha meghal. Szegényebb emberek ingyen is kapnak doktor Sarkantyús kegyelméből, a ki, ha be nem akarják azt venni, erővel is belétölti minden emberbe, sőt a kutak ivó vizébe is fogja hintetni, hogy ha vonakodnak tőle. Azért jobb lesz szép szerével megbarátkozni a vismuthummal, mint vagy egy, vagy más úton elpatkolni.

A fiatalság jó szeszszel röhögött az utolsó szóra.

Egy kölyök szabadságot vett magának feltartani a két ujját, melynek nyúlfül billegetése azt jelenté, hogy meg akar szólalni.

– No, mi kell Slipik?

– Rekturam: édes az a – izé?

– Asine. Nem mondtam, hogy milyen az íze? Nem hallgattál ide; tartsd a tenyered.

A ficzkó jót kapott a tenyerébe a léniával. «A másikat is!» Mind a két tenyere kiszenvedett a füleiért.

– Állj fel Klimpa Guszti! Felelj meg ennek a nebulónak, miről beszéltem.

Klimpa Guszti volt az első a padban, mert az apja a szeszgyárt bérlette, s legjobb kabátban járt; ez volt a mester kegyencze. A fiu eldugta hirtelen a peniczilust, a mivel eddig a padot faragta, s nagyot nyelt, elvörösödött. Kidüledtek a szemei a nagy igyekezetben, a hogy meg akart felelni.

– No hát mit mondtam, fiacskám? Ugy-e bizony a vismuth íze hasonlít a – pis…

A gyerek beleigazodván a feleletbe, hangosan kezdé elhadarni.

– A nixnus olyan porból lett nedvesség, a mit akármiből lehet készíteni, ízére nézve pedig hasonlít a piskótához.

– Bene, præstanter; eminentissime. Csakhogy nem piskolta, hanem piskoltum; nem fæminini, hanem neutrius secundæ.

Klimpa Guszti elégülten ült vissza helyére.

– Egyébiránt annyit mondok még tinektek, és azt odahaza is elmondjátok, hogy semmi sem olyan jó ebben a veszedelmes időben, mint reggel éhomra egy pohár pálinkát inni, délben megint inni, lefekvés előtt szintén, és valahányszor az ember valami idegenséget érez gyomrában. Ez a legjobb. Azután Klimpa Guszti el ne felejtsd megmondani édes atyádnak, hogy a rektor úr nagyon fél a morbustól és a kulacsom most is ott van nálatok.

Klimpa Guszti áhitatos képet csinált e megbizásra, eldugva a zsoltára alá a tollszárat, a miből puskát faragott, s igérte, hogy mindent megmond odahaza.

– No már most énekeljünk és imádkozzunk. S azután nem lesz iskola, a míg a morbus el nem mulik.

A fiatalság öröme nagy lett e szóra; Klimpa Guszti a tollpuskával nagyot lőtt a pad alatt, a krumpli-fojtás Kordé uram orrára esett, a miért Slipik Jóskát jól megvágta hatig, pedig látta, hogy nem az lőtte meg.

A megcsapott fiu bömbölése közben rákezdte a többi az éneket; – a hol alant járt, ott csak Kordé uram szava hallott, de a hol azután felment, neki visalkodtak az apró hívek, hogy az ablakok reszkettek bele; rektor uram ütötte hozzá a taktust, nagyokat kommantva a léniával a hívek fejére, ha félrevitték a kivihetetlen melódiát.

Klimpa Guszti azután elhadart egy imádságot, tévedésből a reggelit az estéli helyett. Rektor úr nem vette észre. A mint az Amen kimondatott, felzajdult a fiatalság, törte magát az ajtóhoz, igen jól ismerve Kordé uramnak azt a jó szokását, hogy a többiek vijjongatásáért azokat szokta megtépázni, a kik leghátul maradnak. Azzal neki az érdemes classis az utczának, azon való örömében, hogy nem lesz több iskola, mert jön a morbus! neki a lutheranus gyerekeknek, a kik ott lapdáztak a templom előtt, azoktól elszedték az ütőfákat, beverték egypárnak a fejét kővel, végig irták minden ház oldalára a «vivat vacatió»-t, s megdöngetvén a kapukat, fellármáztak minden kutyát, úgy tudatták a faluval, hogy Kordé Mihály rektor uram rendkívüli szünnapokat engedett nagyreményű növendékeinek; mert hogy jön a morbus, s nem jó az embernek ilyenkor együtt lenni.

A népség örege, asszonyai a templomból szállingóztak haza.

Minden arczon a néma rémület kifejezése uralkodott.

Ott a szentegyházban is kihirdeté a lelkész a megyei nyilt levél sorait, hozzátéve, hogy többet ér minden orvosságnál, kordonoknál és vismuth poroknál, az Isten rendeletében való megnyugvás és a tiszta keresztyéni öntudat. Egyébiránt mindnyájan Isten kezében vagyunk, s ha jól éltünk, jól halunk meg. A haláltól nincs mit félni az igazaknak.

A vén boszorka, a halálmadár ott gubbasztott a templom lépcsőjénél, egy csomó orvosi fű az ölében, mankója hóna alatt; állát a térdére támasztá, úgy számlálta a templomból kijövőket: «egy, kettő, három». A háromnál mindig újra kezdte; – minden harmadik kivető.

Mind elmentek már, csak ő maradt ott, meg a borzas Hanák, a harangozó.

Az emberek eltávoztával egy kis fehér kutya jött oda s mint ez gyakran megtörténik, bepillantott a templomba.

– Czoki innen! kiálta rá az egyházfi, utána hajítva a nagy toronykulcsot.

A vén jós-asszony felemelé száraz ujját s megfenyegeté az egyházfit.

– Hanák! borzas Hanák! minek kergeted innen azt az ebet? Bizony mondom, hogy jobb volna neked is, másoknak is, ha ilyen kutyák lehetnétek, mint hogy kétlábú állatok vagytok, mert bizony olyan világ lesz, a mikor nem a te harangod szavai kisérik ki a halottakat, hanem a kutyák üvöltése. Azért ne bántsd az ebeket Hanák, borzas Hanák.

A harangozó nem mert feleselni. Becsukta csendesen az ajtót, kikerülte az asszonyt, s a mint tova sietett, úgy tetszett neki, mintha már is szédelegne a feje valamitől s a lábai roskadnának.

A mint bevitte a paphoz a templomkulcsot, a lelkész tudtára adá, hogy hatósági rendeletből, nehogy a nép megrémüljön, a mirigy kiütésekor nem lesz szabad a halottakra harangozni.

Borzas Hanák feje úgy kóválygott, a mint hazafelé indult, mintha minden szál haja egy terhes adósság volna. Az ebek úgy vonítottak a helységben. Tehát már ezután ezek fogják kikisérni a halottakat?

Nem is talált haza Hanák, hanem betért szíverősítésül a pálinkás boltba, a hol már akkor a falu bölcse, java mind együtt ült és tanácskozott a nagy eljövendő napokról.