XIII. A BŐRHARANG.

Köznépünk igen adakozó czímek dolgában, s ez érdemben túlmegy phantasiája a kelet-indiai fejedelmekén is, s czímei találóbbak amazokéinál.

Bőrharang volt Hétfaluban egy sajátságos ember czíme, a kinek más nevét nem igen szokta valaki eszében tartani. Igy csúfolták őt a házi asszonyok, a kiknek hírül vitte, hogy ki halt meg ma? mikor temetik? Kin van a sor a kastélyba menni hetesnek? ki főz ma a rektor számára? Igy tisztelték a gazdák, a kiknek hivatalosan jelenté, hogy ki lesz a soros forspontra menni? ki nem adta még meg a papbért? ki tartozik a robottal? Igy nevezték őt a parochián, mikor bejött jelenteni, hogy kinél lesz keresztelő, eskető, vagy temetés? kinek van szüksége az utolsó vigaszra? mennyi bort ad az uraság az úr asztalára? Igy fogadták a kastélyban, a hová híven bemondá: hol kaphatni szegődő cselédet? kinek van eladó holmija? mi a piaczon a búzának, baromfinak az ára? Félig az uraság szolgája volt, félig a községé, egy kicsinyt a papé és azután minden jó emberé, a kinek kinálni való pohár bora volt. Belevágott a hivatala egy kicsinyt a kisbiróéba, jó nagyon az egyházfiéba; igen erősen a levélhordóéba; feljebb állt az urasági hajdunál, összeköttetésben volt az ispánsággal. Ebben a minőségben szüntelen házról házra járván, a birólakból a piaczra, piaczról a kastélyba, a kastélyból a paplakra, innen a malomba, a szeszgyárba, a csapszékbe, megint a mezőre, azután ismét az udvarba: itt is hallott valamit, ott is valamit; a haranglábnál ezt beszélték, a templomajtóban meg amazt; a heti vásáros szekerek között megütötte valami a fülét, azt elmondta a szárazmalom alatt. Mire a kocsmába ért, már akkor tulajdon ujdonságát kibővítve, kiczifrázva hallotta elbeszéltetni, azzal futott a kastélyba; útközben nem állhatta meg, hogy minden szemközt találkozónak el ne mondja, nehány neki megtetsző változtatással; ilyen formán igen szépen megérdemelte, hogy rajta hagyják a «bőrharang» nevet, mint olyan szerszámét, mely a harang szolgálatait végzi és csakugyan bőrbe van foglalva.

E viszontagságos estén nagy hévvel-lével rohant be a kastély pitvarába a bőrharang, hol az öreg nagyságos úr lábbadozó egészséggel üldögélt egy rácsos padon, magát úgy helyeztetve, hogy a bágyadt naplementi eget bámulhassa.

A bőrharang magas ember lehetett valaha, de a sok köszöngetésben annyira meggörbült már a háta, s a sok lótás-futásban annyira előre ment a feje, hogy a ki először látja, nem képzel egyebet róla, mint hogy ez most az asztal alatt akar keresztülbujni. Egészen az alázatosság alakja; szinte tartja a hátát a világnak, mintha mondaná, hogy üssön rá, a kinek tetszik.

Az öreg Hétfalusy örömest látja e furcsa embert. Minden perczben szabad neki belépni hozzá; szabad neki mosolygó arczával elmondani komoly eseményeket, s panaszló hangon mulatságos kalandokat, a mik rendesen az ő rovására történtek meg.

– Csókolom kezeit, nagyságos uram, szólt a bőrharang, kalapját, pálczáját letéve az ajtóban, csókolom kezeit, (meg is csókolá igazán). Jaj de iszonyú nagy hőség van odakünn, milyen nagy a por! Ezek a parasztok mind felverik az ökrös szekereikkel. Mind ezek csinálják a port. Egészen a mellemre meg a torkomra szállott… oh köszönöm alássan, ne tessék fárasztani magát, kedves nagyságos uram, bizony nem iszom; nem azért mondtam; nem veszi be a természetem ilyenkor délután a bort, azután meg hogy már voltaképen volt is részem benne; mert hogy nem állhattam ki ezt a rettentő melegséget, meg ezt az irtózatos port, hogy úgy a mellemre szállott, kénytelen voltam betekinteni a Sámsihoz, oh bizony nem azért, nem azért, hanem csak azért, hogy tán a biró komámat majd ott találom, de biz az nem volt már ott, hanem a helyett ott ültek már a Spletykó, meg a Hamza esküdtek, meg még egy pár paraszt, a kik azonnal előfogtak és kináltak, hogy igyam pálinkát. Méltóztatik tudni, én nem nagyon szeretem a pálinkát, nem veszi be a természetem, meg aztán délután is volt, akkor az nem egészséges; hát én csak azt mondtam, hogy köszönöm, nem iszom. Hát erre mind valamennyi egyszerre rám támad: «úgy-e? úgy-e kend is meg van már tanítva, hogy miből igyék, miből nem? úgy-e kendnek is megmondták már, hogy a pálinkába mérget tettek». – «Micsoda?» – «Mérget hát.» – «Kicsoda?» – «Kicsoda más, mint a nagyságos urak maguk?» – «Ejnye, lánczos, lobogós.» kiálték elförmedve én is, s elkeseredésemben rögtön kiittam valamennyi elől egyenkint a poharakat. «No hát! méreg van ebben, méreg? Hát nem megiszom én ezt? Hát meghaltam én ettől?» Az a sunyi Hamza megint lekiabált: «No ha ebben nincs a méreg, akkor a másik hordóban van. Hozz abból, Sámsi.» A Sámsi maga nem mert kijönni a szobából, azt vetette, hogy a hideg leli, hanem a felesége szolgált helyette, az lement a pinczébe mind a két esküdt jelenlétében s hozott mindegyik hordóból kóstolót. Nagyságos uram! Nehezemre esett, mert nem jár belém a pálinka; de nagyságod iránti háladatosságból mind megittam azt is. Csoda, hogy most olyan részeg nem vagyok, mint a ki az orrával turja a földet. «No hát meghaltam-e tőle, ha méreg van benne?» már ekkor én kiáltottam jobban. A sunyi Hamza nem tudott már egyebet mondani, mint hogy: ha még nincs benne, hát majd benne lesz holnap. «No jól van, hát én eljövök holnap is, holnapután is, eljövök mindennap; megmutatom, hogy sorba kóstolom a kendtek italát mind és nem lesz tőle semmi bajom.» Ezt mondtam nekik. És megteszem nagyságos uram, megteszem, bárha nehezemre esik is, mert nem élek italfélével; de a nagyságod úri familiáját, a kinek én annyi javával éltem, nem engedem holmi bitang parasztok által rágalmaztatni.

Az öreg Hétfalusy hagyta szólni a harangot. Tán rá sem hallgatott. Annyi volt előtte meséket mondani a bőrharangnak, mintha a toronyban húznák a harangot. Még ez is több annál, mert ebben az egyhangú, búskomoly bilimbalam szóban holtak beszédét hallani, annyi mindenféle titkos szókat, a ki figyelmezni tud rá és ért az emlékezéshez!

Megzavarta e jeles előadást doktor Sarkantyús megérkezése, ki rossz csézájában, forspontos gebékkel hajtatott be az udvarra és sietett rögtön fel a földesúrhoz.

A bőrharang törte magát a csézához, hogy a doktor úr holmiját felhordja abból, s miután ambitiója volt a szolgálattevő hajduk odaérkezte előtt valamennyi bundát és skatulyát összenyalábolni, azt érte el a nagyravágyás által, hogy három skatulyát elejtett a földre, az egyiknek felpattant a zárja, s végig ömlött belőle valami fehéres por a folyosó márvány koczkáin.

Az orvos mérgesen támadt rá:

– Mondtam, hogy ne nyaláboljon kend fel annyit! ahol van ni: kiszórta a viszmuth-porokat.

– Majd felszedem, kérem alássan, szólt a bőrharang meghunyászkodva, s letérdelt, hogy majd összesepri a tenyerébe a kihullottat s visszateszi a többihez.

Ezért megint majd megverte a doktor.

– A mi a porral összevegyült, azt visszatenni a tiszta közé! Menjen kend az operencziákra.

– Hát kérem alássan, nem jó ez így a birkáknak? kérdé alázatos mosolygással a kárttevő.

– Birkáknak? E biz azt gondolja, hogy birkaveszély ellen hordok gyógyszert.

– Mert hogy olyan sok.

– Igy is kevés lesz ez a kendtek fejének. No most el kell a kiszórtat seperni az útból.

Az orvos kivette mérgesen a sérült skatulyát az ember kezéből, s maga vitte azt be a szobába.

A bőrharang elbámulva maradt ottan térden, s nézte ostoba szemekkel a földre öntött porfélét. Azután megnyálazta a mutatóujja hegyét, s belemártotta a porba, hozzá értette egy kicsinyt a nyelve hegyéhez, s köpködött azután tőle mindenfelé; végre hevenyében összekapargált belőle nehány csipetet, kivonta a zsebkendőjét a mellénye zsebéből, annak egyik szegletébe belekötötte a gyanús szert, s azzal körültekingetve, ha nem látta-e meg valaki, kiosont a tornáczból, elkerült az udvarból a kertek alá s azzal rohant nagy sebesen a faluvégi korcsma felé, a leggyorsabb veszély idejéni lépésben. Ilyenkor a feje egy lépéssel előbb járt, mint a lába.

A mint benyitott a korcsmába, nem tünt fel neki, hogy ott milyen szép rend és béke uralkodik ez órában. Csicseri Márton uram, a biró ott ült az asztalfőn, és az asztalon végig volt fektetve a hosszú mogyorófa-pálczája.

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves biró uram, komám uram. Ugyan jó, hogy kelmed is itt van. Hát a Hamza, meg a Spletykó merre vannak?

A biró haragosan nézett rá:

– Jó helyt vannak. A kalodában.

– Úgy-e? No ott igazán jó helyen vannak. Kár, hogy most nem lehetnek itten.

– No, komám uram, most már én is azt mondom, hogy végünk van; szólt a bőrharang titkolózva a biróhoz.

– Hát hogyan van végünk? Kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel nehezkedve az asztalra.

– Oh, mindenképen végünk van, végünk, végünk! jajgatott a bőrharang, s fel s alá szaladgált a korcsmaszobában és fejét két kezébe fogta. Vége az egész falunak.

– Felelj hát, hogyan van végünk? te vén banya. Nem tudod, hogy ennek a botnak is van vége, s majd a hátadra találom tenni?

Az ember úgy tett, mintha csak a birónak akarna felelni, azonban addig tekintgetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:

– Megérkezett már a méreg…

– Bolond kend, szólt a biró visszahökkenve.

– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a doktor, a vármegye küldte egy nagy láda méreggel, hogy azt itassa meg velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintóról. Az isteni gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidőlt belőle valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt nagyon szörnyen, szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket fájdítja ő meg azzal.

– Igaz ez? kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.

– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi cselédségnek, hogy a kidőlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy csipetet, itt van a zsebkeszkenőmben.

A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.

A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen, rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját kelle végbevinni.

Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon szokás előbb megkisérteni. Egy darabka kenyeret belehengerített a porba s az asztal alatt heverő komondort megkinálta vele. A kutya megszagolta és ott hagyta a kenyeret.

– Méreg! méreg! zúgák elszörnyedve a körülállók.

– Mondtam úgy-e? szólt diadalmas arczczal a bőrharang, de győzelmi öröme egyszerre megkeserítődött, mert mikor legkevésbbé várt volna hasonló megtiszteltetést, azon vevé észre magát, hogy biró uram hosszú mogyorófa pálczája elkezdi a hátát és a vállait püfölni irgalmatlanul.

– Hát te semmirevaló, hazug szószátyár! Igy rágalmazod te a tulajdon földesuradat? Te egész falu kutyája, a ki minden embert megugatsz a háta mögött s mindenkinek megnyalod a kezét szemben; ilyen mesékkel jösz te ide, mikor a nélkül is annyi háborúság van már a nép között? Te semmire való betyár! Ugy-e azt akarod, hogy a földesuradat agyonverjék, mi? hogy a kastélyát felgyújtsák, kirabolják? Te gyalázatos lázító, akasztófára való. No megállj! vasra verletlek, beküldelek a vármegyére, majd ülhetsz ott, a míg rád kerül a sor. Te gyújtogató, te!

A bőrharang igazán megijedt, s elkezdett szabódni.

– Jaj, kedves, édes biró uram, komám uram. Ne haragudjék, az Isten áldja meg. Nem akarom én a földesuramat agyonveretni. Az Isten őrizzen meg attól.

– Hát kit?

– Nem én, senkit sem, a világért sem. Oh dehogy akarok. Csak azért mondtam ezt, hogy a szegény ember fia tudja magát előre őrizni.

– Mitől?

– Hát a veszedelemtől.

– Hát ki mondta neked, hogy itt veszedelem van? Az orvos úr nagy körútat tesz, sok beteg embert gyógyít, sok orvosságot hord magával. Te ügyetlen szamár, elejted az orvosságot, ellopsz belőle s még ráfogod, hogy az méreg. Méreg az öreg apád lelke! Hisz az bizonyos, hogy az orvosságot, ha egészséges ember beveszi, a gyomra felháborodik tőle, de a beteget meg kigyógyítja. Hisz azt tudja minden ember. A gyógyszer nem enni való.

Egy-két józanabb paraszt helyeslőleg morgott hátul. A bőrharang meghunyászkodva állt a biró előtt s kalapjával olyan forma legyintéseket tett, mintha szeretné az asztalra döntött port onnan suttyomban elszelelni.

– Már most te, népháborító! ha ezeknek a becsületes embereknek itten több eszük nem volna, mint neked, mi történnék akkor? Ha elhinnék azt az irtózatos vádat, a mit egy pár zúgolódó semmiházi költött rájuk veled egyetemben, s féltükben neki mennének annak a te jámbor ifjuuradnak, a ki annyi jót tett veled, s agyoncsapnák a szemed előtt, ha azt az ősz beteg nagyságos urat kihúznák az ágyából pőrén s vinnék megégetni, mit csinálnál akkor? Te semmire való! Tán még magad köszörülnéd a kést, a mivel torkát messék?

A bőrharangnak a térdei verődtek egymáshoz, sopánkodva rebegé, hogy ő nem gondolta, miszerint olyan rettenetes dolgok következhetnek abból, a mit mondott, nem gondolta meg, hogy mit beszél.

– No iszen majd meggondolhatja kend a vármegye tömlöczében.

A bőrharang szabódott, hogy csak oda ne küldjék, inkább csukassa a kalodába, oda a Hamza mellé. Elismeri, hogy azt megérdemli; még ha husz-harmincz botot rá olvasnak, azt sem bánja; csak azután ne vallassák többet, mert ő nem akart semmi rosszat mondani.

E közben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassankint meggyült hallgatag marczona alakokkal, a kik közül egy figyelmesen hallgatva a beszédre, az asztalról a gyanus port mind a markába seperte.

Csicseri Márton biró uram a bőrharang sok rimánkodására annyira alább hagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra, mint lázítót s nem küldi a vármegye kezére; «de a kalodában ott fogsz ülni reggelig, komám! Esküdtek! Kisérjék kendtek odáig.»

– De nem ezt az embert! szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a biró Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé.

– Hát kit? kérdé tőle.

– Hanem kendet magát! kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel kisérve szavait.

Biró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta édes borral s elkezdett rajta nevetni.

Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a mester intésére, s megragadják a kezeit.

Soha sem látta ez arczokat, nem e faluból való emberek.

– Mi dolog ez? hej! ordíta reájok: egyiket orron üté vitézül, a másikat hanyattlökte, azonban erre tizen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait, leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta, azokat félre taszigálták.

Bodza Tamás fennállt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi szobor magatartásával, onnan vezényelt diktatori hangon.

– Most én parancsolok.

A megkötözött biró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem tömték, a bőrharang elbujt a kemencze mellé, egyrészt az ütlegektől, másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhetik, s a jelenlevőknek tanuságot kell vallani. Ő nem akart sem látni, sem hallani semmit.