V. A NEM SZERETETT FIU.

Nagy nehezen megvirradt. Hideg, borongós lett a reggel, mint szokott viharos éjszaka után.

A halottas háznál nagy járás-kelés volt; szemfedőt, koporsót kelle csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés pompás legyen.

Az udvart tisztára seperték. Minden gazdasági eszközt félre takarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő minden családnak kijut.

Az utczaajtó ilyenkor nyitva van; hadd jőjjön be a nép halottat bámulni, hadd tanulja meg róla, hogy a halál a nagy uraknak is birája; hadd lássa, mint iparkodnak a gazdagok még haláluk után is ragyogni, mint fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik ki szemfedőjöket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a halotti ágyon is habos fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.

És a balzsam nem bírja elnyomni a halott-szagot. Az emberek kendőt tartanak szájok elé, mint a szegény ember halottjánál.

Mert a halál igazságos biró.

Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt és egészen át- meg átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt.

Lábai ki voltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán, szemei be voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.

Bejött az udvarba tétovázva, mintha lopni jönne és nem tudna hozzá, s ott megállt a tornácz előtt s vállával a küszöbnek támaszkodott és szemeivel lenézett a földre.

A kutyák oda mentek hozzá, körülszaglászták és rámorogtak.

Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó nyüzsgött nyugtalanul a többi között. Oda futott a jövevényhez, föltette rá két első lábát, megnyalta lelógó kezét s félvígan ugatott reá.

Erre kijött a mindenes, egy öreg fehér bajuszú napbarnított férfi; adott egy nagy darab kenyeret a szótlan jövevénynek s azzal útba igazítá.

– Na már most Isten hírével mehet kend, ne álljon ide, hol útjában lesz a jövő-menőknek.

A jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek, mintha a sírás erőltetné.

A mindenes nem vette észre. Hanem a vén kopó ismét oda futott s rá ugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni lehete, hogy mit akar mondani?

– Na, induljunk szaporán, édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a kutyákat hiába, szólt a mindenes, s ezzel megfogta a jöttment kezét s kifelé fordítá.

Ekkor tekinte arczára.

A rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a köny, sírva, zokogva borult a falnak és arczát elrejté.

A vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni szemeinek, azután összecsapta kezét s csodálkozva kiálta:

– Maga az, Imre urfi? Istenem, Istenem! s aggódva ment hozzá és kérlelni kezdte, s azután nyakába borult és együtt sírt vele.

– Senki sem ismert rám, zokogá az ifju, kinek bal keze erősen vérzett. Igen megütötte, mikor a hóhér kerítésén átugrott.

– Oh minek jött most haza? sopánkodék a szolga, csak ma ne, akármikor az esztendőben; szomorú tanya ez a mi házunk, két halott van benne.

– Ki halt meg?

– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint sírnak odabenn.

– Én leszek a harmadik.

A szolga hallgatott. Tán gondolá: téged senki sem fog siratni.

– Harmadszor szököm az ezredemtől.

– Boldogtalan! S miért jött megint haza?

– Apámmal akarok beszélni utoljára.

– Nem beszél azzal az Istenen kívül senki.

– Nem kérem tőle, hogy nyájas legyen hozzám. Meg akarom neki mondani, hogy halála nem messze van, kerülje ki.

– Szemközt menne neki, szegény öreg, nem hogy futna előle; de az urfit meglátják itt, felismerik, visszaviszik és…

– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, melylyel kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy lövés, hogy a bitófától megmentsen, – mutasd meg, hol van apám?

– Csak menjen, a honnét a legtöbb sírás hallik, ott van ő.

Az ifju ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a szobába.

A terem be volt sötétítve egészen, a tükrök és képek sötét fátyollal behúzva, a középen állt két ravatal, benne két sápadt alak, mint fehér viaszkép.

Nem lehetett volna rájok ismerni.

A ravatal mellett nagy ezüst kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya égett, közepén kis asztalkán aranyozott feszület volt felállítva.

Lenn a két halott lábainál egy ősz ember térdelt, hol egyikre, hol másikra nézett, összekulcsolt kezeit szájához szorítá, s lassan hörgött, mint ki mélyen álmodik.

Oly szívszorító volt e tekintet. A vén, fehér hajú ember összeroskadva az Isten keze alatt, nyögve, mint a halálra vált vad, de szótalanul, könytelenül.

Kinek Isten fájdalmat ad, könyet is ad hozzá, melyben bánatát kisírja és szavakat, mikben kínjait elbeszélje; tőle ez is meg volt tagadva. Ott térdelt megostorozva, földre tiporva, mint letört ág, mely száradni indul és nem panaszkodik.

Az ifju tántorogva, fájdalomtól zsibbadt lélekkel lépett hozzá s halkan, nesztelenül melléje térdelt.

Az öreg rá nézett merően, sokáig bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még éltében úr lett a halál; fia azt hivé, hogy nem ismert reá. Tán ez elkényszerült arcz, e rongyos mez, kuszált hajak, nem hagynak emlékezni rá.

– Fiad vagyok, kit elkergettél, s nem sokára halottad, ki itt marad, szólt s érzékenyülten nyult az ősz ember keze után, hogy megcsókolja.

Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arczán a borzadály, mintha legszentebb fájdalmában az ördög nyult volna kezéhez.

– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán megőszültél miattam. De mindez egy halállal le lesz fizetve. Nem szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit egy kutyáddal sem tettél soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban, gyermekéveimtől fogva egy jó szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor minden másképen lett volna. Kiket úgy szerettél, Isten vette el; kit nem szerettél, magad taszítád el, most egyedül vagy a világban.

Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon tovább.

– Nem jöttem tőled kérni semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem kell útravaló. Egy iszonyú pokoli tervet akarok fölfedezni, mely ősz fejedet, családodat, s tán hazádat is fenyegeti. Apám! Tíz percz múlva nem élek, nem fogják szavaim háborítani lelkedet, halálom óráján ne taszíts el magadtól.

Az öreg lassan fölemelkedett, véghetlen megvetéssel nézett le rongyba öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt volna, mozgott, hebegett, de szó nem jött ki rajta.

A fiu nem tudta, hogy apja szélütött és beszélni nem tud.

– Egy szavad sincs számomra. Legyen az jó, vagy rossz szó, áldás vagy átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva látnál, szólt s térden csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott a két ravatal közti oltár széléhez; haja szerte állt, szemei forogtak. Megragadta az aranyozott nehéz feszületet, lassan fölemelte azt jobb kezével magasra, mintha a térdeit átölelő fiut akarta volna lesujtani vele.

E fájdalmas jelenet alatt megnyilt az ajtó, lábhoz ütött puskák csörrenése hallék, három katona jött egy káplár kiséretében.

Imre visszatekinte a zajra. Egy perczre holthalvány lett arcza, a katonák háta mögött rossz ördöge arczát látá bepislogni, a hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.

Körültekinte, kihez fusson oltalomért?… Mellette két halott, hideg, részvétlen arczával… A harmadik leghidegebb, legrészvétlenebb… Élő és még sem élő. Édes apja, ki még mindig úgy állt ott: fölemelt öklében a nagy, nehéz feszület…

A káplár oda lépett a fiuhoz s megfogta a gallérját. Mit bánta az, hogy két halott volt mellette, leterítve szemfedővel, mit érdekelte őt a bánatos jelenet? A katona szökött, a katonát el kellett vinnie.

Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifju. Fölébredt benne az önfentartás ösztöne. Egy magicus percz végig futtatá lelke előtt a rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A hideg börtönfal, szűk rostély-őrzötte ablakával, – a nehéz csörgő láncz, – a vallató birák, – a felolvasott itélet, – a nyilt siralomház, – a bámuló népség, – a fehér vesztő-ing, – a halál embere a bakó, ki egy kezében zsoltárt, másikban a kötelet viszi, – a gyalázatos halál, – a fekete hollók…

– Ah, ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas-erejével taszítá el magától a káplárt, ki neki esett a kandallónak, s azt bedönté dühös zökkenésével.

– Ide jöjjön, ki halni akar, rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján, s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést, másikba nehéz huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így fordul vissza üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva s félszárnyával arczulcsapva megtámadóját.

A katonák hátrálni kezdtek a dühödt elől, ki vérben forgó szemekkel, tajtékzó szájjal fordult vissza rájok, s félelemből, vagy szánakozásból utat nyitottak neki.

Ekkor a fehér ősz ember hátulról megkapta fiának gyilkolásra feszitett ökleit s visszarántá.

A mint a fiu e hideg, reszketeg kezeket karjaihoz nyulni érzé, kiesett mindkét kezéből a fegyver, karjai zsibbadtan estek alá, egész teste összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott le a földre. A katonák fölvették vállaikra, kihurczolták a szobából, lánczot tettek kezére, lábára, és elvitték.

Az öreg ember hidegen nézett utánok. Mikor elmentek, ismét oda térdelt a két koporsó közé, fehér haja arczába lecsüggött, kezeit összekulcsolta s rebegő ajkához emelte, és nézett, nézett sokáig hol egyik halottjára, hol a másikra.

Egyetlen köny, – egyetlen köny sem jött ki szeméből.