MESÉK ÉS MONDÁK. (continued 2)

– Mi bizony – mondja a nagyobbik – elindultunk szerencse-próbálni, mert otthon már nem lehet megélni.

– Hát te fiam, mi szeretnél lenni, kérdi a nagyobbiktól.

– Én – azt mondja a nagyobbik – gazdaember szeretnék lenni.

– No fiam, ha az szeretnél lenni, én megteszlek, mondja Krisztus urunk. Eredj be abba az udvarházba, ott az ut szélén. Legyen az a tiéd, de aztán ne feledkezz’ el a szegényekről.

– Hát te fiam, – fordul a másodikhoz – mit kivánnál?

– Én bács52) szeretnék lenni.

– No, ha csak az a bajod, menj ki arra a hegyre, ott van egy üres esztena, mellette juh elég, én neked adok mindent; de lelkedre kötöm, ne feledkezz’ el a szegényről.

Azzal a két nagyobb elmegyen nagy örömmel, csak a kicsi marad ott.

– Hát te fiam mit kivánnál? Kérdezi tőle Krisztus urunk.

– Én nem kivánok nagyot, csak azt szeretném, hogy valahol csolnakos lehessek.

– A bizony még nem is sok, mondja Krisztus urunk, jere hát velünk.

Elérkeznek egyszer egy nagy vizhez. A viz mellett volt egy kis házikó s előtte egy csolnak kikötve.

– No fiam, ez a tiéd, foglald el, de lelkedre kötöm, hogy ne feledkezz’ el a szegényekről. Azzal Krisztus urunk elballagott Péterrel tovább.

Telik-mulik az idő, egyszer Krisztus urunk azt mondja Péternek:

– Jere Péter, nézzük meg, mit csinálnak a fiaink.

Elmennek a gazdához. Hát abból akkora úr lett, hogy három tajték-pipából veti a füstöt egyszerre, a csürben pedig hat cséplő siríti53) a búzát.

– Menj be Péter, kérj valamit, mondja Krisztus urunk. Bemenyen Péter, de bizony nem kap ott semmit.

– Eredj kérj hát – mondja Krisztus urunk – egy marék szóratlan búzát legalább. Bemenyen Péter ismét s hoz egy marék szóratlan buzát.

– No vidd el most – mondja Krisztus urunk – annak a szegény asszonynak ott szembe az udvarára s égesd el.

Meggyujtja Péter, hát egy percz alatt tele lesz az udvar búzával. A szegény asszony alig győzött hálálkodni. Látta ezt az uraság a tornáczból s lekiáltott a cséplőknek, hogy ne vesződjenek tovább, hanem gyujtsák meg az egészet. Azok meg is gyujtották, de nem hogy tiszta búza lett volna belőle, hanem a csür is égni kezdett. Megijedt most az uraság, szaladt a kutra, hanem úgy bele-bucskázott, mintha ott se’ lett volna, a ház pedig mindenestől porig égett.

– No ezzel végeztünk Péter – mondta Krisztus urunk – jere, nézzük meg a másodikat.

Elmennek az esztenához. Bemenyen Péter, ha valamit kapna, de a bács még kiszidja onnat.

– Eredj, kérj legalább egy csupor savót, mondja Krisztus urunk.

Elmenyen Péter s hoz egy csuporka savót.

Krisztus urunk fogja a csuprot s felhanyitsa az esztena fedelére. Hát abban a perczben égni kezd az esztena s benne a bács.

– No Péter – mondja Krisztus urunk – nézzük meg már a harmadikat is.

Elmennek ahhoz a vizhez s Krisztus urunk általszól, hogy jőjön által a csolnakkal. Ez a fiu már nem mondatta kétszer. Nyomban átjött s keresztül vitte őket nagy örömmel, hogy szolgálhat ő is jóltevőjének. De Krisztus urunk, a mig keresztül mentek volna, úgy megvarasodott, mint a béka.

– Mivel lehetne kijedet meggyógyítani? Kérdezte a legény.

– Engem fiam meg nem gyógyitasz, mert én csak a szopós gyermeked vérétől gyógyulnék meg, mondta Krisztus urunk.

A legény csak vakarta a fejét egy darabig, akkor kapta a kést, kivette az asszony kezéből a gyermeket s kieresztette a vérét.

Azzal a vérrel bekente Péter Krisztus urunkat s hát mindjárt lepattogott a testéről a var.

– No most Péter, dobd be azt a gyermeket a kemenczébe s gyujtsd rá a tüzet.

A gazda csak nézte szó nélkül, mit csinál Péter.

Egyszer ujra megszólal Krisztus urunk.

– Menj ki fiam, vár gyermeked a kemenczében.

Kimegy a gazda, hát ott ül a kemencze hátán s két arany almával játszodik. Hozza nagy örömmel s térdre esik Krisztus urunk előtt, de Krisztus urunk azt mondja neki:

– Soha se köszönd fiam, megérdemelted a jótéteményt. Menj ki az ajtód elé, ott van egy nagy rét mérj ki magadnak ezzel a bottal, a mennyit tetszik, belőle. Élj boldogul, de ezután se feledkezz’ meg a szegényről. A gazda meg akarta köszönni, de már akkor Krisztus urunk eltünt.

(Kriza János hagyatékából.)

II.

Krisztus urunk szent Péterrel utaztában, egy szegény özvegy asszonyhoz fordult be éjjeli szállásra. Az özvegy asszonynak csak egy tehene volt, azonkivül semmi gazdasága az Isten földjén. Volt azonban egy neveletlen fiacskája, ezt erősen szerette, kényen tartotta, s ha lehetett volna, még a szél elől is eldugta volna.

Az özvegy asszony jó szivvel látta vendégeit, tejjel, kenyérrel megvendégelte. Reggel aztán megköszönték a szivességet, elbúcsuztak s elindultak más faluba. Mikor kiértek a határra, azt mondja a Krisztus:

– Hát hiszed-e Péter, hogy a melyik özvegy asszonynál az éjjel hálánk, annak a tehenét épen most eszik a farkasok.

– Ó édes mesterem! hogy’ engeded te azt meg? Hiszen annak a szegény asszonynak egyebe sem volt, s mégis a tejéből kétszer megvendégelt minket!

Azt mondja erre a Krisztus:

– Igy akarom, hogy legyen, mert az az özvegy erősen kényen tartja a fiacskáját annak a tehénnek a tejéből; dologra nem tanitja, ha felnő, imigy-amugy tekergő tolvaj lesz belőle. De ne legyen csak, mire tátsa a száját, megfogja a dolgot s becsületes emberré lesz.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

III.

Mikor Krisztust a zsidók üzőbe vették, felmászott egy nyárfára s ott huzódott meg; de a zsidók reá találtak, lehuzták a nyárfáról s megkinozták.

– No te nyárfa! – szólott a Krisztus, – megátkozlak, hogy télben, nyárban mindig dideregj.

Az átok meg is fogta a nyárfát, s azóta mindig reszket s olyan szomorán zúg, hogy nem lehet alatta hallgatkozni.

Másszor fenyőfára mászott fel a Krisztus; ezen nem találták meg a zsidók. Mikor leszállott róla, megáldotta.

– No te fenyőfa! télben nyárban zöld légy s mindég keresztesen nőjj.

Ezért zöld mindég a fenyőfa s ezért nőnek az ágai keresztesen.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

IV.

Krisztus urunk a földön jártában-keltében befordult egy fösvény asszonyhoz is, szegény ember képében, s kért tőle egy kevés kenyeret.

– Adnék biz’ én jó szivvel, – mondá a fösvény asszony, – de most egy befaló falás sincs. Jőjjön kijed holnap, akkor sütök.

Másnap félre is tett egy szikra vakarék tésztát a szegény ember részire, de mikor bevetette a sütőbe, a vakarékból akkora kenyér lett, mint egy talyigakerék. A többi kenyér még szógája se’ lehetett volna ennek.

– No hiszen, – gondolta magában a fösvény asszony, – ebbe ugyan nem vágod a fogadat, szegény ember! S mikor már meszszéről látta jőni, elbujt a tekenyő alá s meghagyta leánykájának, hogy mikor a szegény ember bejő a házba, mondja, hogy nincs itthon.

– Jaj, édes bátyám uram! nincs itthon édes anyám, – futott elejébe a leányka a szegény embernek.

– Hordja hát, mig e világ, hátán a mi most rajta van, – szólott a Krisztus.

A fösvény asszony abb’ a minutába’ tekenyős békává változott.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

V.

Krisztus és szent Péter, a mint egy falun keresztül utaztak, bementek egy házhoz s ott sült ludat adtak nekik alamizsnába. Krisztus ment elől, Péter utána, s azon közben megette a lud egyik lábát, mert már nem tudta tovább türni az éhséget. A mint a falu kapuját elhagyták, letelepedtek egy patak martjára, hogy falatozzanak egy keveset. Hát a ludnak csak egy lába van meg!

– Hé Péter, hé! hol ennek a ludnak az egyik lába? – Kérdezte a Krisztus.

– Uram, ennek csak egy lába volt, – bizongatózott Péter. Nézd csak uram, ahajt a jégen is áll egy sereg lúd, azoknak is csak egy lábok van.

– A bizony lehet is, látod-e! – mondá a Krisztus, – de mégis, jere csak, szemléljük meg, ha igazán egy lábok van-e?

Erre mindketten fölszöktek helyökről s igyenesen a ludaknak tartottak. A Krisztus, mikor csak egy német ölre volt tőlük, hessentett egyet, s a ludak, a mennyi csak volt, mind leeresztették a másik lábokat is, s nagy gigágázva széjjelszaladtak. A Krisztus ekkor Péternek fordult.

– No látod-e Péter, hogy most is hazudtál, mert ezeknek egytől-egyig két lábok van; az volt annak is, a kit nekünk Isten nevében adtak, csak te megevéd Péter, mig utánam kullogtál.

– Ó édes mesterem! – rebegett Péter, – én azt hittem, hogy téged is, mint más embert, el lehet ámitani, de most látom, hogy Istenséged nemcsak előre, de hátra is lát. Te elől mentél, én hátul, hátra se’ néztél s mégis tudod, hogy én hátul megettem a lúdlábát!…

(Orbán Balázs gyüjtése.)

VI.

Régedes-régen, mikor még minden ember gyalog járt, ha lova nem volt, Krisztus urunk is megindult szent Péterrel, hogy gyalogszerrel bejárják kerek e földet. Jártokban-keltökben találkoztak egy pópával. Kérdi tőle a Krisztus: – Mi jóban jársz, domnule pópa?

– Én bizony, – öreg atyám, – felelt a pópa, – olyan országba iparkodom, hol a búzakenyérnél jobb ennivalót kapok.

– Úgy-e? – gondolá magában Krisztus urunk, – várj csak, majd elviszlek én téged jobb országba, ha nem tetszik a búzakenyér! Büntetésűl tüstént lóvá változtatta a pópát. Épen abban a szempillantásban járt arra egy szegény faragó ember. Ez a szegény ember három kerékre való fentőt vitt a két vállán, s mint a szakadó eső, úgy csurgott le róla a verejték.

Krisztus urunk egyszeribe megszólitotta.

– Jere csak, jere, szegény jámbor ember! rakd a terüdet erre a lóra. Álló esztendeig minden áldott nap rakj rá három szekérbeli fentőt, vidd a vásárra s esztendő végin vehetsz mellé egy társat. Akkor osztán csinálj egy szekeret is s annyi kerékfentőt rakj utánok, a mennyit csak elbirnak; de ennek a lónak kádárforgácsnál egyebet enni ne adj.

Nem kellett a szegény faragó embernek sok biztatás. Hüségesen eljárt minden vásárra, most már nem az ő ina hutyorgott a nagy terű alatt, hanem a lóé. No de, jól is tartotta; adott neki annyi kádárforgácsot, a mennyi csak bele fért. Esztendő végivel annyi pénzt összekaparingatott, hogy társat is vehetett melléje. Mikor osztán eltelt két esztendő, kihajtotta lovát a rétre. A Krisztus éppen ott sétált szent Péterrel.

– No, apám uram! – áldázkodott a szegény ember, – én elhozám a lovat. Az úr Isten ugyan fizessen meg kijednek a jószivüségiért, mert a keresetből más lovat szereztem s most már csak eléldegélek ezután is.

– Jó szivvel, fiam, – mondá a Krisztus, – hanem a lovat még nálad hagyom egy esztendőre, csak használd a hogy tudod, de aztán jól tartsd kádárforgácscsal.

A szegény ember még használta a lovat egy esztendeig, s esztendő végivel megint vett egy másikat. Ekkor ujra kihajtotta a rétre s ott esmét találkozott a Krisztussal.

– No, apám uram! visszahozám a lovat; szereztem már kettőt vele, az úr Isten még a lábanyomát is áldja meg kijednek.

Erre szent Péter megfogta a kötőfék szárát, vezette maga után a lovat, s azon módulag elgyalogoltak a pópa feleségéhez éjjeli szállásra. Ott bekötték a pajtába s a papné egy jó öl szénát tett elejébe. A ló, mikor megpillantotta a feleségét, nyujtotta az orrát, hogy megcsókolja, de a papné úgy hozzá legyintett, hogy mindjárt kiszökött az egyik szeme.

Reggel, mikor a Krisztus eltávozott, visszateremtette a lovat papnak. De bezzeg volt drága dolga szegény papnak! Felesége nem hagyott rajta egy garas ára becsületet.

– Te! te áncsori! te vankuj, te! hol tudtál járni három esztendőt? Aztán né! még a szemedet is kiverték!

– Ki biz’ azt, – felelt nagy szomorún a pap, – kiveréd te édes feleségem.

– Én!? Hiszen három esztendeje, hogy szinedet se’ láttam! Hogy tudtam volna én kiütni?

– Azt biz’ ugy édes feleségem, hogy én voltam az a ló, a kinek te tegnap este enni adtál; én örömömben meg akartalak csókolni s te úgy hozzám találtál legyinteni, hogy az egyik szemem egyszeribe kiszökött.

– Ládd-é, – szidta a papné, – eleget könyörgék, hogy ne czékázz el, mert a búzakenyérnél jobb ennivalót nem találsz, ha békoslatod is széles e világot! Úgy-e megmondtam?

– Igazad van, – mondá a pap, – de meg is vert az Isten. Három esztendeig voltam ló s szénát is tegnap este ettem először.

– Uram Jézus! – hát mivel éltél lelkem jámbor uram?

A pap erre rőkölni kezdett, mint a kicsi gyermek s mondá:

– Kádárforgácscsal!…

(Orbán Balázs gyüjtése.)