MESÉK ÉS MONDÁK.

I. SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE.

Egyszer volt egy király s annak egyetlenben egy fia. Annyéra nőtt volt már a fiu, hogy 18 esztendős váltig lehetett, mikor az apjának háboruba kellett menni. Összeszedte magát a király minden ahhoz való népivel s elment háboruba, a fiának pedig azt hagyta, hogy vigye a királyságot, de meg ne házasodjék, mig haza nem jő.

Telt, mult az idő. A királyfiu vitte a királyságot, a házasságot se tette, se vette. De mikor a 25 esztendőt elérte, gondolkozni kezdett a házasságról s egészen neki veszhüdt. Alig tudta magát türköztetni. Várt-várt még esztendőkig, úgy hogy tiz egész esztendeje volt már az apja odalétinek. Ekkor nagy serget gyüjtött s egész pompával elindult guzsalyosba. Maga sem tudta: hova, merre. Ment, ment, husz egész álló napig. – Szembetalálta az apja táborát, kit az ellenség rútul megszalasztott volt. Örvendett a király, hogy a fiát meglátta, de mikor megtudta, hogy az ő akarata ellenére házasodni indult s nem várta őt haza, megharagudt erősen, az egész serget magához vette s azt mondta a fiának: Te elmehetsz, a merre a szemed lát, de az én népemet nem engedem a kezedre.

A királyfiuval csak egy hüséges vadász maradt, ki a király szavára nem hajtott semmit. Mentek hegyen-völgyön keresztül, addig mentek, hogy épen az arany várig értek. Volt az aranyvár királyának egy éktelen szép leánya, s elmentek annak a nézésire.

Bezzeg örömmel fogadták-e! Mert bizon a királyfiu is szép legény volt. Megkérte a királyleányt, s adták is jó szivvel. Helybe’ papot hivattak, összeeskették, s a vendégség egy hónapig tartott.

A vendégség után elindultak hazafelé a fiatalok. Első este beszálltak egy fogadóba. Minden ember lenyugudt volt már, csak a hűséges vadász maradt fenn őrzőnek. Egyszer csak úgy éjfél tájba’ hallja, hogy három varju repül a ház tetejére s azok azt beszélik egymás közt:

– Szép egypár ember szálla meg ide, csak az a kár, hogy ilyen hamar el kell pusztulni szegény fejöknek.

– El biz’ a, – mondá a második varju – mert holnap álló délbe, az aranyviz hidja leszakad alattok, a mint általmennek rajta.

– Le biz’ a – mondá a harmadik, – mert az éfiu király apja mind egyig befürészeltette a hidlábakat. Hanem, halljátok-e! a ki ezt a mi beszélgetésünket kitalálja mondani térdig sóbálványnyá változik.

Elig beszélik el ezt a varjak, avval elrepülnek. De nyomukba érkezik három galamb s ezek azt beszélik:

– Ha az éfiu király s királyné valahogy s mint a hidnál meg tudnak szabadulni, csakugyan mégis el kell hogy pusztuljanak, mert az öreg király olyan szép hintót küld elejökbe, mint egy irott tojás, de mikkor abba belé ülnek, olyan veszett forgószél kerekedik, hogy az őket hintóstól felseritti a levegőbe, s onnét úgy lepotyognak, hogy szörnyü halálnak halálával halnak meg. De a ki ezt a mi beszédünket hallja, úgy találja megmondani, hogy mindjárt övig változik sóbálványnyá. Avval elmennek nagy sebes szárnycsattogással a galambok is. Jő helyökbe három sas. Azok azt mondják:

– Ha ezek az összekelt éfiu párok a hidtól s hintótól megmentődnének is, küld eléjökbe a vén király egy pár aranyhimes öltözetet, hogy vegyék fel. De mikor felveszik, az őket mind összeégeti. Hanem a ki ezt a mi beszédünket hallja, úgy mondja ki, hogy merejébe sóbálványnyá változik.

Reggelre kelnek az utazók, asztalhoz kerekednek, ebédelnek. Elmondja egyik is, másik is, mit látott az éjjel álmába’. – Azt mondja a hüséges vadász az urának: Felséges királyfi! én azt álmodtam, hogy ha felséged minden kérésemnek enged, haza jutnak békével, de ha nem, mind egy lábig el kell vesznünk. Engem az álmam nem szokott megcsalni. Igérje meg felséged, hogy az egész uton reám hallgat.

– Ne csinálj akkorát az álomból, mondja a királyfiu. Álom s esős idő. De kiveszlek a hitvány tünődésből s megigérem, hogy szót fogadok neked. Avval végzik az evést s elindulnak.

Délre jutnak az aranyvizhez. Azt mondja a vadász az arany hidnál: Felséges királyfi! a hintót hagyjuk itt s mi menjünk gyalog. Csak ide nem messze van a város, ott vehetünk más hintót, mert ennek rosz a kereke, s a városig letörnék alattunk. Szégyen volna az egy királynak! Megnézegeti a hintót innet is túl is a királyfi, de nem találta épen olyan rosznak, hogy romlástól kéne tartani. De már egyszer szavát adta volt s abba’ meg is maradt.

Leszálltak a hintóról, leszedtek róla holmit, s a lovakra fölrakták, a királyfi s a felesége gyalog mentek által a hidon, a vadász pedig azt mondta, hogy ő lóháton gázol által a vizen, hogy a lovak igyanak s mosuljanak is meg.

Szépen baj nélkül általmentek. Három puskalövésnél nem volt tovább a város. Odáig gyalogoltak, ott uj hintót vásároltak s utjokat folytatták.

Egyszer hát jő elejökbe az öreg királytól egy követ s az éfiu királynak azt mondja: Felségednek az atyja küldi ezt a szép hintót, hogy felséged ebbe érkezzék haza, mert ilyenbe illik megérkezni egy királynak az ő népe előtt.

Az éfiu király úgy örvendett a szép hintónak, hogy a száját se’ tudta befogni. De a vadász szóra kelt:

– Uram! azt a hintót meg kell vizsgálnom s csak ugy telepedjünk reá, ha jónak találom; máskülömben a magunkén megmaradunk. Az éfiu király most sem szólott a vadász ellen. Ez pedig jól körülnézegette a hintót s azt mondta rá: Ez a milyen czifra, olyan rosz! S avval ugy összeapritotta, hogy mind forgács lett belőle.

Eljuttak a birodalom széléig. Más követ érkezik elejökbe s jelenti, hogy az öreg király a fiának is, menyének is küldött egy-egy ajándék gunyát, azt vegyék magukra s abba érkezzenek meg. De a vadász azokat is mind összeapritotta.

Boszankodott az öreg király magába, hogy a fiát el nem pusztithatta s immár most által kell hogy adja neki a királyságot. Meg akarta tudni, hogy mi lette képpen kerülte ki a veszedelmet. Azért igy szólott a fiának: – Édes fiam! örömem van szerencsés megérkezéseden, de nem foghatom meg, hogy mért nem kellett neked sem a szép hintó, sem a lakadalmi drága köntös. Te azokat még el is pusztittattad! Mivel érdemlem én ezt tőled? Erre az éfiu király mentegetődzeni kezdett:

– Felséges apám uram! magam is erősen sajnáltam azoknak elpusztulását, de a vadászomnak az volt a kivánsága, hogy az uton mindent ő igazitson el. Én neki szavamat adtam, hogy beléegyezem. Azt mondta, ha mindent el nem pusztittatok, nem tudunk szerencsésen hazaérkezni.

Orrolt a vén király a vadászra csak azért is, hogy miért ment volt el a fiával az ő akaratja ellen. Tanácsot gyüjtetett s a vadászt halálra itélte.

Az akasztófát az udvar közepére fel is ásatta.

Kiviszik a szegény vadászt a vesztőhelyre, az itéletet felolvasta előtte a törvénybiró. Az is meg volt abba’ irva, hogy mért itélték halálra. A vadász azt mondta erre: – Én a mit tettem, avval hüségből tartoztam is. Mikor visszaindultunk a fejér királytól, első éjjel a mik31) fogadóba megszállottunk, egész éjen nem hunytam be a szememet, hanem talpon állva estrázsáltam. S elmondja, hogy mit mondtak a varjak. Abba’ a minutába térgyig sóbálványnyá változott. Oda kiált az éfiu király, hogy többet egy szó nem sok, annyit se szóljon, mert azon küjjel is lássa hüségét. De a vadász nem hagyta félbe beszédjét, elmondta mind, a mit a galamboktól s a sasoktól hallott. Mikor végig elmondá, tetőtől talpig sóbálványnyá változott.

De be megbúsult az éfiu király, hogy hüséges vadászát elvesztette! Fájt az erősen az ő lelkinek, hogy kimentette őt a veszedelemből s mégis ő okozá pusztulását. Reászánta magát, hogy elindul világul, s addig meg nem áll, mig ki nem tanulja valahol: hogy csinálhasson megint embert a vadászából.

Volt a királyi udvarba’ egy öreg banyi,32) a ki neki dajkája volt, avval közölte szándékát, s különösen lelkire kötötte a feleségit. A vén asszony arra utasitotta: Fiam, te nagy utat vettél magad eleibe, de ne keress mást senkit, hanem keresd fel Szerencsének szerencséjit, s ha ő a te bajodon nem tud segéjteni, az egész föld kerekén senki lélek nem.

Elindult az éfiu király, hogy keresse fel Szerencsének szerencséjit. Ment, ment, s a hogy a birodalomból kiért, egy nagy pusztába’ harmadnapig tévelygett, de még csak élő állatot sem talált. Harmadnapján estére ért egy szép folyóviz martjához. Volt ott egy hétkövü malom, a melynek még ványolója, de még kásatörője is volt. Beszállott oda, s meghált. Reggel mikor indulna, azt kérdi a molnár: Felséges uram! – életem s halálom kezedbe’, – hova s meddig ilyen egyedül? Elmondja a király, hogy mi járatba’ van.

– Kérdje meg hát felséged Szerencsének szerencséjit: mi az oka, hogy én hétkövü malomba’ vagyok, van a malomnak kásatörője is, ványolója is, őrlőm is elég jár s mégis olyan szegény vagyok, hogy elines-elig képes élnem egyik napról a másikra.

Megigéré a király, hogy megkérdi s avval el-elmene. Esmént vagy három nap a réten bolyongott a nélkül, hogy emberi kereszténynyel találkoznék. Harmadik nap este felé meglát egy városkát, oda ér késő este, bemegyen, nem lát semmi világlót egyfelé is, szinte kiért belőle s még nem kapott szállást. A város vége felé egy szegelet ablakba világot lát. Oda megyen, bekéredzik s talál a házba három leányt, a kik épen szénszaporát fontak.33)

Szállásra ajánlja magát az éjszakára s el is fogadják. Második orsófonáskor lehetett az idő. Csakhamarjában vacsora után láttak. Vacsorált a király, ágyat vettek, lefeküdt s jól aludt.

Reggel, mikor el akar indulni, kérdik a leányok, hogy mi járatba’ van. Elmondja nekik is. – Felséges király! – kérik a lányok – kérdje meg Szerencsének szerencséjit: mi lehet az oka, hogy mi már túljuttunk mind a hárman a harmincz esztendőn, ennek előtte tiz-tizenöt esztendővel férjhez mehetett volna a legkisebbik is, de nem akadt kérőnk, pedig mi szépek vagyunk, jól viseljük magunkat s jó dolguak is vagyunk. Megigéri azoknak is a király, hogy választ hoz s avval elment.

Beér egy rengeteg nagy erdőbe s ott bólyász reggeltől estig, estétől reggelig. Mikor az erdőnek a tulsó hajlásán járna, egy szép patakhoz ért. A patak csak megáll a szeme előtt, nem foly egy szálat sem, hanem megszólal s azt mondja: Uram király, mondd meg nekem, mi czél hozott téged ebbe a nagy rengetegbe? Mert lehet száz esztendeje, hogy az én folyásom megkezdődött s azután soha itt nem járt semmi féle lélek. Azt mondja erre a király:

– Megmondom, ha kétfelé nyilol, hogy rajtad általmehessek.

Helybe’ a patak kétfelé nyilik s a király száraz lábbal átalmegyen. Túlfelől megáll, s elmondja, hogy mi dologba’ jár-kél. Azt mondja a patak:

– Kérd meg Szerencsének szerencséjit, mi lehet az oka, hogy én olyan szép tiszta vizü patak vagyok, s bennem még sem volt soha még eddig sem egy hal, sem egy rák, sem más élő állat. Megigéri ennek is a király s avval tovább megyen.

Mikor az erdőből kiérne, megpillant egy szép völgyet, azon egyenest lefog, s ér egy nádfedelü küzsdég házikót. Bemegy oda, hogy magát kinyugodja, mert meg volt bágyadva. A házba minden jó rendbe volt szedve, szép tisztán, s egy jókedvü becsületes vén asszony volt benne.

– Jó napot adjon Isten, anyámasszony!

– Hozott a jó szerencse, fiam! mi járásbéli vagy? mi hozott ide a mi helységünkbe?

– Én bizony Szerencsének szerencséjit keresem, – mondá a király.

– Jó helyen jársz fiam, én éppeg az anyja vagyok. Ő most nincs honn, oda van a szőlőbe kapálni, menj oda tés.34) Ne neked két kapa. A hogy hozzá érkezel, kezdj mellette kapálni két kézre, de egy szót se szólj hozzá. Most 11 óra van; 12 órakor ennetek viszek.

Mikor leül enni, tés ülj le s egyél vele. Evés után megkérdez s akkor mondd elé, a mi bajod van. A mit kérdezesz, mindenre megfelel. Avval megmutatta, hogy melyik ösvényen kell menni. A király elment s mindent úgy csinált, a hogy a vén asszony mondta. Ebéd után letelepedtek nyugonni.

Egyszer megszólal Szerencsének szerencséje s azk kérdi:

– Mondd meg te nekem, miféle ember vagy? Néma vagy-e, hogy a mióta ide jöttél, még csak hozzám se szóltál?

– Nem vagyok én néma, hanem az a szerencsétlen király, a kinek a leghűségesebb embere sóbálványnyá változott. Azt akartam megkérdeni: mi módon segithetnék rajta?

– Igen jól teszed, mert az a vadász megérdemli, hogy érte fáradj. Menj el haza. A mire haza érnél, feleséged leomlik, fia lesz. Annak a kicsi fiunak a kicsid ujjából csippents egy pohárba három csepp vérecskét, abból egy tulu száracskával kend meg a sóbálványnak az erit, a vadászból lesz, a miyen volt.

– Még volna kérésem: itt a legközelebbi erdőbe’ van egy szép patak, de abba’ nincsen sem hal, sem rák, sem más élő állat; mi lehet annak az oka?

– Annak a’, hogy abba a patakba még nem nem nyuvadt bele senki. De vigyázz, hogy előbb menj által rajta, onnét menj ki az erdőnek tetejibe s még ott is a legmagasabb fának a hegyibe hágj fel, s onnét kiáltsd meg neki, a mit mondék. Mert ha igy nem tész, te lész a legelső, a ki belé nyuvadsz.

– Még egyet kérdenék. Mostani utamba’ egy városkába’ három leánynál voltam szállva. Mind a három elrugta a harmincz esztendőt, szépek, jól viselik magukat, jó dolguak, mégsem akadt kérője egyiknek is. Hát ennek mi lehet az oka?

– Annak a, hogy azok a lányok a szemetet a nappal szembe öntik.

– Hát annak mi lehet az oka, hogy van egy hétkövü malom, s van annak azon küjjel még kásatörője s ványolója is, a molnárnak elég őrlője jár, s mégis olyan szegény, hogy napról-napra alig élhet?

– Annak a’, hogy a molnár soha sem adott semmit Isten nevébe s templomba nem jár.

Ezt a négyféle dolgot a király jól beszedte a begyibe, szépen megköszönte s becsületesen elbúcsuzott Szerencsének szerencséjitől, s elindult haza félé. Mikor a szép patakhoz ért az erdőbe, a patak kérdezte hogy mi jó hirt hoz neki? De ő azt mondta, hogy ereszsze által hát, osztég majd megmondja. A patak két felé nyilt, ő átal ment, s fel az erdőnek a legmagasabb részire, még ott is felmászott a legmagasabb fára s onnét ugy kiáltott le a patakoz:

– Uhó! hallod-e te szép patak! Szerencsének szerencséje azt mondta, hogy benned ezen az árnyék világon semmiféle élő állat nem tud teremni, mig valaki beléd nem hal.

Mihent az utolsó szót kirikoltotta, olyan éktelenül megáradt a patak, hogy annak a fának, a míken ő volt, a derekát egészen ellepte s a futó-bolond locsogásával őt az ágak közül szintédeste-szinte lemosta, a lábát ki is kapta alóla, de ő a két karjával egy jó kemény ágat olyan anyásan35) megölelt, hogy onnét semmi uton-módon nem tudá lesodorintani. A viz ezt a faranczos tempót egymás után három izbe’ tette meg, s osztég egészen megcsendesedett. Akkor a király leszállott a fáról, inget-gatyát megszárasztott a napon, azután magára vette, a többi gúnyáját pedig egy kosztra vette s ugy vitte, a mig megszáradt.

Elment a molnárhoz hálni s megmondta, hogy ne sajnálja jót tenni a szegénynyel s járjon a templomba. Azután megmondta a leányoknak is, hogy többet a nappal szembe ne öntsék a szemetet.

Nem tudott addig a király haza érni, hogy valami tolvajok a szép patakon lopott lovat vittek által de a hogy gázlattak, ahajt ugy ugy feldurálta magát, hogy lovastul együtt elseperte. Az napságtól fogva a leghiresebb halászó s rákászó patak lett belőle.

A molnár is adni kezdett a szegénynek. Istenhez tért s ugy elgazdagodott, hogy azt sem tudta: mije van. Holtig ugy élt, mint gátja alatt a harcsa.

A három leánynak is, hogy a szemetet nem kezdték a nappal szembe önteni, kérője akadt egy hétre.

Az éfiu király mikor haza érkezett, a feleségit gyermekágyban kapta. Megvolt a szép fiucska. Egy micczet sem tudott várni a király, hanem kapta a fiucskát, a kicsid ujjából vért eresztett, avval a sóbálványnak megkente az erét. Erre a sóbálvány egy istenes nagyot rittyent, hétfelé repedt, s egyszeribe megébredt a hűséges vadász. A vén király, a mint ezt látta, mérgibe’ egyet nagyot horkintott, osztég egyet-kettőt tátintott, földhöz ütte magát s elment Földvárra deszkát árulni.36) A vadász egész élete hosszára megmaradt a királynál szógálatba’. Becsületes egy ember volt. Olyan kell sok!

(Kriza János hagyatékából.)

II. A TEJKÚT.

Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút, a melyikből éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebből a tejből élt a király, ebből mosakodott, ebben fürdött. Hát egyszer egy reggel a tejhordó nagy szomorán jelenti, hogy:

– Fölséges királyom, életem, halálom a kezedben van, nincsen már a tejkútban egy csepp is.

Megszomorodik a király nagyon, mert az ő élete is ahhoz a tejkúthoz volt kötve. Hivatja mindjárt tizenkét jágerét s megparancsolja nekik, hogy ha ki nem tudják, hová lett a tej, többet az ő szeme elé ne kerüljenek. Estére kerekedik az idő s a tizenkét jáger kiül a kút mellé. Hát egyszer jön egy nagy disznó óriás, de akkora hogy a fejével a felleget meszelte. Neki dől a kútnak s egy szuszra mind egy cseppig kiiszsza. Jelenti a tizenkét jáger a királynak, hogy miféle történet esett.

– Mit gondoltok – mondja a király – hogy lehetne, azt a nagy disznót kézre keriteni.

– Azt másképen nem, mondják, minhogy lerészegitse az ember.

Kapja magát a király s teletölteti a kútat szilvapálinkával. Hát pont tizenkét órakor jön az óriás, neki dől a kútnak, s mind egy cseppig kiiszsza. No de meg is járta vele. Alig lépett hármat, végig esett a földön s elaludt. A jágerek pedig behuzták a filegóriába s reá zárták az ajtót.

Na a király mindjárt irással hivta össze a népeit, hogy jöjjenek, nézzék, micsoda csodát keritettek kézre az ő jágerei.

De volt a királynak egy négy esztendős kicsi fia, az ott játszadozott a filegória előtt, hát egyszer csak beejti a labdát az ablakon. Beszól az óriásnak:

– Jaj bácsi, adja ki a labdámat.

– Nem adom én fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az ajtónak a kulcsát.

Elszalad a kicsi fiu s elhozza a kulcsot.

– Köszönöm édes fiam, jobb apád leszek én neked apádnál, mondta az óriás. Azzal alig várta, hogy este legyen, kiszökött a filegoriából s ment egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s osztég »köd előttem köd utánam« eltünt.

Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta megmutatni nekik a csudát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik se vallott. Egyszer, mikor épen a legkedvesebb inassát veri, csak beállit a kicsi fiu.

– Ne verd szegényt hiába édes apám, én eresztettem el az óriást.

Nyomban összehivja a király a tanácsot s kérdezi, mit érdemel az olyan gyermek, a ki apját és királyát igy megcsufolja. Mindjárt ki is mondja a tanács, hogy fejét kell venni. De a király még is csak sajnálta egyetlen fiát megöletni, hát ráültette egy lóra, melléje adott egy czigányt s neki eresztette a világnak.

Elindul a szegény királyfiu s elérkezik egy rengeteg erdőbe. Volt neki egy kicsi pumi kutyája, az egyszer megszólal. Édes gazdám, add oda a lovat ennek a czigánynak, ugy is ellopná az éjjel, tartsd meg magadnál felét a pénzednek, a többit ebből is add neki, hadd menjen a hová tetszik, majd megélünk mi valahogy.

Ugy is teszen a király urfi s a czigány mindjárt elmegy a lóval. Hát érkezik az óriás.

– No fiam megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, jere már most velem. Felveszi a királyurfit az ölibe, a pumi kutyát zsebre rakja s azzal neki indul a rengetegnek.

Hét óra mulva megérkeznek óriás országba. Ott azt mondja az óriás:

– No fiam, itt te vagy most az úr, jere, hogy öltöztesselek föl.

Azzal fölöltöztette a királyurfit fáinul, de volt is miből, mert ő volt az óriás király. Olyan legény is facsarodott belőle hét esztendő alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni.

Egyszer azt mondja az óriás király:

– Ideje is volna már fiam, ha megházasodnál.

– Hát biz én meg is házasodnám, édes apám, ha volna, kit elvenni.

– Biz az nehéz dolog fiam, de segitünk valahogy rajta.

– Azt mán tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló király leány, de nem messze van ide Fejérország, ott megkapod a fejér király leányát, az elmenyen jó szivvel, csak tudni kell a módját.

Fölöltözteti másnap az óriás disznópásztornak a legényt, de inget olyant ad reá, hogy olyan semmi teremtett állatnak nem volt a világon s elküldi a fejérkirály kapujába. Alig áll meg a kapu előtt, mindjárt szalad ki az inas s behivja a király elébe. Kérdezik, hogy ki fia légyen, de ő csak azt mondja:

– Nem tudom. Se’ apám’, se’ anyám’ nem ismertem, azt se tudom, mi a nevem, ugy máskülömben Jancsikának hivnak.

Kérdezi tőle a fejér király, nem volna-e kedve beállani kondásnak, mert a kondássa meghalt. Adna neki háromszáz forint fizetést, annyi volt a másnak is.

– Én bizony fölséges atyám, beállok, – mondja Jancsika, – úgy sincsen senkim kerek e világon

– No fiam jól van, vedd átal a kondát.

– Hé, adjatok enni valamit az uj kondásnak!

Egyszeribe hoznak neki ennivalót s avval általveszi a disznókat. Estére kerekedik az idő s Jancsika beül a konyhába a góc alá. Épen akkor menyen el ott a király leánya s kérdezi, hogy hol hál az éjjel.

– Nincs még helyem, mondja Jancsika.

– Na hát fekügy le ide a padra.

Alig alusznak el a cselédek, jön a király leány.

– Jancsika, szivem szerelme, mond meg nekem, miféle fajzat vagy, mert szegény legénynek nem lehet ilyen változója.37)

– Nem tudom, fölséges király kisasszony.

– No ha nem tudod, maradj magadnak.

– Nesze, hoztam egy fejér czipót, meg egy kulacs bort, legyen a mit egyél a mezőn.

Köszöni alásan Jancsika s azzal a leány elmegyen.

Másnap fúni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók úgy tánczolnak előtte, mint a karikacsapás. Nézi ezt a király az ablakból s oda szól a feleséginek:

– Nem tudom feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy ugy tánczolnak előtte a disznók.

– Bizony fölséges király-atyám, – mondja a lánya, – nem lehet az a fiu paraszt, mert olyan változója kijednek sincs, mint annak.

Kiér Jancsika a mezőre, hát ott várja az apja, az óriás király.

– Mit adtak fiam?

– Egy komlós czípót, meg egy kúlacs bort.

– Vesd oda annak az egyenes farku kannak.

– No te kan, őrizd a fiam helyett a disznókat

Azzal ölbe kapta a fiát s elvitte haza. Este, mikor a disznók jöttek, vissza vitte a város végére s adott neki egy arany guzsajat, de meghagyta, hogy oda ne adja addig a király kisasszonynak, a mig meg nem mutatta neki magát övig. Ugy is lett, a király kisasszony megmutatta magát övig, de azután ismét hiába kérdezte, ki légyen Jancsika. Másnap adott az apja egy arany motóllát, harmadnap egy arany orsót, de lelkire kötötte, hogy azért mutattassa meg a király leánnyal magát egész anyaszült meztelen.

Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy a ki kitalálja, hogy az ő leányának mi a jegye, annak adja feleségűl.

Gyűlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de egyik se tudja kitalálni. Egyszer Jancsika is beállit egy réz lóval, réz gúnyába’s azt mondja:

– Fölséges király, ha meg nem sérteném, a király kisasszonynak egyik hóna alatt a nap, a másik alatt a holdnak van a jegye.

Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot s eljegyzik őket. De Jancsika abban a perczben ugy eltünt, mintha ott se lett volna. Keresi a király mindenütt, nem találja sehol se.

Másnap ismét megjelen egy ezüst paripán, megcsókolja a király kisasszonyt, de ísmét eltünik.

Harmadik nap már nagy bánattal volt el az egész udvar, hogy hátha ott felejti vőlegénye a király kisasszonyt. Várják reggelre: nem jön, várják délre: nem jön. Már épen más urat akartak neki választani, mikor beállit az udvarba olyan kocsival, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Egyszeribe olyan lakadalmat csaptak, hogy Telelő Szent Páltól Tekerő Szent Pálig asztal asztalt ért. Én is ott voltam, kaptam egy kicsi csontikát, de oda jött kereszt apám s addig kérte, a mig megharagudtam s a lábához vágtam. A ki nem hiszi, nézze meg, hogy még most is sántál belé.

(Kriza János hagyatékából.)

III. A TÁLTOS KIRÁLYLEÁNY.

Volt egyszer heted-hét országon is tul egy olyan táltos király leány, a ki minden találós mesét kitalált, de az övéit nem tudta kitalálni senki. Fogta magát se’ kihirdetteté, hogy a ki az ő meséjét kitalálja, vagy neki olyat mond, a mit ő ne tudna kitalálni, ahhoz menyen feleségül.

Sokan megpróbálkoztak már vele, de senki se ment semmire. A táltos királyleány pedig mindeniknek karóba huzatta fejét.

Utoljára, mikor már kilenczvenkilencznek karóban volt a feje, maga is gondolkozóba esett, hogy nehezen mehet valaki hozzá »kárlátóba«, ha igy folytatja a dolgot. Ő bizony – gondolta – valamelyikkel már csak úgy szinből kitaláltatja a mesét s hozzá menyen feleségül.

Volt a szomszéd országban egy gazdag, de özvegy királyné s annak egy fia. De az a király urfi olyan volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Meggondolkozik ez a király urfi s azt mondja az édes anyjának:

– Édes anyám! én bizony elmegyek a táltos királyleányhoz szerencsepróbálni.

Eleget próbálta az édes anyja, hogy lebeszélje róla, de biz’ azt nem lehetett.

Mintsem odavesszen idegen országba, – gondolá az özvegy királyné, – inkább én magam pusztitom el. Úgy is tett. Egy pohárba a legerősebb méregből készitett egy pár kortyot, hogy azt, mikor a fia indul, megitatja vele. De a király urfinak volt egy táltos inassa, az megmondta neki, hogy abból a pohárból, a mit az édes anyja nyujt neki, mikor indulnak, ne igyék egy cseppet se, hanem öntse ki a földre.

Hát lelkem Istenem, mikor épen indulni akarnak, jön az özvegy királyné egy pohár borral; de a király urfi a szájához sem vitte, csak ledobta a földre, Egyetlen egy csepp a ló lábára esett s az egyszeribe megdöglött.

Annak a lónak a husából evett két varju, azok is elpusztultak. A király urfi azt a két varjut megsüttette, betette a tarisznyájába s avval utnak eredtek.

Este felé egy rengeteg erdőbe érkeztek. Hát látnak egyszer egy nagy tüzet, a mellett füttözik tizenkét tolvaj. Oda mennek hozzuk s a király urfi megkinálta őket a varjak húsával.

A két varju meg se’ kottyant a tolvajoknak, de meg is halt tőle mind a tizenkettő azonnal. Akkor a szolga ezt a találós mesét találta:

»Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.«

Másnap megérkeztek a táltos királyleányhoz. Asztalnál mindjárt el is mondta a király urfi a találós mesét, de a leány nem tudta kitalálni. Három napi gondolkozási időt kért. A király urfi megadta neki.

Első éjjel felöltöztette a király leány egyik szolgálóját a maga ruháiba s elküldte a király urfihoz hogy tudja ki tőle a mesét.

– Megmondom, – mondá a király fiu, – ha ide fekszel mellém. A leány nem sokat kérette magát, hanem oda bútt. Akkor a király urfi kiugrott az ágyból s kikergette a leányt, a ruhát pedig ott tartotta.

Kétszer ismételte még ezt a királyleány, de a királyfiu mindenkor elkergette a szolgálót.

Negyednap délben ujra feltette a kérdést: »Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.« Mi az?

A leány most se tudta megmondani. Akkor elévette a három köntöst s azt mondá a tanácsuraknak:

– Ime nektek olyan király leányatok van, a ki már három éjjel egymás után lejött az én szobámba hálni, de én nem eresztettem magamhoz, hanem elvettem a köntösseit.

– Mit érdemel az ilyen király leány?

A király leány eleget esküdözött mennyre-földre, hogy nem ő volt, hanem szolgálói; de a király urfi semmi letteképen nem tudta elhinni, hogy nem ő volt a szolgálók pedig esküdöztek, hogy nem ők voltak hát mégis a király leányra sült a dolog.

Akkor mindjárt összeült a tanács s kimondta hogy az, a ki már kilenczven kilencznek minden igaz ok nélkűl nem átallotta fejét vétetni, maga sem érdemel egyebet. Egyszeribe hivatták is a hóhért s a király leány feje is karóba került. Épen az volt a századik. Akkor aztán az öreg király őt fiának fogadta s átadta az országát.

A király urfi pedig nyomba’ megházasodott, elvette a fejér király leányát, Liliom király kisasszonyt s még maig is élnek, ha meg nem haltak.

(Kriza János hagyatékából.)

IV. A HÁROM SZERENCSEPRÓBÁLÓ.

Egyszer volt egy ország arra felé, hol a nap felkél; lakott abban egy szegény ember, kinek olyan három szép fia volt, mint egy-egy bokréta s a mellett egyik nagyobb vitéz volt a másnál. Mindig is abban mesterkedtek, ha valami módon kimutathatnák vitézségüket, s addig erdőltek az apjukon, mig el nem eresztette országot-világot látni, szerencsepróbálni. Adott mind a háromnak egy-egy fegyvert s avval azt mondá: No! isten hirivel, menjetek, ha nem nyughattok!

Mentek-mendegéltek s estére kelve, elértek a fekete erdőbe. Alig nyugodtak le, egy vén banyó vetődött hozzájok s szállást kért az éjtszakára. Istené a szállás, vén anyó! itt bizony te is meghálhatsz velünk, mondá a nagyobbik legény, a más kettő szószólója.

Reggel, mikor felkászolódnának, hogy tovább utazzanak, a vén banyó megköszönte a szállást s adott nekik egy erszényt.

Ezt az idősebbnek adom által, – mondá a vén banyó. – tedd jó helyre fiam, mert ebből az arany soha ki nem fogy e világi életedben.

Avval tovább ment a három szerencsepróbáló testvér; az nap estére elértek a nagy vizhez s annak a martján szállást vertek. Éfélikor esmént eljött a vén banyó s kérte a szállást Adott a három legény jó szüvel. Reggel egy sapkát adott a közepsőnek, melyet ha a fejére tesz, látatlanná lesz.

Tovább mentek, s még az napon jókor egy küsdég várasba értek. Ott arra egyeztek, hogy az erszényből vegyenek ki annyi aranyat, a mennyivel a legszebb házat megvehetnék. Meg is vették a legszebbet, s még estére beleköltöződtek. Éféltájban kopogtatnak az ajtón, hát esmént a vén banyó van ott s szállást kér. Megadták. Azt mondja reggel a vén banyó:

No fiaim! én veletek többet ez életben nem találkozom, hanem itt van egy ezüst vessző, ez legyen a küsebbiké. Ennek a vesszőnek azaz ereje van, hogy a hányat suhintasz vele, annyi egész tábor katona áll elé. Hanem azt mondom én nektek, hogy nem messze innét van egy vár, abban lakik egy szép herczeg kisasszony, az csak olyan legénynek akar felesége lenni, a ki őt megtudja nyerni. Már sok herczegurfi próbált vele szerencsét, de egy sem ment semmire. Eredjetek ti is szerencsét próbálni, de helyén legyen az eszetek, mert különben porul jártok. A mit adtam, annak jó hasznát vehetitek.

Avval a vén banyó úgy oda lett a szemök elől, mintha a föld nyelte volna el.

Elig tünt el a vén banyó, az idősebb legény vette az erszényét s elindult a vár felé. A mint oda ért, bejelentette magát, s egyszeribe be is eresztették. Ugy káprázott a szeme a nagy fényességtől s a kisasszony szépségétől, hogy eleinte azt sem tudta, égen van-e, földön van-e, de erőt vett magán, s azt mondá a kisasszonynak:

– Nagyocska bátorság én tőlem, hogy elédbe merék jőni, szépséges szép kisasszony, de engedj meg nekem, mert hallottam hiredet s nem állhatám meg, hogy ide ne jőjek.

– Épen vártalak, mondja a kisasszony, jó hogy erre néztél. Ülj le ehhez a kicsid asztalhoz, koczkázzunk aranyban, s ha meg tudsz nyerni, tiéd vagyok apámnak fele birtokával együtt.

No, leülnek s elkezdik a játékot. A kisasszony egy miczre annyit nyert, hogy halommal állott az arany előtte, de a legény erszényéből még annál bővebben duvadtt a szép sárig arany. Szeget üt a kisasszony fejébe, hogy abból a küzsdég erszényből sokkal több arany jött ki, mint a mennyi beleférne. Félbeszakassza a játékot s azt mondja:

– Te ugyan ügyesen tudsz játszani, de ha az erszényed nem volna boszorkány-erszény, eddig megkellett volna, hogy add magad. Hoczcza ide csak, hadd lámsza, milyen, csak megnézem, s egyszeribe visszaadom.

Hitelt adott a szép mázas-szónak a legény, s odaadta az erszényt, a kisasszony pedig mihent a kezébe foghatta, elkiáltotta magát:

– Jertek estrázsák! kötözzétek meg ezt a legényt s kisérjétek ki a várból, hadd menjen, a merre a szeme lát.

Visszamegy a legény nagy búval-bánattal a testvéreihez, panaszolja, hogy milyen csufosan járt. Azt végezték el egymás között, hogy már most a közepső próbáljon szerencsét, s az erszényt is hozza vissza, ha szerét ejtheti.

Elment a közepső is a várba. Elmondta himzés-hámozás nélkül, hogy ő bizony az erszényért jött. No hiszen, felpattant a herczeg-kisasszony, hogy még ilyen kéréssel mer eléállani, kikiáltott az ablakon: Estrázsák! kötözzétek meg s vessétek ki innét ezt a bolondot.

De a fiu fejébe huzta a sapkát s látatlanná lett. Mikor az estrázsák kimentek, levette a sapkát s esmént kérte az erszényt.

A kisasszony hizelkedésre fogta, s azt mondá: itt az erszény, itt a sok arany, a mit bátyádtól elnyertem, de még magam is a tiéd vagyok, ha megmutatod nekem azt a boszorkányos sapkát. Addig beszélt, addig mondott, hogy ezt is kibeszélte a szép eszéből, s odaadta a sapkát. Egyéb sem kellett a kisasszonynak, helyből megkötöztette az estrázsákkal s kikisértette a várból.

Visszament nagy búval bánattal az is a testvéreihez, s elpanaszolta, hogy őt is milyen csúfúl rászedé a herczegkisasszony. Mit volt mit tenni, elhatározták, hogy menjen el a küsebbik is, s próbáljon szerencsét.

Elment most a küsebbik, a ki a legszebbik is volt. Hogy a vár alá érkezett, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s mindjárt három erős tábor katonaság vette körül a várat, ő pedig talpig felöltözött generálissá vátozott. Bejelenti magát s bémegyen, jobb kezében tartotta az ezüstvesszőt.

A herczegkisasszonynak apja, anyja s minden rokonsága össze volt gyülve. Azt mondja a legény:

– Felséges fejedelem! azért jöttem, hogy az erszényt s a sapkát visszakérjem a leányodtól.

Azt kiáltja arra a fejedelem: Estrázsák! vessétek ki ezt a vakmerőt!

Az estrázsák meg is fogják a gyenerálist, de mikor az udvarra kiviszik, kiált egyet, s a temhetlen sok katonaság egybe ostromolni kezdi a várat.

Bezzeg lett ijedtség a palotában! Egyben azt parancsolják az estrázsáknak, hogy hozzák vissza a generális urat. Visszaviszik s azt mondja a fejedelem:

– Vitéz generális! küld el innét a katonaságot s neked adom a leányomat fele birodalmammal.

Kiment a generális, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s a temhetlen katonaság ugy el-lett a föld szinéről, mint a tű. Ő maga sem generális volt immár, hanem csak akármilyen legény, csakhogy a kezébe volt az ezüst vessző. Azt mondja most a herczegkisasszony:

– Szép derék ifiu, édes szép szerelmem, én immár a tiéd vagyok, csak meg kell esküdnünk, add ide hát, hadd nézzem meg azt a szép ezüstvesszőt; látom, hogy avval minden ellenségünket meggyőzhetjük s élhetünk boldogúl.

Hitt az is a szép szónak s oda adta. Nem is kellett egyéb, mert a fortélyos kisasszony egybe kikisértette a várból a szegén legényt.

Elment nagy búval a legény, de nem a testvéreihez vissza, hanem a rengeteg havasba. Leheveredett egy nagy kőszál alá, ott helyben álom lepi meg s álmában a vén banyó azt beszéli neki: Ne búsulj fiam, kelj fel; itt van egy kurozsos forrás, tovább pedig egy almafa. Szakaszsz le arról egy pár almát, a forrásból tölts a kulacsba, de te nehogy megkóstold egyiket is. Azután menj vissza rongyos öltözetben a várba, ott a konyhamesternek add el azt a pár almát, s attól a fejedelemnek egész asztalnépe megbódul. Azután pedég öltözz daktornak, s jelentesd magadot, hogy mindenféle betegséget tudsz gyógyitani; a többit aztán a te eszedre bizom.

A legény úgyis cselekedett, mint a vén banyó javalta: eladta a két almát, evett belőle a fejedelem egész háznépe, s megis bolondultak tőle. Semmiféle daktor meg nem tudta gyavittani. Akkor jelenti magát egy idegen daktor. De bezzeg kaptak rajta! Megnézegeti a betegeket, ad mindeniknek egy gyüszünyi vizet a kulacsból, csak a kisasszonynak nem. Meg is gyavúl mindenik egy miczre, csak a kisasszony marad bolondnak. Sajnálták lelkekből, s még is kaczagni kellett rajta, olyan bolond tempókat csinált s olyan bolondokat beszélt.

Könyörögni, rimánkodni kezd a fejedelem, hogy gyavitsa meg a leányát is, s nem tud olyat kérni, hogy meg ne adná. Azt mondja erre a daktor: Add nekem a leányodat, add vissza az erszényt, sapkát, s az ezüst vesszőt s egyben meggyavittom! Észre veszi a fejedelem, hogy kivel van dolga, de mit vólt mit nem nem tenni, mindent vissza kellett adni. Akkor a legény ad egy gyüszűnyit a herczegkisasszonynak is a vizből s mindjárt helyre állott az esze s még jobb kedvű lett, mint annakelőtte. Csaptak is olyan lakadalmat, hogy hét országra ment a hire. A más két legényt is meghitták a vendégségre, s egybe herczegeknek tették. A küsebbikből pedig üdővel fejedelem lett. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

V. A KÉT BORS-ÖKRÖCSKE.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy s a hegy tetején egy ezeregy esztendős fa. Ennek volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczediken figyegett egy kilenczvenkilencz rejtekes tarisznya; ennek a kilenczvenkilenczedik rejtekében volt a szent Laczi bátyám kilenczvenkilencz levelű bibliája, s ennek a kilenczvenkilenczedik levelén voltak megirva a következő igék. A ki ezeket meg nem hallgassa, soha meg ne lássa a mennyeknek országát, a ki pedig meghallgassa, horgadjon meg az orra, mint a kapu kúlcsa.

A biz a’: volt egyszer egy igen-igen szegény ember; a szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeszenetálták a két ifjut, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.

Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának: Hallá-e! kied, az igaz, hogy nem a pápista hiten van, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az isten valamit.

Az ifju ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az isten nem adott azért semmit. No, isten neki, – gondolja magában – legyen a többi után, s megböjtöli a a másodikat, meg a harmadikat is s egyszer csak ugy belé jött a böjtölésbe, hogy hét egymásután eső pénteken nem evett semmit de semmit az ég alatt. De az isten csak nem adott semmit a hét napos böjtre sem. Legény! – gondolja magában, – ez már csak elég volt, ha akart volna adni ő szent felsége, erre adhatott volna.

Meggondolkozik a szegény ember s azt mondja a feleségének: Hallod-e feleség! süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az istenhez, hadd látom: hol a hiba!

Süt is az asszony s a szegény ember utnak indul.

Dél tájatt elér a Herecz erdőbe. Ott talált egy ősz embert, a mint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a cziheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? mi járatban van? Én bizon az istenhez mennék, – felel a szegény ember. – Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott?

– Abba’ hiába’ ne fáradj, – mondja az ősz ember, – hanem én neked adom ezt a két bors ökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit igérjenek értök.

Haza hajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s más nap mindjárt erdőbe ment velök. A szekeret innét s túl szedte össze; egyik kereket, másik rudat, harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan a milyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bizott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor megakará inditani, megszólal az egyik:

– Hát ezt a két szál fát ki után tette gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyeljük bémenni a faluba. A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát s istenesen megrakta a szekeret, a mennyi csak ráfért.

A mint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal s a falubiróval. Ezek majd hanyatég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf: mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember? – Nem eladó méltóságos gróf ur – felel a szegény ember. Megharagszik a gróf s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz erdőt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad.

Aj! megbúsulja magát a szegény ember. Mit tudjon csinálni! – Egyet se búsuljon gazduram, szólal meg az egyik borsszem ökröcske, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk lesz ketten.

No! szerez is a szegény ember. Egyik ad talyiga kereket, a más ekekabalát, harmadik esztekét, kurta vasat, hosszu vasat, s egy piczre összeszokotálta az ekét. Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör: kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazitjuk mi a többit. A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval haza eregéltek, s jelentette a birónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a biró s a gróf a hely szinére, végig járják a helyet, de egy hajszál nem sok annyi hibát sem találtak a vetésben.

No te szegény ember, – mondja most a gróf, – ha mi nekem takarmányom van, gyökerestől mindenestől be nem takaritod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg! A szegény ember elkezd búsulni, de a bors-ökröcske ismét megvigasztalja.

Egyet se búsuljon gazduram! kied csak feküdjék le a barázdába s aludjék, a többi a mi gondunk. Bé is takaritották egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz érnek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s azt mondja: méltóságos gróf ur! elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordittatja a helyéről, nem térünk bé az udvarra. A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozditnak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestől felfordult. A grófot majd megölte a buszúság.

– Hallod-e, te szegény ember! – mondá a gróf, – ha te engem be nem vitetsz a pokolba a biróval együtt, ökröd sem lesz s magad is csúfot látsz. Látni akarom a pokolt, hogy milyen világ van ott. Hej! búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak. Megszólal az egyik ökröcske:

Azért soha se búsuljon gazduram! Oda eppeg jó helyre kivánkoznak, megilleti mind a kettőt.

Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a biró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához értek. A borsszem-ökröcskék neki futottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a biró.

– No most gazduram! rántsa rájok az ajtót, javallá az egyik. A szegény ember ugy is tett, s a gróf soha ki nem tuda kerülni a világ szinére, sem a biró. A szegény ember pedig a két borsszem-ökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

VI. MONDJAD HÁT: SZÉNA!

Egyszer volt, hol nem volt egy ember. Csak ide nem messze Gyalakután. Volt ennek az embernek annyi leánya, akár a rosta lika, de az egészre sem kellett annyit ügyelődni, mint a legkisebbre. Furfangosabb volt az adta leánya még az ördögnél is. Annyit sem hajtott apja szavára, anyja szavára, mint egy mákszem. Verték, ütötték: nem használt.

A leány egyszer fogja magát, s elszökik. Meg sem állott Nagy-Galambfalváig. Hogy oda megy, beáll szolgálatba. Jó dolga volt, serény volt, megszereti egy legény s elveszi. Élnek egy darabig békességben. Azt mondja egyszer a menyecske az urának:

– Hallá-e! menjünk el apámuramékhoz. Lássuk meg: élnek-e, halnak-e.

Ők bizon neki czihelődnek, felkészülnek, szekér elé fognak két tehéntinót s elindulnak Gyalakuta felé. Mikor mendegélnének Szent-Györgyön keresztül, meglát az asszony egy boglya szalmát az udvari csürkertben. Mondja az urának:

– Né, hallá-e! mekkora szénaboglya van ahajt!

Mondja az ura:

– Nem széna az, hanem szalmaboglya, feleség.

– A’ nem, hallá-e! mert a széna!

– A szalma! – mondja az ura.

Ahajt ugy összevesznek, hogy a menyecske haját is tépte nagy buszuságában. Szidta az urát, hogy mért nem mondja ő is, hogy: széna! De az ura mindig csak azt erősitette, hogy: szalma. Erre a menyecske felkapja az eczetes korsót, s ugy a tinók közé teremti, hogy mind miszlikbe38) megy, a tehéntinókák megijednek, megfutamodnak, keresztül-kasul az uton, mindent összerontanak.

Eleget mondta az ura, hogy ne bolondoskodjék, de a menyecske mind csak azt kivánta, hogy az ura mondja azt, hogy: széna. De csak mondta biz a hogy: szalma. Erre még jobban neki durálta magát a menyecske, az inget is kivette nyakából, sirt, duzzogott. Az ura csak csillapitotta, mondta neki:

– Feleség! közel vagyunk Gyalakutához, ott minden ember ismer, hagyj fel a bolondsággal.

– Mondjad hát, hogy: széna.

– A bizon szalma!

Megérkeznek az apjáékhoz. A menyecske összekörmölve, borzasan, megtépászva, leszáll a szekérből. Egyenesen bemegy a házba, de nem szól senkinek egy szót se. Eleget kérdi az anyja, hogy: mi lelte? mi baja? Lefeküdt az ágyba s hallgatott, mint a néma. Eleget mondta az ura:

– Kelj fel feleség, mert szégyen a dolgod. Ne tedd magad.

– Mondjad hát: széna.

– A bizon csak szalma!

Este lesz. Jőnek-mennek a látogatók, az atyafiak. Egy sem maradt el a menyecske zelletségiből,39) mindenik sajnálkozik a betegségin. Hivják vacsorára nem megy. Ágyat vetnek másuvá40), hogy feküdjék oda. Egyet sem szól, még nem is mozdul.

– No e bizon meghalt!

Elmennek a pap után. Addig az ura pustogja41) neki:

– Állj talpra, mert mindjárt megmondom, hogy csak teszed magad.

– Mondjad hát, hogy: széna.

– A bizon csak szalma!

Eljő a pap, ádászkodik, imádkozik s avval elmegy. Megvirrad, nézegetik, hogy él-e vagy meghalt? Hát se nem szól, se nem szuszog: a szemét is behunyta. Gondolja magában, hogy majd ráijeszt az urára. Az ura pedig csak pustogja neki:

– Ne bolondozz feleség! mindjárt nyujtó padra tesznek, harangoznak, rútul lesz a dolgod.

– Mondjad hát: széna.

– A bizon szalma!

Elnyujtóztassák, sirassák, kivált mikor megkonditsák a harangot. Eljő a temetés ideje, koporsóba teszik, gyülőt huznak, mindenfelől bomlik a tenger nép, lezárják a koporsót, a pap prédikál. Mikor elvégezné a perédikácziót, ismét pustogja a szegény ember:

– Feleség! vége életednek, mindjárt visznek a temetőbe, szólj, ébredj!

– Mondjad hát: széna!

– A bizon csak: szalma.

Meginditsák ki a temetőbe, leteszik a sirhoz, hogy eresszék le kötéllel. Oda surlódik az ember s ismét csak pustogja:

– Feleség! add ki magad, mindjárt betakarnak, soha mig a világ ki nem jösz innét.

– Mondjad hát: széna!

– A bizon szalma!

Leeresztik a koporsót; minden ember egy gajat vet rá előbb s avval szépen betakarják.

No! a nép elmegyen. A menyecske most veszi magát észre, hogy milyen bolondul cselekedett. Azt mondja magába:

– Bár az ördög vitt volna el engem!

Erre a szóra hallja, hogy ássa valaki a sirját. Megörűl, hogy az ura gondolkozott meg, bizonyosan az ássa. De hát a bizon nem ugy van: az ördög ásta. Szépen felnyitotta a koporsót, s azt mondá a menyecskének:

– No, ha engemet kivántál, jere velem, ülj fel a nyakamba.

Felül biz a menyecske, még pedig jó hekkesen s kikerekednek a föld szinyére.42)

– No most szállj le! – mondja az ördög.

– E – en!?…

Még feljebb ült s amugy sarkantyúzta, hogy vigye haza.

– Szállj le hé! – kiáltott az ördög.

– E – en! – felelt a menyecske.

Megijed az ördög, hogy már mi az isten haragját csináljon vele. Fut egyik hegyről a másra, sebes vágtatva. A mint fut találkozik egy vörös csákós huszárral. Istenkedik neki, hogy szabaditsa meg a menyecskétől, mert gazdag emberré teszi. A huszár előbb rendjin szépen fogja, de mikor látta, hogy nem használ a szép szó, kirántsa a kardját.

– Szállj le kujon teremtette, mert mindjárt megöllek a kardommal. A menyecske sem veszi teréfára a dolgot s leszökik az ördög nyakáról.

– No te huszár, – mondá az ördög, – jóért jóval fizetek. Én most elmegyek a király udvarába, belebujok a királynéba; te jere oda s csak annyit mond: indulj komám! De addig ki ne hajts engem belőle, mig a király neked nem igéri a leányát s hóta után egész királyságát. Azután egy más királynéba bújok, abból is hajts ki egy jó summa pénzért, de osztég mikor a harmadikba bújok, onnét ki ne hajts, hiába ne is próbálj.

Elmegyen az ördög, s belébúvik a királynéba. Egyszeribe mindenfelé kurszust bocsát a király az ő birodalmába, hogy mennyi doktor mind elé gyüljön. Mind elé gyülnek, de egy sem tud a királynén segéjteni. Megérkezik a huszár is, bejelenteti magát, bemegyen. Hát a királynét körülvette a zelletsége, sirtak, piszögtek, pöcsörögtek, hogy kifogynak belőle. Elé áll a huszár, megfogja a királyné pulszusát, gondolkozik, keresztet vet a királyné homlokára, s azt mondja: indulj komám!

Egyszeribe az ördög kibújik, de hogy szómat össze ne keverjem, addig a huszár nem fogott semmibe, mig a király meg nem igérte, hogy neki adja a leányát, s hóta után egész királyságát.

Elment most az ördög s belebujt egy más királynéba. Összehivják a mennyi doktor az országba csak volt, de egy sem tudott segéjteni rajta. Azon közbe hire megy a huszárnak s elhivják azt. A bizon ki is ugratá egy jó summa pénzért.

Elmegy az ördög a harmadikba. Beléhelyezkedik egész lelke nyugodalmára, nem félt, hogy a huszár ismét kizaklatja.

A harmadik király is meghallja a huszár hirét, utána is küldött, igért tenger sok pénzt, csak meggyavitsa az ő derága feleségét. Kiált is egyet a huszár: indulj komám! De biz az ördög egyet se mozdult. Ugy hallgatott, mint a süket disznó a rozsba!

– Indulj komám!

Az ördög nem mozdul. Harmadszor is neki káromkodja magát:

– Fikkom teremtette! indulj, mert érkezik a székely menyecske!

Egyéb se kellett a szegény ördögnek. Ugy kipattant a királynéból, mint a pereszlen, s ugy elvetette magát, hogy még e mái szent napig is mind fut. Holnap legyen a kietek vendége.

(Kriza János hagyatéka.)

VII. HAMVAS GYURKA.

Vólt, hol nem vólt, még hetedhét országon is túl, egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt három fia: a legnagyobb csizmadia-, a második szabómesterséget folytatott, hanem a legkisebbel semmire sem lehetett menni, mindég a hamuban hevert, azért el is nevezték Hamvas Gyurkának.

A két nagyobb legény egy darabig csak elnyögte, hogy ők a keresők s az öccsük eszik-alszik, hamuba’ hemmedezik, de egyszer azt mondták az anyjoknak, hogy ezt már a szent lélek sem állja ki tovább, valamerre takaritsa el a beczefiát. El is vitte a szegény asszony a városba, béadta fazakas-mesterségre, de már másnap otthon volt Gyurka s azt mondta, hogy ő ugyan nem mocskolódik az agyaggal, s belőle, mig e világ, soha fazekas nem lesz. Azután elvitték timármesterségre, de innét is megszökött, mert a büdösséget nem tudta szenvedni. Vitték szabóságra, azt azért nem szenvedhette, mert ülni kellett.

A szegény asszony már ugy elkételenedett, hogy azt sem tudta: hol áll a feje; de a legények addig morgolódtak, hogy ismét poróbált egyet, s elinditotta a város felé. A mint mentek, találkoztak az országuton egy veres szakállu urasággal. Kérdi az asszonyt: Hova igyekszik kend néne, azzal a legénykével?

– Én bizony nagyságos uram, viszem ezt a szegény legénykét szolgálatba, ha valahol helye kerekedhetnék, de hogy az igazat meg is mondjam, még egy helyen sem tudott ellakni, mert Laczi a hátán űl a macskabékának.

– Nem baj a! – örvendezett az uraság – eppeg ilyen legényt keresek én. Nem lesz nálam semmi dolga az Isten földjén, s még is olyan bért adok, hogy tiz esztendeig sem szolgálna más embernél annyit.

Megörvend a szegény asszony, de még jobban Gyurka s meg is mondta az anyjának egyszeribe, hogy ő ehhez az urhoz megy szolgálatba, ha semmit sem fizet is, csak enni eleget adjon.

Az uraság megirta a szerződést s mikor a szegény asszony megnyomta a keresztet, azt kérdi tőle: – No szegény asszony, tudod-e, hogy ki vagyok én s hova viszem a fiadat?

– A biz’ a no! – renyekedett a szegény asszony, – nem is kérdém.

– Hát tudd meg, hogy én Durumó vagyok, a pokol királya s fiadat viszem az ördögök közé.

Aj, megijedett a szegény asszony, kérte, hogy a szerződést égessék el, de Durumó azt felelte: Majd vaskedden! Hanem megigérte, hogy esztendő mulva jőjjön el ebbe s ebbe a nagy rengetegbe, ott egy helyet ugy hivnak hogy: Durumó sarka, s ott aztán visszaadja a fiát. Belényugodt nagy nehezen a szegény asszony, de mikor haza ment, még akkor jutott isten igazában eszibe, hogy a fiát kinek a kezire adta. Elpanaszolta a nagyobb fiának, hogy milyen szerencsétlenül járt, de ezek csak összenéztek s azt mondták: hogy a vén asszony bizonyosan a konty alá hajtott, vagy meghibázott az eszében.

No! eltelik az esztendő s a szegény asszony elment pontosan Durumó sarkához, várt-várt setét estig, de Durumó nem hozta vissza a fiát. A mint ott búcsálódott, oda ment egy ősz ember. Kérdi:

– Mért búsulsz te szegény asszony?

Elmondta, hogy kinek adta szolgálatba a fiát, s hogy eppeg a mai szent napra igérte, hogy visszahozza, de biz’ a nem is gondol arra.

– Ne is várd azt hijába szegény asszony, mert oda magadnak kell elmenned, s ugy ha visszakapod a fiadat.

Avval belefútt a sipjába, s egy kicsi nyulacska mingyárt mellette termett.

– No szegény asszony! ez a kicsi nyulacska elvezet a pokol kapujáig, ott aztán beeresztnek, csak azt mond, hogy Durumót keresed. Hanem a te fiad eddig ugy elvátoztatták, hogy még te sem ismered meg; adok én neked egy szál rozsmarintot, indulj meg ezzel az ördögök közt s a melyik előtt kivirágzik, az a te fiad.

Megköszönte szépen a szegény asszony az ősz ember szüvességét s elindult a kicsi nyulacska után.

Három nap s három éjjel mentek, akkor értek a pokol kapujához, innét megfordult a nyulacska s a szegény asszony békiáltott a kapun.

Kifut egy ördög, s kérdi:

– Kit keressz, te szegény asszony?

– Én bizony Durumó ő felségit keresem, felelt a szegény asszony.

– No csak jere, eppeg most egzerczéroztatja a legényeit, ha jó kedvibe lesz, még be is fogad a fütő katlan mellé.

Bement a szegény asszony; ment egyenest Durumóhoz.

– No kijed ugyan visszahozá a fiamat, Durumó uram.

– Ejnye azt bizon el is feledém, mondja Durumó, de hát melyik is volt a kied fia? válassza ki, kend jobban ismeri.

A szegény asszony eltalálta egyre a rozmarint nélkül is, pedig olyan fekete volt a fia, mint az üst.

– Jaj! – kiált Durumó – igy nem mesterség eltalálni! Elészóllittatott egy regiment ördögöt s parancsolta, hogy egyszeribe vagdalják össze azt a regimentet, melyikhez Hamvas Gyurka tartozott, azután égessék porrá, s jóféle fűvekkel kenegessék meg.

Összevagdalták egy miczre, porrá égették, jóféle füvekkel megkenegették s a porból esmét egy regiment ördög lett, de egy makula-mákszem nem sok, annyit sem külömbözött egyik ördög a másiktól.

– No! most válassza ki kend a fiát, – biztatta Durumó.

Kezibe vette a szegény asszony a rozmarintot, megindult a geléda előtt, s mikor a fiához ért, a rozmarint kivirágzott s ő megállott előtte.

– Ez az én fiam! mondta Durumónak.

Tüsszögött Durumó nagy boszuságában, nem tudta már, hogy mitévő legyen, mert Gyurkát semmiképpen ki nem akarta adni, ugy megkedvelte.

Hanem Gyurka jóllakott már az ördögséggel is, keresztül bucskázott a fején, s lett belőle egy csóka s ugy kirepült a pokol szádán, hogy Duromónak szeme-szája elállott nagy bámulatában.

Azt mondja a szegény asszony:

– Már bizon, ha a fiam elment, én sem maradok itt, s avval ott hagyta Durumót.

Káromkodott, szitkozódott Durumó, hogy az a tolvaj ugy kitanulta az ő mesterségit egy esztendőre, hogy még az ő eszén is túl jár; de nem hagyja annyiban, ha életivel játszik is. Ő is keresztül bucskázott a fején, lett belőle egy sas madár, s avval utána repült Hamvas Gyurkának. Mikor már szinte utolérte volna, egy szép réten leszállott Gyurka, keresztül bucskázott a fején, s lett belőle egy szép selyem-kendő. Az oláh legények meg a leányok eppeg ott tánczoltak, az egyik leány megkapta s szépen a nyaka körül kötötte. Leszállott erre a sas is, keresztül bucskázott a fején s lett belőle egy istenes vastag macsuka. A tánczosok között volt egy vidéki legény is, ez kérni kezdette a leánytól a szép selyem kendőt, de ez nem adta. Azt mondta a legény: Hiszen ugy is lelted! s erővel akarta elvenni. A leánynak a szeretője erre felkapta a macsukát s ugy eldöngette a vidéki legényt, hogy a csontja is ropogott belé. E közben a selyem kendő leesett a leány nyakáról s esmét csóka lett belőle, a macsukából pedig sas, de most mérgesebben üzőbe vette, mert ahogy fájt az ütés a vidéki legénynek, ugy fájt neki is.

Mikor már szinte utolérte volna, a csóka berepült egy ablakon, ott általhajitotta magát a fején, s lett belőle egy szép gyémánt-gyürü. A sas nem tudott egyebet kieszelni, hanem bucskázott egyet s lett belőle egy fiatal ur. A háznál eppeg akkor készültek a bálba, s a kisasszony mikor észrevette a gyürüt a kicsi asztalán, azt hitte, hogy az édes apja vette ajándékba s felhuzta az ujjára. Beállitott erre Durumó is, gazdag urfi képében s ugy megszerettette magát a háznál, hogy elhivták magokkal a bálba. Durumó csak mind a gyürüs-kisasszony körül forgolódott, mondta neki a szépet; s addig-addig, hogy kérni kezdette a gyürüt a kisasszonytól. Ez azonban kikaczagta Durumót, hogy már első este gyürüt kér tőle s azt mondta: majd máskor. Hanem Durumónak akkor kellett egyszeriben s mikor tánczra kerekedtek, megfogta a gyürüt, hogy erővel is lehuzza az ujjáról. A kisasszony elkezdett sikoltozni, s Durumót megcsipték a többi urfiak s ugy kiseritették az ablakon, hogy alig tudott összeszedelőzködni. Káromkodott Durumó, s fel is fogadta, hogy többet nem üldözi azt a gyilkos tolvajt, hogy mindenütt ő huzza a kurtát s visszament az országába. Azonban vége lett a bálnak, s más este a kisasszony lehuzta ujjáról a gyürüt, s lett belőle csóka, kirepűlt az ablakon s hazáig meg sem állott. Az ajtó előtt keresztül bucskázott, s ismét Hamvas Gyurka lett belőle.

– Jaj lelkem fiam! csakhogy haza kerűlhettél, – renyekedett a szegény asszony, – ládd-e, bátyáid már bolond számba vettek engem, nem hitték, hogy a Durumó szolgája voltál kerek esztendeig.

– De biz’ a voltam, a ki áldója van! – mondta Hamvas Gyurka, – de bezzeg nem is bántam meg, mert annyi hunczfutságot tanultam nála, hogy már az után is elélhetünk uri módra.

Másnap reggel azt mondja Gyurka a bátyjainak:

– No legények, ma sokadalom lesz a városban, én hollószin paripává változom, ti pedig vezessetek el engem s adjatok el jó pénzért. Csak kettőt kötök ki, hogy vörös szakállu embernek el ne adjatok, s ha eladtok, fejemben ne hagyjátok a kötőféket, mert gazul lesz a dolgom.

El is indultak a városba, s mikor egy cziheren mennének keresztül, Gyurka átalbucskázott a fején s lett belőle egy szép hollószin paripa. A bátyjai kötőféket vetettek a fejébe s úgy vezették be a városba. Még jóformán be se értek, egy óbester megalkudta ötszáz forintba, de addig itták a legények az áldomást, hogy mind jobban-jobban neki melegedtek, ettek, ittak, huzatták a muzsikásokkal, s az öcscsökrűl úgy megfelejtkeztek, mint a fekete föld. Az óbester pedig haza vezettette a szép csitkót a kötőféknél fogvást, beköttette az istállóba. Mingyárt adatott neki jó lágy sarjut, de a csitkó csak tüsszögött s még belé se harapott. Kimegy az óbester leánya, vitt egy karécz komlós czipót s egy jó marék nádmézet s azt mind egy falásig megette. A kisasszony még teréfálózott az apjával, hogy olyan csitkót vett, mely czipóval él s czukorral. Jól van! kicsapatja az óbester az udvarra, hadd járja meg magát, hanem mikor délben mind bémentek a cselédek ebédelni, keresztül bucskázott a fején, csóka lett belőle, s hazáig meg sem állott. Az ajtóban ismét bucskázott egyet, s lett belőle Hamvas Gyurka. Bément a házba, ott istenesen leczirmolta a bátyjait, hogy róla úgy megfelejtkeztek, s azt mondta, hogy még holnap is vezessék el, de ha megint úgy járatják, többet nem vigyit velök, hanem dolgozzék mindegyik a maga kezére.

Elindultak második nap is a sokadalomba, s mikor a cziherbe értek, általbucskázott Gyurka a fején, s olyan gyönyörü szürke csitkó lett belőle, milyen még a török császár alatt sem járt. Fejébe huzták a kötőféket s a mint beértek a városba, megszólitja egy veresszakállu uraság:

– Mit kértek ezért a csitkóért hé?

– Kétezer forintot, felelt a nagyobbik legény.

A veresszakállu uraság egyszeribe elévette a bugyellárisát, de a legényeknek eszökbe jutott, hogy mit kötött volt ki az öcscsök s megmásolták a szavukat. Azt mondták, hogy csak teréfa-beszéd volt az egész, mert a csitkó nem aladó, viszik egy grófnak. A veresszakállu uraság eppeg Durumó volt s nem is hagyta annyiban, hanem szépen utánok sétált, hadd lám: kinek adják el a csitkót. A mint vezették az utczán, kinéz az ablakon egy gróf s kérdi: mit kérnek a csitkóért?

– Háromezer forintot! felelt a nagyobbik legény.

– Vezessétek be! parancsolta a gróf s mindjárt kifizette a háromezer forintot. A legények nagy örömökben ismét a csitkó fejében felejtették a kötőféket s annálfogvást be is köttette a gróf az istállójába. Alig mentek el, Durumó is beállitott a grófhoz s dicsérni kezdette a csitkót, mondta, hogy ő is megvette volna annyiért.

– Hát az úr miféle? kérdi a gróf.

– Én bizony lovászmester voltam egy herczegnél s most szolgálatot keresek, ha valahová befogadnának lovászmesternek, – felelt Durumó.

No eppeg jó helyen jár, nekem egy ügyes lovászmesterre van szükségem.

Megirták a szerződést s Durumó beállott lovászmesternek. Ment tüstént az istállóba:

– No te tolvaj, akasztófára való gyilkos! Megveretél egynehányszor, de most a kezem közé kerültél! Ezt mondta Durumó a csitkónak, avval elékapott egy vastag cseberrudat, s úgy elnáspágolta a szegény csikót, hogy az a hidlást is felrugta kinjában. Meghallja a gróf a nagy dörömbözést, lefut az istállóba.

– Hát te gazember! igy kezded az esztendőt!? Megfogatta a béresekkel, lehuzatta s olyan ötvent huzatott reá, hogy elájult belé. Mikor aztán felszeszpetelődött nagy kinnal, átalbucskázott a fején s lett belőle sas, de megfogadta, hogy többé nem üldözi azt a kitanult kötélrevalót, ki úgy a begyibe szedte az ő mesterségit, hogy még őt is csuffá teszi.

A gróf ezalatt kieresztette a csitkót, hogy járja meg magát az udvaron. Az egész háznépe sajnálkozott a szegény csitkón, jól tartották czukorral, kalácscsal s különbnél-különb jóféle süteményekkel. Hanem a hogy magára hagyták, csak keresztül bucskázott a fején, s úgy repült haza csóka képiben, mint a gondolat. Az ajtó előtt esmét Hamvas Gyurka lett. Mikor belépett az ajtón, bátyjai ijedtökben az asztal alá hengeredtek.

– Csak ki onnét hé! szedte-vettézett Gyurka. Tovább nem tartjuk az atyafiságot, mert ti látom, mindég leiszszátok az eszeteket.

A mi pénz volt, elosztotta négy felé, s azt mondta: Egy rész az anyámé, hogy legyen miből éljen vénségire, kettő a tiétek, hogy legyen miből folytassátok a mesterségeteket, a negyedik rész az enyim, s én azzal megyek szerencsepróbálni.

Avval átalbucskázott a fején, s úgy elrepült csóka képiben, hogy soha még hirét sem hallották.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

VIII. A BOLONDOS LEGÉNY.

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, kidőlt kemenczének bedőlt oldalában egy nagy cserefa. Annak a cserefának a tetejében hetvenhét varju, az aljába pedig hetvenhét poczegér. A ki az én beszédem meg nem hallgassa, az a hetvenhét poczegér rágja ki a máját, a ki pedig meghallgassa, az a hetvenhét varju vájja ki a szemét.

Volt egyszer egy szegény ember. Holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiak úgy egyeztek meg, hogy épitsenek hárman-hárman egy-egy pajtát, s a melyikbe belefut a bika, legyen azé. No! épitnek is; a két nagyobb olyan czifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik, – egy kicsit bolondos is volt, – hitvány nyirfa-seprüből font egyet. Eleresztik a bikát s az egyenesen a vessző-pajtába futott.

A két nagyobb legény eleget boszankodott, de ők akarták igy, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. Ez egyszeribe kötelet vet a fejire s annál fogva vezette a vásárra. A mint megy az országuton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas füzfa elkezd nyikorogni, mint a csiki szekér. Hm! – gondolja magában a bolondos legény, – e bizonyosan meg akarja venni a bikát. Oda kiált a fűzfának. – Mit adsz érte hé? A fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott. Ehe! gondolja a legény, ennek látom úgy kell, ha mind a két szarvát kiütöm. Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! majd eljövök a jövő héten. Azzal megköti a fűzfához a bikát, ő meg elindul hazafelé.

Kérdik otthon a bátyjai:

– Hát bolond, eladád-e a bikát?

– Meghiszem, felelt a bolondos legény.

– Kinek adtad el te bolond? Most tudom, hogy istenesen megcsaltak, – kötekedik a legnagyobb testvér.

– De hiszen! jó helyen van az hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.

– Hát a pénz hol van?

– Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.

Kaczagni kezd a két legény. No te világ bolondja! Azt ugyan jól eladád; majd megkapod az árát bornyunyuzó nagypénteken.

A bolondos legény nem is hederitett a bátyjaira. Elmegy más héten a fűzfához, s kéri a pénzt, de az még azt sem mondta, hogy: Mihálybá’!

– Úgy-e! – mondja a legény, – hát ez a becsület!? Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára s az gyükerestől kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta! Azt mondja a füzfának a legény:

– No hallod-é, ebből már elviszem a tartozásomat, a többit pedig elviszem az interesbe. Úgy a mint volt, kiemelte az üstöt, belehuzta a fejsze nyelébe, fellóditotta a hátára s hazáig meg sem állott. Megérkezik, meglássa a más két legény a tenger pénzt, össze sugnak-bugnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.

– Öljük meg az éjjel, – suttintja az egyik.

– Aztán vessük a vizbe, – suttintja a másik.

Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan leánya volt, hogy soha emberi lélek el nem tudta kaczagtatni, úgy búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondotta panaszát, olyan hegyesen elkaczagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.

Azt mondja a király erre: – No te legény! én megfogadtam, hogy a ki a lányomat meg tudja kaczagtatni, annak adom; én nem is másitom meg a szavamat. Neked adom a leányom s fele királyságomat, a testvéreidet pedig felakasztatom.

– Fölséges királyom! Ne akasztasd fel szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.

– Jól van, mond a király, – teljék a kedved.

Csaptak osztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap s hét éjen még a ló is bort ivott. Azután a szerelmetes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, ha kiszállnak, legyenek a kendtek vendégei.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

IX. A SZERENCSE ÉS AZ ÁLDÁS.

Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprüt, azt elvitte a városba, s úgy éldegélt feleségével egyik napról a másra.

A város végén áncsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen a legerősebben virrongottak, oda ért a szegény ember egy jó hát seprüvel.

Azt mondja az Áldás: Tegyünk próbát, itt jő egy szegény seprükötő ember; lásd meg csak, hogy több seprüt nem hoz a vásárra, ha én akarom.

– Jól van, – mondja a Szerencse, – majd aztán én is poróbálok egyet, s az lesz a hatalmasabb melyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Nézd meg hogy azért is én nyerek, mert ez a szegény ember a te ajándékod után is köt seprüt, de az enyim után hat ökörrel hordat a városba buzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után.

Megszólitja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: No szegény ember! Már elég ideje, hogy hordod a seprüt, megsajnáltam sanyaru életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprüvel.

A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprükön túladott nagy szorgosan, s avval haza látott, örvendezve a nagy summának, a mennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta, s mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a pénzt betakarta a korpás padba, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegitsen.

Ezalatt haza került a felesége, de hogy nem volt miből ebédet készitsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladott a szomszédba, egy szücsmesterember hez, a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már készen volt a puliszka s mikor abból jól belapátolt, megyen a korpás padhoz, hogy vegye ki a száz pengő forintot. Hát biz’ ott nem volt se korpa, se pénz.

– Hé asszony, hol a korpa?

– Azon biz’ én puliszkalisztet cseréltem a szücsnél, felelt az asszony.

– De hát a száz forintot hová tetted?

– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony, – nemhogy kendnek, de még a nemzetséginek sem.

Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a boszuság, elékapta az ostort, s ostorszónál inditotta feleségét a szücshöz.

– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szücs, mikor a száz forintot követelték, – hiszen te magad öntötted csávába a korpát!

Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza, s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprüt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s hergelte az Áldást:

– Nézd csak, nézd, Áldás! ahajt jő a szegény ember egy hát-seprűvel.

Az Áldás erősen megboszankodott, elébe ment a szegény embernek:

– Hogy mer kend seprüt hordani!?

Ez elbeszélte, hogy milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.

– No, mondá az Áldás – adok még százat, de többet meg ne lássalak seprüvel!

A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem találta honn, hamarjában hát a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt felesége is elékerült a faluzásból. Nem volt bizony egy csipetnyi liszt nem sok, annyi sem a háznál, kapta a hamvas fazekat, futott véle a timárhoz, s puliszkalisztet cserélt rajta.

A gazda mikor jól hozzálátott a puliszkának, gondolta magában, hogy eléveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy summát. De hát lelkem Istenem, se hamunak, se pénznek, se hire, se hamva.

– Hé asszony! hol a hamu?

– Hol-e? nyelvelt az asszony, ott a kend hasában.

– Hát a száz forint?

Szinét se látta biz annak a szegény asszony.

Elé az ostort a szegény ember s feleségét addig nyirte vele, mig a timárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. Kapja a timár a czorholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestől, hogy csudájára gyült a falu.

Mit volt mit tenni, a szegény ember elévette koczrát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprüt s még az nap elinditotta a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban hergelte az Áldást.

– No ládd-é! itt a szegény ember, hozza a seprüt.

Az Áldás azt mondta:

– Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, hogy nem életre való ember, tégy vele, a mit tetszik.

Mikor a szegény ember oda ért, azt mondá neki a Szerencse: – No szegény ember! adok én neked egy krajczárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapit.

A szegény ember megköszönte szépen, avval bement a városba, ott seprüjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajczáron pedig vett három diót s úgy indult haza felé.

Utközben három gyermekre akadt; ezek majd kiásták egymás szemét, úgy veszekedtek valami felett. Kérdi a szegény ember:

– Hát ti mi felett virrongotok fiaim?

– Nézze csak bátyám-uram, – felelt az egyik, – ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta.

Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, mit azonban se a gyermekek, sem a szegény ember nem tudtak.

– Ne veszekedjetek, – mondta a szegény ember, – adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót.

A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára.

No, beestellik. Hát egyszer olyan világosság lett a házban, mintha egy font gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre! Megörvendett a szegény ember; gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni, s igy valamicskével többet szerezhet. A mint igy örvendezne, hallja, hogy egy szekér állott meg a háza előtt. Egy örmény-kereskedő szólott be hozzá egy pipatüzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismerte. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égőszerszámra, a sok ide-oda járásban.

– Jaj uram, drága portéka az! – felelt a szegény ember.

– Adok érte egy véka ezüst huszast, – mondotta az örmény.

– Jaj uram, drága portéka az, – kötte meg magát a szegény ember.

– No hát adok két vékát.

– Nem én uram három vékán alól, annyit megér az testvérek között is.

Kezet csaptak, az örmény tudta, hogy mit vesz, s szivesen adott három véka huszast érte. Mindjárt le is mérette a szekérről s behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is.

Másnap megvett egy szép belső jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon őszön annyi szép buzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségivel. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast, s a szentmártonnapi vásárra olyan szekér buzát vitetett bé a városba, hogy hat ökör is ugyan meghuzott egy-egy kaptatón. Ő maga hátas lovára ült s kisérte nagy peczkesen a buzás szekeret.

A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire oda ért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:

– Ismered-e Áldás azt az uri embert?

– Nem én, – felelt az Áldás, – nem emlékszem rá.

– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse, mert ez a te egyszeri seprüs embered. No, láddé! hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajczárral is.

Az Áldás erre megszégyelte magát s azt mondta:

– Igazad van, most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül keveset ér!

(Orbán Balázs gyüjtése.)

X. A ZARÁNDOK ÉS AZ ISTEN ANGYALA.

Egy gazdag embernek igen-igen sok szép báránya volt. Kihajtatta kicsi szolgájával a rétre, hogy őrizgesse ott, de meghagyta neki: hogy a bárányok s a feje!… úgy viselje gondjokat. A mint furulyázgatna a kicsi szolgalegény, oda ment egy heczke-ficzki legényecske, s ez addig hergelte, hogy a szegény pakulárocska fejbe teremtette macsukájával s a kötölődző legény mindjárt szörnyű halált halt. Megijedt a kicsi pakulár, széjjel tekintett nagy hirtelen, hogy nem látta-e valaki, s egy árokba eltemette a holt testet. Mikor este haza ment a bárányokkal, hiányzott egy közülök.

A gazdag ember a fiát elküldötte a pakulárocskával, hogy keressék meg az elveszett bárányt, de mikor semmiképen nyomába nem akadtak, rátámadt a gazda fia, hogy bizonyosan megette, s úgy megütötte a botjával, hogy a pakulárocska még jaj szót sem kiálthatott: szörnyű halált halt. Gondolta a gazda fia: úgy sem lát senki az ég alatt, eltemetem egy árokba, – s el is temette éppen abba az árokba, hol a másik legényecske feküdt.

Azonban mind a két gyilkosságot látta egy zarándok, de a fiu apja gazdag ember volt s nem mert törvényre menni; gondolta, hogy úgy is hiábavalóság, a gazdag ember kiperli az életből. Imádságra adta hát magát, s három egész esztendőn át folyvást azért imádkozott, hogy az úr Isten alázza meg a gazdag embert, hogy félelem nélkül jelenthesse fel. De az Isten nem hallgatta meg a zarándok imádságát s a gazdag ember még gazdagabb lett három esztendő lefolytában. Arra határozta magát ekkor a zarándok, hogy ő bizony többet egy szót sem imádkozik hijába, hanem világi életet él ezután. Mért imádkozzék többet, ha az Isten a gonoszokat áldja meg, s az istenes emberről megfelejtkezik.

Elhagyta kicsi házikóját s elindult a világba. Túljárt már hetedhét országon, s egy este későn egy emberre talált, a mint egy nagy tűz körül heverészett. Letelepedett ő is a tűz mellé, s ott elbeszélte, hogy mi járásbéli. Azt mondja a másik ember: No éppen én is olyan kegyes életet éltem, mint te, de hogy láttam a rosszak előmenetelét, a jók sanyarú életét, eltökéltem, hogy többet nem kegyeskedem, hanem élek, a hogy más Isten teremtése.

Barátságot fogadtak egyszerre s virradatkor elindultak ketten. Estére beértek egy faluba, s a legelső jóforma háznál szállást kértek éjjelre. A gazda, kinek szép felesége volt s egyetlen egy fiacskája, azt mondta: Istené a szállás! s még vacsorára is meg hivta vendégeit. Azután ágyat vettetett nekik, s egymásnak nyugodalmas jó éjtszakát kivánva, lefeküdtek, elaludtak.

Mikor már mindenki első álmában volt, felkelt a zarándok utitársa s egy késsel elnyisszentette a kicsi gyermek nyakát. Avval feldöfölte a zarándokot s szép suttyomba’ tovább utaztak.

Másnap estére más faluba értek s ott is találtak egy jószivű gazdára, ki nemcsak szállást adott, hanem jó vacsorát s bort annyit, a mennyit csak meg győztek inni. Volt a gazdának egy szép ezüst-pohara, s vendégeit mind abból kinálgatta szerbe-sorba. Biztatta, hogy csak igyanak abból a pohárból, ő is mindig abból iszik, s más poharat még a szájához se venne. No! lenyugodtak a jó boros vacsora után, de a zarándok társa csak azt várta, hogy a gazda hortyogni kezdjen, leakasztotta az ezüst poharat a kendőszegről, avval egyet döfött a zarándokon, hogy: tovább egy házzal!

Mentek, mentek, sokáig vándoroltak, mig egyszer egy szász faluba’ setétedtek el. Hát olyan esős idő támadt, úgy szakadt a záporeső, de olyan setétség kerekedett, hogy fészét lehetett volna akasztani rája. Bekéredznek egy házhoz, de a gazda kikiáltott, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« Mennek a szomszédhoz, az is éppen azt kiáltotta. Rendre fogták a házakat, de mindenütt kifizették azzal, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« A legutolsó háznál azonban addig kuncsoráltak, hogy a gazda beeresztette, de akkor sem a házba, hanem a disznó-pajtába. A vén szász gondolta magában, hogy azok a gonosz mérges disznók még szilakba szaggatják a két embert s legalább másnap nem kell, hogy törökbuzát adasson nekik. De a disznók nem bántották a vándorokat, s csendesen aludtak reggelig, a zarándok társa ekkor megköszönte a szállást, s a vén szásznak ajándékozta az ezüst poharat jószivüségéért.

Mentek tovább s utközben egy olyan keskeny pallóhoz értek, melyen egyszerre csak egy ember mehetett által. Azt mondja a zarándok: Üljünk le ide, mert látod-e, éppen most lépett egy ember a pallóra, várjuk meg, mig átaljő. A társa azonban nem hallgatott rá s szembe ment az emberrel, s mikor ez szerencsés jó napot kivánt, megragadta s a vizbe taszitotta, s az bele is nyuvadott egyszeribe’.

A zarándok ezen erősen megbotránkozott, s elhatározta, hogy többet nem jár egy uton társával. A pallón túl egy keresztuthoz értek s itt azt mondta társának:

– Én veled tovább nem utazom, hallod-e! ha te keletre mészsz, én nyugotra megyek.

– Hát mért nem akarsz velem utazni? – kérdezte a társa.

– Azért, mert tovább nem tudom nézni gonoszságaidat. Megöléd a jószivű gazda egyetlen fiát, a másiknak elloptad kedvelt poharát s oda ajándékoztad annak a rossz embernek, ki a disznókkal hálatott most meg vizbe taszitád azt a becsületes embert, pedig szerencsés jó napot kivánt.

– Várj csak egy kisség, – mondá az utitárs, – ha még te állasz az erdő felől. Hát te mit tettél? Zarándok létedre elnézted, hogy egyik emberi állat megölje a másikat, s nem szólottál, mert féltél, hogy betörik a fejed. Zarándok létedre nem tudtad bevárni a bün büntetését, hanem világi életre adtad magadat. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, tudom az emberek jövendő életét, s a szerint cselekszem. Annak a jószivű gazdának azért öltem meg egyetlen fiát, mert szülei elkényeztették volna, s lett volna belőle egy akasztófára való gazember: ezerszerte több keserüséget okozott volna életével, mint halálával. Annak a másiknak azért loptam el ezüst poharát, mert elrészegesedett volna, annyira szeretett ivogatni belőle, de igy eltökélte magát, hogy többet nem iszik. Annak a vén szásznak pedig azért ajándékoztam a lopott ezüst poharat, hogy kapjon belé az ivásba, s igya meg mindenét, mert az olyan embernek nem való a gazdagság, a ki nem könyörül a szegény utasokon. A pallóról pedig azért taszitottam vizbe azt a becsületes forma embert, mert éppen akkor indult a gonoszság utjára. Ezt legalább megmentettem a kárhozattól. Te is térj vissza kicsi házikódba s ne siettesd a jó Istent, mert ő szent kigyelme nem késik soha az igazságosztással. Ezt mondva az angyal, fényes lángszekéren felszállott az égbe.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

XI. TÖBBET TUD AZ APJÁNÁL.

Egy szegény pásztorembernek volt két ficzkólegény fia. Az öreg szeretett lopocsálgatni, s szerette volna, ha fiai is jól kitanulnák ezt a mesterséget.

Elvitte hát a nagyobbik fiát az erdőre megpróbálni, hogy jóra menendő-e?… De ez mind csak a fák hegyét nézte, ha nem látna-e vagy egy madárfészket. Haza mennek este, s azt mondja a pásztorember feleségének:

– No feleség, ebből sohasem lesz tolvaj, mert a szeme mindig a fák tetején jár.

Másnap a kisebbiket vitte ki próbára. A mint mentek az erdőbe, megláttak egy embert, a ki kecskét hajtott a vásárról. – Hej, de jó volna ellopni azt a kecskét! – mondotta a legényke.

– Mit beszélsz te legényke? Szeretném látni, megmernéd-e próbálni, – bizgatta az apja.

Avval ott hagyta fiát az öreg, átalcsapott egy ösvényen az esztena felé. A legényke pedig lehuzta fél csizmáját, s letette az ösvény mellé, hol a kecskés embernek el kellett menni. Meglátja ez a csizmát s gondolja is, hogy e bizon jó volna az ő mezitlábos fiának, de mégse’ vitte el, ki tudja: hátha valami szegény gyermek hagyta ott s még utána jő.

Mikor a kecskés ember elhaladt, felkapta csizmáját a legényke s egy másik ösvényen elejibe került amannak, ott ismét letette a félcsizmát.

– Mégis csak elviszem – gondolja az ember, – kettő megérdemli. Avval megkötötte a kecskét egy fához, visszafordult a másik csizmáért. A legényke pedig felkapta a félcsizmát, felhuzta nagy szorgosan, a kecskét meg eloldotta a fától, s elveszett vele a sürübe, el az esztenára, oda adta az apjának, hogy ölje meg s csináljon egy istenes lábas tokányt, ő majd addig ellopja a kenyerit is az embernek.

Bezzeg hogy a kecskés embernek vissza kellett térni csizma nélkűl, de még a volt a hadd el hadd, mikor látta, hogy: se kecske, se csizma! Összekóborolta a szegény ember az erdő minden zegét-zugát, de a kecskére nem akadt, mert abból bizony már tokány lett. Nagy kifáradva leült egy forrás mellé, ott elévette tarisznyáját, hogy egy kicsit falatozzon. A legényke meg bebújt egy sürü cziherbe, s el kezdett nyekegni, mint a kecske… Megörvend a szegény ember, hogy ott van közel eltévedt kecskéje, hagyja kenyerét, hagyja tarisznyáját s megindul a kecskenyekegés irányában. Mikor már jó messzire tévelygett a forrástól, a legényke visszakerült, vette a kenyeret, tarisznyát, s avval usdi neki! vesd el magad! egy miczre az apjánál termett az esztenán.

– Hogy tudád elhozni, te átkozott lélek?! – kérdi az apja.

– Ne kérdezze azt kied, csakhogy elhoztam, felelt a legényke.

– No, – mondja az öreg, – te ügyelj a húsra, én elmegyek s vágok még vagy egy darab fát, hogy a tüzünk le ne szakadjon.

A mint behaladt az erdőbe, gondolja magában ez mégis igen sok; ha igy folytatja, hamar akasztófára kerül, jó volna egy kicsit megijeszteni. Erre az öreg orgonálni kezdett mint egy farkas, de a legényke utána kiáltott:

– Ne fogja a teréfa apám uram! hozza hamar azt a fát, mert mindjárt leszakad a tüz.

Az öreg visszatért s csak rázta a fejét s hmgetett.

– Ejnye de kicsi fát hozott apám uram! – mondja a legényke. – Ennél soha meg nem sül a kecske, megyek, hozok én.

Kapta a baltát, beiramolt a sürübe, ott egy csutakot döngetni kezdett amugy istenesen, siránkozó hangon pedig mind azt kiabálta:

– Ne üssön engem bátya! nem én loptam el a kecskét, ott süti az a vén ember, az lopta el.

Arra el kezdett döbörögni, mintha futna a kecskés ember az apja felé. Aj! megfutamodik a vén pásztor, mintha kivették volna a két szemét.

– Hova fut apám uram? – kiáltott a fia utána, elésomolyogva a cziherből, s úgy kaczagott, hogy a könyje is csurgott belé.

– Hát nincs itt a kecskés ember? – kérdi az öreg.

– Hiszen én vertem a csutakot öreg, a baltámmal!

Az öreg csak megcsóválta a fejét: Hej fiam, fiam! te többet tudsz az apádnál!…

(Orbán Balázs gyüjtése.)

XII. A SZÉP EMBER ÉS A CSALFA ASSZONY.

Volt egyszer egy igen-igen szép ember. Nem volt ennek párja széles ez világon, a ki szépségben vetekedett volna vele. Le is festették a képét, s úgy hordozták szerteszélylyel az egész országban. A ki csak látta, meg nem állotta, hogy meg ne vegye, s rámába tétették, mint a szüz Mária képét. A sokból egy eljutott a királyné kezébe is, s ez nem győzte eleget nézni, bámulni. Azt mondja egyszer a királynak:

– Nem tudom elhinni, hogy élő ember képe ilyen legyen.

– Hát édes feleségem, ott van a neve a kép alatt, az is oda van irva, hogy hová való; megtudhatod, csak akard, hogy a festő igazat festett-e?

El is indít a király két hajdut utána, a szép ember azokkal utra is kel nagy örvendezve; de mikor már jó messzire haladtak volna, eszébe jut, hogy az imádságos könyvét otthon felejtette. A nélkül pedig ő egy lépést sem ment tovább, mert az volt a hite, hogy a szépsége csak úgy lesz állandó, ha abból a könyvből mindennap imádkozik.

A hajduk visszakésérik s ő bemegy az imádságos könyvért. Hát édes Istenem, a felesége már ott szerelmeteskedik egy éfiu legénynyel. Ezen úgy megmérgelődött, hogy egyszeribe megváltozott szinében s olyan lett, mint a cseppentett viasz. Hanem mit csináljon? a hajduk siettették, s neki menni kellett.

Megérkeznek a király várába, bevezetik a király elébe, ez csak megnézi:

– Magad is szép ember vagy, mondja a király, de a festő mégis csak csalt, mert a kép szebb, mint te magad.

– Felséges királyom! – mond a szép ember, – küldjön csak engem egy külön-szobába három napra, tudom Istenem, ismét szép leszek.

Ad is a király neki egy külön szép szobát, melynek az ablaka épen a kertre nyilott. Ide ült minden jó hajnalba’ a szép ember, s jó hajnaltól késő estig mindég csak imádkozott a könyvéből, hogy az Isten adja vissza szépségét.

Egyszer a mint épen az ablakon kitekint, látja, hogy a királyné kisurran a palotából, megy a filegóriába, s ott egy csunya szerecsennel csókolódzik-mókolódzik. Erre úgy megvigasztalódott, hogy abban a pillanatban visszakerült a szépsége.

Három nap multával jelenti magát a királynál.

– Most már látom, mondja a király – hogy a festő csakugyan nem csalt, mert most a képnél is szebb vagy; de mondd meg, hogy vesztetted volt el a szined, s hogy kaptad ismét vissza?

A szép ember elbeszél mindent, a hogy történt. – Igy biz’a felséges királyom! elgondoltam, miért adnám én búnak a fejemet, mikor még a felséges király is egy hajóban evez velem. Mikor ezt elgondoltam, egyszeribe’ szebb lettem, mint azelőtt is.

Azt mondja erre a király: – No te szép ember! te már megvigasztalódtál, de én megkeseredtem; menjünk most addig, mig én is megvigasztalódom.

El is indulnak, mennek országon-világon keresztül, hegyen-völgyön által. A mint egy mezőn haladnának, látnak egy négy ökrös ekét szántani, még pedig úgy, hogy az asszony fogta az eke szarvát, az ura meg az ökröket hajtotta. A mint közelebb érnek, látják, hogy a gazda egy nagy ládát emel a hátán, s csak úgy csurog róla az izzadtság. Kérdi a király: hogy van az, hogy nálatok asszony tartja az ekét, a gazda pedig az ökröt hajtja. Hát – felel az asszony, mi csak ketten vagyunk, nincs senkink; ebben a ládában van a legféltősebb kincsünk s nem merjük otthon hagyni; még a szántóföld végére sem merjük letenni, mert mig egyet fordulunk, elviheti valaki. Azért hordozza uram a hátán, s hogy miatta nem tud lehajolni, én tartom az ekét s én is váltom meg.

– Hadd lássuk, mond a király – mi van a ládában?

Az asszony fogadkozott, hogy ezt igy nem lehet s úgy nem lehet megnézni senkinek, de a király parancsolta, muszáj volt. Felnyitja nagy kénytelenkedve; hát uram Jézus szent Péter! a szeretője ott kuczorog a ládában!

Elneveti a király magát, s azt mondja a szép embernek:

– No már most én is meg vagyok vigasztalódva, mert ha a feleségem más szeretőt tart is, de legalább nem hordoztatja velem a hátamon.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

XIII. A FOTOSI EMBER POLTURÁJA.

Egyszer egy martonosi ember egy polturával adós maradt egy fotosinak. Eleget kérte, hogy engedje el, de a fotosi nem tágitott és azt mondá, hogy halálakor is felveszi rajta. Történt pedig, hogy a martonosi ember csakugyan meghalt, mielőtt a polturát megadhatta volna. Akkori szokás szerint kiteritették a templomba, mely közös volt Fotossal és két község között feküdt.

Éjjel megtudja a fotosi ember, hogy adóssa meghalt és elmegy a templomba, hogy fölvegye rajta a polturát.

Alig menyen be, látja, hogy a templomban tizenkét tolvaj a lopott kincsen osztozódik. Meghúzódik egy szegletben és várja, hogy menjenek el, de azok csak nem mennek, mert egy gyémánt nyelü kés felett nem tudnak megosztozni. Utoljára a vezérnek igérik, de azzal a feltétellel, hogy üsse bele a halottba. A vezér meg is indul, hanem épen e perczben a halott feltámad. A tolvajok szerte-szét szaladtak, a fotosi és martonosi ember pedig megosztoztak a kincsen. Mikor már vége volt az osztozkodásnak, kérni kezdi a polturáját, hanem a martonosi ember nem akart tudni róla.

E közben egyik tolvaj visszajött, hogy lássa, mi történik, de alig dugta be fejét az ablakon, az adós lekapta sipkáját s oda dobta a másiknak: »Nesze a polturáért!« mondá.

A rabló ugy megijedt, hogy megsem állott, mig a többihez nem ért.

– Jaj, halljátok-e – mondá – oda ne menjünk, mert annyian vannak, hogy egynek csak egy poltura jutott s az utolsó igy is csak az én sapkámat kapta.

Azóta mondják, hogy felveszi, mint a fotosi ember a polturáját.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

XIV. SZÉKELY HELYI MONDÁK.

I.

Udvarhelyszéket Erdővidéktől a Rika nevü nagy erdő választja el. Midőn abból Erdővidék felé az utas csaknem kihaladna, jobbra esik az iránt, hol balról az út Vargyas falu felől bélejt a Rika patakába, egy az ut melletti kis réten a hegy tövében levő igen fris vizű forrás, melynek közneve Nagy János kútja. E forrás, és az ettől éjszakra eső Somospataka között meredeken áll az úgynevezett Hegyesdomb, minek tetején van egy őskori várrom, s ez volt Attila vára, hol ő udvari személyzetével együtt időzni nagyon szerete, s onnan a Rikában, és az azzal kapcsolatos hegylánczozaton, nagy vadászatokat tartott és személyesen vezetett.

Nevezetesen a Rikán belűl dáki oláhokkal egykor az Attila hunjai megütközni akarván, e hegyesdombi várból vonultak ki a Vargyas és Rákos közötti térre, hol volt régebben a Csukástó, minek kitöltés által való kiszoritásával alakul a hires rákosi borviz; innen nyomták vissza őket a húnok, mint a várat megtámadókat.

A vár magas helyt állt a Rika pataka felett, hol a meredek fiatalos szép erdő között a tetőn egy igen kellemes kis tér van. Ott még egresfa, vörösszőllőfa s. t. eff. maradvány is találtatik. »Vajon melyik székelynek ősapja ülteté volt azokat. Mert azok a mi régi apáink voltak, kik Attilával ott laktak«, mondják a vargyasiak.

E várban halt meg Réka, az Attila nője. El kellett temetni a fölséges hölgyet, de ide-e, vagy amoda? nem tudták meghatározni. Végre megegyeztek azon, hogy a vártér élén álló nagy mészkő szirtdarabot hengeritsék le, s hol az aljban megáll, Rékát oda kell temetni. Helyes! a szirtdarab lehengeredett s Réka eltemettetvén, ráfordittatott. A szirtdarab északkeleti oldalán fölfedezhetők némi őskori betűmetszések, miket az idő megváslalt, de tán ha épen volnának is, ma olvasni senki sem tudná. A szirtdarab áll a pataknál, mi azt megkerüli, s a jelen évszáz elején még épen állott, mint egy nagy kunyhó, de azt 1820 táján egy menykő derékba elszakitotta. Akár a várnép, akár a sirkő metszést olvasó utasok nevezték legyen el azon nagy erdőt Rikának, elég az, hogy az elnevezés, az ott szendergő Réka nevéről keletkezett.

Felhagyatván a vár a korábbi évszázakban, egy pásztorgyermek talált ott némely fényes karikákat, ezek ezüst pénzek voltak, nagyobbak a mostani talléroknál, miket nála meglátván egy vargyasi faragó ember, azokat tőle elkérte, s cserébe csinált neki színfestékkel czifrázott fa-karikát, mikkel a gyerek büszkén karikázott játszótársaival az utczán. Az ember meg is mutattatta vele magának, hol kapta a szép karikákat, hol keresgélvén, több darabokat talált, mig végre a főkészletet is meglelte, mi annyi ezüst pénz volt, hogy mig azt egy fejér lova hátán még egészen nem tudta volt haza hordani, lova a nagy terhek mohón ismételt sulya alatt összerogyott. De mi kár a fehér gebébe, midőn ő kegyelme oly gazdaggá lett? Máténak hivták, és sok jelentékeny birtokvásárlásaival alapitotta a mai nagy kiterjedésü virágzó Máté-családot.

II.

Vargyason a temetőn küljel43) a széles csere oldala, hol a látóhegy keleti végével a hegyorom körűl összefügg, ott van az úgynevezett Sírókút. S e kútfő miért viseli e nevet? Mikor a tatár járt, és rabolt, elrabolta a Máté Bandi leányát Vargyasról. Az anya vigasztalhatatlan volt. Máté Bandi megigérte nejének, hogy, ha Isten segiti, visszahozza a leányt. Elment; elvitte magával a lány szeretőjét is. Várta a bús anya, s kiment várni oda a kútfőhöz. S im este felé szive nagy örömére látja jönni őket. A viszontlátás mély örömében forró könyzáport sírtak; s a kútfőt, hol e történt, sírókútnak nevezték. Ma is úgy hivják.

(Kriza János hagyatékából.)

III.

A székely a Tejútat Hadakuttyának – hadak utja – nevezi. Mondája eléggé ismeretes, de él egy másik hiedelem is Háromszék felvidékein, mely szerint nem Csaba vitézei, hanem az ugyanazon csatában elhullott székely katonák lelkei szállottak vissza. Ezek ismét fölvették testöket és segitettek megverni az ellenséget.

IV.

Mező-Bánd44) határán van egy régi várrom, melyről azt hiszi a nép, hogy üregében roppant mennyiségü kincs van elrejtve. De hozzá férni nem lehet, mert két tündér folyvást őrzi.

Minden kilenczedik husvét reggelén megnyilik az üreg kőajtaja s a tündérek a közel forrásra sietnek vizért.

A kinek van elég bátorsága, ilyenkor bemehet és hozhat annyi kincset, a mennyit akar; de úgy vigyázzon magára, hogy kijőjön, mig a tündérek visszatérnek, mert ha elkésik, becsapódik fölötte a kőajtó és odavész.

Emberemlékezet óta egy ember tért vissza a Pogányvár üregéből, de az is késett egy szempillantásnyit sa becsapódó kőajtó leszakitotta csizmája sarkát.

V.

Nagy Galambfalva45) határán emelkedik a Csete hegye. A monda szerint e hegy az itt tartott beigtatási lakomákról vette nevét. Csete a régi székelyek nyelvén beigtatási lakomát jelentett.

VI.

Eresztevény46) nevét következőleg származtatja a néphagyomány: Őseink hajdan egy megnyert hadjáratból visszatértökben azon a helyen, hol ma Eresztevény falu fekszik, pihenőt tartottak s e pihenés emlékére nevezték el a helyet Eresztevénynek.

Egy más versio szerint itt nem a székelyek, hanem a tatárok tartottak pihenőt, mikor a hadifoglyokat is számbavették, kik oly nagy számmal voltak, hogy azt se tudta a vezér, mit tegyen velök. Bajából egy öreg harczos segité ki, azt a tanácsot adván, hogy bocsássa szabadon az öregeket.

A vezér el is bocsátá a véneket s azóta a helyet Eresztevénynek nevezik.

VII.

Sólyomkő47) nevét onnan veszi, hogy a török uralom alatt itt fogdosták össze a portára küldeni szokott sólymokat.

VIII.

Etéd, Szolokma, Atyha48) községek neveit ekképen származtatják: egy apa három felnőtt fiának földet akarván adni, kivezette őket a mezőre. Mikor az első fiu részét kiadta, igy szólt.

– E hely a tiéd! Ide épité aztán a fiu Etédet. Mikor a második fiu részét is kiadta, azt mondá:

– Erről még szólok ma. Ide épité a második fiu Szolokmát. A harmadik nem győzte bevárni, mig rákerül a sor és türelmetlenül kiálta fel:

– Adj hát nekem is atyám!

Ez időtől fogva nevezik azt a helyet Atyhának.

IX.

Bereczk49) határán emelkedik Venturné vára melyről azt tartja a néphit, hogy egy Venturné nevü asszony épitette, mig fia a hadjáratban volt, mert egyedül félt az ellenségtől.

Venturné nagyon büszke volt várára s midőn fia hazajött, elébe lovagolt és azzal dicsekedett, hogy olyan várat épitett, melyet maga az Isten se vesz be. A fiu nagyon megbotránkozott ezen és elvágtatott. Venturné pedig visszalovagolt várába, de nagyon megjárta, mert alig lépett be a kapun, nagy dörgés és villámlások közt a szép vár fenekestül felfordult és Venturné is odaveszett.

X.

Tartod50) hegyéről az a monda él, hogy ott valamikor fényes vár állott. Ugyanis két tündér versenyzett a fölött, melyik viszen szebb munkát véghez. Az első Tartodra fényes várat épite, a másik a korondi gyógyforrást fakasztá. Birónak egy öreg, beteg embert hivtak, ki a korondi viznek adá az elsőséget, mert attól gyógyult meg.

Az első tündér dühbe jött: »No te hegy, mondá, megszépitélek, de szépségedet tovább nem tartod!«

Azzal kivette a vár szegletköveit, mely tüstént összeomlott.

XI.

Parajd és Szováta között van Rapsoné vára. A monda róla ez: Rapsoné mindennap Kolozsvárra ment templomba, de gyakran elkésett, mert rosz volt az ut. Megegyezett tehát az ördöggel, hogy neki Kolozsvárig jó utat készitsen. Az ördög el is vállalta a munkát, egy hegy arany és egy völgy ezüstért és olyan utat készitett, milyen még addig nem volt a világon, Mikor elkészült, a ravasz asszony azt mondá:

– Nagyon meg vagyok a munkáddal elégedve, azért két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt kapsz. És tett a két mellére két aranyat, a kettő közé egy ezüst pénzt.

Az ördög látva, hogy rá van szedve, az utat a várral együtt szétrombolta.

XII.

A szent-demeteri kastélyt két vitéz épité, kik mikor elfogyott az épitő anyag, azt mondották, hogy a lelkiüdvösségöket is oda adták volna, csak ne fogyjon el. Egyszeribe ott termett az ördög és adott nekik a lelkiüdvösségökért cserébe’ épitő anyagot; de alig irták meg a szerződést, nyomban eke elé fogta mindkettőt és akkora árkot szántott velök, hogy maig se telt be. A nép Ördög árkának51) nevezi. Az ekevasat meg is találták ebben az árokban. Akkora volt, hogy kilenczvenkilencz egészvágás szekeret megvasaltak belőle s még megmaradt egy szekerczére való.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

XV. KRISZTUS MONDÁK.

I.

Volt egyszer három árva legény, a kiknek semmi keresetök nem volt, hanem a tengerből fát halásztak ki, abból éltek. Egyszer azt mondja a nagyobbik:

– Halljátok-e fiuk, mi igy soha meg nem élünk, menjünk el szerencse-próbálni.

– Biz’ a jó lesz, mondja a más kettő. El is indulnak egybe’.

Mennek-mennek heted-hét országon keresztül, egyszer találkoznak Krisztus urunkkal s Szent Péterrel.

– Mi járatban vagytok? kérdezi Krisztus urunk a legényektől.