X. A KORIPHAEUS.

Bodza Tamás rektor uram sokat összeolvasott életében.

Olvasta Themistokles történetét, ki egy maroknyi görög haddal milliónyi persákat öldösött rakásra; olvasta a vitéz marahánok harczát, midőn egy hajdani közvitézök bocskorát az égbe hajítva, háromszor kiáltá e szót: «marha, marha, marha!» és e jelszóra leseprék a római légiókat Pannonia teréről. Ismerte a spanyol történetekből VII. Ferdinándot, ki a mórokat annyi száz éves uralgás után kiűzte az alhambrából; olvasott a scytha Bertezénáról, ki egyszerű kovácslegény létére letörte a faját elnyomó hatalmas geoug népet; és azután olvasá s tudta könyv nélkül ** tudósunk azon nagybecsű munkáját, melyben szorgalmas utánjárással s vaskövetkezetességgel ki van mutatva, hogy görögök, marahánok, spanyolok, scythák s a világ minden nevezetes népei ugyanazon egy hatalmas fajból veszik eredetöket, mely fő-fő törzsei közé oly derék népeket számít, mint az oroszok, lengyelek, csehek és horvátok stb., a mit bizonyít az, hogy mindezen elszámlált népek nyelvei annyira el valának halmozva szláv eredetű szavakkal, hogy ha azokat egyszerre visszakérnék tőlük, hirtelen minden szóbeli értekezlet fennakadást szenvedne közöttük.

Bodza Tamás mind ezt olvasta és tudta erősen. Egykor maga is írt egy értekezést, melyben a hellen «συ» és szláv «ti szi» felötlő hasonlatossága s tökéletesen egy értelmet kifejező mivolta meglepő alapossággal és leleményességgel volt kimutatva, s mely a **-i képzőtársulatban felolvastatván, közméltánylattal fogadtatott.

Megvoltak könyvtárában mind azon nagybecsű művek, melyek különösen hazánkat méltaták azon kiváló figyelemre, hogy minden létező várost visszavezessenek szláv eredetére, s melyek azon leverő tudomást juttaták számunkra, miszerint a magyarnak még csak egy folyóvize sincsen, miután azok mind idegen eredetűek, a mi bizonyára igen elbusító szegénység, kivált a marhatenyésztők és hajósokra nézve, a kik a vizet oly kevéssé nélkülözhetik.

Bodza Tamás hosszas tudományos buvárlatai s erős lelkesedés nyomán készített magának egy saját térképet, melyen az országok a mostaniaktól szokatlanul eltérő alakban voltak felrajzolva s csak Európa delnői alakja s a megmásíthatlan folyamok gyaníttaták, hogy ez még az óvilág képe. Az országok határaival történt változásokhoz járult a térképben a nagyobb és nevezetesebb városoknak szokatlan és csak az avatottak előtt természetes elnevezése, a classikus «grad» végzet sokszoros előfordultával; és azon kis phantastikus eltérés, hogy eltulajdoníthatlanul ázsiai eredetű városok, Debreczen, Kecskemét, Nagy-Kőrös és többek, apró pontocskákkal jelentéktelen falvakká látszottak degradálva, míg valamennyi jóravaló falu a Kárpátok alatt tornyos metropolisok és csillagos várak jelvényeit viselte.

E térkép előtt órákig el tudott üldögélni a jámbor néptudós; méregette czirkalommal a határokat, készítgetett benne utakat egyik várostól a másikig; felépíté a hatalmas várromokat a Vág vizei mentében, s megpróbálta azon bátor eszmét, mely szerint a Hernád és Poprád eredetét elválasztó hegylánczot keresztülvágva, e két ellenkező irányban futó folyam egyesítése által egy oly hatalmas összefogó lánczot hozzon létre, mely a Fehér és Fekete-tenger között lakó rokonfajú népeket mind egybekapcsolja.

Még akkor a vasutaknak csak annyi hirök volt, hogy a hirlapok curiosumként említék, mikép valami Griffith Vilmos Angliában vasból akarja csinálni a kerékvágást; azért Bodza Tamás úrnak ez európai vizi útról eszméje méltán nevezhető nagyszerűnek.

E magában igen ártatlan rajongás, mely különben minden népfajjal többé-kevésbbé közös, s mely különösen erős ott, hol egy elárvult, elszegényült faj néhány hegylánczon túl hatalmasan uralkodó óriás rokont érez, – nem maradt a puszta költői lelkesületnél néptudósunk szivében.

Már tanuló-korában keserű gyűlölettel szítta tele lelkét minden iránt, a mi magyar. Pozsonyban járt iskolába, e sajátságos városban, hol az ipar német, az uraság magyar, a szegénység szláv. Az ipar az urasághoz szít, a szegénység azután gyülöli mind a kettőt. Látta az alföldi hetyke úrfiakat megjelenni a tanodában, a kik sem oly szorgalmasak, sem oly jámborak nem voltak, mint ő és barátai, mégis nagy kitüntetésben részesültek tanáraik felől. Némelyik alig járt leczkére, mégis az első padba ültették. Győztek magánleczkékre költeni s fölülmulták a convictusban magoló szegény diákot. Czifra ruhában jártak, s tanulmány-irataikat szegényebb társaikkal másoltatták. Közvizsgákon magyar verseket szavaltak, s azt olyan büszkeséggel, oly követelő tűzzel vitték véghez, hogy a hallgatóság közül még az is tapsolt, a ki egy szót sem értett a pattogó szavakból; míg ő hatástalan adta elő a szláv képzőtársulat költeményeit modoros leppegő szózatával. Még az anyagi erő durva küzdterén is túlnyomó akart lenni az ázsiai faj. Az alföldi fiuk jobban birkóztak, ügyesebbek voltak testgyakorló játékokban, nagyobb indulattal és több önbizalommal viselték magukat komolyabb czivakodásoknál; ön nemzetiségöket kérkedéssel vallák s az övét gúnyképen hányták szemére…

Hát még midőn országgyülések alatt összecsoportosult az ország minden vidékeiből a büszke magyar főuraság, köznemesség pompája, veleje. Új hang töltötte be az utczákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok esténkint tizével összefogózva a falhoz huzódni kényszeríték a kopott kabátu alumnistát, ki sovány jusculumát vitte haza köpenye alatt, mázatlan szilkében, egy szelet barna kenyérrel, és forgatta eszében egy más hajdani alumnista diák történetét, ki épen így hordta egykor maradék leveskéjét mázatlan szilkében, s ki azután Magyarország egyik herczege, főura lett, és kastélyokat birt és nagy czímeket viselt; mikhez azt nagy ész, nagy szerencse és legnagyobb férfiui délczegség juttatá, a kinek sorsából az ő számára csak az eleje kinálkozik, a nyomor: ész, szerencse és szépség dolgaiban nagyon mértékletes osztályrésze jutván.

Ezek a legelső keserű benyomások soha sem múltak el lelkéből. A sors mostahaságát, saját tehetségei korlátolt erejét azontúl is mindig háttérbe szorított nemzetisége sérelmei közé rótta fel. A nélkülözés évei, a rongyos kis népnevelői lak Hétfalu egyik zugában, a sovány árpakenyér, a foltos kabát, mind ezen keserű fajneheztelés kínjait szaporíták.

A koronkinti érintkezések a földesúrral, a dölyfös és követelő Hétfalusyval, épen nem olyan természetüek voltak, hogy kedélyét kiengesztelődésre bírhatták volna. Hétfalusy minden embert haszontalan naplopónak tartott, a ki nem ásóval, kapával keresi a kenyerét, ha már egyszer nem született valamiféle úrnak; ezt a nagyrabecsülést különösen kiterjesztette pedig az iskolamesterekre, mint a kik, hite szerint, csak azért vannak kigondolva, hogy a népet örökösen lovalják az uraságok ellen. Mintha nem lehetne el a világ a nélkül, hogy a paraszt el tudja a betüket olvasni. Elég nekik az, a mit a templomban hallanak. Egy falubeli juhász bankót csinált: «ha írni nem tanítják, nem vetemedik rá». A népiskola-tanítók a földmíves természetes prokátorai a földbirtokos ellenében. Ezen hitét a hol csak lehetett, tényekben is nyilvánítá Hétfalusy, az uraságtól rendelt deputatum-gabonát a rostaaljából mérette ki a mesternek, az iskola udvarát elfoglalta cséplői számára, hogy leczke idején nem lehetett a kelepléstől hallani a szót a tanodában; a muzsák számára rendelt épületet soha sem javíttatá ki; hanem elnézte, a mester saját maga hogy gyúrja a sarat kölcsön kért polyvával, a falrepedések kipótlására és saját kezeivel kötözi össze a bomlott nádtetőt. Gyakran az utczán lehordta őt a köznép előtt, keresve keresett ürügyekért, s úgy bánt vele, a hogy legutolsó cselédjével.

Bodza Tamás mind e bántalmakat felrótta mappája hátára, s mikor elmélázott e furcsa térképen, szemei mindig megakadtak annál a három vörös keresztnél, a mi Hétfalu tornyos jegye mellé volt föltéve, s ilyenkor oly nagyokat sóhajtott, mintha sokalná a türelmet, mit a sors a beteljesülés napjáig reá mért.

Mert, hogy a beteljesülésnek előbb vagy utóbb el kell következni, arra erős hite volt.

Gyakran ünnepnapon lehetett látni mutatóujján egy durva kovácsmunkáju vasgyűrűt, melynek pecsétlapjára e három betű volt vésve: U. S. S. Ilyenkor meglátszott rajta, hogy a szokottnál magasabban hordja fejét. Ha kérdezték tőle, miféle név előbetüi ezek, vállat vont, s azt mondta, hogy egy barátjától kapta azt, még tanuló-korában; nem tudja, mit jelentenek a betük.

Iskolai szűnhetek alatt rendesen elutazott gyalog messze földekre, sok hegyet, völgyet bejárt, s visszatértekor rendesen gorombább volt a földesúr irányában, mint az előtt, míg bizalmasabb hívei előtt czélzó mondatokat hullatott el a világ rendének megváltozása, régi reménységek, különös események felől.

Mindezeket mai világban puszta curiosumoknak fogják tartani.

Alig fogja valaki hinni, hogy vannak emberek, a kiknek életirányát e központatlan eszmék határozzák.

Az emberi ambitiónak ez a neme valóban ritka növény. Hasonlít azon cryptogamhoz, melyet csillag-hamvának szoktak nevezni, s melynek reszkető, elfujható tömege csak ritka évben jelenik meg és ritka földön, meleg nyári esők után.

Ennek a számára sincsen jó föld.

Ki értse meg e határozatlan ábrándokat? A köznép mit sem tud már Szviatopolszk királyról: nem lelkesül fel Ziska nagy nevére s rég elmosódott lelkében Giskra és a zsebrákok hosszú harcza. Hatalmasabb testvéreknél is hajótörést szenvedett a nagy Szlávia eszméje, az orosz szabadelvüek földönfutók lettek Muravieff este után, tudósaik maig sem birtak egy közös nyelv fölött megegyezni, melyen egymás között értekezhessenek, s hogy a nemzetiségi rokonszenvek minő egyetemességet biztosítanak e nagyszerű ábrándos eszmének, arról tudomása lehet mindenkinek, a ki valaha a lengyel és orosz nép történeteibe bepillantott, a hol ez a kettő egymást érinti.

Pedig hiszen oly nyilt, oly világos az út.

Nagy és dicső nemzetté lenni, világ színe elé emelkedni, helyet vívni ki a történetben: a magyarhoni szláv nép annyi természetes észszel, műveltségi fogékonysággal bir, szorgalma, takarékossága bámulandó; népélete, dalai, dallamai tele költészettel, kedélye romlatlan, szíve jó; hogy ha tudósaik, jóakaróik a helyett, hogy éretlen, ábrándos genealogiákkal, olcsó nagyravágyással kápráztatják szemeit, akarnák őt vezetni a műveltség, igaz tudomány, költészet, műipar mezején; és tennék azt nem a ragyogni vágyás ambitiójával, hanem azzal a hangyaszorgalommal, mely nem resteli a bölcseséget az abécze betűin és a kincskeresést a filléreken kezdeni, és ezt a szent kötelességet vennék át fiak az apáktól ivadékról ivadékra; akkor építenének igazi várakat népök számára; a többi kártyavár, légvár, délibáb országa.

Bizonyára Bodza Tamás uram is okosabban cselekvék vala, ha a rábízott híveket egy kis írásra olvasásra, nép- és földismeretre, természettanra és gyümölcsoltásra oktatgatja, mint hogy összeüle a falu torkaival a kocsmában, a helység házánál, az erdőkerülőnél, meg a külső pinczékben s biztatá őket olyan dolgokkal, a miknek elhivése azután sok boldognak és boldogtalannak utolsó ábrándja volt.

A környék minden falujában voltak személyes ismerősei, kiket minden évben sorba szokott látogatni, s kikben ábrándos kilátásait olyankor mindig felfrissíté.

Most itt jött az alkalom e nagy munkát megkezdeni.

Ő maga írástudó ember lévén, előre jól tudhatta hirlapokból a veszélyes ragály közeledtét, melynek gyógyszerei, védeszközei még akkor ismeretlenek voltak.

Egyszer csak elkezdett a lappangó hír terjedezni a falvakban, hogy egy hatalmas külfaj be akar törni az országba, visszahódítandó a századok óta elfoglalt Pannoniát a quádok és marahánok utódai számára.

A népség látta élő szemeivel az átvonuló katonaságot, mely a határszélek felé sietett, minden fuvaros, utazó, vándorló hozta hírét a katonai őrvonatoknak, melyek hosszan fel vannak állítva s útlevelet kérnek a jövő-menőtől, akkoriban nagyon szokatlan intézményt.

Az okosabbak, értelmesebbek azzal nyugtaták meg a suttogókat, hogy ez nem külellenség miatt történik, hanem a künn pusztító ragály behozatalának meggátlása végett.

Ekkor egy még ennél is borzasztóbb hír kezdte felütögetni sárkányfejeit.

Azt beszélték, suttogták, dörmögték, később fenhangon kiáltozák, hogy nem ragály készül a nép ellen, hanem az úri rend akarja elpusztítani a köznépet!

El akarják őket pusztítani átkos, rettenetes módon: méreg által. Gyorsan ölő mérget hintenek a szérükre, a kutakba, a csapszékek italaiba; úgy akarják elveszteni a népet.

Meg vannak vesztegetve az orvosok, gyógyszerészek, csaplárosok; ellenséggé lett mindenki, a ki nyirott főt és posztóruhát visel, nem lehet hinni senkinek!

Ki terjesztette ezt a borzasztó hírt? Elébb csak titokban, házról házra, suttogással, majd nyilt utczán, fegyveres kézzel és fenhangon? A szövevény szálai messze elágaznak. Sokat fel lehet róni emberi gyöngeségnek, a műveletlen, tompa népkedélynek, a tudatlanságnak. Van osztálya benne az úri rend korábbi szigorának, bár ez csekély, mert a nép dühe épen a legjobbakat, a kik legtöbbet tettek jobbágyaikért, sújtotta a legkegyetlenebbül. Beleszámíthatjuk a közönséges bűnöket is: rablás, boszú utáni vágyat, a fej mámorát, a szív haragját, a kincsszomjat, de egy vörös vonal húzódik végig az egész gyászfátyolon keresztül, mely magára veszi a bűnsúlyt a «vak történetről», a kire minden emberi botlást olyan örömest át szoktunk ruházni.

* * *

Bodza Tamás esteli harangszó után künn sétált a mezőn. Ez rendes sétája volt. Néha a szomszéd falu határaig is elment, hóna alatt egy kis könyvvel, melyből philosophi nyugalommal olvasgatott.

Horácz könyve az, melynek minden versét kivülről tudja, s minthogy az igen okosan ki van mondva, miszerint Horácznál szebbet és nagyobbat emberi lant-verő többé zengeni nem tud, Bodza nem is olvas soha más egyebet, nem ismer más költőt, semmiféle nyelvüt; tán önmagát kivéve, ki szintén szokott versek irásáig lelkesülni, de a melyek szintén nem olyan jók, mint Horáczéi.

Ma is elolvasta azon sorokat, a miket olyan jól ismert már. Ma is leült megpihenni a nagy jegenyefa alá az út mentiben, az ismerős gömbölyeg kőre, s épen ott járt, a hol a jó Horácz e szép szavakkal kezdi versét: «Nunc est bidendum! Nunc pede libero Pulsanda tellus…» a midőn hozzá közelgő lépések fölzavarák csöndes élvezetéből.

– Vártalak, Iván, szólt a mester, hóna alá dugva könyvét, miután behajtással megjegyzé benne a helyet, a hol az olvasást elhagyta, nehogy elfelejtse.

– Későre szabadulhattam. Harangozásig az öreg nem bocsátott.

– Iván, a régen várt jelszó ki van mondva.

– Hogyan? kérdi a legény elbámulva.

– Ki van hirdetve minden templomban, minden iskolában, kiszegezve nyomtatásban minden falu házára, minden tilalomfára. Maga a vármegye adta a jelszót. A miről a nép még kétségben volt, a mit nem akart elhinni, most már hiszi és tudósítva van róla hivatalosan. A halál közelget és jaj annak, a ki fél tőle. Én nem félek. Hát te?

A legény összeborzadt; de mégis azt mondá:

– Én sem.

– A mirigy egyszerre több helységben fog kiütni; és mindenütt, a hol halottak lesznek, az élők fegyvert ragadnak és keresni fogják, hogy kin álljanak boszut?

Iván arcza zöldre sápadt, de elfojtá belső rettegését. Az rettentő idő lesz.

– A városban nagy már a zaj; de ez még nem sokat ér. Ismerem a hétfalusi népet. Gyávák és csak félig-meddig a mieink. Sok közöttük az áruló, az idegen. A legnagyobb düh fokán, ha egy ezüstgombos úr lejön közéjük mézédes szavakkal, vagy egy hajdú hosszú pálczával, vagy legerősebb esetben egy pár vadász töltött puskával, szétrebbennek, mint a vadludak. Haszontalan, gyáva nép. Nem is tiszta; – korcs. Pedig mégis innen kell mindennek kiindulni. Kényszeríteni kell őket, hogy ők indítsák meg; holmi apró falu kezdése nem ad tekintélyt.

Iván bámulattal hallgatá mestere szavait s magában erősen kezde meggyőződni, hogy Bodza nagy hadvezéri tehetségekkel bir.

– Valami szomszéd falu népét kell behozni az első támadásra; legalkalmasabb lesznek a Tribo1) vidékiek. Sok közöttük a juhász, pásztor, mezőn élő ember, a kiket össze lehet gyüjteni éjszaka, a nélkül, hogy észrevétetnék. A faluban szeszgyár is van s nem hazudik, a ki azt mondja, hogy ott mérget főznek. Általában minden faluba más falubeli vezetőket kell küldeni, a kiket az uraságok nem ismernek. Némely embert zavarba hoz az, ha könyörögnek előtte és néven szólítják.

Iván helyeslőleg inte fejével e bölcs mondatokra. Bodza meg fogja érdemelni a tollbokrétát kalapja mellé.

– Te az éjjel járd el sorba a pásztorokat s az útmelléki magányos kocsma előtt gyüjtsd őket össze. Én nem mondom, hogy mit tégy, majd belátod saját eszeddel. Az országuton azonban ne maradjatok mind, egy rész vonuljon a falu közelébe.

– Legjobb gyűlhely lesz a hóhér laka.

– Nem árul el bennünket Zudárné?

– Hamarább azt, hogy ő gyujtja fel Hétfalusy kastélyát legelébb.

– Ő is úgy gyülöli őket, mint anyja, a vén kuvik?

– Ha nem jobban. A kuvik csak kiabál.

– Hallottam tőle sokszor, hogy Hétfalusy elfoglalta volna jószágaikat; de nem lehet a szavain elmenni. Azt beszéli, hogy a kastély egyik szárnya is az ő földére van építve.

– Úgy van az, hogy Anna asszony ura kurta nemes ember volt a faluban, volt neki holmi kicsiny telke épen a kastély szomszédjában. E miatt örök perpatvar volt közte és a földesuraság közt. Egyszer Hétfalusy, mint aféle hatalmas úr, saját telkén megkapta a kurta nemest, s megcsapatta. Ebből nagy per kerekedett; Hétfalusy kétségbevonta Dudoky nemességét, ez nem tudta azt bebizonyítani. Elvesztette a perét a megyén, feljebb vitte a táblákra, elhuzódott évekig: a sok ostoba költségre felment a pörlekedő minden gazdasága, elpusztult, elszegényedett, utoljára dobra ütötték a telkét. Hétfalusy vette azt meg potom pénzen s még a pör folyama alatt azt a boszút követte el, hogy a házának egy szárnyát beleépítette a szomszéd pörös telekbe. Dudokyt erre megütötte a szél. Leánya elárvult, egy időre a városba ment szolgálni. Ott egy épen nem jóhirű helyre került, a hol egyszer valaki azt az ajánlatot tevé neki, hogy elveszi feleségűl. A szerencsétlen kapott rajta s kezet adott rá. Ki volt az a boldogtalan, a ki ilyen helyen keres magának feleséget? Megtudta, mikor megesküdött vele. Az volt a hétfalusi hóhér. Így lett Borcsa a hóhér felesége. Ha csakugyan megőrült Anna asszony, akkor leánya volt az egyik ok benne. Ezt is a Hétfalusyaknak tulajdoníták. Anna asszony azután sokszor talált alkalmat, hogy magát a Hétfalusy-családon megboszulja. Csigavér! szokta azokra mondani Borcsa. A vén kuvik szerette a lelkét gyötörni annak, a kire haragudott, szerette megtölteni a pompás palota belső szobáit sirással és nyögéssel, látni a bánat, a bú alatt megőszülni büszke ellenségét, s gyönyörködni a szégyen, a bánat, a lélekfurdalásban, mert az öreg olyan mérget is tud keverni, a mi a szívet kínozza. – Nem ilyen Borcsa! Mikor ez az asszony a Hétfalusyakról beszél, pelyhes ajka felduzzad, arczai kipirulnak, két fekete szeme úgy szikrázik, mint a pattogó tűz, s ha kés van a kezében, nem jó közel lenni hozzá. Neki az ellenség vére kell, hogy beletocskolhasson lábaival, neki az kell, hogy lánggal égve lássa a büszke kastélyt. Sokszor mondta ezt. «És azután nem bánom, ha megölnek is!» tevé hozzá. Oh az irtózatos asszony; majd meglátod.

– Valódi Libussa, mondá gyönyörrel Tamás. Ha győzünk, nagy szerep vár reá. Te szerelmes vagy bele.

– Inkább ő én belém. Jól élek mellette.

Az öreg nem sokat gondol rá.

– Azt pedig ártalmatlanná kell tenni.

– Gondoskodunk róla.

– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni és egy csoport legbátrabb legénynyel berontani a helység házához. Vigyázzatok, hogy semmi nyirott fejü ki ne szabaduljon a helységből, ha paraszt gúnyában jár is. A többi azután az én gondom lesz.

– Jól van, mester.

– Azután a csőszháztól elő kell hozni Mekipirost.

– Minek, mester? Az a fiu néma is, bolond is. Tudod, hogy kínjában elharapta a nyelvét.

– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát, sokat.

– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat, mar és körmöl; uszítani lehet mint a kutyát.

– Azt kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek, a miket nem örömest tesz meg az ember maga: de a miknek mégis meg kell történniök. Értesz-e?

– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot neki lehet ereszteni ott, a hol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez neki megy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott s megfojtja az édes apját is. S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.

A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.

– S te kiejtheted ezt a szót a szádon: «ha rosszul talál sikerülni?» Iván, te neked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.

A legény zavarodottan igyekezett magát menteni.

– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged választottalak e nagy munkára.

Iván megharagudott.

– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én vagyok a feje e szövetségnek?

– De én vagyok a lelke.

– Micsoda? ezekkel a vékony pipaszár karokkal? Nézd az én karjaimat. Nézd; szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. Egy kezemmel többet érek, mint te mindenestől.

– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni?

– Majd megmutatom, ha ott leszek! szólt Iván, mellére ütve s kérkedőleg feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét vállai közt, mint szokták, a kik húsukra és csontjaikra büszkék.

– Addig pedig ne veszszünk össze az országon, mondá Bodza, engesztelőleg nyujtva sovány aszott kezét Ivánnak, mit az teljes erejéből megszoríta, nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább tenyér-izmainak kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.

Bodza még arczát se vonta el az erőművészi törekvésre, hanem Iván egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arcza összerándult s a hasához kapott.

– Nos, mi lelt?

A legény kínlódva görnyedt össze.

– A hasamba nyilalt valami egyszerre…

– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted ujjaimat, én nem szepegtem.

– De az irtóztató. Milyen görcs.

– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.

– Oh ne tréfálj az ilyennel, lihegé ez, elsápadt, eltorzult arczczal.

– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.

Iván nagy sokára lélekzett fel.

– Már elmult. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz, hogy csak mese. De milyen különös fájdalom volt az.

– Verd ki a fejedből és igyál egy kis szíverősítőt. Most pedig eredj és láss a rádbizottak után.

Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt s úgy tetszék neki, hogy a mester arczát is olyan különös sárga szín lepte el.

– Milyen sárga ez az ég! szólt feltekintve. Semmi kék sincs rajta. S milyen hosszu sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint valami nagy fekete madár.

– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen légy éjfélre.

– Egészen belátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor lemegy, dörmögé ez szédelgős fővel.

– Mi gondod neked égre, napra s felhőkre? feddé őt gúnyosan a mester.

– És a mik azokon túl vannak! viszonzá ez, visszanyert daczczal. Jó éjszakát mester.

– Nyugodalmas jó éjszakát; szólt ez iróniás mosolylyal.

– Csöndes álmot.

– Boldog fölébredést.

Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu felé, olvasva tovább Horácz örök szép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak felé, fel-feltekintgetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszu fekete felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol, sem előtte, sem utána.

Az a méla sárga fény, az a barna, érczszegélyű felhő pedig befedé a földet és elfogá széles lomha szárnyaival az egész láttér kerekét; mint valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott könyvében úgy tánczoltak az apró fekete betűk hosszu tántorgó sorai: