LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842–1849.)

Hazámban. Arany kalászszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat, Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenék, Fejem fölött mig őszi légen át Vándor darúid V betűje szállt; Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsu tördelt hangját rebegém; S a jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák. Azóta hosszu évsor született, És hosszu évsor veszte életet, S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én. A nagy világ az életiskola; Verítékemből ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az ut, Az ember annyi sivatagra jut. Ezt én tudom – mikép nem tudja más – Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kinált, Hogy ittam volna inkább a halált! De most a bút, a hosszu kínokat Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könnyűje mossa szét; Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét izlelém: Vidám napod mosolyg ismét reám, Hű gyermekedre, édes szép hazám!

A Dunán. Folyam, kebled hányszor repeszti meg Hajó futása s dúló fergeteg! S a seb mi hosszu és a seb mi mély! Minőt a szíven nem vág szenvedély. Még is, ha elmegy fergeteg s hajó, A seb begyógyul, s minden ujra jó. S az emberszív ha egyszer megreped: Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet. (Komárom.)

K… Vilmos barátomhoz. Katonának számüzött balvégzetem, S kétszer élt a szép tavasz a ligeten, A ligeten, oh de nem e szív fölött, Míg sorsomnak rabbilincse megtörött. Még is – bár a léleksujtó vész miatt, Mely emésztő hatalommal rám szakadt, Keservesen megsiratni van okom – E két tavaszt megsiratni nem fogom. Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet Tőn enyémmé mindörökre tégedet; S nem két évet, volna kettő életem: Érted adnám mind a kettőt szívesen. Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát! Jó, minőt az isten többé sohsem ád; Te valál, ki vélem híven felezéd A nyomornak végső falatkenyerét. E falattal nekem adtad lelkedet, E falattal lelkünk összeköttetett; És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő, Szent frigyünk szép kötelét eltéphető. S a mint nincs hely, sem erőszak, sem idő, Szent frigyünk szép kötelét eltéphető: Nincs is ember, a ki oly két szívre lel, Mely egyezzen, mint egyez e két kebel. Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett, Minket egy csillagnak fénye vezetett, Még szerelmet is egy lénynek áldozánk – Neked éltünk, érted égtünk, jó hazánk! Oh, midőn a két közember homlokát Néma bánat mély redői ránczolák: A ki látta, nem gondolta, jól tudom, Hogy keservünk téged gyászol, drága hon! És ha néha jobb időkben a pohár Bútemetni köztünk kézről kézre járt: Ott is a hon éltetését zengte szánk, Ott is a hon megvetőit átkozánk. Messze vagy most, messze tőlem, jó barát! De ne nyomd el a reménynek szép szavát, Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor, Hol szivünk hév ölelés közt összeforr. S él az isten, s tudni fogja, hogyha él: Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél; Él az isten, a ki annyi bánatért Tán megadja akkor a várt pályabért. (Mező-Berény.)

Két vándor. Honán kül a fiú, Honában a patak Magas hegyek között Együtt vándorlanak. De míg az ifju megy Csüggedt lépésivel, Sziklákon a patak Gyorsan sikamlik el; S az ifju ajkain Míg néma csend honol, Az illanó vizár Vig hangokat danol. A hegysor elmarad; Az ifju s a patak Sík róna térein Tovább vándorlanak. De, ifju és patak! Oly gyorsan szerepet A róna térein Miért cseréltetek? Hallgatnak a habok, S ballagva lejtenek, Míg gyors szökés között Az ifju dalt zeneg. Az elnémult patak Honát vesztette el; A dalra kelt fiú Ismét honára lel. (Pápa.)

A borozó. Gondüző borocska mellett Vígan illan életem; Gondüző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem. És mit ámultok? ha mondom, Hogy csak a bor istene, A kit én imádok, a ki E kebelnek mindene. És a bor vidám hevében Füttyentek rád, zord világ! Szívemet hol annyi kínnak Skorpiói szaggaták. Bor taníta húrjaimra Csalni nyájas éneket; Bor taníta elfeledni, Csalfa lyányok, titeket. Egykor majd borocska mellől A halál ha űzni jő: Még egy korty – s nevetve dűlök Jégöledbe, temető! (Pápa.)

Furcsa történet. »Öcsém uram, vigyázzon magára, Vagy inkább az oldalbordájára; Fiatal is szép is a menyecske – Ugy segéljen, kutya van a kertbe’.« ‚Bátyám uram, mit nem kell hallanom? Szomorú az eset, ha úgy vagyon; No de míg másnak fúja kásáját, Meg ne égesse a maga száját.‘ »Öcsém uram! mit gondol, az égre? Az én öregem ezt már túllépte…« ‚Hja, a sót vén kecske is megnyalja. Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.‘ Igy az agg szomszéd jó indulatja Öcscse urát gyakran látogatja; S sohsem hiányzik ilyetén leczke: Fiatal is szép is a menyecske. Történik, hogy a jó szomszéd bátya Öcscs’ urától elmarad sokára. Megtudni, hogy mi ennek az oka, Öcscse ura hozzája ballaga. S akközben, hogy ballagott hozzája, Már készűlt is erősen reája, Mit feleljen? ha majd szól a leczke: Fiatal is szép is a menyecske. De most ez egyszer szomszéd bátya Jó tanácsával elő nem álla; Hanem, ülvén a kemencze mellett, Nagy szomorún ilyen szókat ejtett: »Öcsém uramnak igaza vala, Mikoriban azt mondotta, hogy a…« S felsikolt felesége magzatja, S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja? (Duna-Vecse.)

Hortobágyi kocsmárosné… Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom; Debreczentől Nagy-Hortobágy messze van, Debreczentől Hortobágyig szomjaztam. Szilaj nótát fütyürésznek a szelek, Lelkem, testem majd megveszi a hideg: Tekintsen rám, kocsmárosné violám! Fölmelegszem kökényszeme sugarán. Kocsmárosné, hejh hol termett a bora? Savanyú, mint az éretlen vadalma. Csókolja meg az ajkamat szaporán, Édes a csók, megédesűl tőle szám. Szép menyecske… savanyu bor… édes csók… Az én lábam ide s tova tántorog; Öleljen meg, kocsmárosné édesem! Ne várja, mig itt hosszában elesem. Ejh galambom, milyen puha a keble! Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte; Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka, Messze lakom, nem érek még ma haza. (Hortobágy.)

Első szerepem. Szinészszé lettem. Megkapám Az első szerepet, S a színpadon először is Nevetnem kelletett. Én a szerepben jó izűn S szivemből neveték; Pályámon, oh ugy is tudom, Leend ok sírni még. (Székes-Fehérvár.)

Vadonban. Éj leng alá a mély vadonra, S az út majd jobb-, majd balra tér; Lépteim bolyongva tévedeznek – Ki lesz előttem hű vezér? A menny ivén ugyan fölöttem Ragyognak égő csillagok, De vajh talál-e czélra pályám, Ha lángjaiknak hinni fog? Az égi fények ezredénél A lyányszem tündöklőbb vala, S még is, ki hittem súgarának, Hajh, engem még is megcsala! (Veszprém.)

Felköszöntés. Miljom átok! bort a billikomba, Részegítő, lánghullámu bort! Mely keservet és bút martalékul A felejtés örvényébe hord. Bort öblébe váltig a kehelynek, Bort elémbe szakadatlanúl! Ide nézzen a puszták homokja, És ha nem tud inni, megtanúl. Kedvben ég e csont velője már is, És eremben a kéj habja forr; Üdv neked, te mámorok homálya! Üdv neked, te mámor anyja, bor! Hah, e kancsó a mesés világnak Feneketlen hordaja talán? Bort belé! mert nem szivelhetem, ha Puszta szájjal ásitoz reám; Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam – Éljen a nemes keblű barát, Ki midőn a vész harangja zúgott, Szent hűséggel nyujtá jobb karát; Éljen a világ dicső folyása… És az élet… és a szép világ… S az igazság védpalástja, mely az Üldözöttnek menedéket ád; Éljen a szív biztató vezére, A varázsdalt pengető remény; Éljen a menny, a pokol és minden, Minden éljen… oh csak veszszek én! (Pápa.)

Disznótorban. Nyelvek és fülek… csend, Figyelem! Szóm fontos beszédre Emelem. Halljátok, mit ajkim Zengenek; Egyszersmind az ég is Hallja meg. Hosszan nyuljon, mint e Hurkaszál, Életünk rokkáján A fonál. Valamint e sültre A mi szánk: Mosolyogjon a sors Szája ránk; S pályánk áldásával Öntse le, Mint e kasát a zsír Özöne. S életünk fölé ha A halál Romboló torát meg- Ülni száll: Egy gömböcz legyen a Magas ég. És mi a gömböczben Töltelék! (Székes-Fejérvár.)

Mi haszna, hogy a csoroszlya… Mi haszna, hogy a csoroszlya Az ugart fölhasogatja? Hogyha magot nem vetsz bele, Csak kóróval leszen tele. Hejh kis leány, pillantatod Mélyen a szivembe hatott; Mint a földet a csoroszlya, Azt keresztűlhasogatta. De hiába hasogatta, Azért csak bú terem rajta! Ültesd bele szerelmedet, Ugy nő rózsa tövis helyett. (Pápa.)

Járnak, kelnek sokan… Járnak, kelnek sokan zöld erdőben; Vagyon a nap épen lemenőben. Rózsákat fest utósó sugára Dombtetőre, lombok sudarára. De veszik ők mind ezt csekélyebbnek, Semhogy rajta megörvendezzenek; Párosult két vad galamb búgása – Ebben fakad örömök forrása. Járok, kelek én is zöld erdőben. Nap lementén van gyönyörüségem, Nap lementén, nap piros sugarán, A mint játszik a lombok sudarán. Csak ne volna galambok búgása – Ebben fakad bánatom forrása; Mert ha látom szép páros voltokat, Megsiratnom kell árva magamat. (Mező-Berény.)

Távolból. Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S oda hagytam ős lakom s anyámat. Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának. Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába. Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll; S csak midőn a tömkelegbe lépünk: Venni észre gyászos tévedésünk. Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. … Szép hazámba ismerősök mennek; Jó anyámnak tőlök mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Útazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse – – Ah, ha tudná mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek! (Pozsony.)

Az én mátkám. Istenem, be várva várom Azt az órát, a midőn, Kit nekem rendelt a végzet, A leány ölembe jön. És ugyan ki és minő lesz Majd az én szerelmesem? Ugy sovárgok tudni, mint még Nem sovárga senki sem. Szőke, barna lesz-e fürte? Szeme kék vagy fekete? Felnyuló-e, mint a czédrus, Gömbölyű-e termete? Szép a szőke, szép a barna, Mind a kettő szép, ha szép; Hátha még a bájjal aztán A jóság is frígybe lép! Isten, ilyet adjsza nékem, S nem bánom – csak ilyet adj – Akár szőke, akár barna, Akár kicsiny, akár nagy! (Pozsony.)

Érik a gabona… Érik a gabona, Melegek a napok, Hétfőn virradóra Aratásba kapok. Érik szerelmem is, Mert forró a szivem; Légy te aratója, Édes egyetlenem! (Pest.)

Jövendölés. »Mondád, anyám, hogy álmainkat, Éjente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz. Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s átröpűltem A levegőt, a végtelent.« ‚Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyujtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.‘ – És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifju kor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr. Lantot ragadt az ifju karja, Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét. Égig röpűlt a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek súgarából Font homlokára koronát. De méreg a dal édes méze; S mit a költő a lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap. Pokollá lett az érzelemláng, És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja még. Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bús ajka Kínjának hangján rebege: ‚Halál, ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiut; Soká igérte őt éltetni Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘ »Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.« (Kecskemét.)

Halálvágy. Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvőt föld alatt! Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat. Oh fej, oh kebel, te kettős Átok életem felett! Mért kinozni lángcsapásu Ostorokkal engemet? Mért a vágy e lázas agyban, Szállni csillagok fölé? Hogyha őt a sors haragja Földön csúszni rendelé. Vagy ha száll e vágyak szárnya, Mért nincs rajta égi toll? Mely vigyen, hol a magasban Halhatatlanság honol! És ha puszta nekem üdvben E világ, mért e kebel? Megteremtve, hogy lakóul Örömet fogadjon el. Vagy ha van szív, mely a kéjben Föllobogva érzene, Mért reám e jégtekintet? Boldogságnak istene! Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvőt föld alatt, Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat… (Kecskemét.)

Farkaskaland. ‚Pajtás, te ettél, véres a fogad; S mi szenvedünk éhségi kínokat. Mogorva a tél, puszta a határ, Rajt a vihar légparipája jár, Csak ember és állatnak nincs nyoma… De most beszélj: hol volt a lakoma?‘ Igy kérdi társát a farkassereg, Kit érkezéskor üdvezeltenek. A jóllakott nem késik szólani, És tőle ily beszédet hallani: »Ott a vityilló pusztaközepen, Él a juhász és felesége benn. A ház mögött pedig terűl az ól, Honnan juhoknak bégetése szól. E lakhoz éjszakának idején Két útazó súhant. Egy úrfi s én. A pásztornéra titkon foga fájt Az úrfinak, s én éhezém a nyájt. Ott sompolygott ő a kunyhó előtt. Juhot nem kaptam én… megettem őt.« (Kecskemét.)

Pálnapkor. Itt van a tél, a hideg tél Közepe, Zúgolódik az idő kinn Ízibe. Zúgolódjék! egyéb dolga Nincs neki; Úgy akarja, hagyjuk kedvét Tölteni. Hisz nekünk ez úgy sem árthat, Igaz-e? Meg nem fázunk – jó meleg van Ide be. A kandallón pattog a fa, Ég a tűz, S a kulacsnak kotyogása Fagyot űz. Hát a csók piros menyecskék Ajakán? Az hevíti ám az embert Igazán. Háborogj hát, istenadta Ideje! Föl sem veszszük… víg barátim, Igaz-e? (Kecskemét.)

Matildhoz. Mért vagy hozzám olyan idegen? Mért tekintesz rám oly hidegen? Hidegen, mint téli napsugár, Melynek mosolya is fagygyal jár. Be sokat szeretnék mondani, S alig merlek megszólítani! Alig merlek nézni, hejh pedig Elnéznélek világ végeig! Emelj föl magadhoz engemet, Fogadd el neked szánt lelkemet, Anyibul ha megérdemli tán, Hogy szeretni képes igazán. Oh, szerelmem forró szerelem, Forróbb, mint a dél nyár közepen; Ha a nap ily tűzzel sütne ránk, Rég elégett volna a világ. (Debreczen.)

Dinomdánom. Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom… Van-e még, kit a búbánat terhe nyom? A kinél van, igazítsa el a bút, Nehogy neki mutassuk meg, hol az út? A búbánat gonosz vendég, rosz madár, A kebelbe életet, vért lopni jár. A búbánat szívet rágó ürgefi; Borral lehet, borral kell kiönteni. A bor éleszt, a bor éget, mint a csók – Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót! Csókod lángja, mint a napfény, mennyei, Mely az élőfán a lombot neveli. Lombon fakad, lombon fejlik a virág, Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág? Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll, Hamar éri a sodró vész, a halál… Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még Nem felele sem idő, sem bölcseség, Mivel áldasz, mivel versz a sír után? Van-e ott is élet és bor és leány? Mit törődöm, mit tünődöm még sokat! Élek most, és ölelem, mi élvet ad; S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány? Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány! (Kecskemét.)

L......né. Én alkotóm! mindenható vagy: Hozd vissza a pillanatot, Midőn e hölgy a szerelemnek Első tüzére gyúladott; Midőn ajkán a vallomásnak Első, szent hangja reszkete, S ott én legyek, kit csókra hí föl Édes kedves tekintete! S mit adjak érte?… E husz éves Életnek vedd el tavaszát, A szép remények tündérföldét, Mit lelkem a jövőben lát; S ha nyílik út embernek égbe, És üdvességet osztasz ott: E túlvilági üdvességből Végy el egy drága századot! (Pest.)

Barátimhoz. Nos, fiúk, nem szólt a szarka Házfödélteken? Vagy ki álmodá meg, hogy ma Vendégtek leszen? De mi a kő! mért e hosszu Méla bámulás! H’sz én vagyok, ha nem csalódom, Én és senki más. Vagy feledve már talán a Régi jó barát? Nem hihetem, hogy reátok Illenék e vád. A szövetség, melynek szála Minket összefont, Áll, a mig csak vért bir a szív És velőt a csont. No de kissé meglepett tán Jöttem, úgy-e bár? Hja, öcséim, velem a sors Furcsa tánczot jár. Köztem s közte folyton folyva Tart a háború, S majd lenyom, majd, mint a pelyhet, Végtelenbe fú. De azért nem csüggedünk ám, A ki lelke van! Szembeszállok ő kelmével Bátran, szilajan. S tán ha látja sors komám, hogy Csüggedés nem ért: Egykor annál bőkezűbben Nyujtja majd a bért… Eh, de mit most okoskodni! Csapjatok kezet; Jó barát markába csapni Kedves élvezet. S mely bennünket ily váratlan Együvé hozott, Áldomással ünnepeljük A pompás napot! (Pápa.)

Én. A világ az isten kertje! Gyom s virág vagytok ti benne, Emberek! Én a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek. Tiszta e kebelnek mélye; Égi kéz lövelt beléje Lángokat. És a lángok szűzen égnek Szent oltárúl az erénynek El nem romlott szív alatt. Nem építek sors kegyére, Tűrök, mit fejemre mére, Jót, rosszat; Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, a mit elkap – Jellemképe változat. Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes; Szavaimmal egy az érzet, Czélra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. És az ég szivem földébe Drága fádat ülteté be, Szerelem! Koszorúba fűzöm ágit, Koszorúm szerény virágit A hazának szentelem. (Kecskemét.)

Szeget szeggel. Jaj, a hátam, jaj, a hátam Oda van! Szomszéd bácsi kiporozta Csúfosan. Átkozott a görcsös fütykös Somnyele! Melylyel engem oly pogányul Csépele. Mért is tart hát kertet s benne Körtefát? És az isten rá gyümölcsöt Minek ád? Csábitólag kandikált a Körte rám; Csábjait ki már sehogy sem Állhatám. Átugortam a palánkon – Átesém! Hogy megingott bele májam És vesém. S nem elég ez; szomszéd bácsi Rajta kap, S akkor jött még a valódi Haddelhadd. Én teremtőm! mért is értem E napot? Megrakott, hogy minden csontom Ropogott. Nesze, monda, nesze másik, Harmadik! És a mindentudó tudja, Hányadik. Jelen volt a holdvilág a Lakzinál; Búsan nézte: szomszéd bácsi Mit csinál. Fellegekből vett magára Gyászmezet, És megosztva szenvedésem Könnyezett. Ő, csak ő nem könyörűle Egyedűl; Három a táncz! monda, s egyre Hegedűlt, – Hegedűlt a bottal hátam Közepén, Keservesen, siralmasan Jártam én. … De’szen jól van! kiheverem Én e bajt, S visszakapja még a kölcsönt, Vissza majd. Tudjuk, hányat vert az óra, Tudjuk ám! Ön is rak a tüzre rosz fát, Bácsikám. Ablakunkhoz estenként mért Sompolyog? Vettem észre, hányadán van A dolog. Más szemében ő a szálkát Megleli, S az övében a gerendát Feledi. A deákné vászonánál Ő se jobb: Engem dönget a lopásért S szinte lop; Lopni jár ő, csókot lopni Nénihez, Míg anyánk a bibliában Levelez. Tegye lábát ablakunkhoz Ezután: Fogadom, nem nézek által A szitán. Megugratni vagy anyánkat Hívom át, Vagy leöntöm dézsa vízzel A nyakát! (Puszta-Palota.)

Megúnt rabság. Mindent elkövettem, A mit lehetett, Jó remény fejében, Hogy majd megszeret. Féktelen, szilaj volt Lelkem, mint a tűz, Melyet a szél meggyúlt Háztetőkön űz; És lettem szelíd láng, Min melegszenek Őszi estén békés Pásztoremberek. Voltam mélybe omló Bérczi zuhatag, Habjaim robajjal Szakadoztanak; S lettem méla csermely, Halk, morajtalan, Kedvemet lelő a Part virágiban. Voltam sziklahomlok, Zordon és magas, Hol lakott mennydörgő Villám s büszke sas; S lettem völgy ölébe Rejtezett berek, Melyben csalogányok Búja kesereg. Voltam… mi nem voltam! Mivé nem levék! És a lyányka most is Csak a régi még. Nem, tovább nem űzöm! Mert ez drága bér; Tán ily áldozattal A díj föl sem ér. Szerelem, lerázom Fölvett lánczodat, Kedves láncz, igaz, de Még is láncz marad. Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von. (Debreczen.)

Temetőben. Fölhangolom olykor a lant idegeit, Megzengeni téged, oh kellemes élet! – Mert kellemes az, noha sok sebet ejt, És rengetegekbe nem egy uta téved. De bármi magasra törekszik a dal, Bármint csalogassam az életi mézzel: Mélázva örömtelen hangjaival Mindenkor a sírban, a sírban enyész el. Kivánatos a tavasz éke nekem, Indúlok is olykor örűlni virághoz; S mig kertbe röpíti sugárit a szem, Lábam temetői keresztek alá hoz. Itt élek a szív komoly álmainak A halk temető morajatlan ölében; Ákáczai lombja rezegve inog, Hintázza az est fuvalomja szelíden. A szobrok a domboru hant elején Mindannyi betűi egy isteni lapnak; Nagy gondolatit mikor olvasom én: A sírba, a sírbul az égbe ragadnak. Bús, tompa harang konog a faluban. Új gödröt amott komor emberek ásnak. Gyászhanga kiséri áhítatosan A holtat honához a hamvadozásnak. Sejtése szivemnek aligha csaland: Nem messze lehet keze már az időnek, Mely engem is ágyba tesz itten alant, S szememre halál örök álmai jőnek. Isten neki! üssön, ha ütnie kell, Mely pályafutásom elállja, az óra; Létem fonalai, szakadozzatok el, Társim, bucsucsókot a hervadozóra. S mit sorsom elérni nem engede, nem! Bár vágyaimon koszorúba szövődék: Isten veled, égi virág… szerelem! S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség! (Gödöllő.)

Élő halott. Egem ki nem derűl, Ha jő a kikelet; Egem be nem borúl, Ha látom a telet. Mint őszi alkonyon A félhomályu köd, Fásult egykedvüség Mereng szivem fölött. Ellenség, jó barát, Végeztem veletek; Senkit sem gyűlölök, Senkit sem szeretek. Nincs semmi örömem, Nincs semmi bánatom; Érzelmim, vágyaim Mind, mind elaltatom. Ohajtásim közül Ébren csak egy marad: Aludjam én… minél Elébb… a föld alatt. (Debreczen.)

Kördal. Bús az ember, ha nincs kedve; Borba van a kedvmag vetve. Hát azért iszunk mi mindig, Meg sem állunk tíz-husz pintig. Van minékünk pinczénk, házunk, Mindazáltal itt tanyázunk, Itt tanyázunk nap hosszában, Itt tanyázunk a kocsmában. Itt tanyázunk, mert van nékünk, Mert van nékünk feleségünk. Nyelves, szájas mind az asszony; Rá az ember hogy hallgasson? Van minékünk egy kis pénzünk, De a pénzre mi nem nézünk; Úgy is holtig él az ember, Költeni ha mer, ha nem mer. Hát azért csak iddogálunk, Míg fel nem kötik az állunk, Iddogálunk nap hosszában, Iddogálunk a kocsmában. (Pest.)

Szemrehányás. Már ezt föl nem tettem rólad, Szív barátom! Te ugyan derék legény vagy, A mint látom. Oh te szív, te szív, te csalfa, Háládatlan! Szólj: ki véde annyi baj közt Szakadatlan? Sorscsapási buzogányok Súlya ellen, Mondd, ki őrze? mondd, ki óva? Nemde mellem? Lám, e mellnek bizton voltál Rejtekében, Bekeríte csontfalával Bástyaképen. S ím, hogy fordult most a koczka, S a szerencse Kis szeszélye víg ajakkal Rád köszönte: Mostan – ahha, háládatlan! – Örömödben Háborogva, zajgva tombolsz Őröd ellen. Égsz, dagadsz… alig hogy bírom E keresztet!… Mellemet majd meggyujtod, majd Megrepeszted. (Pest.)

Lopott ló. Mint a porszem szélvész Fuvatán, Röpül a legény gyors Paripán. ‚Honnan, atyafi, oly Hevenyén?‘ »Pusztáról csikóval Jövök én. A nyerítő ménes Ott legel; Pej csikómat onnan Loptam el. Túri vásár nincsen Messze már; Szegény legény oda Lovon jár.« ‚Ejh, nem ugy, jó földi, Nem ugy ám! Adja kend csak vissza Paripám. Enyim a ménes, mely Ott legel. A csikót kend tőlem Lopta el.‘ De szavára nem hajt A betyár; Ő kegyelme már jó Tova jár. Még is a gazdának Vígaszul, Hátrafordulván, így Válaszol: »Föl se vegye kárát, Gazd’ uram; Hiszen úgy is elég Lova van. Hejh, csak egy szivet bírt E kebel – Azt is a kend lyánya Lopta el.« (Kecskemét.)

Az utósó alamizsna. A költő és a sorsharag Egy anyaméhből született; Ikertestvérek voltak ők, Együtt bolygák az életet. Fa, mint most, akkor is virúlt, Árnyában sok megnyúgodott; De használt a költőnek is: Ágáról tört koldúsbotot. S ezek valának társai: Koldúsbot és a sorsharag; Elhagyja minden hűtlenűl, Csak e kettő, mi hű marad. És lantja! lantja hová lőn? Hisz a költőnek lantja van… Igen bizony, volt lantja is, Mely zenge bűvösbájosan. Megpenditette húrjait Mennydörgő éjben egykoron, S a mennydörgésnek ágyuja Elszenderűlt e hangokon. S az ég, a barna, haragos, Midőn danáját hallaná: Feledni kezdé a boszút, S csillagmosolylyal néze rá. És a költő megéhezett, És emberek közé mene. Tudá: az emberszív kemény; De vélte: lágyít a zene. S mely a vihart elaltatá, És földeríté az eget, Elandalító hurjain Az ének újra zenegett. De melyet ég, vihar megért, A dalt ember nem érti meg… És ím a lant elszégyenűl, S fájdalmában ketté reped. – Ez volt a lant története. A költőbül tovább mi lett? Soká nyögé – nem tudni, hol? – Az inségterhes életet. Egy újabb nemzedék előtt Évek multán megjelenék. Nem őszült ő meg… fürteit A gond, a bú kitépte rég. »Egy-két garast, egy-két garast!« Halk hangja így esedeze; S mint szélringatta száraz ág, Remegve nyúlt ki két keze. A részvét megkérdezte őt: ‚Ki vagy, nyomornak embere! Kit sujtoló istenharag Ily könyöretlen megvere?‘ S nevét elmondja, s újra esd: »Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel, Örök dicsőség gyermeke! A bőség szarva födjön el. Neved ragyog, miként az ég Csillagsugáros éjfelen; Mely egykor árván hangozék, Bámulja lantod a jelen. Jövel tehát! jövel, cserélj Bársonyt e koldusrongy helyett; Borostyán koronázza főd Dús asztalnál legyen helyed!‘ »O szép beszéd… o köszönet! De én semmit sem éhezem, És nincsen is szükség reá, Hogy elcseréljem rongymezem. És a borostyán… oh mi szép, Mi jó lehet lángifjunak; De száraz törzsön a galyok Többé meg nem fogamszanak. Hanem ha dobsz egy-két garast: Fogaddsza hálaszózatom; Mert pénzre vár az asztalos… Koporsómat csináltatom.« (Pest.)

Ki vagyok én, nem mondom meg… Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének, Legalább is felkötnének. Nincs a fokos a kezemben, Hogyha kéne verekednem; Nyerges lovam messze legel, Nem t’ok futni, ha futni kell. Hogy is tudnék futni mostan? Mikor a fejem tele van; Nem csak fejem, de szívem is – A bor meg a leány hamis. Ha elhagyom galambomat, Kialuszom mámoromat, S rajtam ütnek a hadnagyok: Majd megmondom, hogy ki vagyok! (Pozsony.)

Merengés. Jó Petőfi, te sem félhetsz, Hogy két vállad valahogy A szerencse áldásának Nagy terhétől összerogy. Adománya mindössze is E lantocska és a dal, Mit belőle búsan, vígan Érzelmid játéka csal. Hátha így találna szólni Egy tündérvilági hang: »Nos, fiam, mi kell? jó kedvem Íme mindent megadand.« Mondaná, hogy: »Rád ruházom A bübájat, a varázst, Daljaid, mivé kivánod, Azzá testesülni lásd. Hogyha kell hír: minden hangod Egy borostyángaly legyen, Mig Petrarca koszorúja Nem vet árnyat fürtiden. – Hisz Petrarca és Petőfi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. – Hogyha kincs kell: mind megannyi Gyöngygyé válik éneked, Mígnem gyöngygyel rakhatod ki Gombod, sarkantyúszeged.« Mit felelnél mindezekre, Mit felelnél, jó fiú? Tudom én szived bibéjét, Tudom, a szél honnan fú. Te bizony csak ezt felelnéd: Szép a hír és jó a kincs; És hogy őket ne kivánnám, Abból ugyan semmi sincs. De ha már ezermesterré Engeded, hogy válhatom: – Van a hírnél, van a kincsnél Egy igézőbb hatalom; Mint csillagfüggés az égen Változatlan, végtelen, Ugy függ rajta és csak rajta Vágyban égő kebelem! – Hadd legyen hát egy lépvessző, Egy kalitka énekem, S a legszebb madárt: egy lyányka Szívét fogja meg nekem. (Gödöllő.)

Befordúltam a konyhára… Befordúltam a konyhára, Rá gyujtottam a pipára… Azaz rá gyujtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett! Azért mentem, mert megláttam, Hogy oda benn szép leány van. Tüzet rakott eszemadta, Lobogott is, a mint rakta; Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám nagy a lángja! Én beléptem, ő rám nézett, Aligha meg nem igézett! Égő pipám kialudott, Alvó szívem meggyúladott. (Pest.)

Lánggal égő teremtette!… Lánggal égő teremtette! Nagy a harag a szivembe’; Úgy háborgok, úgy hánykodom Mintha volnék a Balaton. Viszontagság az életem, Ezer bajba keveredem, Hogyha leányszemem volna, Egy pár kendőt tele sírna. Eh, a sírás nem kenyerem! Kinek tetszik, pityeregjen. Én egy nagyot káromkodom, Úgy csillapul a haragom. (Pozsony.)

A szerelem, a szerelem… A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok. Őrizem az apám nyáját, De nem hallom a kolompját; Rá-rá megy a zöld vetésre, Hejh csak későn veszem észre. Tele rakta édes anyám Eleséggel a tarisznyám; Elvesztettem szerencsésen, Lesz módom a böjtölésben. Édes apám, édes anyám, Ne bizzatok most semmit rám, Nézzétek el, ha hibázok – Tudom is én, mit csinálok! (Székelyhid.)

Keresztúton állok… Merre tartsak? Ez kelet felé visz, Az nyugatnak. Akármerre megyek, Mindegy nekem, Mindenütt szomorú Az életem. Mért nem tudom, hol vár A halál rám? Hogy egyenesen azt Választhatnám! (Miskolcz.)

Síkos a hó, szalad a szán… Síkos a hó, szalad a szán, Esketőre viszik babám, Esketőre viszik szegényt Mások kivánsága szerént. Hajh, ha mostan hó lehetnék: A szán alatt beroskadnék; Fölfordulna, s kedves babám Még egyszer átkarolhatnám – Átkarolnám, ajakára Csókot nyomnék utóljára, S melegétől hű szivének Elolvadnék… úgy halnék meg! (Debreczen.)

Temetésre szól az ének… Temetésre szól az ének, Temetőbe kit kisérnek? Akárki! már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb. Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki. (Debreczen.)

Kis furulyám szomorúfűz ága… Kis furulyám szomorúfűz ága, Temetőben szomorkodik fája; Ott metszettem azt egy sírhalomról, Nem csoda, hogy oly siralmasan szól. Ott hunytál le, kedves szép csillagom! Ragyogásod többé nem láthatom. Hogy ne volna hát sötét világom! Hogy volna hát élni kivánságom! Haza ballag nyájam este felé, Én ballagok a temető felé, Kél a holdnak halovány orczája, Kél furulyám epedő nótája. Addig epeszt a bánat engemet, Addig, addig nyögöm keservemet: Míg egyszer a hanggal egyetemben Lelkem is a más világba reppen. (Diószeg.)

A virágnak megtiltani nem lehet… A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen. Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretője lettem én szép lelkednek – Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvösbájos tükrében. Titkos kérdés keletkezik szivemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat, Mint őszszel a felhő a napsugarat. Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orczád tejben úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagy világnak, Vagy od’adnám magamat a halálnak. Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet. (Debreczen.)

Nem megyek én innen sehova… Nem megyek én innen sehova, Noha sorsom itten mostoha; Hát ha volna még mostohább is, Nem maradnék-e itt tovább is? Nagyon kedves nekem ez a hely; Elmegy majd a tavasz, menjen el, Elmehet a nap, a csillagok… De én nem mék, én itt maradok. Fa vagyok én, lelkem a gyökér, Gyökér nélkül a fa meg nem él; S hogy téphetném azt ki földéből, Ide való mátkám szivéből? Azért nem mék innen sehova, Noha sorsom igen mostoha; De ha volna még mostohább is, Megmaradnék itten tovább is. (Debreczen.)

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad? Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad? Bánatomban le kell innom magamat. Az irgalmát, ide avval a borral! A bú vagy én, de egyikünk bele hal. Úgy sem tetszik ez a világ én nekem; Sok már, a mit életemben szenvedtem, Nagyon is sok e parányi életre! Annyi baj közt kinek volna még kedve? Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó; Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája. Én előttem ilyen élet nem élet, Hol az ember de semmit sem remélhet. Volna bár e pohár borban halálom, Hogy lehetne bajaimtól megválnom! (Pest.)

Honfidal. Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntöm érted; S az összeroskadó kebel Végső imája: Áldás a honra, istenem Áldása rája! – De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom: Legkedvesebbem hogy te vagy A nagy világon. Titkon kisérem lépteid, S mindegyre híven; Nem, mint az árny az útazót, Csak jó időben. De mint az árnyék nő, midőn Az est közelget: Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted. És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sorstól új fényt esdenek Szent életedre; S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek, Bár keserű… mert könnyeim Belé peregnek! (Debreczen.)

Elmondanám… Elmondanám: »Megállj, leányka, Megállj, virágom, csillagom! Egy istenadta szívet bírok; Nesze, ha kell, neked adom.« Elmondanám, hogy: »Szívem tenger, Uralkodjál e tengeren! Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy, A hűség gyöngye itt terem.« Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét E gyöngy örökre tartja meg.« Elmondanám ezt, s többet ennél; De nem mondom, mert nincs kinek. (Debreczen.)

Tél végén. Örültök úgy-e a kies tavasznak? Maholnap eljő, s annyi élvet ad! A réteken majd méhek táboroznak, Megostromolni a virágokat. S a míg elszántan ütközetre mégyen A szűz bimbók mézéhes ellene: Csicserg a szomszéd lombozat hüsében Madárajakról lelkes harczzene. – Elzárkoztában a kihalt kebelnek Engem virág, dal, méh nem érdekel… Ohajtásim még is mi végre kelnek? Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el. Én a tavaszt csak annyiból kivánom, Mert melegebbek lesznek a napok, S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon Kopott ruhámban fázni nem fogok. (Debreczen.)

Fütty. Adta finnyás közönsége! Csúnyaság, a mit mivel: Minden este megköszönti Társaságunk’ füttyivel. És aztán a füttyök mellett Milyen a jövedelem? A szinész elébb-utóbb is Csak megszökni kénytelen. Ejh, egy rókát kétszer nyúzni, Ez, urak, még sem megyen; Már ha fütty van, legalább hát Tele színházban legyen! (Debreczen.)

Végszó ***hoz. Isten veled, te elpártolt barát, Veszett ebként ki szívem megmarád, Isten veled; Fogadd a vett sebért emlékül, Mely fölszivárog belsejébül, Lelkemnek vérét, könnyemet. Nem a legelső rajtam már e seb, De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb A sok között, Melyet vétkes könnyelmüséggel A hűtelenség fegyverével Bennem baráti kéz ütött. Dúsgazdag bánya a tapasztalás, Melyből sok ember életkincset ás – Nem én, nem én! Gyönyörszomjas szivem… remélve… Az annyiszor megnyílt örvénybe Hanyatthomlok rohan, szegény. Remény, remény, mért vagy te szép virág? Téged nekünk az ég miért is ád? Azért-e csak? Hogy hervadandó kelyhed légyen, Hová csalódás éjjelében Szemünk harmatjai hulljanak… De nem panaszlok, bár keblem teli, S az elfojtás még inkább neveli Búm tengerét; Ugy is ki tudja? hogyha hallnád Lelkem kiáradó fájdalmát: Talán már meg sem értenéd. Nem is kivánom megtérésedet, Akár ohajtod, akár megveted Uj frígyemet. Az istenség is tehetetlen Egygyé büvölni e kebelben A szertezúzott lánczszemet… Nem lánczszem az, nem! egy világ vala, Melynek napjául a hit lángola, A drága hit! Rá jött a végitélet napja, S már semmi föl nem támaszthatja Ledúlt világom romjait. Isten veled hát, elpártolt barát, Ki ábrándim ködét elzavarád, Isten veled! Fogadd a multakért emlékül Megcsalt barátság gyötrelmétül Utószor omlott könnyemet. (Debreczen.)

A dal. Bölcsőben sír az éber csecsemő; Bölcső előtt A dajka zeng – el szokják a dalok Altatni őt. Sok szenvedésem síró gyermeke A fájdalom; Dalt dalra költök – dalaimmal őt Elaltatom. (Debreczen.)

A nemes. Deresre huzzák a gazembert, Bünét botokkal róni le; Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög, Még mit nem mívele. De ő kiált ellenszegűlve: »Hozzám ne nyúljatok! Nemes vagyok… nincs nemesembert Botozni jogotok.« Hallottad e szót, meggyalázott Ősének szelleme? Most már őt húzni nem deresre: Akasztófára kellene! (Debreczen.)

Szomjas ember tünődése. Ejnye, mi az istennyila! Üres már a láda fia? Üres ám – Jaj pedig be ihatnám! Száraz kút a gégém csapja, Süti a szomjuság napja; Még meggyul, Ha rá boreső nem hull. Hm, biz a nem tréfa volna, A felhőből hogyha folyna Boreső – Volna! itt a bökkenő. Volt a szőlőben határom, De eladtam tavaly nyáron, S az ára Garatomon lejára. A kocsmából meg már régen Kikopott az emberségem; »Addsza – ne!« Ilyen szépen főznek le. … Valami jutott eszembe! Zálogúl majd azt teszem be. Előre, Hitvesem fejkötője! Jaj de hisz már sírba zártam Szerelmetes hitestársam, S ott véle Nyúgoszik fejkötője. Oh miért is emlékezem Halálodra, én kedvesem? Könny gördül Azonnal két szemembül. Hátha könyeimnek árja, Uram bocsá’! borrá válna: Akkor még – Hejh, akkor többet sírnék. (Debreczen.)

Halvány katona. Volt a honvédő legénység Harczra készülőben; Volt egy ifju a sereg közt, Halovány szinében. »Hát kendnek tán az inába Szállt a bátorsága?« Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy Képe olyan sárga.« ‚Tiszt uram‘, felelt az ifju, ‚Már az az én gondom: Mérthogy olyan sárga képem? Én azt meg se mondom. Még ma úgy is kipiroslik, Hogyha nem egyébtől: A kardomról rája feccsent Ellenség vérétől.‘ (Debreczen.)

Eger mellett. Hol jó bort érezek, betérek; Ne térnék hát Egerbe? Ha ezt a várost elkerülném, Az isten is megverne. Egy úttal azt is megtekintem, Hol vítt Dobó nagy lelke; És felköszöntöm, a ki őt oly Dicsőn megénekelte. S ha majd, a mint hiszem, a bortól Hatalmas kedvem lészen: Még verset is csinálok – Pesten Eladhatom jó pénzen. Áll a határzat, áll erősen, Be kell Egerbe mennem! Mert annyi édes vonzerőnek Szivem nem állhat ellen. (Andornak.)

Egri hangok. Földön hó, felhő az égen – Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csodálni, Télen ez már így megyen. Én ugyan nem is tudnám, hogy Tél vagyon, Ha ki nem pillantanék az Ablakon. Itt benn űlök a melegben, Környékez sok jó barát, Töltögetve poharamba Egri bérczek jó borát. Jó barátok, jó borocska – Kell-e más? Kebleinkben a kedv egy-egy Óriás. Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet. S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítné a világot Nap helyett! – Ide látszik a hegy is, hol Dobó a hír könyvibe Nagy neve örök betűit Török vérrel irta be. Hejh, az volt ám még az ember, Biz az ám! Mig olyan lesz, sok viz elfoly A Dunán. Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszu gyáva tespedésben Pang, sínlődik e haza. Megjövend-e még az elszállt Kikelet? Lesz virány e régtől puszta Hon felett?… Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most! Úgy is ritkán vígadok; E napot ne háborítsák Legalább a bánatok. S a sopánkodásnak ugy sincs Sikere, S mit tehet mást a lant gyönge Embere? El tehát a hon bajával, Most ez egyszer el vele! A kitört bút minden ember Új pohárral öntse le. Új pohár bort hát, barátim, Új pohárt! S ismét újat, az előbbi Ha lejárt. Igy!… de ím, mit veszek észre? Egy század minden pohár; A jelen hátam mögött van, Lelkem a jövőben jár. A jövőben vígan élek, Boldogon! Mert nem árva már az egykor Árva hon. (Eger.)

Javulási szándék. Mikor térsz már az eszedre, te Sándor? Tivornya éjjeled és napod; Az istenért! hisz az ördög elvisz Ha még soká így folytatod. Szeretetreméltó barátom, Nézd meg csak a tűkörben magadat; Hát ember az, a kit ott látsz? mennykő! Tükröd kisértetet mutat. Fiú, légy hát okosabb valahára, Szedd rendbe rendtelen életedet; Hidd el, kedves pajtásom, az ember Korhelység nélkül is ellehet. Naponként egy messzely borocska, Én úgy hiszem, ennyi untig elég. S mi a szerelmet illeti: jobb lesz Talán szeretők helyett feleség. De mit beszélek? mit beszéltem! Messzely borocska és feleség? Én és feleség, én és messzely bor? No hisz csupán az kellene még! O nem, nem! engem a rendes élet Időnek előtte megölne, tudom; Költő vagyok, költőileg kell Végig rohannom az életuton! (Pest.)

Fürdik a holdvilág az ég tengerében… Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdő közepében: Sűrű a füvön az éj harmatozása, De sűrűbb két szeme könnyének hullása. Baltája nyelére támaszkodva mondja: »Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra! Édes anyám, mindig javamat akartad; Édes anyám, mért nem fogadtam szavadat? Elhagytam házadat, földönfutó lettem, Rablók, fosztogatók közé keveredtem; Most is köztök élek magam szégyenére, Ártatlan útasok nagy veszedelmére. Elmennék én haza, itt hagynám ezeket, Örömest itt hagynám! de most már nem lehet: Édes anyám meghalt… kis házunk azóta Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.« (Pest.)

Megy a juhász szamáron… Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága. Gyepes hanton furulyált, Legelészett nyája. Egyszer csak azt hallja, hogy Haldoklik babája. Fölpattan a szamárra, Haza felé vágtat; De már későn érkezett, Csak holttestet láthat. Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával A szamár fejére. (Kún-Szent-Miklós.)

A csaplárné a betyárt szerette… A csaplárné a betyárt szerette, De a betyár őtet nem szerette. Csaplárnénak örökbe vett lyánya Volt a betyár egész boldogsága. A csaplárné ezt megirigyelte, Irígységből a leányt elverte, Elverte a háztól a világba; Pedig ott kinn tél, fagy volt javába. A szegény lyány ment egy kis darabot, Aztán leűlt, űltében megfagyott. Esett ez a betyárnak tudtára, S csaplárnénak lett kínos halála. Betyár ezért hóhérkézre került, De nem bánta ő, még inkább örült; Mert mióta a lyányt elvesztette: Pipa dohányt sem ért az élete. (Pest.)

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája… Árvalyányhaj a süvegem bokrétája, Árva leány a szerelmem violája; Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam, Ezt magamnak a faluban választottam. Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem, De hogy jó lesz még abban sem kételkedem. A kék virág tiszta búza között terem, Mátkámnak is kék virág van a szemiben. (Laczháza.)

Vándorélet. (Barabás rajzához.) Szent Kleófás! Milyen karaván… Nem lehet más, Mint oláhczigány; Avvagy e szép utazási rend S pőre purdék serege mit jelent? Ott huzódik a diszes csapat Hosszu sorban zöld erdő alatt; A családfő vén, kehes lovon, Kit kötőfékszárnál fogva von Ügygyel-bajjal egy izmos legény… No hisz izzad még az is szegény! Mert bizony már régen lehete, Hogy gabanczuk a csikófogat Elhullatta… s most mi élete? Koplalásban tölt gyásznapokat. Ily esetben aztán ép erő Nem tudom, hogy volna nyerhető. S a mi több, ki rája nehezűl, Nem csak a jó dáde egyedűl: Oldalain egy-egy tarisznya lóg, S mindenikben rajkók láthatók; Ki-kidugván borzas fejöket, Pityeregnek szörnyü éneket, Mert helyök nem legkényelmesebb; A gyaloglás? még keservesebb! Ugy sipognak, mint az orgona, S tudja isten, meddig tartana? De nagyapjok hátra-hátra rúg, S meglapulnak szépen a fiúk. Megy megettök férj, menyecske, lyány Egymás mellett és egymás után. Ki bagóz, ki füstöt ereget, Képezőleg terhes felleget, Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt. Tán dohányuk paprikában főtt. Leghátul kóczmadzagon pedig Egy lopott malacz hetvenkedik. Boldogúlni nem lehet vele! Sejti tán, hogy napja alkonyúl, Azért viseli magát oly roszúl. De segít a meszelő nyele, Melylyel a derék családanya Nagy vitézül neki rohana. Igy intéznek bátor lépteket Faluvégtől falu végeig. Ily hős népet mi sem rettegtet… Csak a szél! ezt megsüvegelik. S okosan! mert e kaján elem Mértéken túl emberségtelen. Néha rájok a midőn akad: Súg fülökbe olyan dolgokat, Hogy lábszárok is remeg bele, Mintha volna nyárfa levele. De ha szél úr könnyü szekeren Gyors lovakkal más vidékre hajt: Régi kedvök ismét ott terem, S fumigálnak minden földi bajt. (Pest.)

Betegségemben. Megmondtam úgy-e? térj eszedre! S te nem fogadtad szavamat; Tovább üzéd eszeveszetten Az ostobáskodásokat. Most szépen vagy, szépen… de úgy kell Az ilyen szeleverdinek! Hanem mit prédikálok? késő Eső után a köpönyeg. A mint van, úgy van; most a dolgon Már változtatni nem lehet, És legjobb, a mit tehetek, ha Előveszem türelmemet. Ah, türelem! reád lelkemnek Valóban nagy szüksége van; Itten heverni a kórágyon, Kínok között, magányosan! Lám, irtózám a házasságtól, Mondám, hogy nem kell feleség; Pedig egy szép, egy hű menyecském, Ha volna most, mi jól esnék! Hozzám hajolna, édes ajka Elcsókolná fájdalmamat, És ölelése enyhet adna, Minőt az orvosság nem ad. – S tán eddig is azért ejték csak Nő elleni beszédeket, Mivelhogy senki, senki nem volt, Nem volt, ki engem szeretett. S ha lenne… oh, ha lenne! érzem: Szeretni tudnék végtelen! – Megérem-e, hogy nekem is lesz Szép csendes házi életem? (Pest.)

Szerelem- és pipadal. Szeretlek én téged, pipám! És a dohányt, mely benned ég; Hogy is ne? füstöd fellege, Miként galambom szeme, kék. Szeretem én galambomat, Miként szeretem a dohányt; Hogy is ne? pipa és leány Érettem égnek egyaránt. S miként a lyányszem s mint a füst, Nem kék-e a menny födele? S miként ezek, a mennyfödél – Csillagtüzben – nem lángol-e? Hasonmásául alkotá Az ég e kettőt én nekem, Hogy látva őket, lássam azt, Kitől boldogságom nyerem. (Pest.)

Egy estém otthon. Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer – Az isten áldja meg! Soká nem voltam otthonn, Oly rég nem láta már, Úgy megvénült azóta – Hja, az idő lejár. Beszéltünk erről, arról, A mint nyelvünkre jött; Még a szinészetről is Sok más egyéb között. Szemében »mesterségem« Most is nagy szálka még; Előitéletét az Évek nem szünteték. »No csak hitvány egy élet Az a komédia!« Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia. »Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is szined. Szeretném látni egyszer, Mint hánysz bukfenczeket.« Én műértő beszédit Mosolygva hallgatám; De ő makacs fej! föl nem Világosíthatám. Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki; S nagyon-nagyon örültem, Hogy megnevetteti. De ő nem tartja nagyra, Hogy költő fia van; Előtte minden ilyes Dolog haszontalan. Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért. Utóbb, midőn a bornak Edénye kiürűlt, Én írogatni kezdtem, Ő meg nyugodni dűlt. De ekkor száz kérdéssel Állott elő anyám; Felelnem kelle – hát az Irást abban hagyám. És vége-hossza nem lett Kérdezgetésinek; De nekem e kérdések Olyan jól estenek: Mert mindenik tükör volt, A honnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám! (Duna-Vecse.)

Ebéd után. Ugy jól laktam, hogy még!… Egyet nyujtózom, és Aztán tied vagyok, Imádott heverés! Oh kedves pamlagom, Be áldott puha vagy! Ki téged föltalált, Az volt ám még az agy. – Kölyök, pipát ide… Siess, a nagyapád! Nincs rútabb valami, Mint az a lomhaság. Add errébb hát, ökör! Én nyuljak érte tán? Nem elég tőlem, hogy Föltátom rá a szám? Istentelen legye! Ingerkedik velem… Kergesd el… a kutya Ott ül a fülemen. Az ember élete Méreggel van tele; Csodák csodája, hogy Meg nem pukkad bele. Húzd a függönyt odább Azon az ablakon, Hadd lám, az épités Ott kinn meddig vagyon? Á, szépecskén halad, Munkálnak mindenütt… De tedd b’ az ablakot, A nap szemembe süt. Disznó forró idő!… No semmi; legalább Ki ott kinn dolgozik, Nem hűti meg magát. (Duna-Vecse.)

Zsuzsikához. Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány! Hisz már a nélkül is részeg vagyok – Megrészegített kellemed, Fölfordította eszemet, Nem ihatom… nem kell… sok, a mi sok. Vagy a borban szerelmet hozsz talán? Azt, angyalom?… szerelmedet?… nekem?… Úgy addsza azt a poharat, Iszom, mig egy csepp sem marad, Legyen bár méreg, addsza, lenyelem! (Duna-Vecse.)

Magány. Messze, messze a világ zajátul E kis faluban, Itt kivánok élni én ezentul, Csendben, boldogan. Boldogan! mert hajh a nagy világban Boldog nem valék; Üldözött az utczán és szobámban A föld és az ég. Nem volt biztos sem napom, sem éjem; Vad hiúz-szemek Támadásra, elfogásra készen Egyre lestenek. Összeszedtem végre sátorfámat, S szépen megszökém, S itt vagyok, hol a nap újra támad Éltem bús egén. Szent magány! hegylánczaid tetőin Át, nem látnak ők, Szívtelen, rémarczu üldözőim … A hitelezők. (Duna-Vecse.)

Álmodom-e? Álmodom-e? Vagy látok igazán? S a kit látok, Tündér-e vagy leány? Akár leány, Akár tündér lenne, Mit bánom én, Csak belém szeretne! (Duna-Vecse.)

Éjjel. Kinézek én, benéz a hold Szobámnak ablakán; Sugárait szerelmesen Mosolygva hinti rám. Szegény bohó! mit kandikálsz Olyan szerelmesen? Avvagy talán azt gondolod, Hogy képedet lesem? Eszem ágába’ sincs biz a, Hogy téged nézzelek. Isten hirével elmehetsz – Mit gondolok veled! Ott általellenben lakik Az én kedves babám; Azt várom én, ha valahogy Még megpillantanám. (Duna-Vecse.)

Ivás közben. Hányadik már a pohár?… csak Ötödik? Teremt’ ugyse! becsülettel Működik. Máskor megfe-felelek kétannyinak, S lábaim most már öttől is inganak. Ing a lábam, a nyelvem meg Elakad – Torkom a therpomyléi Szorulat, Ledionas a bor, mely csepege, Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege. Sehogy se t’om kifejezni Magamat – Azt hiszitek, hogy talán a Bor miatt? Ne higyétek, édes atyámfiai, Nekem a bor nem szokott megártani. Nekem a bor hogymikép is Ártana? Hát hiába voltam volna Katona? Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona – Még pedig bakancsos voltam valaha. Zöld hajtókás, sárga pitykés Közlegény… Egész a közlegénységig Fölvivém! Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám; Még idővel degradáltak volna tán. Tyhű, látjátok, ott az könnyen Megesik, Mert a katonai pálya Fene sik; Legkivált az olyfélének, mint magam, Kinek kissé akaratos feje van. Útmutatást nekem ne is Adjatok, Szent Dávid hárfájára sem Hallgatok! Orrnál fogva senki engem nem czibál, – Azt cselekszem, a mi tetszik… tudja Pál, Mit kaszál. … Eh, de én itt egyre-másra, Mint malom, Csak darálok, csak darálok, S szomjazom. Adjatok bort! a malom jól nem megyen: Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben. Hadd igyam hát! hogy forogjon Kerekem – Meg sem állok, csak a kancsó- Feneken, Bárha mingyárt – a mint Falstaff szólana – Bárha, mondom, egy mérföldig tartana. Hol is hagytam?… tudja gólya… Úgy, igaz! A malom volt az utósó… Vagy nem az? Mit is mondtam a malomról… én bizon Hogyha présbe csavarítnak sem tudom. Annyi szent: a szemem héja Oly nehéz, Mint malomkő… tán az álom Környekez. Elég is ma a tivornya, ágyba hát! Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát! (Debreczen.)

Füstbe ment terv. Egész uton – haza felé – Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék… Röpűlt felém anyám… S én csüggtem ajkán… szótlanúl… Mint a gyümölcs a fán. (Duna-Vecse.)

Vizen. Beszélgetnek sajkámmal A fecsegő habok; Feszítem a lapátot, Hogy szinte izzadok. Anyám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: »Az istenért!… ha feldőlsz… Nem féled a halált?« Apám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: »Az ördög hurczol arra, Szaggatni a ruhád.« (Duna-Vecse.)

Boldogtalan voltam… Boldogtalan voltam, Teljes életemben; Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig; Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig. Hiába biztattok, Hiába beszéltek – Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek. (Debreczen.)

Gyönge vagyok… Gyönge vagyok, lelkem-testem Fáradt. Vessétek meg nekem azt az Ágyat. Vesd meg, rózsám, hadd fekügyem Bele, Hadd pihenjem ki magamat Benne. Istenem! mi van ezen az Ágyon? Mindenütt nyom, minden felől Fázom. Nem vetette rózsám meleg Keze; Vetette a halál hideg Keze. (Pest.)

Mi foly ott a mezőn… Mi foly ott a mezőn? Patakvíznek gyöngye – Hát szeretőm arczán? A búbánat könnye. Hadd folyjon a patak! Habjai mentében, Piros rózsa fejlik A zöld mezőségen. De könnyed ne folyjon, Lelkem kis leánya! Elhervad a könnytől Orczáid rózsája. (Pest.)

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél… Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél? Mi mélyebb a mély Duna vizénél? Dunaviznél mélyebb mély szerelmem, Szentgellértnél nagyobb nagy keservem. Dunaparton fűbe heveredtem, Halásztak a halászok mellettem, Kihalásztak sok apró kis halat, Hálójokban alig hogy megakadt. Ha azt tudnám, hogy az én hálómba Valami nagyon nagy hal akadna, Akkora, hogy berántana engem: Nekem is volna halászni kedvem. (Pest.)

Pusztán születtem… Pusztán születtem, a pusztán lakom. Nincs födeles, kéményes hajlokom; De van cserényem, van jó paripám: Csikós vagyok az alföldi rónán. Szőrén szoktam megűlni a lovat, Ha ide vagy oda útam akad; Nem szükséges a nyereg a hátán – Csikós vagyok az alföldi rónán. Gyócs a gatyám, patyolat az ingem: Nem vettem, a rózsám varrta ingyen. Hejh, maholnap az én piros rózsám Csikósné lesz az alföldi rónán. (Kún-Szent-Miklós.)

A faluban utczahosszat… A faluban utczahosszat Muzsikáltatom magamat; Tele palaczk a kezembe’, Tánczolok, mint veszett fene. Huzd rá czigány, siralmasan, Hogy magamat kisírhassam. De majd ott az ablak alatt Húzzatok valami vigat. Ott lakik az én csillagom, Az én bujdosó csillagom, A ki tőlem elbujdosott, S világát mással éli most. Hejh czigányok, itt az ablak: Most a leges-legvigabbat! Ne lássa az a csalfa lyány, Hogy búsulok csalfaságán. (Duna-Vecse.)

Elvennélek én, csak adnának… Elvennélek én, csak adnának, De hiába szólok anyádnak! Megtagadja tőlem kezedet; Nem tudom, az oka mi lehet. Olyan háborodott az elmém! Sokszor sírnék, ha nem szégyelném. Mért nem vagyok felhő az égen? Sírnom akkor nem volna szégyen. Miért nem termettem búzának? Aratás van, most levágnának; Nem kellene soká szenvednem Ebben a keserves életben. (Pest.)

Nem nézek én, minek néznék? az égre… Nem nézek én, minek néznék? az égre; Bele nézek kedvesem kék szemébe. Kedvesemnek kék szemében van egem, Onnan süt rám tiszta napfény melegen. Nekem ez a világ nem is kellene, Ha nem volna kedvesem két kék szeme; Ez az egy szép, a mi van a világon, Ezen a rút, ezen a csúf világon. Ne nézzetek kedvesemnek szemébe! Ne ejtsetek engemet a kétségbe! Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet, A leggyönyörűségesebb kék szemet. (Pest.)

Kerényi Frigyeshez. Szerelmetes barátom, jó napot! (Vagy estét… a mint e firkát kapod) Hát hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen. De csak hogy már bajod végén vagyon! Örvendek én ezen, pedig nagyon; Mert, oh barátom, azt elhiheted, Hogy szörnyü mód szeretlek tégedet. Már ismeretlen is szerettelek, Hát még mióta rusztiztam veled! T’od, a Komlóban, persze hogy tudod; Hogy is feledhetnéd azt a napot? Én részemről csak el nem feledem, Legyen bár Matuzsálem-életem. Nos hát te jól vagy, hál’ istennek! Én? Mint gazdag városban szegény legény. Másfél hete, hogy őket elhagyám, Kiknél valék, apám és jó anyám. Apám kibékült; volt is rája ok: Hiszen szinész már többé nem vagyok. Örűl ő – de olyasmit érzek én, Mint a paradicsomnak küszöbén Almát-evett ősünk érezhetett, Midőn belőle kikergettetett. Ott éltem volna én a színpadon Kín és gyönyör közt… hírben… szabadon… Dicső álom volt. Volt! Már elmula. Borúljon rá felejtés fátyola. Mint mondám, itt vagyok másfél hete, Másod magammal jöttem én ide. Tudod, ki az, ki Pestre elkisért? A bú – egy szép kis szőke gyermekért. Szegényke! titkolá, hogy értem ég. Midőn bucsúzni hozzá elmenék, Oly szomorúan pillantott felém: S ösztönszerűleg én megölelém. És csókot érzék, forrót, ajkamon, És könnyet érzék, forrót, arczomon. Én nem tudám, hogy őtet szeretem, De a midőn megindúlt szekerem, S elgondolám, hogy végkép elhagyom: El kezde fájni a szivem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk. Egyébiránt időm honn jól telék, Vers, pajtikám, hó! vers termett elég. Nem vagyok én verseknek szűkiben, Bár pénzem jőne olyan könnyeden. A pénz, a pénz! ez ám a bökkenő. Ez életünkben a szekérkenő. Nélkűle a kerék lassan forog, S forgása közben szörnyen nyikorog. Azonban érte nem töröm magam; Jelenleg is – a mennyi, annyi – van. Naponként jön, miből eszem s iszom; A holnapról én nem gondolkozom, S ha a jövőbe vetem is szemem: Vagyon dolgában bizonyára nem; Azt kérdezem magamban legfölebb: Mikor mulathatok megint veled? Veled s a többiekkel, a kiket, Mint téged, oly őszintén szeretek. Ti vagytok nékem minden örömem; Emlékezetben legyetek velem, Mig a boldogság szép órája üt: Hol ismét áldomásozunk együtt! (Pest.)

Nem ver meg engem az isten… Nem ver meg engem az isten, Hogy szeretőt mást kerestem. Te hagytál el, nem én téged; Délibáb volt a hűséged. Iskolába nem járattak, Olvasni nem tanítottak, De szemedből kiolvastam, Hogy szivedben bánat vagyon. Mért búsulsz? tán megbántad már, Hogy engemet megbántottál? Sohse búsúlj! úgy is késő; A mi elmúlt, vissza nem jő. Találtam már mást magamnak, Találj te is mást magadnak; Éljed világodat vele, Áldjon meg az isten vele. (Debreczen.)

Deákpályám. Diligenter frequentáltam Iskoláim egykoron, Secundába ponált még is Sok szamár professorom. A poézisból is ebbe Estem inter alia; Absurdum pedig, de nagy, hogy Ennek kelljen állnia. El sem obliviscálnak, mert Ha occasióm akadt: Kutyáliter infestáltam E jó dominusokat. Egynek pláne… no de minthogy Szerelemhistória, Talán jobb lesz in aeternum Sub rosa maradnia. Csak denique mi közöttünk Sine fine folyt a per, S consilium abeundi Lett a vége breviter. Ergo mentem és vagáltam A hazában szanaszét; Verte tandem a bal czombom Kard… azaz hogy panganét. (Duna-Vecse.)

Sírom. Hogyha én majd meghalok, Nem leszen kő síromon; Egy kis fejfa lesz a jel, A hová teszik porom. De ha megkövűl a kín, Mely most elhat lelkemig: Alacsony sírom fölött Pyramíd emelkedik. (Duna-Vecse.)

Poharamhoz. Különben én becsüllek, oh pohár! Csak egy van benned, a mit restelek; Azt restelem csak benned, oh pohár! Hogy olyan könnyen kihörpentelek. Ha én te néked volnék, oh pohár! Ki nem fogynék a borból sohasem; Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! Innál belőlem véges-végtelen. (Duna-Vecse.)

Színbirálat. Hogy játszottak? ne is kérdezzétek! Vétek volt ma őket nézni, vétek. Ily kontárkodás mégis gyalázat; Csaknem megszalasztották a házat. Semmi tűz egyben sem, semmi lélek! Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek. A darab is rosz, silány végképen, Untató a legnagyobb mértékben. Ásitottam, hányat és minőket! S oly sötét volt, tán világ sem égett. * * * (Hol maradhatott az a kis lyány? hol? Üres volt, a melybe jár, a páholy.) (Pest.)

Gazdálkodási nézeteim. Jertek barátim, van egy-két forintom, Hágjunk nyakára, a réz-angyalát! Mit a jövendő! arra semmi gondom; A jó isten majd eztán is csak ád. Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen? Azért szerzem, hogy eligyam s egyem. Mert oh barátim, a terített asztal Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene; Ez a mi búban engemet vigasztal, Ennél virít a lét kietlene. Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen, Hanem azért, hogy eligyam s egyem. Emberségemre! nincs szánandóbb pára, Mint kit fukarság nyavalyája bánt; Halmozva kincset kincse halmazára, Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt. Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen, Megszerzem én, hogy eligyam s egyem. Azt mondják e rend érdemes vitézi: Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen, A múltat könnyen búslakodva nézi Öreg korának szük időiben. S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen: Csupán azért, hogy eligyam s egyem. Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz, Hogy a meddig volt, jól éltem vele; De most ha mennék éhen őseimhez, Nem lenne sírom nyugalom helye. Ebből indulva, nem hogy meglegyen, De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem. Menjünk tehát, és e nehány forinton Élvezzük a jót, mennyiben lehet; Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom, Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet – Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen: Azért szerzém, hogy eligyam s egyem. (Duna-Vecse.)

Vizet iszom. Figyeljetek reám, És oh bámuljatok! Mert nem mindennapi, A mit most hallotok. E dolgon magam is Nagyon csodálkozom, De még is szent igaz; Nem bort… vizet iszom, Vizet bizon. A szőlőket tavaly Elverte tán a jég? Vagy a dér csipte meg S bor nem termett elég? Nem volt se jég se dér, Bor terme gazdagon, De mindazáltal én Nem bort… vizet iszom, Vizet bizon. Vagy tán azt vélitek: Hogy szomjas nem vagyok? Dehogy nem! szomjaim Krisztustalan nagyok. S kizárólag pedig A borra szomjazom, De mindazáltal én Nem bort… vizet iszom, Vizet bizon. Hogy rajta senki ne Csigázza az eszét, Megfejtem röviden E találós mesét: Én a bort rendesen Kocsmából hozatom, Most pénzem nincs – vizet, S nem bort, azért iszom, Azért bizon! (Pest.)

István öcsémhez. Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám? Gondoltok-e ugy néha-néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csak hogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert ő becsűletes lelkű, igaz: Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, a mit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret ugy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest felmenteném. Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet Most egyedűl ez keseríti meg. Tégy érte, a mit tenni bír erőd; Légy jó fiú, és gyámolítsad őt. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít. S anyánkat, ezt az édes jó anyát, Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tőlünk őt az ég… E néhány sorral érd be most, öcsém, Én a vidámság hangját keresém, És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szivem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám, Isten megáldjon, édes Pistikám! (Pest.)

Carmen lugubre. Meghalt… ki?… azt mit kérditek! Hisz a név ugy sem teszi meg; Hazánknak… oh nem! a világnak Egy ritka, példás férfia, Kinek szent fogadása tartá: Vizet soha nem innia. Ő most békével alhatik Sírjában itéletnapig; Mert ama boldog öntudattal Dugá fejét a föld alá: Hogy a vizet ugyan használta (Mosdásra), de meg nem ivá. Nagyon szüken termett tavaly A bornemű dicső ital. És ez lett megölő betűje A szilárd lelkü férfinak: Szomjan halt, a hogy pinczéjéből Minden borok kifogytanak. És engem, nem tagadhatom, Kinos sejtésnek terhe nyom. Ha jövendőben következnek Borban szükölködő napok: Miként e sírba dőlt nagy férfi, Még magam is ugy járhatok. (Pest.)

Hattyudalféle. Bizony, bizony csehül vagyunk! Mellem szorúl, majd megfulok, S szivem táján valami rág… Belőled én, árnyékvilág, Aligha el nem patkolok. Hányszor kivántam a halált! És most, midőn már közeleg, Midőn félig rám lehele: Olyanformán vagyok vele, Mint a mesében az öreg. Hiába! bármi a halál, Az élet nála többet ér. Van ottan béke – semmi más; Van itten bú – de vígadás Kéjében is pezsg ám a vér. S én már maholnap elhagyok Örömeket, fájdalmakat. Most gomblyukamban a virág, S ha újra zöldül a világ: Talán sirom halmán fakad. S ti majd, ti jó fiúk, kiket Hozzám barátság láncza köt, Kikkel most annyi éjszakát Fölségesen virasztok át: Gyászoltok a halott fölött. De én azt mondom, társaim, Hogy engem ne gyászoljatok; Természetünktől az elüt – Mert tudjátok, velem együtt, Ti mind víg ficzkók voltatok. Jertek ki hozzám legfölebb, S ha állotok sirom körűl: Vigan hangoztassátok itt Holt czimborátok dalait A múlt idők emlékeűl! (Duna-Vecse.)

Hírös város az aafődön Kecskemét… (Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.) Hírös város az aafődön Kecskemét, Ott születtem, annak öszöm könyerét. A búzáját magyar embör vetötte, Kakastéjjee szép mönyecske sütötte. Nincs én néköm mestörségöm, nem is kő, Van azé jó keresetöm, jobb se kő, Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm, Míg utast lát a pusztába két szömöm. Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem, Szögény legény szép szörivee szöröztem. Csillagos a feje, kese a lába – Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába. Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen, Borjúszájas ingöm lobog szélösen, Süvegöm a jobb szömömön viselöm, Mindön embör előtt mög sem emelöm. Be-benézök a bugaczi csárdába, Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra; Ölégségös hitelöm van ott néköm, Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm. A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól mögösmeri, mint magam. Ha érköznek, nagyot nyerít – rá termök; S ha rajt vagyok, gyühetnek má ő keemök! (Debreczen.)

Az én torkom álló malom… Az én torkom álló malom; Ugy őröl, ha meglocsolom. Árva szívem a molnárja, Bánatot hord garatjára. Az én feleségem torka Valóságos pergő rokka; Hejh az én jó feleségem Pörpatvart fon azon nékem. Zúg, ha őröl, zúg a malom… Csak hadd zúgjon, locsolgatom; Zúgjon, zúgjon – ne halljam meg, Hogy kincsem rokkája pereg. (Duna-Vecse.)

De már nem tudom, mit csináljak… De már nem tudom, mit csináljak? Meginnám borát az országnak. S mentül több az, a mit megiszom, Annál iszonyúbban szomjazom. Mért nem tesz az isten most csodát? Változtatná borrá a Tiszát, Hadd lehetnék én meg a Duna: Hogy a Tisza belém omlana! (Tokaj.)

Te szivemnek szép gyönyörüsége… Te szivemnek szép gyönyörüsége, Mért van szivednek kőkeménysége? Csakugyan meg akarsz, Meg akarsz ölni hát? Vagy mért nem enyhíted Szeretőd fájdalmát? Szeretőd vagyok én, hű szeretőd, Elmondhatom isten, ember előtt; De azt is mondhatom, Hogy ez a világ nagy, S a világon te a Legkegyetlenebb vagy. (Duna-Vecse.)

Mondom, ne ingerkedjetek velem… Mondom, ne ingerkedjetek velem! Nem ismeritek a természetem. Ha föltámad haragom szélvésze, Nem marad el fejek beverése. Jó a tréfa, jó a maga helyén, De boszant, ha a mértéken túlmén, S ki megboszant, legyen az akárki, Megtanítom keztyűbe’ dudálni. De te, kis lyány, mit huzódol tőlem? Hiszen ezt én nem neked beszélem; Gyere mellém, eszem a szépséged, A világért sem bántalak téged! (Pest.)

Meredek a pinczegádor… Meredek a pinczegádor, Nehéz teher az a mámor: Haza felé mendegéltem, Terhem alatt összedőltem – Összedőltem! Elnyúltam a föld színére, Megeredt az orrom vére. Ha ott tégla nem lett volna: Orrom vére nem folyt volna – Nem folyt volna! Nem járnék én a pinczébe Jó időbe’, rosz időbe’… De tehetek is én arról, Hogy oly igen jó az a bor – Jó az a bor! (Duna-Vecse.)

Kis menyecske, szép kis menyecske… Kis menyecske, szép kis menyecske! Hejh, miért vagy te már menyecske? Ha te még nem volnál menyecske: Nem volnék én kétségbe esve. Nem választottál meg uradnak, Mert nem vagyok se szép se gazdag. Van most urad, módos, takaros – Módos, takaros, de haragos. Nem tudom, szereted-e őtet? De tudom, nem szeret ő téged. Nem csak hogy szerelmet nem ismer, Szegény menyecske, még meg is ver. Ha megunod ezt az életet, Tedd a kezembe a kezedet, Menjünk ki a Duna partjára, Ugorjunk együtt a Dunába! (Pest.)

Hejh Büngözsdi Bandi… Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért sikkasztottad el az én jó paripám? Te bitangolsz mostan drága szép lovamon – Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon! Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért csábítottad el az én kedves babám? Te öleled most szép szeretőm valahol – Fűljön rosz lelkeddel a mélységes pokol! De mi haszna van az átkozódásoknak… Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak; Mert ha megkaphatlak – mennykő üssön beléd! – Megemlegeted a magyarok istenét. (Pest.)

Ezrivel terem a fán a megy… Ezrivel terem a fán a Megy… Feleségem van nekem csak Egy; De mikor még ez az egy is Sok! Előbb-utóbb sírba vinni Fog. Furcsa isten teremtése Ő! Reszketek, ha közelembe Jő. Megteszek mindent, a mit csak Kér, Még is mindig dorgálás a Bér. Már ilyesmit is gondoltam Én: Megverem… bírok vele, hisz Vén. De mikor a szemem közé Néz: Minden bátorságom oda Vész. Három izben volt már félig Holt; Jaj istenem! be jó kedvem Volt. De az ördög soh’sem vitte El; Oly rosz, hogy az ördögnek sem Kell. (Pest.)

Katona barátomhoz. Ha előttem a multat kitárja Képzeményim hű panorámája: Katona barátom! Tévelygő szememnek Elfáradt sugára Képeden pihen meg. Oh ez a mult! pusztaság vidéke, Mely felett hő, tikkasztó nap ége. Te a pusztaságban Árnyékos fa voltál, Új erőt szereztem Enyhe sátorodnál. Kedvezett a jó szerencse nékem: Túljövék e szomorú vidéken. De itt is nagyobb volt A bú örömemnél: Mit használt, hogy jöttem? Ha te nem jöhettél. S a mióta sors parancsolatja Közös útunk ketté ágaztatta, Évek érkezének, Évek távozának, És még csak hirét sem Hallhatók egymásnak. El vagyok már szívedben feledve? Vagy jutok még néha tán eszedbe? Vagy, miként emlékem Rajzol egyre téged, Szinte rajzol engem Nem muló emléked? (Duna-Vecse.)

Ez a világ a milyen nagy… Ez a világ a milyen nagy, Te, galambom, oly kicsiny vagy; De ha téged birhatnálak, A világért nem adnálak! Te vagy a nap, én az éjjel, Teljes teli sötétséggel; Ha szivünk összeolvadna, Rám be szép hajnal hasadna! Ne nézz reám, süsd le szemed – Elégeti a lelkemet! De hisz úgy sem szeretsz engem, Égjen el hát árva lelkem! (Pest.)

Kedves vendégek. Oh, ez az ostoba falusi nép! Irják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép. S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek. Hanem meg is szököm előletek. Pompás mulatság lenne. Képzelem. Bejárnák Tolnát, Baranyát velem. Vezetném őket, mint nyájt a szamár. Jaj, ha tudnák, mint várom őket már. Jeles család is. Annyit mondhatok. Körében borzasztóan mulatok. A táti, ez derék legény. Derék. Az embert mostan is magázza még. S mily érdekes hallgatni, hogyha szól Trágyárul, béresekről, gyapjuról. És kérdi tőlem: hogy kel most a zab?… A búza?… árpa?… széna?… krumpli?… bab?… Költői dolog mindenek felett, Csak ugy hizik tőlök a képzelet. A mámi, ez már művelt egy személy. Még az irodalomról is beszél. Könyvtára van szobája ablakán. A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám, És a kisasszony, oh be kellemes. Mint a sült rák, olyan szemérmetes. Mindig pirúl. S mi bájjal társalog. »Igen« s »nem« nála az egész dolog. Vigan vagyunk. Valóban. Ha ezek Meglátogatnak, majd lesz élvezet. (Pest.)

Ambrus gazda. I. Merre oly nagy széllel, Ambrus gazda? »A kocsmába, ilyen-olyan adta! Megharagitott a feleségem. Haragom most borral szelidítem. S azzal járt csak jól e nyelves asszony, Hogy tovább is nem maradtam otthonn; Mert ha még soká darál előttem, Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem.« * * * Hah, rosz asszony roszabb szolgálója! Ambrus gazdáról e pletykát szórja: Otthonn űlne ő, de felesége Kivetette őt a ház elébe. II. Ambrus gazda hősleg iddogála, Míg a bakter tízet nem kiálta. Ekkor fölkelt, és haza kotródott, S tudja isten, most miként pusztít ott. Á, de íme, újra visszatére – Ambrus gazda, mi jutott eszébe? »Hát lármázni kezde feleségem; S lármázott, mig végig nem keféltem. Ekkor hátat forditék a háznak. Reggelig most otthonn nem is látnak.« * * * Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve. Másnap meg már e hírt terjesztgette: Ambrus gazda honn volt, s visszatére, Mert nem ereszté be felesége. (Pest.)

Boldog pestiek. Hiába is dicséritek A szép természetet! Az tart legföljebb veletek, Ki rosz gombát evett. Szegény, szegény falusiak S kisvárosbéliek! Mi élünk csak valódilag, Mi boldog pestiek! Lakásunk fényes palota; Mindent találni benn, Mit a mesterség adhata, Hogy légyen kényelem. Selyem, rugalmas pamlagunk Lágy hintaként remeg; Egész török basák vagyunk Mi boldog pestiek! És minden nap véghez viszünk Nagy epicuri tort, Hol étket és italt nekünk Sok czifra szolga hord; Míg a zenének hangjai Vígan fölzengenek, Lelkünk elandalítani. – Mi boldog pestiek! Hát a színház? a tánczterem És több efféle hely? Kapunk alatt hintó terem, S mint a villám visz el. Igy múlik éjünk és napunk, Nincs híja semminek, Míg végre csődöt nem kapunk Mi boldog pestiek! (Pest.)

Bucsú a szinészettől. Adom tudtára mindazoknak, Kiket tán sorsom érdekel, Hogy tiszta látkörét jövőmnek Sötét, nehéz köd lepte el. Eddig Thalia papja voltam, Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Szép élet a szinészi élet, Ki megpróbálta, tudja jól, Bár ellene a balitélet Vak órjásának nyelve szól. Hogy én lelépek a színpadról, Szívem nagyon, nagyon beteg – Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Igaz, hogy ottan a rózsának Sokkal nagyobb tövise van, De oly rózsákat, mint ott nőnek, Máshol keresni hasztalan. Mindezt szivemben igazolják Két évi emlékezetek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Mert nem lesz már nekem kalandom; Pedig e nélkül a világ Előttem untató, kietlen, Egyalakú, nagy pusztaság. Ki egy országon átfuték, most Egy kis szobában űlhetek – Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! De sorsom egykor még ezt mondja, Ha majd rám megbékűlve néz: »Eredj, a honnan számüzélek, Légy a mi voltál, légy szinész!« Hát addig is, mig újra elzárt Mennyországomba léphetek: Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! (Pest.)

Az alföld. Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Felröpűlök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettős ága várja. Méneseknek nyargaló futása Zúg a szélben, körmeik dobognak, S a csikósok kurjantása hallik S pattogása hangos ostoroknak. A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszorúzza. Ide járnak szomszéd nádasokból A vadlúdak esti szürkületben, És ijedve kelnek légi útra, Hogyha a nád a széltől meglebben. A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dőlt kéményü csárda; Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra. A csárdánál törpe nyárfaerdő Sárgul a királydinnyés homokban; Oda fészkel a visító vércse, Gyermekektől nem háborgatottan. Ott tenyészik a bús árvalyányhaj S kék virága a szamárkenyérnek; Hűs tövihez déli nap hevében Megpihenni tarka gyíkok térnek. Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. – Szép vagy alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sír is fölöttem. (Pest.)

Első szerelmem. Virány a mult, szorgalmatos méh A hű emlékezet; Meghozza méz gyanánt szivembe Első szerelmemet. Csak hozza is! mert az nekem hajh Mindig mi jól esék; Hiszen e prózai világban Nincs más költőiség. Mint iskolás fiú, gazdámnak Lyányát szerettem én, S boldog valék, mert a lyánykától Viszont szerettetém. Mint szeretett ő! az ebédnél Tálalni ő szokott. S mindenkor én elémbe tette A legjobb falatot. És uzsonnára kaptam tőle Sonkát s más egyebet, Mit szép szerével a kamrából Kihozni lehetett. Ha jött az este, s holdvilág volt: A kertbe illanánk, És ott a kertben, ottan várt csak Az üdvek üdve ránk! Csend volt; méláza a természet Nagy ünnepélyesen, Csak a békák kuruttyolának A szomszéd réteken. Mi e regényes helyezetben Érzelgénk boldogan; Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold, Be szép egy este van! … Ah, szép idők! ti elmulátok És mindörökre tán, Már nem terem számomra többé Sem sonka, sem leány. (Pest.)

A régi jó Gvadányi. Kegyelmednek már rég pihen a pennája, Kegyelmednek régen megnyilt a sír szája, Hol békességgel a föltámadást várja, De még most is kedves nekem a munkája. Nincs abban sok czifra poétai szépség, De vagyon annál több igaz magyar épség, S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség, Azért is olvasni lelki gyönyörűség. Sok számos poéta vagyon mostanában, Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában A kegyelmetek jó régi világában. Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet? Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német? Magyar constructio végkép elenyészett, S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet. Szomorú dolog ez s valóságos csúfság; Gyötri lelkeiket gyalázatos hivság, Hívságtól üldözve a calamust fogják, S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják. Illendőképen a ki nem tud beszélni És fundamentomos magyarsággal élni, Ki kellene minden olyant küszöbölni, Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni. Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna, S ilyen magyarságot könyvekből olvasna: Élni, jól tudom, hogy nem igen kivánna, De halottaihoz ujra visszaszállna. Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel! Appetitusomat ha korcs magyarok el- Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével, Könyvének igazi magyar beszédjével. (Pest.)

Est. A nap lement. Eljött a csend. Szellőüzött Felhők között Merengve jár A holdsugár, Mint rom felett A képzelet. A városi Nem élvezi; Falun keresd: Mi szép az est. Utczára mén Leány, legény, S dalolni kezd; Hallván a neszt, Dalol vele A fülmile Lágy éneket A lomb megett. A kert alól Furulya szól; A pásztor ott Tüzet rakott: S mig elterűl A tűz körűl, S megszólal a Bús furulya: Ökre lova Jár tétova, És harmatos Füvet tapos. Akközben a Kert ajtaja Halkan kinyíl; Miként a nyíl Oda suhan Vig-boldogan A pásztor, és Van ölelés, Van csókolás – Ki volna más, Ki eljöve? Mint szép hive. Mulassatok, Ti boldogok!… Mért köztetek Nem lehetek? (Pest.)

A csavargó. Önkénytelen az ember, Mindenre születik, Mint a magasb hatalmak Ott fönn elvégezik. Fölöttem is határzott Az égi végzemény: Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én. Betérek Debreczenbe Bolond Istók gyanánt, S tovább megyek, ha ittam Bort és öleltem lyányt. Ma itten, holnap ottan, Csak ez az élemény… Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én. Igaz, most a czudar sors, Rútul bánik velem: Lekötve hívatalhoz Tengődöm egy helyen. De nem tart ez sokáig, Igy biztat a remény; Mint voltam eddig, újra Csavargó leszek én. (Pest.)

Nem tesz föl a lyány magában egyebet… Nem tesz föl a lyány magában egyebet, Csak hogy téged, csalfa legény, elfeled; Addig feled, addig feled, csak feled, Mig a szíve bánatában megreped. (Pest.)

Szobámban. Esős idő van; szürke a menny, Mint a bakancsos-köpenyeg. Arról szó sincs, hogy kiderüljön, Sétálni hát már nem megyek. Mit kéne tennem? feleséget A jó isten még nem adott; Ha feleségem volna: véle Majd eltréfálnám a napot. Pipára gyujtok, s az esőnek Halk susogását hallgatom, És végig szállok gondolatban A messze fekvő multakon. Sokon mentem már én keresztül, Sok jót értem, de több roszat, S nagy részt magamnak kell köszönnöm, Hogy megvalljam az igazat. Könnyelmüség, könnyelmüség! ez Gyakorta oly lépésre vitt, Melynek később vásott fogakkal Ettem fanyar gyümölcseit. De bátran mondom: más hibám nincs A könnyelműségen kivűl, S ez majd a maga idejében Az ifjusággal elröpűl. Viszontagságos életemnek Egy hű, igaz barátja van, Egyetlen ő, ki nem hagyott el Balsorsom háborúiban. Velem volt ő, mig a hazában Bujdosva jártam, mint a vad, És ittam a forrás vizéből, S alvám a szabad ég alatt; Velem volt ő, mig a hazán túl Naponta négy krajczár díjért Hiven fogyasztám a katonák Sületlen, sótlan kenyerét; Velem volt ő, mig a könyűkkel Sózott szinészi kenyeret Megpaprikázták bosszusággal Ármánykodó gazemberek. Ez egy barátom a költészet. Ő volt mindenkor én velem, Verseltem én minden bajom közt A színpadon s az őrhelyen. Leend-e haszna verseimnek? Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, Ha sírom éje befogad?… De már derűl! szivárvány támad Amott a rákosi mezőn, Sétára hát!… csak el ne csipjen Valamelyik hitelezőm. (Pest.)

Egy telem Debreczenben. Hejh Debreczen, Ha rád emlékezem!… Sokat szenvedtem én te benned, És mind a mellett Oly jól esik nekem, Ha rád emlékezem. – Pápista nem vagyok, És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok. Jó, hogy az embernek csont foga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek, Mert hogyha vas lett volna a fogam, A rozsda ette volna meg. Aztán a télnek kellő közepében Kifogya szépen A fűtőszalmám, S hideg szobában alvám. Ha fölvevém kopott gubám, Elmondhatám, Mint a czigány, ki a hálóból néze ki: »Juj, be hideg van oda ki’!« S az volt derék, Ha verselék! Ujjam megdermedt a hidegben, És ekkor mire vetemedtem? Hát mit tehettem egyebet? Égő pipám Szorítgatám, Míg a fagy végre engedett. Ez inségben csak az vigasztala, Hogy ennél már nagyobb inségem is vala. (Pest.)

Egressy Gáborhoz. Megénekellek!… de te lészsz oka, Ha énekem tán szabadon nem szárnyal: Lerészegítéd szomjas lelkemet Művészetednek édes italával. Megénekellek… ámbár vakmerőség Igy fölhangolni kis nádsípomat. Legyen mentségem, hogy a milyen gyönge Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad. Gyakran nem érti emberét a kor; Nagyot teremt nagy lelke erejébül, És ez bukása! népét fölviszi Olyan magasra, honnan az leszédül. Még jó ha költőt ér e balszerencse, Az ész holt fénye egykor föllobog, S feltámadását fogják ünnepelni Világosabban látó századok. Egészen más a színész végzete. Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – Ez a jelen; csak erre számolhat, Mert a jövőhöz semmi köze nincsen. Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátá híre horgonyát: Elmegy nevével az idő hajója, És menni fog az örökléten át. Vakon mért tartja a sors korodat, Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze; Avvagy – kivéve egy-kettőt talán – Méltányolólag, lelkesedve néz-e? Születtél volna boldogabb hazában, Hol érdemeknek kedvezőbb az ég: Dicsőségednek fényes ragyogása Egy fél világra elsugárzanék. Eljőnek ők, és néznek hidegen, És tőled egyre csak nagyot kivánnak; Nem értik azt ők, mily kis száma van A sikerűlés remek órájának. A költő ír, csak hogyha kedve tartja, A képiró, ha kedve tartja, fest… És a szinészt befogják az igába, Habár halállal sujtja őt az est. S mit szóljak arról, a ki ellened Viseltetik rút pártos szenvedélylyel? Ki koszorúd, mit néhányan fonánk, Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel? Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van; Hogy is ne volna?… magyarok vagyunk, A párt, a párt és mindörökké csak párt Sok század óta átkos jelszavunk. – S mindekkorig te el nem csüggedél, A zsibbadásnak terhe nem lepett meg, Hogy ily kevés, ily kétes bére van Sok átvirasztott, puszta éjjelednek. De nem, jutalmad nem fog elmaradni! Megtisztuland az érzet és az ész, És eljövend a méltánylás idője, Midőn mindnyájuknak kedvencze lészsz. (Pest.)

Éjszakáim. Még ugy csak megjárja, ha az ég Fellegtelen, holdas, tisztakék. Ablakomra rá könyökölök, Hosszu szárból sűrűn füstölök, S elmerengek majdnem reggelig… Nekem ebben nagy kedvem telik. De mikor hold, csillag nem ragyog, Akkor én végkép oda vagyok. A tyukokkal el nem alhatom, Hát galléron csíp az unalom, S összenyaggat irgalmatlanúl… Az időm fut, mint a sánta nyúl. Véghetetlen kínom közepett Mit tehetnék ekkor egyebet? A tintába mártom tollamat, Vagy is: megpendítem lantomat, S kong belőle oly szeráfi dal, Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal. Én azonban folytatom dalom, Míg az álom és az únalom Egymással fölöttem hajba kap, S csakugyan az első markosabb. – Máskép mulnak éjeim bezeg, Majd ha feleségre szert teszek. (Pest.)

Élet, halál. Boldog, kinek fejére Az ég oly sorsot mért, Hogy bor- s leányért éljen És haljon a honért. (Pest.)

Az utánzókhoz. Azt gondoljátok: a költés szekér, Mely ballag széles országutakon? Sas a költés; hol nem járt senki sem, Ő arra indul fennen, szabadon. S az élhetetlen nyomorú csoport Azt lesi gyáván: merre nyílik ut? S ha nyílik aztán, mint éhes kutya A koncz után, a kezdett utra fut. Fogj tollat és írj, hogyha van erőd Haladni, merre más még nem haladt; Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, S vágd a földhöz silány dorombodat! (Pest.)

Tompa Mihályhoz. Hát, fiú, olvastam azt a verset, A melyet te én hozzám csináltál Valahol a bártfai forrásnál, S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett. Sok szépet elmondtál e levélben, (Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,) De legjobban az gyönyörködtetett, Hogy a bort, öcsém, te is szereted. Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska! Mért nem ölelhetlek össze-vissza?… Látszik: deák vagy és kálomista, A ki a vizet nagy kínnal iszsza. Ember a lelked is, atyámfia! Imádkozzunk a bor istenéhez, S hagyjuk a világot papolnia, Hogy, ki a bort szereti, ez és ez. Haszontalan világ ez a mai; Egyátaljában nem tetszik nékem. Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben Örömkönnyeket sír Csokonai. Egyébiránt ne gondold, barátom, Hogy én valami vad ficzkó vagyok, Mihelyest a bor szinét meglátom; Nem én! csak ugy csendesen vígadok. S ha bizalmas ember van mellettem, Mosolyogva a bús múlt időket Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem, Mint majd egyszer elbeszélem néked. Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte, Hogy huszonkét éves ember ennyi Bajon magát keresztül törhette S nem birta őt a baj sírba tenni. Az igaz, most jobb az állapotom, Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom; Hanem ugy csak állok, hogy ha véled Találkoznám, megvendégelnélek. De miért is nem jösz egyszer hozzánk? Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk! Messze vagy, de én baka koromban Hetvenhétszer annyit gyalogoltam. Siess hát, mert ha sokáig késel, Élted napjáig megemlegeted; Én rontok hozzád, s akkor jaj neked: Agyonszorítlak egy öleléssel! (Pest.)

Furfangos borivó. Megiszom én a bort, mert szeretem, De néha megy belém nagy nehezen; Azonban rajtam nem fog ki soha, Minden dolognak van oka-foka. »A kancsó zsarnokszív« – azt gondolom – »Ki kell belőle a vért ontanom!« S e gondolatra kancsom kiürűl, Készítették bár feneketlenűl. (Pest.)

Pinty úrfi. Én nem panaszlok sorsom ellen, Mi ördögért panaszlanék? Lehet-e kegyesebb irántam, Mint a milyen kegyes, az ég? Nekem jutott a nagy szerencse: Pinty úrfit énekelni meg! Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Pinty úrfinak fillére sincsen, Tán a nagyapjának se volt; A mit telt erszénynek neveznek, Távol van tőle, mint a hold. Azért magát föl nem akasztja, De még csak nem is kesereg, Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Asztalt számára nem terítnek, S ki hinné? éhen még se vesz; Ha enni kell, a vendéglőkbe Bekullog ismerősihez, S egy-egy falatka innen, onnan… Böndőjét ekkép tölti meg. Pinty urfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Mikép teszen szert öltözetre? Ez is igen eredeti: Bál- és egyébre a ruhákat Ugy kölcsön elkéregeti; Csakhogy többé ezen ruhákat Nem látják a jó emberek. Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Hol a szállása? azt nem tudjuk; De ő fennen dicsekszi el: Milyen pompás szobái vannak! És a mit ő mond, hinni kell. Bár kávéházakban gyakorta Olyan Pintyféle szendereg: Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. És ilyen ő tetőtül talpig, Tökéletes képmása ez; Magának és kedves honának Roppant becsűletet szerez. Kiáltson föl hát minden ember Tartsák meg őt az istenek! Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. (Pest.)

A naphoz. Panaszom van kelmed ellen, Hallja kelmed, nap uram! Mi dolog az, sugarával Bánni olyan fukaran? Elballag kelmed fölöttem Minden istenadta nap, Kis szobám kelmedtől még is Egy sziporka fényt se kap. Oly sötét van benne, mint a… Majd kimondtam, hogy mibe’; Legyen egy kis embersége, S nézzen kelmed néha be. Hiszen azt, hogy versirás a Mesterségem, tudja tán, Azt is tudja, ily esetben Nem lehet pompás szobám; Hogy ne tudná, ’sz’ hajdanában Kelmed szinte lantot vert, Még mikor le nem rudalták Az Olympról Jupitert. Szánjon meg tehát kegyelmed, Kedves collega uram, S mátul fogva sugarával Ne bánjék oly fukaran. (Pest.)

Takarékosság. Akármiképen csűrjük, csavarjuk, Szép, a ki gazdálkodni tud: Ilyennek aztán az adósság Nem köt nyakába háborut; Nem szurkol, ha bizonyos utczán Világos nappal menni kell, Hegykén tekinthet jobbra-balra, Találkozzék akárkivel; Nem mondja, a midőn javában Cseng a kocsmában a pohár: »Barátim, megbocsássatok, de Mennem kell, otthonn munka vár«… S a többi! – – szóval, mátul fogva Takarékos fiú leszek, Minden garast úgy megbecsülök, Miként apám, a jó öreg. Hejh, csakhogy én az efféléket Mindig pénz fogytán fogadom; S a mint pénzem jön: akkor ismét Hegyen-völgyön lakodalom. (Pest.)

Ha. Ha kalapomnak szőre volna, És jobbra-balra nem konyulna: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha már nem volna vagy két éve, Hogy a mellényem meg van véve: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha volna több, mint egy kabátom, Mit hordanom kell télen nyáron: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha a nadrágom alja, térde Nem volna oly nagyon megsértve: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha a csizmámnak talpa, sarka Nem kérdené, hogy hol a varga? Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha majd e ha, ha, ha, ha meg ha Elpusztul tőlem a pokolba: Én leszek a derék legény! Mingyárt arszlánnak illem én. (Pest.)

Szemfájásomkor. Teremtő isten! szemeimre A vakságot tán csak nem küldöd? Mi lesz belőlem, hogyha többé Nem láthatok lyányt s pipafüstöt! (Pest.)

Szerelem vándorai. Kél a hold, az éj lovagja, Hold kiséretében, Mint hüséges apród, a kis Esti csillag mégyen. Indulóban vagyok én is, S nem megyek magamban; Holddal esti csillag, vélem Égő szerelem van. Csak eredj, hold, csak eredj a Barna éjszakához; Megyek én is, megyek én is Barna kis leányhoz. (Pest.)

A nap házasélete. A nap házas legény, Tudjátok? Hanem szegény Fején Ez épen a nagy átok, Mert a papucskormány terhét nyögi; Rosz felesége annyi bút szerez neki. Természetes hát, hogy a jó öreg A bort nem veti meg, A bort, mely minden bajnak orvoslója, A bort, mely a szívből a bút kiszórja. De otthonn inni nem merészel, Mert ekkor kész a pör a feleséggel. Azonban tud magán segíteni. Midőn az égen a szokott utat teszi: Csak arra vár, Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár, Ekkor nem félve, Hogy őt meglátja felesége, Bebaktat egy közeleső Kocsmába, S iszik, mint a kefekötő, Bujába’! – Ha jön az est, S a felleg oszlani kezd, Látjátok őtet, a mint mámorosan Piros pofával az égről lezuhan. (Pest.)

Mi lelt? Nem tudom, mi lelt ma engem? Jó kedvemben nincs határ; Dalolhatnék, fütyölhetnék, Egyikhez sem értek bár. Összeverem a bokámat, Noha nem szól muzsika; A szobám világos, ámbár Nap nem süt belé soha. Még a füst is rózsaszínű, Melyet rosz cserép pipám Legroszabb kapadohányból Küld keresztül a szobán. A szivem ver, mintha benne Háborogna szerelem; Pedig egy leány sem váltott Csak egy jó szót is velem. S annál megfoghatlanabb ez, Mert zsebemnek zord egén Pénzfogyatkozásnak éje Űl sötéten, feketén. Szóval: a világ előttem Egy szép tulipán-bokor… Kár, hogy addig lesz csak az, mig Kimegy fejemből a bor! (Pest.)

Halálom. A halál két neme áll előttem, Nem tudom, hogy melyiké leszek; Nem tudom, pedig szeretném tudni: Éhen vagy szomjan halok-e meg? (Pest.)

Igyunk! A kinek nincs szeretője, Bort igyék, S hinni fogja, hogy minden lyány Érte ég. És igyék bort az, a kinek Pénze nincs, S az övé lesz a világon Minden kincs. És igyék bort az, a kinek Búja van, S a bú tőle nyakra-főre Elrohan. Sem szeretőm, sem pénzem, Csak bánatom; Másnál háromszorta többet Ihatom. (Pest.)

Hozzá. Szent borzalommal nyujtom ím feléd Nem földi kéjtől reszkető kezem, S enyém vagy-e? valóban az enyém? Nem álmodom-e? félve kérdezem. Oh nem, nem álom! hallom hangjaid, Az andalító édes hangokat, És arczaidnak látom líljomát, És itt pihensz, hol hév szivem dagad. Mennyit nem küzde a balsors velem, Mig valahára még is engedett, Mig a dicső perczet megérhetém, Hol sajátomnak mondlak tégedet. Sajátom vagy! s e boldogságomat Kinek, vajon kinek köszönhetem? Isten megáldja kedves verseim! Ők, ők szereztek meg téged nekem. Engedd, hogy még egyszer nézzek reád, S szorítsanak szivemhez e kezek! És most… és most… jer a zsebembe pénz, S menjünk, először is csizmát veszek. (Pest.)

Sovány ősz. Megköszönöm az ilyen őszt, Alázatosan köszönöm! Egész világ örűl, vigad, Csak én nekem nincs örömöm, Iszik boldog, boldogtalan, Szüret van úton, útfelen, És én isten kegyelmiből A száraz kortyokat nyelem. Búsan Budára kullogok, Megállok a vár tetején; Nagyszálnak borszülő hegye Távolból kékellik felém. Nagyszálnak borszülő hegye Sok jó napot szerzett nekem; Hanem mi haszna? hogyha most A száraz kortyokat nyelem. Mint holmi falusi biró, Leteszem a két könyököm, Remélve, hogy tán valahogy Majd búmat versben kínyögöm. Hiába minden fejtörés! Nem boldogúl a vers velem, Hogy is verselhetnék? midőn A száraz kortyokat nyelem. Nagy bosszusan, nagy álmosan Az ágyba vágom magamat, S hejh a szüret! ezt mormogom Fülig a takaró alatt. És a szüretről álmodom S a borról minden éjjelen; Másnap megint, mint azelőtt, A száraz kortyokat nyelem. Csak menne már el a szüret, Csak menne a pokolba már! Hozná meg isten a telet, Hideg házban huzzam ki bár. Vagy meglövöm magam, vagy a Duna leszen fekvő helyem, Ha a jövő szüretkor is A száraz kortyokat nyelem. (Buda.)

Verseim. A költészet fája életem, Minden versem egy levelke rajt. Fa, levél el fog hervadni majd, A felejtés szele rá sóhajt. És mivelhogy elhervadni fog, Ne is ápolgassam én e fát? Más hasznot ha nem hajt: legalább, A mig élek, hűs árnyékot ád. (Pest.)

Csokonai. Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai. Kilódul egyszer Debreczenből S a jó barát előtt megáll, S: ihatnám pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. »No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pinczémben; Ottan nem egy hordó bor áll«, Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. »Ihol ni, ucczu!« fölkiált a pap, A mint egy hordóból dugaszt kikap; »Szaladj csapért! ott fönn felejtém; Szaladj, öcsém, de meg ne állj!« És fölrohan ló halálában Csokonai Vitéz Mihály. A likra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: »De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba marad az a Csokonai Vitéz Mihály?« Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,) Fölmén a pinczéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt. Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. (Pest.)

Dáridó után. Ez volt aztán az éjszaka! Bort többé soh’se lássak, Ha életemben párja volt Ennek az áldomásnak. Egész mohácsi ütközet Ment végbe ott közöttünk; Igaz, hogy a török a bor, És a magyar mi lettünk. Hanem még az is igaz ám, Hogy harczoltunk vitézül, Kivált mikor már a király, Az ész, kidőlt nyergébül. A győzelmes poharakat Dühhel nyakon ragadtuk, S függtünk letéphetetlenűl, Mint a piócza, rajtuk. Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A bús magyar hazának. (Pest.)

Szerelmem zúgó tenger… Szerelmem zúgó tenger, De most zúgása nem ver Órjási hánykódás közt földet és eget; Elszenderűlt, miképen A gyermek bölcsejében, Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett. A síma habtükörben Evez föl és le lelkem Szelíd merengésnek hintázó csónakán; Partjáról a jövőnek Csattog felém lágy ének… Te énekelsz, remény, te kedves csalogány! (Pest.)

Volnék bár… Volnék bár sivatag bús szigete A tenger közepének, Hová ember, madár nem lépne be – Csak tégedet ne ismernélek. Volnék megdermedt jégsziklája bár A messze föld végének, Mit nem melenget lanyha napsugár – Csak tégedet ne ismernélek. Volnék bár a földöv homokja, hol A nyári nap tüzének Örök sugára égető pokol – Csak tégedet ne ismernélek. Volnék bár hallgató éjféleken Átokvert kósza lélek, Ki még koporsójában sem pihen – Csak tégedet ne ismernélek. Nem volna mérve oly nagy terhe rám A kínnak, szenvedésnek, Létem keresztjét jobban hordanám – Csak tégedet ne ismernélek. S még is, még is… nem volna életem, Az örök üdvességnek Magas helye sem tetszenék nekem, Ha tégedet nem ismernélek. (Pest.)

Az én szerelmem… Az én szerelmem nem a csalogány, Kit fölkeltett a hajnalszürkület, Hogy édes ének szóljon ajakán A nap csókjától rózsás föld felett. Az én szerelmem nem kies liget, Hol csendes tóban hattyúk ringanak, Fehér nyakok mig bókot integet A vízbe néző hold sugárinak. Az én szerelmem nem nyugalmas ház, Mit kert gyanánt körűl a béke vett, Hol a boldogság anyaként tanyáz, S tündér leányt szűl: a szép örömet. Az én szerelmem rengeteg vadon; A féltés benne mint haramja áll, Kezében tőr: kétségb’esés vagyon, Minden döfése százszoros halál. (Pest.)

Szemek, mindenható szemek! Szemek, mindenható szemek! Ne nézzetek, ne nézzetek Reám oly hidegen, oly hidegen; Megöltök, ez halál nekem, Halál nekem! Vagy, oh mindenható szemek! Csak öljetek meg, öljetek; Aztán mosolygjatok, mosolygjatok, S én újolag föltámadok, Föltámadok! (Pest.)

Élet, halál! nekem már mindegy! Élet, halál… nekem már mindegy! Ez a kétség irtóztató; Igy nem mehet tovább, a mint megy, És »a ki mer, nyer« példaszó. Hozzá megyek, hozzá kell mennem, Előtte szívem fölnyitom, Hadd lássa meg, mi kín van bennem, S hogy azt mind érte hordozom. S ha szenvedésem látni fogja, S a halvány színt, melyben vagyok; Talán meglágyul indulatja, Talán majd szánakozni fog. És hátha könyvéből szemének E drága sort olvashatom: Hisz én már téged rég kisérlek, Van érted titkos bánatom. És hátha csókja szent kulcsával Nyitand számomra majd eget… Vagy, mint őrültet, szolga által Szobájából majd kilöket. (Pest.)

A külföld magyarjaihoz. Ti fekélyek a hazának testén, Mit mondjak felőletek? Hogyha volnék tűz: kiégetnélek, Égetném rosz véretek. Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom; De van éles hangu szóm, Mely reátok átkait kiáltja, Átkait irtóztatón. Annyi kincse van hát e hazának, Hogy nem is fér benne meg? Hiszen e hon, e boldogtalan hon Oly szegény és oly beteg. És ti rablók! a mit orvosságra Izzad kínnal e haza: Elhordjátok idegen bálványtok, A külföld oltárira. E hazán, mely porban esd kenyérért, Nem esik meg szívetek; Míg ő vért sír, poharaitokba Kinn ti a bort töltitek. És csak akkor tértek vissza, már ha Koldusbot van nálatok: Kit koldussá tettetek, hogy tőle Ismét koldulhassatok. A miként ti e szegény hazából Magatok száműzitek: Vesse úgy ki csontotokat a sír S a mennyország lelketek! (Pest.)

Mért nem születtem ezer év előtt? Mért nem születtem ezer év előtt? Midőn születtek Árpád daliái, S ragadva kardot, a vérkedvelőt, A nagy világgal mentek szembeszállni. Beh mondtam volna csataéneket, Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek, Melynek zugási mennydörgéseket Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek. Beh fölvetettem volna magamat Hadvész után nyerítő paripára, Keresni a sírt vagy babéromat Hazát teremtő harczok viharába’. Beh énekeltem volna diadalt, Vitézeimnek, párduczbőrre dőlve, Midőn az ütközetmoraj kihalt S az áldomás csengése jött helyébe. Vagyok henyélő század gyermeke, Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen; S ha volna is, mi lenne sikere? Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen. (Pest.)

A borhoz. Oh bor! te voltál eddig egy barátom; De látom, Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége, S frigyünknek vége, vége. Ha eddig hozzád folyamodtam Bús állapotban, Keresztelő lett… a búbánatot Vidámsággá kereszteléd. Mért járulok hiába most eléd? Varázserődet mért nem mutatod? Fejem nehéz, És reszket már e kéz, Mely a teli Pohárt ajkamhoz emeli; Ezt befolyásod eszközölte, De nem hatál be a kebelbe: A lélek ép, Nem részegűlhet semmifélekép. A multnak fekete Emlékzete – Mint Dejaníraköntös – rajta van Letéphetetlenűl, minduntalan. Oh bor! Ki annyiszor Voltál bajomnak orvossága, Légy most is az, bár utójára: Feledtesd el velem a gúnymosolyt, Mely lángszerelmem jégjutalma volt! (Pest.)

Katona vagyok én… Katona vagyok én, kiszolgált katona, Csak káplár sem voltam, mindig közkatona. A katonasághoz ifjuságot vittem, Ott maradt az, haza öregséggel jöttem. Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem, Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem. Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam? A generális megveregette vállam. (Pest.)

Szivem, te árva rabmadár! Szivem, te árva rabmadár! Kit szűk, szoros kalitka zár, Légy csendesebben odabenn, Ne hánykolódjál oly igen; Ugy meg találod sérteni Magad, hogy vér fog ömleni… Vagy üsd meg magadat tehát, Jőjön halálos seb reád; Véreddel majd megírhatom Szerelmem és hattyúdalom. (Pest.)

Gyere lovam… Gyere, lovam, hadd tegyem rád nyergem! Galambomnál kell még ma teremnem. A kengyelbe most teszem bal lábam, De lelkem már a galambomnál van. Száll a madár, tán párjához siet; Sebesen száll, el is hagyott minket. Érjük utol szaporán, jó lovam, A párját ő sem szereti jobban. (Pest.)

A leánykákhoz. Ne haragudjatok rám, Leánykák, lelkeim! Hogy oly sokszor beszélnek A borról verseim. Ti nem gondolhatjátok, Mily bús az életem, Hogy gyakran a keservek Keservét szenvedem. Mig olvassátok tőlem A tréfás dalokat, Nem sejtitek, hogy néha Szivem majd megszakad. S lássátok, szépeim! ha A bú nekem rohan, Mint felbőszült oroszlán, Emésztő-szilajan; Ha a világ előttem Éjjé sötétedik, S a sötétséges éjben Vihar kerekedik, És a vihar szivemben Dúl irgalmatlanúl: Csak a bor, a mitől ez Ismét lecsillapúl. Lecsillapúl lassanként, Elzúg a fergeteg, S én újólag vidám, kék Eget szemlélhetek; S a fölvidámult égen A régi fényben jár A jó kedv holdja, a szép Örömcsillagsugár. Ily jótevő orvosság A szőlőnedv nekem; Nem egyszer menté meg már Megúnt, bús életem. Mert gyakran voltam úgy, hogy Csak még egy pillanat… S most pókháló födözné Versíró tollamat, Mig én magam fekünném A sírban hidegen, S a föld hideg porával Vegyűlne tetemem – – – Ne haragudjatok hát, Leánykák, lelkeim! Hogy oly sokszor beszélnek A borról verseim. (Pest.)

Szülőimhez. Hejh édes szülőimék, Gazdagodjam meg csak! Akkor, hiszem istenem, Nem panaszolkodnak. Minden teljesülni fog, A mit csak kivánnak; Megelőzöm vágyait Éd’s apám s anyámnak. Lesz csinos ház, a miben Megvonúlnak szépen; Pincze lesz a ház alatt, Jó bor a pinczében. Meghihatja éd’s apám Minden jó barátját; Borozás közt lelköket A jó kedvbe mártják. Szép kocsit csináltatok Éd’s anyám számára; Nem kell, hogy a templomot Gyalogosan járja. Lesz arany szegélyzetű Imádságos könyve, Krisztus urunk képe lesz Szépen metszve benne. Pistinak meg majd veszek Drága paripákat, Rajtok jó Istók öcsém Vásárokra járhat. Végesvégül lesz nekem Dúsgazdag könyvtárom; Akkor majd a verseket Nem pénzért csinálom. Ingyen osztom azokat Szét az ujságokba; Minden szerkesztő, tudom, Szivesen fogadja. S hogyha szép lyányt kaphatok: – De magyar lelkűt ám! – Éd’s apám tánczolni fog Fia lakodalmán. Igy élünk majd boldogan A mulatságoknak, Igy biz, édes szüleim… Gazdagodjam meg csak! (Pest.)