Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 3. kötet

BALLADÁK ÉS ROKONNEMŰEK.

Reading edition

KRIZA JÁNOS GYÜJTÉSE.

1. FOGARASI ISTVÁN. Ablakba’ könyököl Fogarasi István, Mellette könyököl az ő testvérhuga. ‚Hallottad-e hírit, édes testvérhugom: Elköteleztelek be Törökországba, Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?‘ »Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám! Adjon Isten nekem inkább víg vacsorát, Víg vacsora után könnyü betegséget, Szép piros hajnalba’ világból kimulást.« Meghallgatá Isten az ő kévánságát, Ada Isten neki egy jó víg vacsorát, Víg vacsora után könnyü betegséget, Szép piros hajnalba’ világból kimulást. Eljöve, eljöve a nagy török császár, Kérdezi: »Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?« »Virágos kertiben virágokat plántál.« Oda mene, oda a nagy török császár, Hát a virágok is mind elhervadoztak, Az ő szeretője pedig sehol sincsen. Visszajöve, vissza a nagy török császár, Kérdezi: »Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?« »Leányok házában magát öltözteti.« Oda mene, oda a nagy török császár, Hát a leányok is mind gyászba öltöztek, S az ő szeretője nyujtópadon fekszik. »Add ide, add ide, Fogarasi sógor, Add ide én nékem gyürüsöm, jegyösöm! Csináltatok néki márvánkő koporsót, Be is behuzatom földig bakacsinnal, Meg is megveretem arany fejü szeggel, Meg is gyászoltatom hatvan katonával.« »Nem adom, nem adom, te nagy török császár, Csináltatok én is márvánkő koporsót, Be is behuzatom földig bakacsinnal, Meg is gyászoltatom hatvan katonával, Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával Apjával, anyjával szülötte földibe’.«

2. KEREKES IZSÁK. Hallottad-e hirét a hires Szebennek, A hires Szebennek s a hires Mohának, A Mohában lakó Kerekes Péternek, S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának? Ez egyszer ittason ment az istállóba, Ott is lefeküvék a lovak jászlyába. Egyszer csak kimene az ő édes apja A tornáczba s lenéz onnan a határra. Hát bizony jődögel nagy fekete sereg, Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg, Nem tudják, miféle, kurucz-e vagy labancz, De mégis gondolják: a szebeni ráczok. Ekkor csak lemene Izsák édes apja A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja: »Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák! Mert bizony jődögel nagy fekete sereg, Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg, Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz, De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.« Ekkor megfordula az első álmából, De mégsem kele fel a lovak jászlyából. Másodszor kimene az ő édes anyja, S ilyen szókkal költi igen hamarjába: »Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák! Mert bizony jődögel nagy fekete sereg, Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg, Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz, De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.« Ekkor megfordúla második álmából, De mégsem kele fel a lovak jászlyából. Harmadszor kimene szép gyönyörü mátka A tornáczba s mindjárt lenéz a határra. Hát jő az ellenség igen hamarjába’, És leszalada ő a lovak jászlyához, És igy kezd beszélni a kedves urához: »Kelj fel, szivem, kelj fel; itt van az ellenség, Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz, De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.« És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák, Igen hamarjába’ a lovát kihozák, Felköté a kardját mindjárt oldalára, S felfordúla szépen jó barna lovára, És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt: »Kiontatom vérem apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyürűs mátkámért, Meghalok én még ma magyar nemzetemért.« E szók után lovát sarkantyúba kapja, S az ellenség felé nagy bátran ugratja; Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van, Kard-emelve vágtat igen iszonyuan. »Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák’.« – A ráczok előre neki azt kiáltják – »Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy, A reménység téged most mindjárást itt hagy, Akár mint mesterkedj’, a mi kezünkbe vagy!« »Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok! Kard nem jár meg engem, akár mint vágjatok.« Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra, Hullatja a ráczot a kardja egymásra, Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága, És visszajöttébe szekérutat nyita, De ekkor megbotlék a lovának lába, Ő meg a lováról a földre borúla. Jó Kerekes Izsák igy járt a lovával, A ráczok pediglen karddal és dárdával Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik, A mig egyet sem rug s nem is vergölődik. Igy pusztitották el Kerekes Izsákot, A ki a kardjával levága sok ráczot.

3. A MEGÉTETT1) JÁNOS. »Hát te hol jártál, szivem lelkem Jánosom?« »Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám aszszony! Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát ott mit adtak, szivem lelkem Jánosom?« »Ott négy lábu rákot2) édes anyám asszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát azt mibe’ adták, szivem lelkem Jánosom?« »Azt egy szép tányérban, édes anyám aszszony Jaj, fáj szivem, fáj vesd meg ágyamot!« »Azért vagy tán beteg szivem lelkem, Jánosom?« »Az a földbe viszen édes anyám aszszony. Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát mit hagysz apádnak, szivem lelkem Jánosom,« »Jó vasas szekerem édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szivem Jánosom?« »A szép négy ökrömet, édes anyám aszszony. Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát mit hagysz ecsédnek, szivem lelkem Jánosom?« »Négy szép hámos lovam, lelkem anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát mit hagysz hugodnak, szivem lelkem Jánosom?« »Házi rakományom, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!« »Hát mit hagysz ángyodnak szivem lelkem Jánosom?« »Örök kárhozatot, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot.« »Hát mit hagysz anyádnak szivem lelkem Jánosom?« »A bút s a bánatot, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«

4. SZÉP JULIA. »Szép Juliám, szép leányom, Kertemben nyilt tulipánom, Ne szeresd te jobbágyodat!« Nem szeretem jobbágyomat, Csak szeretem az ifiat, Szép ifiat, a lelkemet! Jaj kimene öreg király, Megfogatá az ifiat, Fölteteté csonka torony, Csonka torony tetejére. Hej kimene szép Julia, Meglátá őt az ifiu: »Hej Juliám, szép Juliám, Kertbe’ nyiló szép violám, Menj be te is az apádhoz, Essél térdre eleibe, S mondd meg neki ilyen szókkal: »Atyám, atyám, öreg király! Vétesse be az ifiat, Csonka torony tetejéből, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel.« Hej bemene szép Julia, Térdre esék apja előtt S monda neki ilyen szókkal: »Atyám, atyám, öreg király! Vétesse le az ifiat Csonka torony tetejéről, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel!« Jaj kiméne öreg király, Levéteté az ifiat Csonka torony tetejéről, Kiviteté sik mezőre, Sík mezőnek közepére, Ott őt mindjárt megöleté, Szivét, máját kivéteté, S Juliának haza küldé. Hogy meglátá szép Julia, Hogy megölték az ifiat, Fejét földre csüggesztette, Magát halni eresztette. Hogy meglátá öreg király, Hogy haldoklik Juliája: »Hej Juliám, szép leányom, Kertembe’ nőtt tulipánom! Ha én ezt igy tudtam volna, De hogy megölettem volna, Fiamnak fogadtam volna, Királyságom, országomat, Mind, mind neki adtam volna.«

5. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. A pogány király leánya Szépen sétál az utczába’ A szép kedves ifiuval. Azt meglátá pogány király, Megfogatá szép ifiut, Betéteté a tömlöczbe, A tömlöcznek fenekére; Ott tépeté a békákkal, Ott szivatá a kigyókkal. Oda sétál szép Lilia, Szépen termett szép viola: »Itt mit csinálsz szép ifiu?« ‚Én bizony csak, mint egy árva, Ki társától el van válva.‘ Haza sétál kis Lilia, Szépen termett szép viola: »Atyám király, egyet szólnék, Ha nehezen nem is esnék, Azt izente szép ifiu: Vétesse ki a tömlöczből, A tömlöcznek fenekéből. Jaj mint tépik szálkás húsát, Jaj mint szívják piros vérit.« Kivéteté pogány király, Föltéteté a várfokra, Oda sétál szép Lilia, Szépen termett szép viola: »Itt mit csinálsz szép ifiu?« ‚Én bizony csak, mint egy árva, Ki társától el van válva.‘ Haza mene kis Lilia, Szépen termett szép viola: »Atyám király egyet szólnék, Ha nehezen nem is esnék. Azt izente szép ifiu: Vétesse le a várfokról, Ne fúvassa hideg széllel, Ne veresse az esővel!« Megfordula pogány király, Ugy megrugá a leányát, Vörös szoknya elhasada, Piros vére megindula Ahajt szörnyü halált hala. Húzni kezdék a harangot, Azt meghallá szép ifiu: »Vajon kinek harangozank, Talán az én Liliámnak, Jaj, hogy ha ő meghalt értem, Jaj, én is meghalok érte.« Lefordula a várfokról, Ahajt szörnyü halált hala. Fölviteté pogány király, Egymás mellé nyújtóztatá, Az egyiknek csináltatott Fejér márván kő koporsót; A másiknak csináltatott Vörös márván kő koporsót; Az egyiket temettette Az oltárnak elejébe, A másikat temettette Az oltárnak háta mögé; Az egyiken nevelkedék Fejér márván liliomszál; A másikon nevelkedék Vörös márván liliomszál; Addig addig nevelkedtek, A mig öszszekapcsolódtak. Oda sétál pogány király, Le akará szakasztani… Megszólalék a leánya: »Atyám, atyám, édes atyám, Éltünkbe’ se hagytál békét, Bár holtunkba’ hagynál békét.«

6. SZÉP ILONA. »Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában!« »Hozott Isten szép Ilona az én házamban! Mért sirsz, mért sirsz szép Ilona az én házamban?« ‚Én elhajtám lúdaimat szép zöld pázsitra, Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa, Agyon üté kelmed fia szép gunáromat!‘ »Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gunárodért, Megfizetem szép gunárod, mondsza: menynyit ért?« ‚Minden legkissebb tolláért egy-egy aranyat, Hátul legyező farkáért arany legyezőt, A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért, A lábáért, két lábáért két arany kalászt, A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát. A fejéért, szép fejéért egy arany almát, Abban égő két szeméért két égő gyertyát, Hajnal-visító torkáért, arany trombitát, Benne lévő költségéért hat font rizskását, A zúzáért, a májáért, hat fejkáposztát.‘ »Számtalan sok kivánsága szép Ilonának, Akasztófa helye tehát biró fiának!« ‚Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa, Két karom két szép karfája, akasztófája.‘

7. MAGYARÓSI TAMÁS. Honnét házasodol Magyarósi Tamás? »Én is házasodom, aj bé-Barassóból Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát, Vajda Ilonáját!« Hindógál a hintó, sirdogál a leány, Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás: »Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.« »Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.« – Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó: »Add ide, add ide Magyarósi Tamás, Gyönge gyolcs ingedet al-pókaruhának!« »Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet Al-póka-ruhának a beste kurának!« Hindogál a hintó, sirdogál a leány Vissza-viszsza tekint Magyarósi Tamás: »Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen Jó csata ménesem, jó esztena juhom.« »Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!« – Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó: »Add ide, add ide Magyarósi Tamás Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.« »Nem adom, nem adom selyem sinor övem Al-póka-kötőnek a beste kurának!« »Kocsisom, kocsisom, forditsd meg a hintót, Mond meg az anyjának, az ördög adtának, Ha igy nevelt leányt, igy is vegye hasznát!«

8. IHON NEVEKEDÉK. Ihon nevekedék Egy arany almafa, Körül folyta tövét Gyenge gyopár virág; Alatta üldögél Szegény árva leány. Köti koszoruját, Siratozza magát: – »Sem apám, sem anyám, Sem gondom viselő.« Az ajtón hallgatja Egy kevély katona: »Ne sirj, ne keseregj, Szegény árva leány, Leszek apád, s anyád Mint gondod viselő.« »Nekem bizony ne légy, Te kevély katona, Mert nekem is vagyon Jegyösöm, gyürüsöm, Kiért én elvártam Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig Teljes harmadnapig. De én még elvárom Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig, Teljes harmadnapig; De ha akkor se jő, Én aztán elmegyek Az apáczák közé, Az apácza földre, Ott én a mig élek Istent is szolgálok, Ha pedig meghalok: Isten előtt állok.«

9. KIS-GERGŐ-ISTVÁNNÉ. »Uram édös uram, édös jámbor uram! Ereszsz el engemet, igen szépen kérlek, Legkissebb leányod’ látogatására; Hallottam felőle, nem szánja a szegént!« El is elindula, reá is talála, Kapuban áll vala legkissebb inassa. »Inasom, inasom, én édös inasom. Mondd meg aszszonyodnak, ne sajnáljon tőlem, Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret, Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.« »Asszonyom, asszonyom! én édes asszonyom! Azt mondja egy koldus, ne sajnáljon tőle, Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.« »Mint sem kenyeremet egy koldusnak adnám, Komondor kutyámnak oda hajitanám: Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám Palotám földjével inkább fölitatnám.« »Hallod-e hallod-e, te nagyságos asszony! Mikor leány voltál, ki leánya voltál?« »Kis-Gergő Istvánné legkissebb leánya.« »Bizon ha te voltál legkissebb leánya, Úgy hát én is vagyok az ő hütös társa.« »Te vagy-e, te vagy-e lelkem édes anyám? Gyere be, gyere be, sietve jere be! Csináltatok neked jó köményes levet, Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget, Neked adom, neked, irott palotámot, Neked adom, neked, gyontáros hintómot, Neked adom, neked, hat szép paripámot.« »Köményes levedet egye meg a kutya, Patyolat-gyolcs inged, fujja el a nagy szél, Irott palotádot égesse meg a tűz, Gyantáros hintódot egye meg a rozsda, Hat szép paripádot verje le döghalál, Nem kell nekem semmid, te magad sem kelleszsz, Maradj csak magadnak szép nagyságos aszszony!«

10. MÓNUSI JÁNOSNÉ. Ablakba’ könyököl Mónusi Jánosné, Ott himet varr vala fekete selyemmel, Hol selyme nem éri a könnyivel tölti. Lábával rengeti kis futkosó fiát »Beli fiam, beli, Mónusi Samuka, Beli fiam, beli Mónusi Samuka, Ha az Isten neked emberkort ad érni, Ne hídd te apádnak a Mónusi Jánost Hanem hídd apádnak a dersi főbirót.« Ajtóban hallgatá jó Mónusi János: »Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!« »Mindjárt megnyittatom édes, jámbor uram!« És Mónusi János berugá az ajtót. »Meg ne tagadd asszony mostan beszédedet!« »Nem tagadom, uram, a szolgálót hittam.« »Megtagadád asszony úgy-e beszédedet? Meghagyom életed, hogy ha nem emlited A dersi főbirót, de ha megemlited A fejét vétetem ő neki és neked!« »Dehogy nem emlitem, el sem is felejtem, Az eszemből soha, soha ki nem vetem. Fejem a fejével egy gödörbe hulljon, Vérem a vérével egy patakot mosson, Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!« És Mónusi János haragra gyulada, A dersi főbirót rögtön elhivatja, A dersi főbiró a mint oda ére Mind a kettőt egybe állitotta térdre. És mind a kettőnek fejét elütteté, És mind a kettőt egy gödörbe teteté.

11. BETLEN ANNA. Sárosi Mihály, Betlen János Egy asztalnál ülnek vala, Együtt esznek, isznak vala, Együtt beszélgetnek vala. – Szóval mondja Sárosi Mihály: »Hallja-e kend, kedves komám, Fenyitse meg kend a hugát, Éjtszakának ideiben Ne járjon az istálóba. Kocsisomot szeretgeti Hiv paripám ébresztgeti.« – »Hallja-e kend, kedves komám, Az én hugom jámbor leány.« Szóval mondja Sárosi Mihály: »Meg mutatom jámborságát Két karomnak erejével, Fényes kardomnak élével.« Hallja kapu csikorgását, Magos patkó kopogását, Selyem szoknya suhogását. Mindgyárt ment az istálóba, Az istáló ajtajába. Szóval mondja kocsissának: »Nyisd ki kocsis az ajtódat:« Nem nyithatom, kedves gazdám, Szabadon van hiv paripám, Ha kinyitom, elszalasztom, Tudom soha meg sem fogom. Úgy megrugá az ajtaját Hogy két felé esék mindgyárt. Hát ott vagyon Betlen Anna. Kardját belé akasztotta, Selyem szoknya elhasada, Piros vére kicsordula. – Haza méne Betlen Anna, Lefekvék a vetett ágyba. Reggel oda ment az ángya: »Mi lelt, mi lelt Betlen Anna?« »Aj mi nem lelt, kedves ángyom! Béhágék a kőkertembe, Rózsabokor megakaszta, Selyem szoknya elszakada, A vér mingyát kicsordula. Talpig vagyok aludt vérben, Magam pedig haló félben.« »Hallod-e te Betlen Anna! Állj ki te az udvarodra, Imádkozzál az Istennek, Bocsássa meg büneidet.« Ángyom, ángyom, kedves ángyom, Mossanak meg ürmös borba, Takarjanak gyenge gyolcsba, Küldjenek ki Kolozsvárra, Vegyen minden példát róla, Az árvának hogy van dolga.

12. BIRÓ SZÉP ANNA. Aj Biró szép Anna ablakba ül vala, Himit varja vala fekete selyemmel, Hol selyme nem érte, könnyeivel tötte, De ki es tekinte egyszer az ablakán. Hát ott sétál vala három hajdu legén; Szóval felfelelé aj Biró szép Anna: »Hova valók vagytok három hajdu legén?« »Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi« »Hallottátok hirit az én édösömnek, Az én édösömnek, Hajdu Benedöknek?« »Aj bizon hallottuk, igen jó barátunk, Igen jó barátunk s kinyeres pajtásunk.« Szóval felfelelé aj Biró szép Anna: »Ha tü nem bánnátok s ha tü akarnátok, Magam es elmennék az én édösömhöz, Az én édesömhöz, Hajdu Benedökhöz.« Szóval felfelelé nagyobb hajdu legén: »Jaj de hogy nem bánjuk, igen is akarjuk« Mindjár’ felőtözik aj Biró szép Anna: Nyakába veté a szép selyem szoknyáját, Eleibe tette fátyol karinczáját, Tiz ujjába huzta tiz arany gyürüjét, Jobb felől zsebibe háromszáz aranyát, Bal felől zsebibe három száz forintját. Se szél nem fuvinta, se ág nem csapinta, Még is elhasada fátyol karinczája. Szóval felfelelé az ő édes anyja: »Ne menj el, ne menj el én édös leányom, Mert nem lösz szöröncsés a te utazásod.« Mégis csak elmöne aj Biró szép Anna, Ők is mönnek vala röngetög havason, Röngetög havason, röngeteg erdőkön. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: »Jaj én úgy ihatnám, hogy szinte möghalok!« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Várj kicsit, nem sokat aj Biró szép Anna! Elmegyünk, elmegyünk rózsa mezejibe, Rózsa mezejibe, rózsabokor alá.« Mindaddig menének, mig oda érének, S ők es leülének rózsabokor alá. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: »Jaj én úgy alhatnám, hogy szinte meghalok, Ha tü nem bánnátok, ha tü akarnátok, Egy csöppöt alunnám rózsabokor alatt.« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Jaj dehogy nem bánjuk, igen is akarjuk.« Ekkor elaluvék rózsabokor alatt. Aval fölfelelé nagyobb hajdu legén: Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát. Szóval fölfelelé kissebb hajdu legén: »Ne öljük meg szegént, hagyjuk meg életét, Hagyjuk meg életét, hadd jöjön el velünk.« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Ha őt meg nem őjük, őjünk meg tégedet!« Meg es csak megölik aj Biró szép Annát, Róla le es veszik dȧrága gunyáját. Ők es mennek vala röngetög havason, Távulról meglátták Hajdu Benedököt: Szóval, fölfelelé aj Hajdu Benedök: »Hova valók vagytok három hajdu legén?« »Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.« »Hát ti hol kaptátok dȧrága gunyákat?« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Hát bizon mi kaptuk Barassó piaczán, Barassó piaczán kótya-vetyén kaptuk.« Szóval felfelelé Hajdu Benedök is: »Hazudtok, hazudtok mert én jól ismerem!« Fölütte a kardját s belé ereszködött.

13. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Mögállnak mögállnak három hajdu legén, Biró Jánosnénak kötött kapujába! Oda leülének, ahajt kisétála Aj Biró szép Anna s szóval így fölmondja: »Hova valók vagytok, három hajdu legén?« Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén: »Aj bizon mi vagyunk mező-dētrehēmi,« »Hát üsmeritök-e Biró Benedököt, az én édösömöt?« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legény: »Üsmerjük, üsmerjük kinyeres pȧjtásunk« Szóval igy felmondja aj Biró szép Anna: »Álljatok mög kissé hadd mönjek veletek, Az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz.« Ahajt besétála aj Biró szép Anna, A nyȧkába veté kamuka szoknyáját, Elejibe köté selyöem karinczáját, A fejire köté feteke fátyolát, A lábába huzá piros szép csidmáját. Jobb zsebébe tevé háromszáz aranyát, Bal zsebébe tevé háromszáz tallérát, Az ujjába huzá tiz ez arany gyürüt. Szóval igy fölmondja az ő édös anyja: »Ne mönj el, ne mönj el édös szép leányom, Mett bizon megölnek az hajdu legényök.« »Bizon elmönyök én az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz, az én édösömhöz.« El es elindula aj Biró szép Anna. – Úgy mönnek-ugy mönnek három hajdu legén Elhagyott utakon, felhagyott utakon. Egyszer egy szép mezőn mikor mönnek vala, Se szél nem fuvallék, se meg nem akada, Még es végig hasadt selyöm karinczája. »Istenöm, Istenöm! szerelmes Istenöm! Ma bételik rajtam édös ȧnyám szava, Mett bizon megölnek az hajdu legényök.« Szóval igy fölmondja aj Biró szép Anna: »Üljünk le, üljünk le három hajdu legén!« Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén: »Ne üljünk, ne üljünk, aj Biró szép Anna! Ehejt elébb vagyon egy kis csitnye bokor, Annak árnyékába nyugodjunk meg mü es.« Oda leülének, oda leülének. Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén: Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Ānnát. Szóval igy fölmondja küssebb hajdu legén: »Hadd jöjön el velünk az ő édösihöz, Hajdu Benedökhöz.« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Ha őtöt nem öljük, megölünk tégedet.« »Ingöm se öljetök, őtöt se öljétök!« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Bizon megöljük mü, bizon megöljük mü, Aj Biró szép Ānnát! aj Biró szép Annát!« Szóval igy fölmondja aj Biró szép Anna: »A fejemön vagyon feteke fátyolom, A lábamba vagyon piros patkós csidmám, Tiz ujjomba vagyon tiz ez arany gyűrü, Jobb zsebembe vagyon háromszáz aranyom, Bal zsebembe vagyon háromszáz tallérom, Azt es néktek adom, csak meg ne öljetök.« Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legény: »Gyűrünk es elég van, pénzünk es elég van, Bizon megölünk mü, bizon megölünk mü!« Szóval igy felmondja, aj Biró szép Anna: »El ne mocskoljatok, el ne röcsköljetök, Egyszeri ütésbe szörnyü halált haljak.« Úgy megüté főbe nagyobb hajdu legén, Mingyát Biró Anna szörnyü halált hala, Őtöt es megfoszták sok szép gunyájától, – Csutakkal s bokorral oda bétȧkȧrák. Úgy mönnek, úgy mönnek három hajdu legén, Egy küs fogadócskát ők es elérének, Oda bémönének, s oda bémönének. Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Mérjed a bort mérjed, küs korcsomárosné! Ha kell, gunyát adunk, ha kell, pénzt es adunk.« Szóval igy felmondja küs korcsomárosné: »Hol kaptátok tü es azt a sok szép gunyát?« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Egy szép hugom megholt ’s annak a gunyája.« Szóval igy felmondja küssebb hajdu legén: »Megölték, megölték aj Biró szép Annát S annak a gunyája, s annak a gunyája.« Azon elé szökék Hajdu Benedök es. »Hol öltétek tü meg, hol öltétek tü meg Az én édösömöt, aj Biró szép Annát?« Ő es megfogatá a két hajdu legént. »Gyere velem, gyere s mutasd meg én nékem: Hol öltétek tü meg az én édösömöt, Aj Biró szép Annát, az én édösömöt?« El es elindulnak, el es elmönének, Meges meg érköztek hamar arr’a helyre. Szóval igy felmondja aj Hajdu Benedök: »Te holtál érettem, s énis halok érted!« S mingyát ereszködék az élös kardjába S mingyát szörnyü halált ő es ahajt hala.

14. SZABÓ ORZSIKA. »Istenem, Istenem, hát én mért születtem, Hogy ily szerencsétlen lett az én életem? Kis Küküllő mellett, Nagy Küküllő mellett Nálamnál szebb sem volt, Nálamnál jobb sem volt, Még is csuffá leve az én vig életem. Igy üli, igy üli három királybiró Elvesztő törvényem a biró házánál, A biró házánál, Mezei Mártonnál.« »Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?« Igy kérdi barátja, jó leány barátja. »Elmegyek, elmegyek a biró házához, A biró házához, Mezei Mártonhoz. Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!« Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett… Szóval igy felmondja egyik királybiró: »Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik, Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.« Másik királybiró szóval ezt feleli: »Mert az én törvényem őt meg nem öleti.« Mit hazudott, mit már a nagy királybiró? Szóval igy feleli átkozott Pap János: »Biz’ az én törvényem őt meg is öleti! Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában Hallottam sirását a kicsi gyermeknek. Ő onnan kivette, csihányba aprítá, S a disznónak adá. Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!« Más két királybiró engede ő neki. Odament a nénje, tisztektől megkéré: Adnák a kezire, hogy őt elkisérné: Kezihez vevé a nénje és vezeté, Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré. Kérdezi a nénjit: »Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?« »Az Isten házába, a templomba megyünk, Édes jó testvérem!« Mikor addig értek, és mégis csak hitta: »Édes kedves néném, itt vagyon a templom, Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?« »Eherré a dombra, a szőlő fejére.« Mikor kiérének a szőlő fejére, Aj a gödör készen, tövissel berakva! Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik, Hol a temetője, az ő vég ideje. Segesvári hengér a kezét megfogá, Gödörhöz hurczolá, S őt a tövis közé tüstént bebocsátá, Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá. Akkor a testvére onnat eltintorga, Orzsik ott marada tövissel berakva, Tövissel berakva, földdel betakarva… Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre… Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol: »Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam, Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen, Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen. Az én történetem okozta ezt nekem. De oh én Istenem hallgass meg most ingöm! De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön: A maradékát is, Atyám, eltöröljed, Nyomóssá e földön de soha ne tégyed! De oh jó strázsáim most meghallgassatok! Menjen el az egyik, menjen el oh! haza, Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez, Nyissák oh nyissák ki a varróládámat, Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén. Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost, Mert ott van a gyermek, de halva született!« Mikoron megkapta ott az ő testvére Gyaluba takarva a kicsi gyermeket, Az utczára vitte, Ottan beszélette S mindennek mutatta. Doktort hoztak neki, meg is vizitálták, Az Orzsik szavait igaznak találták, Megismerték rajta, hogy halva született. Akkor az ő nénje lábáról leesett, Kétségbe is esett, Hogy halva vették föl ott a hideg földről, Az édes anyja is abba’ pillanatba’ Bujába elindult, Elment föl Cséjjére, Hideg csorgón küjjel, S magát fölakasztá. Az édes apja is szekérre rakodott, Innen elbujdosott, elment, elbujdosott, Hogy soha is senki róla hirt nem hallott, Jószága, birtoka mind másra maradott. »Leányim, barátim, igy higy a legénynek, A hamis hitünek: Mert a legénynek van három hamis hite, Egyik hamis hite: a kalap fejében, Másik hamis hite: a bunda zsebében, A harmadik pedig: a bocskor orrában. Ne higy a legénynek, a hamis hitünek, Mert megcsal ő téged, Széles pántlikákkal, apró édes csókkal, Zörgő mogyoróval, csattogó dióval, Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal. Mert én hittem neki, sürü hazugságnak, S immár csufja lettem az egész világnak. Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem, Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem; Nem vettem én hasznát az én szépségemnek, Csuffá tett az engem s csuffá az én végem: Mert a halottnak is hármat harangoznak, De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!«

15. GÁL FERUS, GÁL GÁSPÁR. Nemes Alfaluban egy özvegy aszszonynak Vala két szép fia: Gál Ferus, Gál Gáspár. Dali szép ifiak, mint két szép virágszál. »Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett, Egy vörös pipáért, egy dészüs3) oláhért! Isten megfizesse, kedves édes anyám, Hogy kilencz hónapig a méhedben hordtál, Kilencz hónap után a világra hoztál. Mikor förösztgettél gyönge meleg vizbe, Förösztgettél volna lobogó melegbe; Mikor takargattál gyönge gyólcss ruhába, Takargattál volna tüzes parázsába; Mikor sirdogáltál rengő bölcsőm mellett, Sirdogáltál volna a koporsóm mellett. Isten megfizesse, Gál Katalin néném Ennyi rabságunkban, hogy minket tápláltál, Étellel, gyertyával, szép fehér ruhával, Isten megfizesse, Gál Amburus bátyám, Ennyi rabságunkban még hozzánk se jártál. Mikor szántogattunk Bodza vize mellett, Akkor tanitottál, hogy üssük az oláht. Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett, Egy veres pipáért, egy dészüs oláhért! Megirták már nekünk az úti czédulát, Hogy ne nyomjuk többé az alfali utczát, Megkötötték nékünk a végső bokrétát, Veresből, fehérből, tiszta feketéből. Látod édes öcsém ezt a töltött tyukot, Ezt a töltött tyukot, hogy ennek nincs feje: Holnap nyolcz órakor igy lesz a mi dolgunk.«

16. JÁNOS URFI. János úrfi gondolkozik, Házasodni szándékozik, Nyergeli is paripáját, Hogy meglássa a mátkaját. Nyereg alatt paripája, Könnyen felül a hátára, Maga ifju, hosszu lába, Nem magas a paripája. János úrfi, János úrfi, Magát nem kergeti senki, Kár úgy sietve vágtatni, Kiért siet, megkaphatni. János úrfi hamarjába’ A mátkája udvarába’, Ül a mátka az ablakba’, János úrfit rég nem várja. Szól a mátka az ablakba’, Vigyék lovát a pajtába, A cselédek ezt megteszik, Lovát szalmával étetik. János úrfi palotába’, Borult mátka a nyakába, Sir, de miért maga tudja, Hogy miért sir, az ő búja. János úrfi, jobb lett volna, Otthon maradni puczokba’, A mátkája azért búsul, Mért nincs maga tőle távul. A kit igazán szeretnek, Annak palacsintát sütnek, Nem marad el a borhozás, Székelyeknél ez a szokás. János úrfi haza jöve, A trektából részt nem vöve, Panaszolja az anyjának, Édes anyja szól fiának: Fiam Jankó, ott nem kellesz, Keress magadnak mást, jobb lesz; Ha nem kereszsz, te bánod meg, Tudom, sógorod elég lesz. A tanácsot nem fogadá, Feléségit haza hozá, Annyi is már a sógora, Szerit számát ő sem tudja.

17. HÁROM TOLVAJ LEGÉNY. Mind menyen, mind menyen Három tolvaj legén, Mind menyen, mind menyen Rengeteg erdőkön. Rengeteg erdőkön Görögöt érének, Görögöt megölék, Szekerét fölverék. Mind menyen, mind menyen Három tolvaj legén, Korcsomát érének, Oda bémenének. Egyből azt kérdezék: »Hej korcsomárosné! Vagyon-e jó borod?« ‚Borom is jó vagyon, Lányom is szép vagyon, Magam is vig vagyok.‘ Mind eszik, mind iszik Három tolvaj legén, De a legifjabbik Nem eszik, nem iszik. Nem eszik, nem iszik, Egyre szomorodik: »Adta volna Isten, Hogy a rengő bőcsőm Lett vóna koporsóm, Az én póla ruhám Bizony szemfödelem, Az én póla-kötőm Eresztő kötelem!«

18. A RAB LEGÉNY. Véremmel irattam E kis czédulácskám, De nincs oly követem, Kitől elküldhessem. Méhemtől küldeném, Félek, mezőre száll, Kedve szerint való Virágjára talál. Szarkától küldeném, De igen cserregő, Titkos bánatimat Félek, kicserregi. Készülj édes fecském! Vidd el levelecském: Se nem olyan közel, Se nem olyan messze Csak túl a tengeren Harmincz mérfődnyire, A hol nevekedik Egy kerek dombocska. Egy kerek dombocska, Egy kicsi falucska, Tudom megismered Az én rózsám házát. Ónos az ablaka, Üveg az ajtaja, Az ablak alatt van Egy édes almafa. Édes az almája, Hamis a gazdája, Adta vóna Isten, Ne ismertem volna. Fekete két szemem Ki nem sirtam volna, Gesztenyeszín hajam Meg nem őszült volna. Ha kérdi: hogy vagyok? Mondd meg: hogy rab vagyok, Magam egészségben, Szivem gyötrelemben!

19. A SZÉKELY KATONA. Izend meg, izend meg József császárunknak: Hogy hogy’ vagyon dolga Vén katonájának, Szénája, abrakja Panaszos, lovának. Meguntam, meguntam Németet szógálni, Még a mundérját is Nem akarnám látni, Sótalan kenyerét Könnyemmel áztatni. Anyám édes anyám! Jó nevelő dajkám! Ki kilencz hónapig Méhedbe hordoztál, Tizedik hónapba A világra hoztál: Tudom édes anyám, Hogy te sok kint láttál, A mikor engemet E világra hoztál, S rengő bőcsőm mellett Gyakran megviradtál! Mikor feresztettél Gyenge meleg vizbe, Feresztettél vóna Forró lobogóba. Mikor takargattál Gyenge ruháidba, Takartál volna be Forró parázsába, S temettél vóna el A földnek gyomrába!

20. DANCSUJ DÁVID. Bodok felett vagyon egy kis sürü berek, Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg, Nem jó Dávid, nem jó, sirni, keseregni, Ha meglát valaki, hova tudsz ellenni?… Az a fekete föld ketté hasadhatna, Szegény Dancsuj Dávid belé ború’hatna. De a fekete föld ketté nem hasadhat, Szegény Dancsuj Dávid belé sem ború’hat. »Adjon Isten annak ezernyi ezer jót, Ki az én bölcsőmet megrenditette vót. Köszönöm apámnak s az édes anyámnak, Mert jó fiat nevelt bolygó katonának, Az ország rabjának. Mennyi égen csillag, iró deák vóna, Mennyi réten fűszál, mind pennaszár vóna, Mennyi erdő-lapi, mind papiros vóna, Veres tenger hobja mind tentalé vóna: Az én sok bánatim még se’ férne réa, Még se’ férne réa.«

21. GYÖRBIRÓ ÁRON. Jaj de szépen harangoznak Az úzoni torony alatt! Szegény Györbiró Áronnak, Szegény Györbiró Áronnak. Áron, Áron, mit gondolál, Mikor a vizre indulál? Én egyebet nem gondoltam: Négy kerekemet megmostam. Jó barátim! kik valátok, Kik a viz szélin állátok, Kezem nyujtám, nem szánátok, Életem végét várátok. A gát alól kifogának, Lepedőbe takarának, A nagy úton felvivének, Györbiróni bétevének. Édes anyám! nyisd kapudot, Halva hozzák szép fiadot. Készitsd fel a nyujtó padot, Öltöztesd fel szép fiadot. Engem anyám ne sirasson, Értem könnyet ne hullasson! Sirasson meg az én mátkám, Az én Pünkösti Márikám!.

22. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Biró Áron, mit gondolál, Mikor a vizre indulál? Én egyebet nem gondolék, – Szerencsétlen úton járék, Ötön-haton ott valának, Mégis rajtam nem kapának. Vas kankókkal kihuzának, A nagy úton felhozának. Édes anyám, nyisd kapudot, Halva hozzák szép fiadot, Készits elé nyujtó padot, Öltöztesd fel szép fiadot. Édes anyám, ne sirasson, Értem könnyet ne hullasson! Sirasson meg az én mátkám, Az én Pünkösti Márikám. * * Jaj de szépen harangoznak! Az úzoni torony alatt. Azért huzzák olyan szépen, Hogy a világ keseregjen!

23. A MEGCSALT LEÁNY. »Bolyong az én elmém a szerelöm miatt, Mint kis marti fecske kereng az ég alatt. Boldog az ifiu világon éltibe’, Kinek szüve nyugszik hótig szerelömbe’. Az enyim is nyugudt annak idejibe’, De most nem nyughatik, mert nincs módja benne.« »Ugyan édes rózsám mi bajod érközött? Talán vig vacsorád nem igen jól esött? Nesze ez a kulacs, igyál egy keveset, Talán helyre hozza szomorodott szüved.« »Nem kell a kulacsod, igyál csak te magad, Ha te nem sajnáltál, úgy megvetted magad.« »Sajnáltalak rózsám, mig megcsalhattalak, De már a jó Isten viselje gondodat.« »Tekénts az egekre s err’ a küsdedkére, A kit most nevelek árva kebelembe.« »Tekéntöttem rózsám, mig megcsalhattalak, Tekéntsen a halál, a hol elől talál.«

24. SZEREDAI FALU VÉGEN. Szeredai falu végen Buzog a vér az utszélen. Ha kérdik, hogy micsoda vér? Mondjad lelkem: ártatlan vér. Felsütött a nap a sikra, Kurom Zsigáné, járj sirva. Mert a fiad meg van halva, Most teszik a nyujtó padra. Kurom Zsiga, nyitsd kapudot, Halva hozzák szép fiadot. Keress neki nyujtó padot, Nyujtóztasd ki a fiadot. Kurom Zsigáné, járj sirva, Mert a fiad meg van halva, Nem tapodja küszöbödöt, Nem foglalja tüzhelyedöt.

25. SZAKÁCS GYURI. Szakács Gyuri mit gondoltál, Mikor úsztatni indultál? »Én egyebet nem gondoltam, Szerencsétlen útra juttam, Olt vizébe belefultam.« »Onnét engem kifogának, Egy szekérre föltevének, Haza felé inditának.« Nyisd ki Bartha a kapudat, Halva hozzák kocsisodat. Nem eszi meg vacsorádat, Aprón vágott káposztádat, Nem vakarja a lovadot, Sárga szőrü paripádat.

26. ÁRVA GILICZÉRŐL. Oh! mint búsul kis gilicze, A ki társát elvesztette; Társát egy vad elkergette, Talán eddig meg is ölte. Én elmegyek arra helyre, Hol kiomlott piros vére, Hol szakgatták szálkás húsát, Ott rakatok egy kápolnát; A csontjából kirakatom, A vérivel föliratom: Hogy vagyon az árva dolga, Ki hazáját rég elhagyta! Én egy igaz árva voltam, Ki hazámat rég elhagytam, Viz mentére elindultam Ha megtalálnám a társam. A királyné ablakában Egy kis arany galiczkában Megtaláltam; de rabságban, Igy énekel bánatában: »Hej gilicze, kis gilicze, Mért jöttél te ilyen mesze! Menj vissza te arra helyre, Honnét jöttél ilyen meszsze!« S visszafordult arra helyre, Honnét jött ilyen messzire, Fejét földre csüggesztette, Szárnyát széjjel terjesztette, Magát holttá eresztette: Hogy a társát elvesztette.

27. Töredékek. I. A MADÉFALI VESZEDELEMRŐL. De hol kerekedék siralom pataka? Talán kerekedék a kis Fel-Csik felől, A kis Fel-Csik felől, Madéfalva felől. Hol vagytok poéták, talán mind alusztok! Fel-Csik nagy bánatját, hogy le nem irjátok, Fel-Csik nagy bánatját, Háromszéknek gyászát, Megemlegethetjük Sivkovics járását: Sok szép virágszálát, mert mind levágatá, Kit tüzbe, kit vizbe halomba rakatá, Ki apját siratja, ki anyját jajgatja, Ki szép hites társát jajszóval óhajtja: Sürü könynyeitől patakocskák folynak, De jaj, még azok is mind vértől áradnak, Mind vértől áradnak, emberfejet hajtnak.

28. II. KICSI NEMES LEGÉNY. Nagy Törökországban4) kicsi nemes legény Ártatlan s ok nélkül raboskodik szegény! Szóval azt kiáltja: »Anyám, édes anyám, Három kővárad van, válts meg az egyikkel!« »Nem váltlak, nem váltlak, lelkem kedves fiam, Mert fiú helyébe fiat ád az Isten, De kőváram helyett nem ad mást az Isten!« »Nem bánom, nem bánom, lelkem édes anyám! Mert koporsóm leszen tengernek két martja, Szemfödelem leszen tenger sürü habja, Harangszóm is leszen tengernek zugása. Eltemetnek engem tengerbe’ a halak, Megsiratnak engem az égi madarak, Az égi madarak s az erdei vadak.«

BENEDEK ELEK ÉS SEBESI JÓB GYÜJTÉSE.

29. A FOGOLY KATONA. Leszállott a páva Tengernek partjára, Tengernek partjáról Nagy török császárnak Dali udvarába. Onnét szálla páva – Kényes pávamadár Tömlecz ablakára: Ottan fúdogálá Szomoru énekit Szomoru fogságban – Egy székely katona: »Hej páva, hej páva! Császárné pávája!… Ha én páva volnék, Jó regvel felkelnék, Folyóvizre mennék, Folyóvizet innám, Szárnyim csattogtatnám, Tollamat hullatnám. Fényes tollaimat Szép leány fölszedné, Az ő édesinek Kalapjába tenné, Bokrétába kötné.« Hát ott üldögéle Czifra ablakába’ Császár szép leánya, Gyönge violája. Ahajt meghallotta Szomoru énekit Székely katonának. »Nyits ajtót, nyits ajtót, Fegyveres istrázsa! Császár szép leánya, Gyönge violája, Tőled azt kivánja. – Ki vagy te, ki vagy te, Énekes katona?« »Nem látod: rab vagyok, Térgyig vasba’ vagyok. Székely fiu voltam, Bátor fiu voltam; Most semmi sem vagyok S mégis a strázsának Számolni kell rólam.« »Velem jössz te mostan Énekes katona!« »Hova menjek én el, Császár szép leánya?« »Czifra palotámba, Éjjeli szállásra.« »Nem látod: rab vagyok? Térgyig vasba’vagyok.« Ottan levéteté Nehéz vasat róla Fegyveres strázsával; Ottan átölelé Szegény székely legént Két gyenge karjával. Onnét elvezeté Czifra palotába, Ottan lefekteté Puha selyem-ágyba. »Enyém vagy te mostan Szép fogoly katona!« »Van nekem szeretőm, Császár szép leánya!« Ajtón hallgatózék A nagy török császár. »Nyits ajtót egyszerre, Beste-lélek lánya!« Jaj, nem nyitá ajtót, Berugá a császár, A nagy török császár. Székely katonának Ott fejét elvette, Testét a tengerbe Belé is vetette. »Hát te beste-lélek! Három halál közűl Melyiket választod? Vizbe vettesselek? Megégettesselek? Vagy halálig tartó Tömleczre vesselek?« Jaj hiába kéri Császár szép leánya, – Gyönge violája – A nagy török császárt. Vizbe nem vetteté, Tüzbe nem vetteté, Záratá toronyba, Szomoru fogságba. Onnét siratozá Szép fogoly katonát, Onnét fúdogálá Szomoru énekit Székely katonának. Szomoru énektől Éjjel sem alhaték, Nappal sem nyughaték A nagy török császár. »Hozzátok elémbe, Beste-lélek lányát!« Eleibe vitték. »Hát te mit énekelsz, Beste-lélek lánya!? Éjjel nem alhatom, Nappal nem nyughatom.« »Szomoru énekit Székely katonának.« »Egyszerre vigyétek A tüzbe vessétek!« Egyszeribe vitték, A tüzbe vetették. Tüz meg nem égette Császár szép leányát, Gyönge violáját. »Egyszerre vigyétek, Tengerbe vessétek Beste-lélek lányát! Székely katonához!« Egyszeribe vitték, Tengerbe vetették. Tenger béfogadta, Szépen eltakarta, Székely katonával Egy helyre habarta Császár szép leányát, Gyönge violáját! (Csíkszék: Csík-Szent-Simon.)

30. BIRÓ MÁTÉ. Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába’, Ne menj a városba, Király városába Királylány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! »Féket a fejébe, Gyémántköves féket Legjobbik lovamnak! Még ma el kell hoznom Király szép leányát, Gyönge Ilonáját.« Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Menj legalább este, Ne menj fényes reggel. Otthon van a király Fényes nagy sereggel. »Nyerget a lovamra, Legjobbik lovamra, Szép aranyos nyerget! Az a fényes sereg Nem jár a nyomába Király leányának, Gyönge Ilonának.« Jaj, hiába kéri Tizenkét legénye Hires Biró Mátét, Rablók kapitányát. Sárga paripáján Aj csak elvágtata Király városába, Királylány rabolni. * * Ihol jő, ihol jő, Szép király kisasszony, Szép selyem-ruhába. Kinek minden szála Meg van aranyozva, Kinek hosszuságát Három leány hozza. Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Nem lesz ma jó dolgod: Sárga lovad horkol. »Csak tüszköl a portól.« Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Lovad ágaskodik: Bizony rosszat érez. »Éles zabbal jól tartották, Sátés fűvel megvakarták, Azért ágaskodik, Azért bokrosodik.« Jaj, nem fordul vissza Hires Biró Máté. Vágtat egyenesen Király lány elébe, Templom ajtajához. Szép gyengén fölkapá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját Aranyos nyergébe, S elvágtata véle Rablók tanyájára, Rika erdejébe. * * »Jó napot, jó napot, Tizenkét szép legén!« Neked is jó napot, Hires Biró Máté! »Hamar megjártam-e, Tizenkét szép legén?« Jó hamar megjárád, Hires Biró Máté! Ott szépen levevé Aranyos nyergéből Király szép leányát Szőke Ilonáját. Szépen lefekteté Puha moha-ágyra, Ottan megölelé, Ottan megcsókolá, Két erős karjával Gyengén átkarolá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját Hires Biró Máté, Rablók kapitánya. Nézz ki csak az utra, Hires Biró Máté! »Mért néznék, mért néznék, Tizenkét szép legén?« Nem mondók-e neked, Hires Biró Máté! Király szép leánya, Hej, nem neked való. Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! »Mit beszélsz, mit beszélsz, Tizenkét szép legén?« Kelj fel az ágyadból Hires Biró Máté! Ahajt jő a király Fényes nagy sereggel. Hires Biró Máté Felszökék az ágyból, Puha moha-ágyból. Keresi a kardját, Aj de nem találja; Keresi a lovát, Aj! azt sem találja. »Csak ti ne hagyjatok, Tizenkét szép legén!« Aj! az is elfút a Tizenkét szép legén. * Add meg magad egybe, Hires Biró Máté, Rablók kapitánya! * * Jaj mért nem hallgaték Legényim szavára! Mért nem fordulék meg, Mikor lovam horkolt, Mikor ágaskodék, Mikor bokrosodék Sárig szin paripám! Szépen közbe vették Király katonái, Ott összekötözték, Nehéz vasba verték, Király városába’ Mély tömlöczbe vették. Onnét fúdogálá Estétől reggelig Hires Biró Máté Szomoru énekét: »Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába, Ne menj a városba, Király városába Király lány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való!« Ablak alá méne Király szép leánya, Gyönge Ilonája. Onnét meghallgatá Szomoru énekét Rabló kapitánynak. Onnét haza méne Király szép leánya. Sirva feküvék le Szép selyem ágyába, Zöld selyem vánkosát Könnyével öntözé Hires Biró Mátét El nem feledheté Király szép leánya, Gyönge Ilonája. (Udvarhelyszék: Kobátfalva.)

31. UGRON JÁNOS. Hova nyargalsz nyakra-főre Kevély Ugron János? »Megyek a városba, Szitás Kereszturba, Torma Panna leányasszony Látogatására.« Ne menj oda, ne menj Kevély Ugron János! Annak a leánynak Nagy hibái vannak, Nagy hibája három. »Nem bánom, nem bánom, Hogyha harminczhárom Hibája vagyon is.« Legelső hibája: Hogy sánta a leány! »Nem bánom, nem bánom, Tőlem lehet sánta. Csináltatok neki Magassarkú csizmát, Hosszu selyem szoknyát; Egyik kipótolja, Másik eltakarja Lába sántaságát.« Másik nagy hibája: Haragos a leány. Mindörökké dúl-fúl. Neveletlen két árvádat, Hogyha egyszer megharagszik Kiűzi a házból. »Nem bánom, ha haragos is, Én nem félek tőle, S neveletlen gyermekeim Kiállnak előle.« Harmadik hibája: Hogy boros a leány. Hajnalban megkezdi, Vacsorakor végzi, Boros feje borosságát, Fazék, tányér érzi. »Nem bánom, nem bánom, Teli van a pincze, Ha megtelik a kontyalja: Akár ki is öntse.« S elment Ugron János El a szép leányhoz. Hová nyargalsz nyakrafőre Kevély Ugron János? »Nem vagyok már többet Kevély Ugron János! Sánta feleségem Kiűzött a házból. Megyek már világgá: Neveletlen gyermekeim Ha föl nem fogadnak!« (Udvarhelyszék: Rugonfalva.)

32. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Ne sarkantyuzd Ugron János Azt a lovat többet, Mert ha tovább sarkantyuzod, A kutyák eszik meg. »Enyém a ló, sarkantyuzom, Mi bajotok véle? Tormánéhoz, Kereszturra Megyek ma ebédre!« Ne menj oda Ugron János, A Tormáné lánya Részeges is haragos is, Bal lábára sánta. »Ha részeges, addig igyék, A meddig csak birja; Ha haragos, veszekedjék, Cselédimre fenekedjék. Ha pediglen sánta, Csidmát a lábába! Magas sarkú piros csidmát A sánta lábába.« Pej-piros szin paripádat Megsarkantyuznád még, Ugron János, hites társad Hej de ott hagynád még!… * * Én Istenem, az eszemet De hová is tettem, Mikor ezt a sánta ringyót A nyakamba vettem! Szép orczája, mézes szája Az eszem elvette, Hamis lelke, gonoszsága Ismét megszerezte. (Udvarhelyszék: Medősér.)

33. DANIEL IMRE. Maradj itthon, maradj Én édes jó uram! Látod, beteg vagyok, Könnyen meghalhatok. Nyitott szempilláim Nem lesz, ki befogja, A ki megölelje, A ki megcsókolja – Ha már te is elmégysz – Ujszülött fiamat. »Jaj, nem maradhatok, Drága feleségem! Még a tegnap kaptam Czitáló levelet Nagy vörös pecséttel A fejedelemtől, Abba vagyon irva: Egyszeribe menjek.« Kesereg az asszony, Jaj de nem hallgatja Jó Daniel Imre. Otthon csak azt mondja: Megyen Fejérvárba; De nem oda megyen. A szomszéd faluba Vagyon egy szép asszony Ahhoz járogat ő. Beugrat a kapun, A szép asszony várja Tyúkos vacsorára. Tölti poharába Piros szinű borát, Orczájára rakja Szerelmetes csókját. Reggelig mulatna Ott Daniel Imre: Ha meg nem érkeznék Puskásan a gazda. Ott keresztül lőtte, Testit a Vargyasba, A Vargyas vizébe Bele eresztette. Vágtat a paripa A Vargyasra inni, Haj, de nem ihatik. Vér vagyon a vizbe’, A Daniel vére. Haldoklik az asszony, Nyitott szempilláit Nincs a ki befogja… A ki vigasztalja, A ki megcsókolja Most született fiát. (Udvarhelyszék: Vargyas.)

34. DANIEL IMRÉRŐL EGY MÁS. Ihol felöltözék jó Daniel Imre Sujtásos dolmányba, szép fehér leningbe. Szép fehér leningét felesége mosta, Könnyeivel mosta, napon száraztotta. Könnyeivel mosta, mert előre tudta, Hogy az ő urának merre lészen utja: A fekete földbe. Eleget is mondá: »Édes jámbor társam! Mintsebb én te néked halálodat lássam, Békülj ki, békülj ki ellenségeidvel.« »Béküljön a ki fél, béküljön ki nem mer Szál kardra kiállni három-négy legényvel!« Béfut az inasa: »körül fogták házunk, Add meg magad uram, ha nem csufot látunk.« »Nem adom, nem adom, nyisd ki az ablakot, Inkább futok, mintsebb megadjam magamat!« * * Ablakon keresztül a vizbe leugrott, Feje felett a viz mingyát összecsapott, Mingyát összecsapott. (Csikszék: Szent-Imre.)

35. NAGY-BIHAL ALBERTNÉ. Egy szegény asszonynak Egy árva leánya, Két karján fölnevelt Karon ülő lánya; Azt is megkérették Mikor fölnevelé, Bé Törökországba, Török császárnénak Dali udvarába. Mikor szegény mene Az ő udvarába, Állott kapujába. »Asszonyom, asszonyom, Ne sajnáld kiküldni Küs vágás kinyered, Küs pohár vizedet!« »Mintsebb kiküldeném Küs vágás kinyerem, Legrosszabb ebemnek Inkább oda vetném; Küs pohár vizemet Palotám földire Inkább kiönteném. Mindjárt fogjátok meg, Vessétek tömleczbe!« * * Egy küs inasocska, Ki ott söpörgetett, Mindég hallgatózá, Mikor mondogatá: »Ma hét esztendeje, Teljes harmadnapja, Hogy estem rabságba, Szomoru fogságba, Bé Törökországba. Kit én fölneveltem Békáknak nyálával, Kégyóknak párával Az tétete vasba. A ki neköm adná Kinyerének héjját, Még az is meglátná Mennyeknek országát; A ki neköm adná Poharának vizét, Még az is kóstolná A mennyország ízét!« »Mingyát fogjátok meg, Hozzátok elémbe! Maga édes néném, Maga hová való?« »Bé bihalországi, Nagy-Bihal Albertné!« »Te vagy nekem, te vagy, Az én édös anyám! Csináltatok neked Gyönge feredőket, Gyönge leveseket. Neked adom, neked, Bársony folyó hintóm, Hatvan paripával, Hatvan katonával!« »Igya fel ház földje Gyönge feredődet, Locscsa fel a kutya Gyönge levesedet, Vetné föl tüz langja Bársony folyó hintód, Hatvan paripádat, Hatvan katonádat!« (Szombatfalva.)

36. KIRÁLYURFI. Elindula királyurfi Este későn guzsajosba. Belé esett a tengerbe, Tengernek a közepibe, Annak is a mélységibe. Várja, várja, király lánya Búbánattal szeretőjét, Nem érkezik szereteje, Helyette jő halál hire. Úgy sir, úgy sir, király lánya. Kérdi tőle édes anyja: »Mért sirsz, mért sirsz, édes lányom?« ‚Sirok, sirok, édes anyám, Elvesztettem gyöngyös pártám.‘ »Ne sirasd te azt a pártát, Édes lányom! Mást veszek én néked. Vagy ha a’ kell, a tengerbe Vizi buvárt küldök értte.« Vizi buvárt fogadának, A tengerbe leszállának, Épen a fenékre. Nem kapják a gyöngyös pártát, Megkapják a király fiát. Hogy meglátta király lánya Szeretőjét, ráborula. De apja eltaszitotta S a lány szive megszakada. * * Eltemették nagy fényesen A király leányát, Szeretőjét a tengerbe Ismét vissza dobták. Leány lelke, legény lelke, Mindég találkoznak Egy virágos réten. Ölelkeznek, csókolóznak, Mindétig csak vigan vannak. Ha eljő az éjfél: El-elmenegetnek a király ágyához. Megkinozzák, mért nem adta Volt őket egymáshoz, A mikor még éltek. (Udvarhelyszék: Martonos.)

37. GÖRÖG ILONA. »Bizony csak meghalok, Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Gömbölyü faráér’ A lenvirág szemü Görög Ilonáér’.« »Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok néked Olyan csudamalmot, Kinek első köve Béla gyöngyöt járjon, A második köve Sustákat hullasson, A harmadik pedig Szép suhogó selymet. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok, Csudamalom látni. A tied is eljő Csudamalom látni – Szép Görög Ilona.« »Ereszszen el anyám, Édes lelkem anyám! Csodamalom látni.« »Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a halat.« »Bizony csak meghalok Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Gömbölyü faráér’, A lenvirág-szemü Görög Ilonáér’.« »Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok neked Olyan csudatornyot, Kinek szélessége Dunapartig érjen, Kinek magassága Az egekig érjen. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok Csudatorony látni, A tied is eljő Csudatorony látni, Szép Görög Ilona.« »Ereszszen el anyám, Lelkem édes anyám! Csudatorony látni.« »Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a márnát.« »Bizony csak meghalok Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Gömbölyü faráér’ A lenvirág szemü Görög Ilonának.« »Halj meg fiam, halj meg, Zetelaki László! Oda is eljőnek Hires szép leányok Csudahalott látni. A tied is eljő Csudahalott látni, Szép Görög Ilona.« »Édes lelkem anyám, Ereszszen el engem Csudahalott látni, Csudahalott látni, Ki érettem meghót.« »Ne menj fiam, ne menj, Csudahalott látni; Megvetik a hálót, Megfogják a márnát, Anyjától elviszik Szép Görög Ilonát.« * * Nem hallgat anyjára, Bémegyen a házba, Ottan felöltözik Kék selyem ruhába. A lábába húza Piros, patkós csidmát, A fejére köte Piros selyem ruhát, Elejibe köte Fejér előkötőt. »Kelj fel fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiér’ te meghótál, Az uton jődögél. Kelj fel fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiér’ te meghalál, Belépék a házba!« * * Láttam én halottat, De ilyent soha sem, Kinek az ő lába Felszökőleg álljon, Kinek az ő karja Ölelőleg álljon; Kinek az ő szája Csókolólag álljon, Ki föl is ébredjen, Csak én megcsókoljam! (Udvarhelyszék: Rugonfalva.)

38. KÁDÁR KATA. Gyula Márton Kádár Katát, Jobbágyának szép leányát Úgy szereti, úgy szereti, Egész szüvét adja neki. »Édes anyám, édes anyám, Gyulainé, édes anyám! Arra egyre kérem: Engedje meg nékem, Hogy vegyem el Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát.« »Nem engedem édes fiam, Gyula Márton! Hanem vedd el nagy uraknak Szép leányát.« »Nem kell nekem nagy uraknak Szép leánya, Egyedül csak Kádár Kata, Jobbágyunknak szép leánya.« »Ha nem kell, hát kitagadlak, Gyula Márton! Kitagadlak, nem vagy fiam, Sem egyszer, sem másszor!« »Inasom, inasom, Legjobbik inasom! Huzd elé hintómat, Fogd be lovaimat, Megyek a világba!« Lovakat befogák, el is indultanak. Egy keszkenőt ada Neki Kádár Kata. »Mikor a szényébe’ veresre változik, Tudd meg, életem is akkor megváltozik.« Megyen Gyula Márton, Megyen messze földre. Mikor beérnének Sürü rengetegbe, Nézi a keszkenőt. »Inasom, inasom, Legjobbik inasom! Forditsd a hintómat, Hajtsad lovaimat! A keszkenő szénye5) Vörösre változott, Kata élete is Tudom, megváltozott.« Falu végén volt a rüdeg disznó-pásztor. »Hallod-e jó pásztor, Mi ujság nálatok?« »Mi nekünk jó vagyon, De neked rossz vagyon, Mert Kádár Katának Immár rége vagyon. A te édes anyád Őtet elvitette, Feneketlen tóba Belé is vetette. Háromszor jöve fel A viznek szényire, Három hóhér legény Esmét bele vette.« »Inasom, inasom, Legjobbik inasom! Forditsd a hintómat, Hajtsad lovaimat, Hogy érjünk el hamar Feneketlen tóhoz.« Mikor megérkeztek feneketlen tóhoz, Sirva lekiálta szegény Gyula Márton: »Itt vagy-e, itt vagy-e, Kéncsöm Kádár Kata?« »Itt vagyok, itt vagyok, Kéncsöm Gyula Márton!« Hallja Gyula Márton, Leszökik a tóba, Feneketlen tóba. Feneketlen tóba’ összeölelkeznek, Összeölelkeznek, Aj! ott sem lehetnek, Onnét is kiveszik. Egyiket temetik oltár elejébe, Másikat temetik oltár háta mögé. A kettőből kinőtt két kápolna-virág, Az oltár tetején összeölelkeztek. Az anyjok oda ment, Le is szakasztotta, A kápolna-virág hozza igy szólala: Átkozott légy, átkozott légy, Gyulainé, édes anyám! Éltembe’ rossz vótál, Most is meggyilkoltál. (Udvarhelyszék: Nagy-Galambfalva.)

39. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. »Gyulainé, édes anyám, Engedje meg azt az egyet, Hogy kérjem meg Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát.« »Mintsebb azt én megengedném, Készebb Katát elvesztetném, Feneketlen tóba vetném.« »Gyulainé, édes anyám, Szive ne legyen kőbálvány. Engedje meg azt az egyet, Hogy kérjem meg Kádár Katát, Kádár Katát majoránnát, Jobbágyunknak szép leányát.« »Mintsebb azt én megengedném, Készebb Katát elvesztetném, Feneketlen tóba vetném.« »Szolgám, szolgám, édes szolgám, Nyergeld meg a pej paripám, Hogy menjek el bujdosásra.« Kádár Kata észrevevé, Kapuját nyitani kezdé. »Ne nyitsd, ne nyitsd, a kapudot, Mert nem megyek guzsajosba, Hanem megyek bujdosásra.« Mene, mene egy erdőbe, Talála egy kis pakulárt. »Hallod-e te, kis pakulár! Mi hir vagyon a városba’?« »Kádár Katát elvesztették, Feneketlen tóba vették.« »Hallod-e te kis pakulár, Vigy el engem arr’ a helyre Feneketlen tó szélire, Neked adom pej paripám Minden nyereg-szerszámostól.« El is vivé arr’ a helyre Feneketlen tó szélire. »Élsz-e rózsám vagy meghótál? Vagy felőlem gondolkoztál?« »Se nem élek, se nem halok, Csak felőled gondolkozom.« »Hallod-e te kis pakulár! Vedd kezedre pej paripám, Minden nyereg-szerszámostól.« Azzal ő is belészökék, Ott is összeölelkezék. Gyulainé azt megtudta, Mind a kettőt kifogatta. Az egyiknek csináltatott Veres márvány kőkoporsót, A másiknak csináltatott Fejér márvány kőkoporsót. Az egyiket temettette Az oltárnak elejibe, A másikot temettette, Az oltárnak háta megi. Az egyiken nevelkedett Fejér márvány csemetécske, A másikon nevelkedett Veres márvány csemetécske. Mindakettő addig nőve, Mig az oltárt megkerülte. Gyulainé azt meglátá, Mind a kettőt leszakasztá; Mind a kettőt haza vivé, Ablakjába elülteté; Mind a kettő kivirágzék, Mind a kettő megszólalék: »Verje meg az egek ura, Ki a szeretetet rontja; Anyám, anyám, én hóhérom! Éltembe’ sem hagytál nyugton, Holtom után sem nyughatom.« (Karatna. Hszm.)

40. KŐMIVES KELEMEN. Elindult, elindult Tizenegy kőmives, A tizenkettedik: Kelemen kőmives, Hogy felépitenék Magas Déva várát. A mit nappal raktak, Éjjel leduvada; A mit éjjel raktak, Leduvadt nappalra. »Halljátok, halljátok, Tizenegy kőmives! – Én mondom ti nektek, Kelemen kőmives – Kinek felesége Hamarább jő ide, Öljük meg s a vérit Keverjük a mészbe. Úgy ha megállitjuk Magas Déva várát: Gyönge asszonyvérrel.« Akkor éjjel láta Kelemenné álmat: Hogy vérkút fakada Az ő udvarába’. »Kocsisom, kocsisom, Kedvesebb kocsisom! Huzd elé a hintót, Fogd bé a lovakat! A hintó az enyém, A ló az uradé, Tiéd csak az ostor, Egyiket se kiméld! Gazdád halálára Ugyan hajts, ugyan hajts, Déva vára felé!« A mikor meglátta Kelemen kőmives, Imádkozni kezdett: »Istenem, Istenem, Adj egy ragya-hullást, Hogy a feleségem Veszeszsze el utját!« Isten nem hallgatá, Ujra imádkozék: »Én édes Istenem, Sántitsd meg a lovat, A szekeret törd le, Hogy soha se jöjön Dévavár elébe!« Nem hallja az Isten Kelemen kérésit, Közelébb segéjti Kedves feleségit. »Jó napot, jó napot, Tizenkét kőmives!« – Egyik sem fogadja. – »Ugyan mi dolog e’ Tizenkét kőmives? Másszor ha köszöntem, Kétszer fogadtátok, Most kétszer köszöntem, S meg sem is halljátok!…« »Fogadnók, fogadnók, Édes feleségem, De a halálodra Egy nagy törvényt tettünk.« Kicsi gyermeke volt: Megijedt az asszony, Kelemenné asszony. »Istenem, Istenem, Kicsi gyermekemet, Add ide bölcsőstől, Add ide előmbe!« Isten meghallgatta, Eleibe adta. Ada meleg esőt, Hogy megfereszthesse, Ada meleg szelet, Hogy elrengethesse. * * Mikor elbúcsuzék Kedves jó urától, Szoptatós fiától, Megfogá szép gyengén Tizenegy kőmives, A tizenkettedik: Kelemen kőmives – Gyenge piros vérit Vékába ereszték, A kulimász közé Belé is keverték. S a mit nappal raktak, Éjjel megmarada, A mit éjjel raktak, Megmaradt nappalra. Felrakták, felrakták, Magas Déva várát, Aj, belé is rakták Kelemen jó kedvit, Földi boldogságát. Házból sem menyen ki, Még sincs nyugovása, Éjjel is felveri Gyermeke sirása. (Erdővidék: Kis-Baczon.)

41. NÓTA DAKÓ SÁNDORRÓL. »Megyek apám, megyek, Bé Madéfalvára, Fényes uraságok Nagy gyülést hirdettek – Madéfalvi rétre, Sok vitéz legények Gyülekeznek oda, Én is elmegyek hát.« »Édes jámbor fiam, Ne menj el te oda! Német uraságok Hirdették a gyülést, Jaj lészen ott nékünk. Német uraságok Mindég rosszak voltak, Szegény székely népre Mindég terüt hoztak. Sok anyának szivét Bánatba keriték, Kinnal nevelt fiát Katonának vitték, Ne menj fiam oda!« »Édes lelkem apám, El kell nekem mennem, Nem szabad én nekem Hamar megijednem. Fényes német tisztek Ha eljesztenének, Szép szőke leányok Reám se néznének, El kell nekem mennem!« * * Elment Dakó Sándor, El Madéfalvára. Fényes német tisztek Nagy gyülést hirdettek, Madéfalvi réten Összegyülekeztek. Akkor méne oda Dali Dakó Sándor Szürke páripával, Piros tarsolyával. Dali szép legények Kiállottak sorba, Egytől-egyig mindeniknek Vére hullott porba. Dali Dakó Sándor, Mért is jövél ide!? Anyád fájdalmára, Magadnak vesztire! Jobb lett volna neked Apádra hallgatni, Otthon megmaradni; Most a sasok jőnek Rajtad mullatozni, Husodból lakozni!

42. HÁROM ÁRVA. Diófának három ága, Az alatt ül három árva. Hova mentek három árva? »Hosszu utra, bujdosásra.« Jertek hozzám három árva! Adok hárman három vesszőt, Verjétek meg a temetőt. »Kelj fel, kelj fel, édes anyánk! Mer’ elszakadt a gyászruvánk.« »Kelnék, kelnék, de nem tudok, Mer’ a föld moha béfogott. Vagyon nektek mostohátok, A ki fehért adjon rátok.« »Vagyon nekünk egy mostohánk, A ki fehért adjon reánk. Mikor fehért ad hátunkra, Vérrel virágzik az alja.« Tovább indult három árva, Hosszu utra, bujdosásra. Azt mondá a nagyobb árva: »Menjünk, menjünk, bujdosásra, Hosszu utra, Molduvába.« Azt mondá a kisebb árva: »Ne menjünk el Molduvába, Hosszu utra bujdosásra, Inkább öljetek meg engem! Vegyétek ki szivem, májam, Takarjátok gyenge gyolcsba, Tegyétek bé zöld ládába. Vigyétek bé Barassóba Tegyétek ki vaskapura: Vegyen példát minden árva, Kinek nincsen édes anyja.« (Kis-Baczon.)

43. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Elindula három árva, Hosszú utra, bujdosásra. Mostohájok fenyegette, Hasáb-fával kenegette. Temetőbe kimenének, Anyjuk sirján leülének. »Kelj fel, kelj fel édes anyánk, Elszakadt már ingünk, gagyánk.« »Menjetek el három árva, Mostohátok hajlékába; Mondjátok meg, azt izentem: Hitványságát nem felejtem. Ha megtudom, rosszúl vagytok, Siromban is megfordulok. Haza megyek, megszoptatlak, Éjjel is meglátogatlak.«

44. KIS ILONA. Szentmártoni biró Hajdu Sárit szánta Kisebbik fiának. De hiába szánta, Nem kell neki, nem kell, Hajdu Péter uram Festett képü lánya. Erőlteti apja, Erőlteti anyja: »Édes fiam vedd el, Ebb’ az egyben kedvünk Betöltheted egyszer.« Mind nem használ semmit. »Nem szeretem apám Hajdu Péter lányát, Csak a disznó-pásztor Szőke kis leányát, Szőke Ilonáját.« »Ha e leány nem kell, Szemem elől menj el! Akaszd a nyakadba Csikos tarisznyádat S vedd magad elébe Széles ez világot, Ördögadta fatytya!« Vette tarisznyáját S búcsuzatlan elment. Disznó-pásztor lányát, Szőke Ilonáját Kapuban találta. »Hová édes rózsám?« Kis Ilona kérdi. »Még magam sem tudom, Merre lészen utam? Aj de jó az Isten! Megsegít még engem, S a mint a madárra Gondot visel rám is.« »Látlak-e valaha Szivemnek szerelme, Lészen-e valaha, Fordul-e valaha Neked utad erre?« »Azt sugja valami, Hogy soha se lészen, Mert engem nem soká A halál elviszen.« Keserves könnyek közt Ők elbucsuzódtak, Összeölelkeztek, Összecsókolóztak. Ki se’ ment a legény Falu határából, Ottan belé esett Árok mélységibe. Siratja Ilona Meghalt szeretőjét, Átkozza, átkozza, A ki ezt okozta. »Verje meg az Isten A szeretőm házát, Aj nem is a házát, A benne lakóját, Azt se’ mindeniket, Csak az édes apját, Mér’ huzta el tőlem, Miér’ vesztette el A kisebbik fiát? Ha neki fia volt: Nekem szeretőm volt, Ha neki kedves volt: Nekem kedvesebb volt!« (Udvarhelyszék: Oláhfalu.)

45. KISPÁL IMRE. »Hallod-e te Kispál Imre! Hol jártál a tegnap este?« »Nem jártam én egyfelé sem, Lefeküdtem az ereszben.« »Hallod-e te Kispál Imre! Nem jártál-e föl Kadácsba? A kadácsi biró fiát Bunkós bottal leütötték, Mikor mene haza felé Kedvesétől, mátkájától, A kit előbb te szerettél, A kiért te fenekedtél A birónak kis fiára – Te tetted-e Kispál Imre?« »Nem én tettem, nem tehettem, Réz sarkantyum elvesztettem Fehér Nyikó gátja fölött, Azt kerestem az éjtszaka Ott a gát sörtéi között.« »Édes anyád azt vallotta, Két fülével jól hallotta, A mikor te haza jöttél; Bunkós botod véres vala, Piros arczod fejér vala!« »Bunkós botom nem véres volt, Agyagos földbe szurtam volt, Arczom fehér csak azért lett, Hogy egy farkas megijesztett!« »Kispál Imre te ölted meg! Egyszeribe bezáratlak, Vagy esküdj’ meg épen hétszer!« »Megesküszöm hetvenhétszer! Úgy áldjon meg a jó Isten, A milyen igazán éltem!« S úgy áldotta meg az Isten. Fehér lova fortélyt kapott, Véle az árokba ugrott, S izzé-porrá törött teste… Igy áldotta meg az Isten. (Medösér.)

46. SÁRI ASSZONY. »Jámbor gazdám, kész az asztal, Vacsorádat föltálaltam. Puha ágyam fölvetettem, Vacsoráljunk s feküdjünk le.« Sári asszony mondogatja, Jámbor gazda meghallgatja. Leülnek a vacsorához, Piros borát töltögeti, Jámbor urát ölelgeti. S mig az urát ölelgeti, Az altatót beléveti Jámbor gazda poharába. Lefekszik a jámbor gazda, Sári asszony mellé fekszik. Hogy az ura elaluszik, Kinyitja az eresz ajtót: »Jere be te szőke legény!« Bemegyen a szereteje, A sok kincset felpakolják, Jámbor gazdát vérbe hagyják. Mennek, mennek, mendegélnek. »Hallod-e te Sári asszony! Valami zúg a fülembe’; Vagy a gazda lelke kisér, Vagy a törvény-urak jőnek.« »Nem jöhet a gazda lelke, Rég pokolba vagyon a’ már; Törvény-urak sem jöhetnek, Nem tudják, hogy mi öltük meg.« Leülnek egy bükkfa alá Ujra mondja szőke legény: »Zúg valami a fülembe’, Sári asszony, fáj a lelkem! Nem birom a vétek terhét Mért is vettél erre engem?« Törvény urak megérkeznek Szőke legény mindent elmond. (Udvarhelyszék.)

47. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. »Szép jó estét Sári asszony!« »Adjon Isten, jámbor gazdám!« »Haza jövék, Sári asszony!« »Hozott Isten, jámbor gazdám!« »Meg’jedél-e Sári asszony?« »Nem ’jedtem meg, jámbor gazdám.« »Kinek sütéd a sok pánkót?« »Neked sütém vacsorára, Piros bort is hoztam mellé; Egyél, igyál jámbor gazdám, Pánkó való a bor mellé.« Sári asszony mondogassa, Jámbor urát csókolgassa. »Alhathnál-e jámbor gazdám?« »Nem alhatnám Sári asszony.« »Ha alhatnál, lefektetlek, Puha ágyba bétemetlek. Jó csergével bétakarlak, Kebelemen elaltatlak, El sem hagylak jó hajnalig.« Sári asszony mondogassa, Jámbor gazdát csókolgassa. Mig a gazdát csókolgassa, Altatót vet poharába, Jámbor gazda poharába. Jámbor gazda lefeküvék, Sári asszony mellé fekvék; Nagy csergével betakará, A kebelin elaltatá. * * Hallod-e te, Sári asszony, Dörömbölnek az ereszbe! »Nyitson ajtót Sári asszony, Kendhez jöttem, ereszszen be.« Szőke legényt beereszté, Jámbor gazda’ vérét veszté. Jámbor gazdát vérbe hagyják, A sok kincset felpakolják. Mennek, mennek, mendegélnek, Sürü rengetegbe érnek. Rengetegben szálas bükkfa, Hideg forrás van alatta. »Álljunk meg itt Sári asszony, Forrás vizre szomjuhozom.« »Jól esik-e szőke legény?« »Jaj, meghalok Sári asszony! Forrás vize vértől buzog, Azt bugyogja: gyilkos vagyok!« »Menjünk innét, szőke legény!« »Nem megyek én Sári asszony, Valami zúg a fülembe’, Nem birom a vétek terhét!« »Hajtsd le fejed az ölembe, Szőke legény aludjál el!« »Nem alszom én Sári asszony, Nagy vétkemtől nem alhatom.« »Menjünk, menjünk, szőke legény.« »Nem megyek én ez életben!« »Szőke legény hol az eszed? Talán a bor kajditott meg!?« »Te vetted el, Sári asszony, Mézes szavad kajditott meg. Sári asszony nézz a fára, Készülj velem az halálra!« (Udvarhelyszék.)

48. A RAB LEGÉNY. Elment az én rózsám idegen országba, Azt üzente vissza, hogy menjek utána. De menjen a tatár idegen országba, Inkább meggyászolom selyem gyászruhába’. Délig feketébe, délután fejérbe, Este felé pedig lilaszin selyembe’. Vagy apácza leszek, szomorú apácza, De még sem megyek el idegen országba! * * »Szállj le páva, szállj le, vármegye házára, Hogy irjak czédolát mindakét szárnyadra. Vidd a galambomnak vigasztalására, Mondd: hogy visszatérek innét nem sokára. Ha kérdi: hol vagyok? mondjad: hogy rab vagyok, Barassó piaczán térdig vasba’ vagyok. Térdig vasba vagyok, könyökemig lánczba… Telem rosszul telik idegen országba’.« (Udvarhelyszék: N.-Galambfalva.)

49. A HEGYI TOLVAJ. »Eleget könyörgék Apámnak, anyámnak: Ne adjon engemet Nagy hideg havasra, Egy tüzes tolvajnak. Az a hires tolvaj Most is oda vagyon Keresztút-állani, Egy pénzért, kettőért Lelket veszeszteni.« Azonnal az ura Az ajtóhoz ére. »Nyits ajtót, nyits ajtót, Asszony feleségem!« »Várjon csak, várjon csak, Édes jámbor uram! Hogy huzzam lábamba Piros száru csidmám, Hogy kössem fejemre Fehér fátyolomat« Nem győzheté várni, Berugá az ajtót. »Mért sirtál, mért sirtál, Asszony feleségem?« »Nem sirtam, nem sirtam, Édes jámbor uram! Cserefát égettem, Cserefának füstje Huzta ki a könnyem.« »Készülj a halálra! Mindent jól hallottam. Három halál közűl Melyiket választod: Azt, hogy megöljelek, Vagy hogy meglőjjelek, Hét asztal-vendégnek Vigon gyertyát tartasz?« »Három halál közül Én aztot választom: Hét asztal-vendégnek Vigon gyertyát tartok.« Az a tüzes tolvaj A szép fehér vásznat Zsirral végig önti, Lábánál elkezdi, Fejéig tekeri, Fejénél elkezdi Lábáig tekeri, Hét asztal-vendégnek Vigon gyertyát tartott. (Erdővidék.)

50. SZOLGA MÁRIS. »Ne ügyelj te arra, Édes rózsám Sándor! Gazdag-e a leány, Ki téged csalogat? Hanem térj csak vissza. Régi szeretődhöz, A ki, ha szegény is Soha meg nem tagad, – Maradj meg te nékem!« Sirva mondja Máris Győrbiró Sándornak, A ki hozza jára Három esztendeig, Most pedig elhagyta. Aj, nem ügyel reá Győrbiró Sándor, mert Most is oda ballag El Bibarczfalvára, A gazdag leányhoz. »Jere bé, jere bé, Édes rózsám, Sándor! Betegedő félben Vagyok én immáron… Hogyha fiam leszen, Olyan legyen, mint te; Ha leányom leszen, Hétszerte szebb nálad. Akármilyen kinba’ Legyen nekem részem, Csak te légy mellettem, Mosolyogva nézem.« »Beszólok, beszólok, Csak elébb felnézek A czigány kovácshoz: Ujdon’t új ásóim Már megélezte-e?« El is mene onnét, De nem a kovácshoz, Be Bibarczfalvára. Gazdag Gáspár Károly Czifra szép leánya Győrbiró Sándort már A kapuba várja. * * * Kelj fel Szolga Máris, Nézz ki ablakon! Lakadalmas népek Jőnek le az uton. »Nem kelek, nem kelek, Kis fiam szoptatom, Ha eljő az apja, Nehogy sikoltozzon.« Kelj fel Szolga Máris, Öltözz feketébe, Most jő a nagy uton Szeretőd násznépe. »Nem kelek, nem kelek, Mért hazudtok nekem? Nem hagy ő szégyenbe Engem s a gyermekem!« * * * Pistaly-ropogásra Felkel Szolga Máris, Megyen az ablakhoz S majd kétségbe esik. Mer’ édes Istenem! Hat lovas szekéren Hozza feleségét Csalfa szeretője. * * »Megcsaltál, megcsaltál, Lássa meg az Isten!… Egy gonosz czifráért Gyalázatba’ hagytál, Árva gyermekednek Még nevet sem adtál. Verjen meg az Isten, Veretlen se hagyjon, Te búbánatodnak Vége ne szakadjon! Verjen meg az Isten Kurva feleséggel, Tizenkét gyermekkel, Pénzen vett kenyérrel!…« (Erdővidék: Vargyas.)

51. DÉNE JÓZSI. Végig menék Angyaloson, Betekinték egy ablakon: Szőcs Máris ült ablakába, Teli torokkal kiálta: »Józsi, Józsi, Déne Józsi! Ne menj a rétre takarni. Ha méssz a rétre takarni, Ne menj a vizre feredni.« * * Kilencz rendet feltakarék, Tizedikhez hozzá fogék. Nagy bú ütközék szivembe, Halál jő ma életemre. »Jere pajtás, feredjünk meg, A lovat is usztassuk meg.« Lehuzatá a csizmáját, Abaposztó harisnyáját, Beléugrék a nagy vizbe, Annak is a mélységibe, Épen hat öl a mélysége. »Angyalosi jó barátok, A viz fenekén hagyátok, Nincs a viznek rókinczája, Itt van életem halála.« * * Jaj de szépen harangoznak, Angyalosi torony alatt! Azért huzzák olyan szépen, Sok szép leány keseregjen. (Háromszék: Angyalos.)

52. SELYÖM SÁRI. Selyöm Sári azt álmodta; Hogy a kedvese megcsalta. Selyöm Sári jól álmodta, Mert őt biz a rég megcsalta. Visszamondja erdő, berek, Selyöm Sári ugy kesereg. A mikor csak eszibe jut, Könyeitől ázik az ut. Kimegyen a zöld erdőbe, Zöld erdőből buzaföldre, El akarja felejteni, Búbánatát elrejteni. Búza földön kútat ére, Betekint a fenekére. Fenekibe magát látja, Hajh, de nem ismer magára. »Fejér Imre, értted lészen Én halálom, kora vesztem!« »Én Istenem verd meg értte, A ki egygyel be nem érte.«

53. VÁRADI JÓZSEF. Tüzet fúj a pej paripa, Úgy vágtat egy tiszt úr rajta. »Hová megyen hadnagy uram?« ›Lovagolok, édes fiam!‹ »Ez sem igaz, hadnagy uram. A ki megyen lovagolni, Egy-két legényt viszen az csak. Itt pedig van tizenkettő, Ki kijedet kisérgeti.« »Egy pajtásom bujdokol itt, Azt indultam megkeresni. Nagyot vétett urak ellen, De én hozom a kegyelmet. Nem tudod-e, merre leve? Váradi az igaz neve.« ›Hogy ne tudnám, hogy ne tudnám! Ott a falu felső végén Lakik az ő violája, Leghamarább ott találja.‹ Pásztor-legény uton marad, Hadnagy uram tovább halad. A kicsi ház ott fejérlik, Abba lakik Rofajiné, A Váradi szeretője, Most is ott vagyon mellette. ›Szép jó estét, Rofajiné!‹ ››Adjon Isten, vitéz uram!‹‹ ›Udvarodon van-e vállu? Ihatnék a kis pej lovam.‹ ››Ha ihatnék, megitatom, Ha ehetnék, abrakolom.‹‹ Megy a hadnagy a szobába, Váradit ott megtalálja. ›Add meg magad, te gazember!‹ A katonák megrohanják, Kezét-lábát megvasazzák. * * Hát ez a fa miféle fa? Hogy egy betű sincsen rajta. Ez a fa biz’ afféle fa: Váradit akaszszák rajta. * * Ifjak, lányok, ügyeljetek, A németnek ne higyetek! Mer’ a német csuffá teszen, Akasztófa alá viszen. (Udvarhelyszék: Székely-Keresztúr.)

54. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Háromszék be van kerítve, Váradit keritik benne. Ha Váradit megfoghatnák, Hóhérok kezibe adnák. Háromszéken kiadaték, Felvidéken béfogaték; Három zsandár az ajtóba’ Leste, hogy karéjba fogja. »Ne fogj engemet karéjba, Elsétálok urfimódra.« Váradinak szép körhaja, Gesztenyeszin kondorhaja, Fel van a vállára csapva. Azért van az oda csapva, Hogy a kötél ne surolja. Váradinak szép körhaja, Meszes gödör a sirhalma, Jere Váradi, búj rea. * * »Ti legények, ügyeljetek, A németnek ne higyetek, Én ha hittem, veszem hasznát, Viselem a gyalázatját.« (Háromszék: Karatna.)

55. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Aj de szennyes az úr inge s gagyája, Megszennyesült a szentgyörgyi stokházba’, Édes rózsám, mossál engem fejérbe, Holnap visznek az ágyitor elébe. Ha felvisznek a törvényszék házába, Leborulok törvényszék asztalára. Rablánczomot keservesen zergetem, Jaj, Istenem, most végzik az életem. Ha kijövök a törvényszék házából, Elbúcsuzom kerek magyar hazámtól. Trombitások három troppot fújjanak, Jaj Istenem, már holnap felakasztnak! * * * »Rofajiné én szeretőm, Áldjon meg az én teremtőm. Megnyughatol csókjaimtól, Ölelgető karjaimtól.« * * Hát ez a fa miféle fa, Hogy egy betü sincsen rajta? Ez a fa biz’ afféle fa: Váradit akaszszák rajta. Váradinak szép kör haja, Meszes gödör a sirhalma. Mindez világ megengedett, S a kapitány nem engedett. Neki is vagyon gyermeke, Juttassa Isten ezekre.

56. PÁL BORISKA. Kimenék én az utczára, Arr’a szerencsétlen sánczra. Hol két zsandár megtalála: ›Jöjjön Boris kontumáczra.‹ »Nem megyek én kontumáczra, Vizsitáljon meg nagysága.« Nagysága nem vizsitálja, Vád alá irást csinálja. »Arra kérem az urakot, Ne irjanak hazugságot, Nézzék az éfijuságot. Mind sétálnak ők kegyesen, Szereteikkel ékesen. Én is igen keservesen, Fejem lehajtom könnyesen.« Zúg az erdő, törik a fa, Pál Boriskát verik vasra, Úgy kisérik Somolyóra; Somolyóra, törvényházba. – Valld bé a mit cselekedtél! »Vallom, a mit cselekedtem: Gyermekemet elvesztettem!« – Tegyétek be a tömlöczbe, Annak is a mélységibe, Ott haljon meg keservibe. * * Pál Samelné édes anyám, Mért nem jössz el egyszer hozzám? Néznéd meg a rab leányod, Néznéd meg a rab leányod. A raboknak úgy van dolga Mint a kutyának a kutba’, Ha kinéz is az utczára, Ott is a szél taszigálja. (Háromszék.)

57. VIRÁG JÁNOS. Hej, Kolozsvár hires város, Van kapuja kilencz záros. Abba’ lakik egy mészáros, Kinek neve Virág János. Fényes kordovány csidmája, Sárig sarkantyús a lába. Kapum előtt összeveri, Vig szüvemet kesergeti. »Kapum előtt ne veregesd, Vig szüvemet ne kesergesd.« ›Az Isten azt úgy végezte, Hogy örökre váljak este.‹ Virág János megyen haza, Sok rossz ember megrohanja. Kést vernek a szive alá, Bedobják egy bokor alá. Madár énekel felette, Füzfa-lapi beszél vele… Nem siratják, nincs senkije, Csak egy árva szereteje. (Udvarhelyszék.)

58. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Hires város Kolozsváros, Abba’ lakik egy mészáros, Kinek neve Vidám János. Sárig sarkantyús csizmáját Összeveri, megpengeti, Vig szivemet kesergeti. »Kapum előtt ne veregesd, Vig szivemet ne kesergesd.« ›Kapud előtt veregetem, Vig szivedet kesergetem.‹ * * Elindulék haza felé, Gyilkosaim álltak elé. Mig magamat észrevettem A kezökben oda lettem. Vérem ontották a porba Testem vették a bokorba Egész nyolczad napok alatt Testem nyugodt bokor alatt Hajlik felettem az ág is Sirat engem a madár is. (Csikszék.)

59. SOLYOM ESZTI. Ne menj Eszti Fehérvárra, Fehérvári füstös várba, Katonáknak van ott helye, Leányoknak kora-veszte. Fehérvári füstös várba’ Sok szép leány ment már kárba. Piros orczád, szőke hajad, Szemet szúr a tiszturaknak. »Nem maradok megyek, megyek, Az én dolgom, ha elveszek. Hozzám nyuljon csak a polák, Elfelejti Galicziát!« Elment Eszti Fehérvárra, Fehérvári füstös várba; Strázsamester kerülgeti, Lopva meg is ölelgeti. »Strázsamester uram, kérem, Hagyjon békét immár nékem, Szolgálatra jöttem ide, Nem a katonák kedvire.« * * Fehérvári füstös várba’ Sétál Eszti egy magába’. Strázsamester kerülgeti, Csókolgassa, ölelgeti. * * A vár alatt kis korcsoma, Solyom Eszti lakik abba’. Piros firhang az ablakon, Tiszturakkal teli vagyon. Jót mutat a tiszturaknak, Kesereg, ha elfordulhat. »Édes anyám, édes anyám, Sirass engem, elvesztem már… Hogy szót nem fogadtam egyszer, Megbántam már ezeregyszer!« (Csikszék.)

60. SZŐCS MÁRIS. Este van, este van, hatot üt az óra, Minden szép eladó készül a fonóba. Szegény Szőcs Máris is elindul magába, Feje felett az ég homályba borula. Először megütik, leesett a hidra, Másodszor megütik, megfogott a szava, Harmadszor megütik, véres lett a foka, Kicsi balta foka. A torjai nagy rét körül van sánczolva, Annak a végibe’ fekete pántlika, Az is a Szőcs Máris gyászos pántikája. »Leánybarátaim, rólam tanuljatok, Hogy irigy legénynyel ne barátkozzatok. Ha fonóba mentek, igy lészen dolgotok, Szeredán estére megfogyik szavatok.« Zilahi Pistának két szál bokrétája, Az egyik muszkáta, másik majoránna, Az is a Szőcs Máris gyászos bokrétája, Zilahi Pistának nem kell a bokréta, Szegény Szőcs Márisnak ő volt a gyilkosa. * * »Vérem a véreddel egy patakba folyjon, Testem a testeddel egy sirba’ nyugodjon, Lelkem a lelkeddel mennybe’ vigadozzon!«

61. TELEKI ÉVI. Telekiné Évi lánya, Mind a legényeket várja. Hej, de mind hiába várja, Csak nem akad neki párja. Várja, ha jő piros hajnal… – S megérkeznek alkonyattal. Zsebkendejök messze kéklik, Úgy mennek az utczán végig. »Édes kedves szülő anyám, Szemet vetett egy fiú rám. Haja szőke, kék a szeme, Palkó Pista igaz neve.« ›Édes lányom, jól ismerem, Sokat ette a kenyerem.‹ »Édes anyám, fáj a lelkem, Palkó Pistát megszerettem. Ereszsz ki a kapu elé, Mindjárt jőnek erre felé.« ›Nem eresztlek, kedves lányom, Mit is látnál a hitványon? Apja jobbágy, nem külömb ő, Hitvány paraszt mindakettő.‹ Telekiné lánya, Évi, Anyját de hijába kéri. Fájdalmába’, keservibe’ Kimenyen a ház elibe. Ház elibe, kerek dombra… Ott zuhog az Olt folyója. * * »Édes anyám, jaj én nekem! Pistát el nem felejthetem. S mintsább haragodat lássam, Legyen az Olt hitestársam!« (Volál.)

62. KAPITÁNYNÉ LESZEK! »Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.« Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. »Kihez anyám, kihez?« Egy kovács legényhez. »Nem kell anyám, nem kell, Az a kovács legény: Fuvónyomogatni, Patkószeget verni… Rip, rip, rip! rop, rop, rop Kapitányné leszek!« »Megyek anyám, menyek, Kapitányné leszek.« Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. »Kihez anyám, kihez?« Egy diák legényhez. »Nem kell anyám, nem kell, Az a diáklegény: Könyvet olvasgatni, Falut tanitani… Rip, rip, rip! stb…« »Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.« Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. »Kihez anyám, kihez?« Egy molnár legényhez. »Nem kell anyám, nem kell, Az a molnár legény: Malomkövet vágni, Lisztet meregetni… Rip, rip, rip! stb.« »Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.« Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. »Kihez anyám, kihez?« Egy harangozóhoz. »Nem kell anyám, nem kell, Harangozó legény: Egyet-kettőt kongat, Mindég csak pufolgat… Rip, rip, rip! rop, rop, rop! Kapitányné leszek!…« (Nagy-Baczon.)

63. ÁRVA MÓZI. Árva Mózi, mit gondolál, Mikor hazól elindulál? Én egyebet nem gondoltam, Csak az uton felindultam. Csög Éráni6) bekerültem, Ott egy kupa bort kikértem. Oda jöve Fábi fiam, A mig a bort illogattam. »Kérd ki apám még a társát, Úgy fizetem meg az árát.« ›Fábi fiam, nem kérem ki, Mert nem tudok haza menni.‹ »Haza vezetlek én osztán, Kérd ki csak a társát, apám!…« Csög Éránúl kiindulék, Bükkös mellett béfordulék. Bükkös pataknak tövibe Piros vérem elfecscsene. * * Három fertály tizenegyre, Ülj fel Fábi a gőzösre. El is viszen Segesvárra, Holtig tartó nagy fogságra. * * Szállj le Fábi a tömleczbe, Könyökölj le a piricsre, Holtig való testvéredre. Lement Fábi a tömleczbe, Lekönyökölt a piricsre. Ki-kitekint az ablakon, Sürü könnye hull ki azon.

64. MOLNÁR GYURI. Molnár Gyuri, mit gondolál, Mikor hazól elindulál? Én egyebet nem gondoltam: Az halállal kezet fogtam. Gyilkosaim körül vettek, Puskaszóval fenyegettek. Csudálkoztak a csillagok: Mit csinálnak a gyilkosok. »Hagyjátok meg életemet, Nektek adom sok pénzemet.« Nem kell nekünk a sok pénzed, Kell nekünk a piros véred. Elébb kiontjuk véredet, Osztán elveszszük pénzedet. * * Piros vérem folyt a porba, Testem veték a bokorba. Vadak elhordák testemet, Szánjátok bús esetemet! (N.-Baczon.)

65. PÉNZES MÁTÉ. Pénzes Máté mit gondolál, Mikor hazúl elindulál? Nem gondoltam én egyebet: Féltettem az életemet. Vizaknai bánya mellett Utólért az éj engemet. Ellenségim ott várának, Velem ott találkozának. Hat katonák megtámadtak, Kardjaikkal megszabdaltak. Hetet vágtak a fejemre, Kilenczet a kebelemre. Lábom, karom, megszabdalták, A szivemet épen hagyták. De eljöve hű szeretőm, Felemele onnan engem. Apám, anyám, nyisd kapudat, Halva hozzák a fiadat. Szeretője vállán hozza, Gyilkosait elátkozza. Édes anyám, sirass engem, Mért is kellett megszületnem! Hogy ily átkos véget érjek, Oh én elkárhozott lélek! (Vizakna.)

66. SAJGÓ SÁNDOR NÓTÁJA. Ezernyolczszáz huszonötbe’, Kimenék a zöld erdőbe Ott gyilkosom megtalála, Jajgatásom meg nem szánta. Torkon ragadott engemet, Elvégezé életemet. Vérem porban elereszté, Testem bokorba béveté. Magas felhők induljatok, A falumban hirt adjatok! A falumban hirt tevének, Harangszónál bévivének. Jó barátim, kik valátok, – A kik velem vigadátok, – Mennyben van a ti atyátok, Viseljen gondot reátok! Édes apám Sajgó Sándor, Könnyed hulljon, mint a zápor. Nem gondolád azt előre, Hogy halva hoznak elődbe. Ó borzasztó Cseretetőn Ártatlan vért kieresztőm! Jónás Ferencz, a ki valál, Boszuért boszut állottál!

67. SZŐKE MIHÁLY. Szabó Juli, Szőke Mihály, Úgy szeretik egymást, A mikor csak találkoznak, Majd megeszik egymást. »Hová mégy most gyönge rózsám?« – Kérdi Mihály tőle. ›Édes kincsem, Szőke Mihály, Megyek az erdőre.‹ Elment Julis az erdőre, De nincs gondja fára, Három zsandár a cziher közt Várakozik rája. Egyik teszi, másik veszi… Jaj, nem veszik észre! Szőke Sándor megérkezett Puskával kezébe. »Hitvány személy! életemet Megkeseritetted! Puska-golyó igazságot Tegyen most feletted!…«

68. SOROZÁSKOR. Letörött a bécsi torony gombja, Ihatnék a Garibáldi lova. Szőke kis lány adjál néki vizet, Garibáldi a csatába siet. Garibáldi csárdás kis kalapja, Nemzeti szin pántika van rajta. Nemzeti szin pántika van rajta, Garibáldi neve ragyog rajta. Ess az eső, nagy sár van az uton, Szőke kis lány sirva mos az Olton. Sirva mondja az édes anyjának: »Szeretőmet viszik katonának.« ›Ne sirj lányom, ne sirj, a faluba’ Marad legény még a te számodra.‹ »Marad anyám, marad, nem szeretem, Gyász lesz vele az egész életem.« Szőke kis lány kiment a kis kertbe, Feltekintett a csillagos égre: »Jaj Istenem, megölöm magamat! Viszik katonának a rózsámat.« Szőke kis lány ne ölje meg magát, Kérdezte meg a zsandár kapitányt. A zsandár kapitány is azt mondja: Egyes fiú nem lehet katona. (Kis-Baczon.)

69. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN. Es az eső az árpa-tarlóra, »Jere rózsám, üljünk fel a lóra!« ›Gyenge vagyok, nem tudok felülni, Kis pej lovad nem akar megállni.‹ Es az eső, nagy sár van az uton, Barna kis lány sirva mos az Olton. Sirva mondja az édes anyjának: Szeretőjét viszik katonának. »Ne sirj lányom, ne sirj, a faluba’ Maradt legény még a te számodra.« ›Maradt anyám, maradt, nem szeretem, Gyászos vele az egész életem.‹

70. ÉNEK ŐS APÁNK- ÉS ANYÁNKRÓL. Halljatok ujságot az életben, Ádámról s Éváról az édenben. Egykoron megunván magát az úr, Egy nagy darab sárból Ádámot gyúr. Hogy Ádám is meg ne unja magát, Azért gondolá ki az úr Évát. Azért is az Isten unalmából Évát szerzé görbe oldalából. De mihelyest Ádám felhorkantott, Éva asszony szemébe vigyorgott. ........... »Hó, hó! megálljatok, egy fa vagyon, A melyről ha esztek, ütlek agyon.« Az alma szépen piroslék a fán, És a nemi ösztön győze Éván. Kigyó tanácsára egy párt lelopa, S nagy kivánsággal beléharapa. Monda Ádámnak: »Me, kóstold te is, Igazán édes még a leve is.« Ádám a szép szóra megkóstolá, De torkán akadt, hogy befalá. Ekkor mindjárt megbánák a lopást, S jónak láták ők az elillanást. Éva a bűn után bokorba fut, Ádám is jettében melléje bútt. De im jő az Úr nagy haragjába’ Tűz seprüjével paradicsomába. Szóla: »Hol vagy Ádám? hová lettél? A tiltott fából miért ettél?« Ádám szepeg, de Éva szaggatja Füge levelét s bőrére rakja. Most monda az úr: »fáradság, fájdalom Lészen számotokra a jutalom.« Ezzel tüz seprüjét eléveszi, S parancsolá paradicsomból ki.

Notes in this chapter

Note 1 · Megétni = megétetni. 2) Négy lábu rákon a nép varasbékát ért mint mérget. 3) dészű = tüszű, tüsző. 4) E helyett egy más változatban, Barassó