XII. A TŰZ KÖZÖTT.

Zudár nyugtalanabb volt mint egyébkor.

Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt.

A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét: «amen, amen» mondogatá utána, sokszor ismételve a szót; de valami úgy borzongatta mégis.

– Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy baj fog velem történni.

– Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lányka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró…

– Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz valami zajt az udvaron?

– Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban.

– Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná?

– Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn; feküdjél le, jó apám.

– Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát.

Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg s az ágyhoz támasztá.

Azután lefeküdtek.

Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az egész éjjel nem fog aludni; egyszer azután elcsendesült s követé azt erős dörgő horkolása, melyből olykor felriadt, rémületeseket horkantva álmában s nagyot rúgva ágya falain.

A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott és nézett a képzetgazdag sötétségbe.

Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember jönne-menne s a konyhában járókelők suttognának.

Egyszer koczogtatást hall az ajtón; Zudárné szólt kívülről.

– Erzsi te! Alszik apád?

– Igen, rebegé a lányka.

– Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velök.

A gyermek hirtelen felvevé öltönyét s kinyitá a bezárt ajtót, kilépett a konyhába.

Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprenkedett álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni és kezét akarta nyujtani, hogy megfogja, visszatartsa: de a kéz nem ért odáig. Majd veszett farkas kergette a gyermeket; ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el.

Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe.

– Apám!

Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztüljárt az. Elizke kiáltott.

Tán azt is álmodá.

– Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e? Te kiáltottál? Kérdezé halkan.

Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lábánál levő gyermek ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson.

Nem volt ott.

E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják be.

Egy szökéssel az ajtónál termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ropogni kezdett bele.

Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzelé Elizke elfojtott nyögését.

A kétszerezett düh óriási erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében.

Most ordítá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlangját meglopták s mely érzi a vadász szagát.

Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos üvöltése felelt vissza az udvarról, kaczaj és káromkodás, s fenyegető szavak.

Egy perczre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével szövetkezve?

– Vigyázzatok magatokra! hangzék e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. A vén dög töltött fegyverrel van s közétek lő, ha ezeren vagytok is.

De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant volna ő közéjök; hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva a nehéz mángorlóval.

Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai.

– Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! kiáltá kívülről a szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón.

Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás furiája.

A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz hordva, azt egészen betemette vele.

Most kanóczot bele! Hadd égjen a maga vermében!

Ezt Zudár saját felesége kiáltá.

A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kapatni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közől; maga kicsiholt, beledugta a szalma-csóvába a tüzet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra szította s maga futott vele az udvaron keresztül a rőzsék aljába teendő a kanóczot; zilált haja úgy repkedett a viharban.

– Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett szekeren, melybe a hóhér lovai voltak fogva.

A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma- és vessző-kévékkel, s egyenkint meggyujtogaták azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya.

A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre hangosan kaczagtak fel az ostromlók:

«Ütheted már!»

«Sülj meg vén medve a magad barlangjában!»

A dörömbözés oda benn elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték, az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé.

Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mintha a láng és zsarátnok mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mind azt, a mi alatta van; millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek.

– Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet dühtől torzított arczára; most következik a kastély.

– Oh, apám, szegény apám, sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt, gyékény alá takarva.

A veszett némber fogcsikorgatva néze rá:

– Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre legények!

Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a lovaknak: előtte, utána vérszomjas dühödt csoportok, fáklyával, kaszával; közöttük ő szertezilált hajjal; mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kigyós fejével, bősz fenevadak, állat-emberek ijesztő kiséretében. Előtte, utána romlás és kárhozat repkedő denevérei…

Zudár a mint észrevette ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az ajtó kifeszítésével s a ház tulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy ott az ablakon át a kertre kimenekülhet.

Rémülettel vevé észre, hogy az ablak már ott is el van fedve nádkévékkel, miken recsegve kigyózik fel a láng s okádja a füstöt a szétpattogott ablaküvegen keresztül.

Vissza az első szobába, ott vastáblák vannak az ablakon, a mik meggátolják a tűz betörését. Köröskörül mindenfelé hangzott a lázadók bőszült üvöltése, és köröskörül hangzott az a csendes sziszegő ropogás, mit az égő nádkévék támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz gerendák pattogása köröskörül és a feje fölött.

A két ablak vastáblája lassanként izzóvá kezde lenni, s mintha valami átlátszó üvegtáblák volnának, melyek a kívüli lángtenger sugarait keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot terjesztének a szobában, mely vörösre festett minden tárgyat, minden árnyat.

A bezárt férfi félőrülten futkosott körül szobájában, mint egy verembe hullt fenevad, a falakat döngeté öklével, s a fejszével a gerendákat vagdalta.

Hasztalan, hasztalan, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet menekülni!

Végre kétségbesetében elkezdé énekelni a zsoltárt:

És térdre rogyott a szoba közepén.

És ime az úr feleletet adott annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az alatta döngő padlat egyszerre világos eszmét adott neki a szabadulásra. Oldalt és fölfelé nincs menekülés, lehet alá felé; le a pinczébe.

A pinczébe a ház külsejéről volt a bejárat s azon is vasajtó; de ha a szoba alatti boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt, beszakítaná, azon keresztül lejuthatna oda.

Ah, mi jó hűs lehet ott. A lég oly forró volt már a szobában; az izzadság minden tagján csorgott a férfinak a hőségtől és az irtózattól; a vas ablaktáblák világa már fehérbe kezdett átmenni s messziről sütött, hogy szinte kiégett a szem, ha rátekintett. Sietni kelle.

Zudár hirtelen felszakítá a fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon alul a pinczeboltozat zárköveire találni.

Azonban vigyáznia kellett, nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a tűznek is útat nyisson maga után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a vakolatot a foglalvány közől, s egyik téglát a másik után kiemelni.

Meg-megállt néha e munkában és hallgatózott.

Hallott mindenféle zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad tánczdanát, vérszomjú szónoklatokat…

Vagy tán ez mind csak a feje fölött égő lángok tarka beszéde volt?

Tovább ásott, – ásott, ásott.

Az első boltív után következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős téglasorból rakva. A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.

A gerendák itt-amott szétnyiladoztak már, véres szemü tűzszörnyek kandikáltak le a padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon keresztül. Ezer meg ezer hang pörölt, czivódott egymással, a tűzszellem apró fiai, kik a rablott zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott rájok olykor az öreg apjok, a gonosz láng, a mint egy-egy szarufát dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett valami, mint a gyermekeit csitító boszorkány; a parázszsá lett fában fütyült, döngött valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve kiabált alá a kéményen: «hu–hu–hu».

– Tánczolnak odakünn és dalolnak, mormogá magában a hóhér.

A második téglarakás is keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó szél tódult elő a pincze hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a nyílásra, s teleszítta mellét ez életadó friss levegővel. Ah, szinte megittasult tőle!

A rés épen elég volt arra, hogy termetével keresztül csúszhassék rajta.

Körülnézett még egyszer veszélyes kiváncsisággal a szobában. A mestergerenda már meg volt hajolva középen a hőségtől, a füst minden nyiláson tódult már alá a szobába s embermagasságnyira betölté azt, rétegenkint szállva mindig alább, mint valami lejebb, lejebb ereszkedő felhő.

A szürke felhőben apró libegő tűzfoszlányok repkedtek ide-oda, mint fényes madárkák. A padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kaczagott: «ha–ha–ha». Zudár Péter visszanevetett rá: «ha te kaczagsz, én is kaczagok, kaczagjunk ketten».

Félig a nyíláson keresztül bútt már; onnan nézte, hogy hajladoznak a gerendák a feje fölött; hogy ropognak, hogy feketülnek.

Ekkor jutott valami eszébe.

Hirtelen kimászott megint a tört résből; egyenesen állva nem lehetett már a szobában járni, mert a füstfelhők három lábnyira leereszkedtek; négykézláb futott ládájához; felnyitá azt: egy kis imakönyv, egy pár ruhafoszlány volt, a miket keblébe rejte onnan.

És azután egy hosszu bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni.

A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, csendesen kétfelé nyitá a tokot.

A pallos volt abban…

A fényes, kétélű fegyver, mely a büntető törvény szavára megvillan: az itélet fegyvere.

Midőn azt kezében érezé Zudár Péter, felmagasult roppant termete egyszerre, a füst között, a láng között úgy állt, mint egy bosszúálló dæmon, kört vágva villámló fegyverével, mintha azt mondaná a füstnek, a lángnak: «féljetek én tőlem! Én vagyok a bakó!»

E perczben csattanó dördülés hangzott háta mögött. A falnak támasztott fegyver a hőségben magától elsült, a golyók befuródtak a falba.

E csattanás eszére téríté Zudárt, ki már közel volt az őrület pillanatához, hirtelen lebukott a földre, az ágyról lerántotta a párnát s azt maga után vonva, a tört nyilásig csúszott; a párnát leveté előre, s maga óvatosan utána ugrott.

A hűs pinczelég lassankint magához téríté, a forróság nyomása elmult agyából, tűztől elvakult szemeire jótékonyan hatott e félhomály, mit csak a nyiláson besütő tűzvilág deríte fel.

Eszébe jutott, hogy az a nyílás is fölösleges már most.

A pincze ászokain kisebb-nagyobb hordók voltak elhelyezve, üresen, vagy tele sörrel, borral.

Egy üreset odahengerített a tört rés alá, s ott felállítá a fenekére.

Akkor beüté egy sörös hordó fenekét, s a párnát belemártotta, míg az egészen teleszítta magát vele.

Azzal felállt az üres hordóra, s a nedves párnával betömte a nyílást.

Most már sötét volt a pinczében, hanem azért Zudár Péter tudta benne jól a járást. Értette, hol áll a legjobb sörös hordó csapra ütve, a fülkében meglelte a vászonkorsót, teleereszté friss sörrel; leült a hordó mellé az ászokra és ivott belőle szörnyű hosszút, azután megmosta vele a fejét és orczáját, és azután újra töltött magának és ivott.

Odafenn nagy recsegéssel, ropogással omlott össze a háztető; a lángok népei úgy kaczagtak, úgy süvöltöttek örömükben, hogy sikerült nekik ez a munka.

– Ezzel bevégeztük a számadást; szólt Zudárné odakívül; a czimborák, a czinkosok kaczagtak és tomboltak odafenn.

A vén hóhér pedig odalenn a hűs menedékben éneklé buzgó szívvel:

És végig – végig hordozá ujjait a pallos mind két élén; jól ki volt az köszörülve, sehol, sehol egy csorba rajta.