IV. ISTEN LÁTOGATÁSAI.

Sötét volt az egész vidék, fele mult el az éjnek, az élet nem volt sehol.

De a sötétségben nem lakott az álom, Isten rettenetes szava elüzte azt az emberek szeméből, úgy menydörgött az ég, mintha szét akarta volna morzsolni e ködös csillagot itt alant. – Ki birt volna aludni ilyenkor?

Egyik villám a másikat követte. Ha néha a harsogás szünetet hagyott, lehete hallani harangszót, mivel hitbuzgó népek szálltak táborba a világijesztő fergeteg ellen.

Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek néma fekhelyén. Egy ablakban sem ég a gyertya, szem-behunyva fekszik takarója alatt az álmából fölriadó s bűnei jutnak eszébe s azoknak büntetése, – a halál.

Csupán egy háznál nem alszanak. Talán senki sem alszik ott a ház urától kezdve a házőrző ebig. A földesúr háza ez, ablakai mind ki vannak világítva, ajtajai zárva mind.

A kertre nyiló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.

A gyermek forró-lázban volt, iszonyúan félrebeszélt; arczvonásai változtak minden perczben.

És az anya minden szavát értette halálos láz-álmának; azon vonások minden kifejezéseiben feltalálta a gondolatot, melynek iszonyú változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.

Mit kelle szenvednie!

Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg, egyenkint szakadnak el erei, inai, ízei ropognak, velője összeég. Oh de mi ez azon halálhoz, mi a megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás, emebből soha. Amazt tán bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta átok az emlékezet.

Megbünteti az Isten az apák bűneit a fiakban és unokákban negyed-iziglen. Beoltják vérök rosszaságát fiaikba; egyik nemzedék a másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik, bűnös, mikor eszmélni kezd; kárhozott, mikor meghal.

A gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három nap óta, mint a halál. Nem olyan mint a halál! mint valami a halál után.

Az orvosok azt mondák: lehet, hogy megél, de örök időkre tébolyodott marad.

Minő jövendő egy négyéves gyermek-élethez! Terheül a világnak, terheül önmagának, a lélek halála után évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!

Jót tenne vele, ki meg tudná ölni…

Fogja-e Isten tenni?… Vagy élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat arczával rettentő példát mutasson a népnek, eleven tanújelét büntető kezének?…

Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öreg apa összes bűneiért? vagy a milyen hosszúk voltak a vétkezés évei, oly hosszúk leendnek a büntetésé?

Ki lesz, a ki szenvedéseinek véget vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az édes anya…

Nem, ő nem teheti azt.

Hiszen ő mégis anyja neki. E fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve földébe vannak nőve. Jótét volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el lehetne őt feledni, ha már a föld alatt volna. De az életet nem adja ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia kell, míg a kimért napok utolsója eljön.

Pedig az csak néhány szóba kerülne.

A halálmadár megsúgta a bűvös mondatot, melynek hallatára a halál megjelen.

De ki merné őt ilyenkor hívni, mikor a menydörgéstől a föld alapja reszket?

Szegény asszony!

Csoda, hogy ő is meg nem tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint piheg, – nem volna jó embernek tudni, miről ő gondolkozik.

– Hívnak! hívnak! rebegé a gyermek. Fejetlen emberek. – Szaladnak utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A halott keze kilátszik. – Szegény Emma!

Az asszony reszketve állt föl fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem birta elfúni; lélekzete kevés volt reá, leverte azt onnét, úgy oltá el.

Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni: vajjon be vannak-e jól húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét kívülről? tűzszemekkel, mik keresztüllátnak a fekete éjen. Hah! Minőt villámlott a szeme közé! Azután ismét sötét lett; – senki sem látta, – senki…

… Elhatározta-e magát?

Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen nyögött. Fájdalmas hörgése közt szavakat mokogott.

– Milyen kék – a szája… Milyen véres – a homloka… Szegény kis Emma.

Az asszony oda hajolt ágya fölé. Megjelent kisértet-halvány arcza, a mint néha a villámfény átlobbant az ablakon.

… Elhatározta-e magát?

– Szegény kis Emma… nyögé a fiu.

E nyögésre a nő háromszor keresztet vetett magára s tört hangon, elfuladt szóval mondá:

– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír…

Mint a szíven talált vad madár sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra a gyermek, azután hosszat, nagyot sóhajta és elhallgatott.

– Hah! ordítá kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve a bűvös kábulatból, melynek hatása alatt szenvedett. «Segítség, segítség!» s őrjöngve futott a csengetyűzsinór felé, mely a kandalló felett csüggött alá.

Megkapta az arany zsineget, a csengetyű szólt, mint a lélekharang, midőn hirtelen földrendítő csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló kéményén át a szobába, végig futott, mint fényes tűzkigyó; a csengetyű ércze olvadtan hulla le, ekkor vakító fénynyel futott végig a csengetyűzsinór aranyos bojtján s halk pattanással elenyészett.

A csattanásra összefutott az egész cselédség.

Rémült, ijedt arczokkal jövének egyenkint, lepedőkbe, ágyruhákba burkolva, ki mit kaphatott magára hirtelen, mint kisértetek, fehér gyászruhában.

A szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.

Holt, sápadt tetemek, arczaikat úgy feledte a halál, a mint kimultak, a rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel.

Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.

Jött futva az apa és nagyapa.

Vijjongva, sikoltva, mint valami soha nem látott vad, rohant halottaira az édes apa, a gyermektől az anyához és ismét vissza, csókolta, tépte őket. Kebléhez szorongatá és üvöltött, mint kit az Isten irgalma elhagyott.

Tántorogva, némán jött a nagyapa. Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal, mint kisértet-király.

Nem tudott szólani. Szélütött nyelve egyetlen hangot nem adott kietlen bánatának. Térdre esett halottai előtt. Arczát fölemelte. Mint erőlködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen fájdalmas jajszót, mely az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott, mintha beszélne, de nyelve hallgatott…

Oh mennyit kellett e családnak vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?