← Table of contents
Szomoru napok

III. GYERMEK-GONOSZTÉVŐ.

Reading edition

Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig oly szomorú tekintetű.

Ablakai, mik most be vannak szegezve, vagy téglával berakva, egykor virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak, mintha urukat gyászolnák s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok helyzett márványpadra, hol komor öreg úr szokott estenkint üldögélni s gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.

Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.

Ez volt Hétfalvi Bénjámin.

Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva, egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölcscsel rakodtan kapaszkodtak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön s éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.

Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyem függönyök beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly szomorú volt.

Beteg volt a háznál. Hétfalvi Benő leányának, az egykor oly kevély Leonorának kis fia, Ödönke.

Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz s lett két szép gyermeke, egy fiu és egy leány.

Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen czivakodtak egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.

Egy napon a kis leány eltünt, senki sem tudta, hova lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvencz leány sehol sem volt.

Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arczszinét. Étlen, álmatlan lett. Ágynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente félrebeszélt s ilyenkor szüntelen Emmát, kis testvérét hítta, kiáltozá, és sírt és megmereszté arczát és szemeit, mint egy őrült.

Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenkép. Mi sem használt neki, napról-napra rosszabbul lett s apja, anyja reggeltől-reggelig sírtak ágya mellett.

Épen úgy, mint azon este, mikor kinn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a jéggel elegy záport az ablakhoz.

A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason, mintha kisértet énekelne odakinn.

– Ah, nyögött fél álmában felneszezve a beteg, Emma! Ereszszék be a kis Emmát, – nem hallják, hogy sír odakinn, – nem tud bejönni az ajtón, – fázik, fél a sötétben, – menjenek ki, nézzék meg…

– Nincs senki ott kinn, kis fiam, édes beteg fiam.

– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset zörgeti, a kutyákkal enyeleg, nem hallják, hogy nyög, édes anyám, édes anyám…

– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.

– Meghalt, meghalt, nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiu, megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, Istenem! miért nem sietnek, mindjárt belefulad! ah Istenem, – hogy vérzik a homloka… ah…

A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könyes szemekkel takargatá a beteg fiút s az ősz öreg apa mereven bámult maga elé.

– Ha! – nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd elhallgat.

Kinn rázta a fákat a zivatar.

– Jaj, – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt. Zárják be az ajtót. Apám, apám, ne hagyj!

Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány izzadó kór gyermek-arczon. Angyalokat szoktak kis gyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek eszébe jutna négyéves gyermek arczával festeni ördögöt, elesett, elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.

– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz, hörgé az asztalra roskadva arczával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé: – Egyetlen egy fiam, kedves szép reményem.

A gyermek futni, bujni akart, minduntalan felugrált ágyából s irtózatos képeket látott és azokról beszélt s küzdött és vergődött magában, mint kit kigyó bánt belül.

– Jer leányom, fiam, jertek, nyögé az öreg Bénjámin és letérdelt; térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.

S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét és sírt és az Istent hítta és gyógyulást kért.

E perczben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva futottak végig az udvaron s éles süvöltő hangon hallék e szó: «Halál! halál!»

Az imádkozó öreg felugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról s kirohant az udvarra és kereste, hogy kit lőjjön agyon? ki kiáltott?

Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna!

Ah! Az életért imádkozónak amenére halált kiáltani!

És ismét hangzék a sivító hang: «halál, halál!» épen úgy, mint azt a kuvik szokta mondani.

A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra nézett, fehér volt arcza, mint a halotté, fejér haja lobogott a fergeteges éjszakában.

– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! ordíta rá Bénjámin, s alig tíz lépésnyiről rásütötte fegyverét.

A halálmadár ránézett és meg sem mozdult. Bénjámin kábultan ejté ki kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos perczben önagyát szakítsa szét velök.

– Mit akartál, Bénjámin? szólt sértő, nyugodt hangon a vén asszony. Nem tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hagy elevenen lélekké változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifju nőket, mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne, mint a hajaszála. – Hétfalusi Bénjámin, én láttalak téged fiatalnak, mikor házamból kipöröltél s kivetted kezemből a száraz kenyeret is. Ugyan meghiztál tőle! De panaszos volt az árva-könynyel áztatott kenyér, nincs rajtad Isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad után senkit, te temeted el mind, a kiket szerettél. De én élve maradok, hogy sírodat meglássam. Kibőjtöllek a világból, hogy meglássam: hogy pusztul el minden, a mi a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen, – ezek a fák hogy száradnak ki egyenkint, – földeiden hogy osztoznak meg idegen emberek. – Eredj haza, – úgy sem sokáig fogsz itten lakni. Oda kinn majd meglátogatlak.

A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé mutatott.

A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül és nem mertek előjönni.

A vén asszony ismét összehanyatlék. A kerités mellett nagy rakás deszka volt felrakva, mankójával hozzá ért: «mennyi szép koporsónak való fa!» mormogá magában s dünnyögve, biczegve, mankójára támaszkodva odább ment.

Hétfalusi Bénjámin az udvaron ájultan feküdt s midőn magához tért, nem birt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél.

Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva, senkitől nem kisérve távozott el a háztól Zihanyiné s a kerteken keresztül Magdolna viskójához sietett.

Ez az úri asszonyság művelt külseje daczára minden babonát és kuruzslást hitt és használt s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a vénasszonynál megfordult.

Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett, miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, a miktől a szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s hitte a vénasszonynak minden szavát.

Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott s behúzta maguk után az ajtót.

Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre és elkezde sírni. A vénasszony pedig egy zsámolyra kuporodott és gombát tisztított az ölében.

– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? zokogá Zihanyiné.

– Nem.

– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Oh, ha látná, mennyit szenved, ember annyit nem szenvedett soha.

– Tudom; még fog többet is szenvedni.

– Egy orvos sem tud rajta segíteni.

– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamba fürösztenék is.

– Meghal…?

– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.

– Hát mi van még a halálnál több?

– Elkárhozik!

– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben, egy négy esztendős gyermek…

– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre s egy örök kárhozatra elég.

– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.

– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.

– Irgalmas Isten! – Ne halljam, a mit mondasz.

– Minek kérdeztél? én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos asszony, az Isten kegyelmét nem adják pénzért.

– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – oh – milyen arcza van olyankor.

– Tudom. Az utczára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy jajgatna, a kútba dobnák.

– Szólj: hol, mint eshetett az?

– Kinn játszott a két gyermek a tóparton, én a tulsó parton szedtem a nádasfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lány hamarabb oda ért, s a mint leszakítá a virágot, a fiu elkezde czivakodni s a mint egyet rántott rajta, a kis gyermek leesett a partról, fejét egy kemény fa gyökerébe csapta s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette a fiatal Kain, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét s hasztalanul kérte, ránczigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint a kétségbeesés, neki futott a tónak. Én láttam, mint tekintett le a vizbe és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani? Félt attól az arcztól, mely a víz szinéről felnézett reá, tulajdon szétdult arczától? Lassan visszalopódzék ismét, fehér volt, mint a halál és ajka kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az élettelen testet s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet sűrűn benőttek a bokrok s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még ekkor volt élet a lánykában; a mint a fiu a ráhalmozott leveleket lábával letaposta, felnyögött és azt mondta: ne temess el, Ödönke, Emma nem sír, Emma nem mondja meg a mamának…

– Oh kedves kis leányom!

– A fiu, a mint e szót hallá, el kezde futni, futott, míg aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá s azóta szüntelen a forró hideg leli.

– Álomnak is iszonyú.

– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg: testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a világ elmulását.

– S hova lett kedves ártatlan leányom piczike holt teste?

– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem oda menni, mert féltem, hogy azt hiszik: én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a bokrokon kis rózsaszinű ruhácskájából, meg egy kis piros aranypillangós czipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjenkint sokszor hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy hova lett?

– Bárcsak meghalna ez a fiu! kiálta kétségbeestében az anya.

– Ha nem kivánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Oh a lélek férgeit nem hajtja el semmi orvosság.

– Sokáig fog-e még kinlódni?

– Ha nem akarod küzködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor s mondd neki a szavakat, miket haldokló testvére mondott: – ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír – és ő meg fog halni.

– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvencz gyermeke, nem a kis leány.

– Mint fogja öreg apja siratni mindakettőt. Neki kedves volt mindakettő.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings