HALOTTI ÉNEKEK.

1. Készülj már ez világ Könnyező helyéről, Mert befogad téged Már a mennyei ől. Hol lelkednek Lészen nyugodalma, Pályafutásodnak Örökös korona. Csendes légyen nyúgtod Sirhalmod fenekén, Mig felkölt Jézus a Végső nap reggelén. Akkor kinyilt Kapuján az égnek, Repülj közepébe A nagy dicsőségnek.

2. Isten már hozzátok, Megyek nyugalomba, A számomra ásott Gyászos sirhalomba. Testem a föld Kebelébe tészem, Mert onnan vétetett Vala ez a részem. Rólam mostan példát Mindnyájan végyetek, Ti is mind igy jártok, Mert ez a végetek. Testünk sirba E reménynyel teszszük, Hogy feltámadáskor Újonnal felveszszük. Lelkem már eljutott A mennyei jókra, Földi mulandókról Örökkévalókra. Nem készülök Vissza ez életre, Mert mene Istenhez Az örök életre. Örömmel vagyon hát E testtől válásom, Földi hazámért sincs Semmi búsulásom, Mert ezekért Én mennyeit nyertem, Hogy lelki harczomban Vivtam, nem hevertem. Temető-kert! holtak Nyugovó szállása! Csendes legyen ottan Testem aluvása! Mindaddig, mig A trombita szóra Felkelvén, eljutok A mennyei jóra.

3. Boldogságnak édes anyja, Velem jótevő halál! Nyomoruságim végpontja, Ily messze miért valál!? Mért nézéd behunyt szemekkel, Hallgatván siket fülekkel Kinozó fájdalmimat, S jajgató szavaimat! Noha könyörülni nem tudsz, De most mégis megszánál; A néked esdöklőtől futsz, Mégis engem kivonál Testem sáros fertőjéből, Inségemnek mély verméből, S oly helyre helyheztetél, Hol lelkem csendesen él. Meguntam volt ez világot, Mert tőlem elzárt mindent! Egészséget, vigasságot, S rám csak sértő nyilat fent. Világ! már maradj magadnak, Én örömmel ide hagylak, Nincs rád mit visszanézni, Ha csak kínt tudsz tetézni.

4. Ifjak, szüzek, vigyázzatok, Az idők multon-mulnak, Szépségtekben ne bizzatok, Szépségek elavulnak. Gyertyaláng lobogása, Rózsaszál virágzása Nem mulandóbbak, mint a ti Ifjuságtoknak bájai. A jövő szépen mosolyog Az ifjuság szemébe’, Nem is sajditva, mikor fog Mélység nyilni elébe. Magát boldognak érzi, Csak reményeit nézi. Hová merengsz? előtted áll Egy lépésnyire az halál. Fényes gyertyaláng ellobban, A rózsaszál elvirul; Szél jött rá, ki tudja: honnan? Mely vidéknek ormirul? Az a halál szellete, Öldöklő lehellete. Jaj, az élet rózsa és láng: Oda vannak mind egyaránt. Földi a testnek szépsége, Kétes ideig való; Égi a lélek épsége, Biztos, örökkévaló. Hadd porhadjon el a test, Sirba viszem örömest, Tudván, nem hal meg a lélek, Általa vég nélkül élek.

5. Hát csak azért születtünk, Hogy epedjünk jajjal? Csak nyomorogni lettünk, Hogy küzködjünk bajjal? Ez világra Hogy kiállunk, Mely sok kinnal Itt viadalra szállunk! Vidám fénybe borulva Bíztat a jövendő, Majd meglep idő mulva A gyászos esztendő. Napunk reggel Süt szép fénynyel, Majd köd alá Búvik gazdag reménynyel. Sok bajok árja kerget, Sok ezer veszélylyel, Minden nyomban keserget Minket nappal-éjjel. Mig az halál Kézre kapja Éltünk, s testünk A mély sirba becsapja. Boldog az, ki az halál Hives árnyékában Kivánt enyhülést talál Testi fájdalmában. Gond, fáradság Ott nem forgat, Semmi veszély S nyavalya nem háborgat.

6. Kegyes szűz Mária Pártfogold lelkemet, Jézus érdemében Részesits engemet, A szép menyországba, Örök boldogságba Vezess bé engemet. Mért is voltál halál Hozzám oly kegyetlen, Mért vettél el, mig bár Jót nem cselekedtem, Husz esztendős voltam, Mégis már meghaltam, Jézusomhoz szálltam. Sirassatok engem Könyörülő lelkek, Mert igaz szánalmat Tőletek érdemlek, Sötét siralomba, Örök nyugalomba, Hogy ily korán mégyek.