I. IFJÚKORI KISÉRLETEK.

A hűtelenhez. Esküszegte lyányka! emlékezzél Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« – Így imádva téged kértelek, – Légy kegyelmes én irántam, s szíved Add nekem, ki csak te néked híved Voltam és leszek, míg létezek. Akkoron kérő keblemre dűlve, Szerelem tüzétől fölhevűlve, Ezt rebegték csalfa ajkaid: »Hő szívem tiéd csak, drága lélek; Esküszöm, hogy csak te néked élek; Szünjenek könnyűid, bánatid.« Én ez által istenülve lettem, És keserves sorsom elfeledtem, Emma, gyönge karjaid között. Édenek nyilának én előttem, Nem borúltak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött. Ámde mily rövid volt boldogságom, Mily korán eltűne mennyországom, Én, ah, nem gondoltam volna azt! Estem édenből nagy pusztaságra, És juték keserves árvaságra, Marja a bú szívem, és hervaszt. Hő imádód s kedvelőd elhagytad, Szívedet te ismét másnak adtad, Engem elfeledve, csalfa lény!… Jól van! én lemondok mindenről már, Engemet kietlen puszta hely vár Éjszak hó-födözte bús ölén. Isten veled hát örökre, édes Tárgya hő szivemnek, ah negédes Csalfa Emma, isten véled hát! Majd ha egykor értem, szinte árva, Eljösz, éjszaknak havát bejárva, Megleled hű múzsafid porát. (Selmecz.)

Szeberényi Lajos emlékkönyvébe. Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni Minket együttlétünk édeni napjainak, Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. (Selmecz.)

Lenke sírján. Ádáz koporsó zordon éjjele! Mivé tevél te oly sok örömet? Mivé tevél te annyi szép reményt? Mely zsenge a szülői szív felett, Mely egy kéjparadicsomot igért, Rózsás jövendő boldog karjain; Kegyetlenűl mind elragadtad ezt, Csak romja áll még: a keserv, a kin! Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít Keblökbe dúlni és pusztítani: Ki fog miként egy égnek angyala Bút űzve rájok felmosolygani? Nyugodjatok meg, szerető anya! S te bús atyának gyászló kebele! Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő Temetve itt e sírnak mélyibe. Hol a teremtő széke tündököl Felhők felett a csillagezreden: Tekintsetek fel, egy szelíd sugár Leng onnan rátok csendes éjeken. És e sugár az ő szép szelleme! Az angyalok között ott múlat ő, Imádva istent, hogy boldog legyen A kor, mely a kedves szülőkre jő. S örvend előre a jövő felett: Midőn az alkotó székéből int, S a drága magzat s a kedves szülők Egymást vigadva ölelik megint.

Erdő szélén. Erdő szélén puszta csárda, Hejh mért sietsz oda, sárga? Fordulj vissza, szép paripám, Nincs benne már kedves babám. Csárda, csárda, gonosz csárda, Sülyedj fenékig a sárba! Befogadtad a rossz legényt, Megölte kincsemet, szegényt!

Pórnak esti dala. (Claudius után németből.) Az ékes nappali csillagzat Pályáját végezé. Jer, és törüld le izzadásom, S teríts fel, drága nő. Csak itt a földön is teríthetsz, Gyümölcsfánkhoz közel: Itt jóizű az étel este, S legtágasabb a hely. Aprócska vendéginket is hídd, Mert ugy kiéhezém; A legkisebb is hagyja fészkét, Ha álom nincs szemén. Sokat tálalnak a királynak, Ő, a mint hírlelik, Mindennap sültet, meg lepényt, meg Pástétomot eszik. S egy ember van mellé rendelve, Más dolga nincs neki, Asztalneműjét rendezi csak, S szolgálatát teszi. Adj’ isten ő egészségére! Mert mennyi dolga van: Hogy minket békében tarthasson, Éj- s nappal nyugtalan. Ha úri mód nem élhetünk is, Van mégis kenyerünk, Van tiszta, szép, és fris tej és vaj; S hát kell-e több nekünk? Elég ez untig póri népnek, Vedd hálánk érte, ég! S ma estelink szabadban tartjuk, Hol annyi csillag ég. A hold ezüstlő sugarakkal Leszen velünk jelen, És áldást hintve tálainkba Fog tündökölni fen. Nos, gyermekink, együnk vidáman, S a mennyek áldjanak! Oh én irigylendő, szegény és Mégis gazdag vagyok! (Pápa.)

Kuruttyó. I. »Hogy fejedre pusztaságot hozzon Isten átka, csalfa, bűnös asszony! A ki által oly sötét gyalázat Vonta éjbe a Kuruttyóházat. Hittem asszony esküvő szavának De hiszek már inkább karcsu nádnak, Hogy kerengő forgószél viharja Lenge szálát földre nem csavarja. Szűzeséged a manó elhordta, Nem köllesz már, hűtelen rosz borda! Nem köllesz, maradj magadra, s engem – Vagy látsz többé vagy sem életemben.« Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot És szöget, mit izzadván kovácsolt, Hány a sátor minden szögletébe, S nagy szitokkal ajakán kilépe. Útnak indul, úgy ragadja lába, Hogy fejér ló sem jutna nyomába. Sír az asszony, a szegény ártatlan. Messze a férj bujdos már távolban. II. Barna csapszékben Kuruttyó Űl sötéten, Űzni vágyván szíve kínját, Bor kezében. S korty után korty, hajh, de kínja Végtelen hív, Semmikép sem szabadulhat Tőle a szív. S jő toborzó víg legények Czifra serge, S énekelnek sarkantyújok Összeverve: »Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának. Életünk vidor, mosolygó Szép halálunk, Ha riadtán trombitának Harczra szállunk. Itt a markunk, csapj belé, jer Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának!« S űzi ének, táncz Kuruttyó Nagy bánatját. A garatra önt néhányszor, S – parolát ád. III. Zajos órák mámora Hogyha széjjellebben, Dúl a régi fájdalom Annál dühösebben. Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó, És buvában újra sorvad Kuruttyó. Tarka, foltos fegyvere, Rajt virít a rozsda, S fényesítni oly nehéz Az istenátkozta. »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget, Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.« Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő Látogatni téged? Isten engem, oly alak, Mint a feleséged. Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő, Karján mosolyg nyájas barna csecsemő. »Ez Kuruttyóivadék!« Mond a kisded apja, És a rajkót és a nőt Kebelére kapja, S vége nélkül, hossza nélkül pityereg. Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg. (Pápa.)

Bucsú. Irígyen a sors boldogságom ellen, Pozsony! körödből ismét messze hí; Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem, Miként váradnak puszta termei. Utánam intesz még Dunád ködébül, S arczomra keserű köny árja gördül. Nem hosszu volt tebenned múlatásom, S az órák mint a nyíl röpűltenek, De ily órákat a nagy mennyországon Angyalnak adnak csak az istenek. Édenben éltem üdvözűlöttképen Barátaimnak nyájas, hű körében. A messze távol kéklő fátyolába Takarja már szép képedet, Pozsony, Nem lágyul a vad végezet, hiába Nyögel panasz kesergő ajkamon: Mennem kell! – s tán örökre szakadátok Már tőlem el, ti szeretett barátok? Vegyétek hát a bujdosó kebelnek A zúgó szélben hangzó végszavát: Szerencse kényei akár emelnek, Akár nyomor s inségbe döntnek át, Mig a koporsó nyugtomat nem adja, Érettetek gyúl szívem indulatja. (Pozsony, január 21.)

Elegia. Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü? Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt? Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el, Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod. Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak, Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph, Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik: De hidegen marad a lánynak örökre szive. S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök, Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm. Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak, Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad. Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok, Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl. (Duna-Vecse, junius 22.)

Galgapartihoz. Üdvözöllek messze bércztetőkről, Szent helyek! Hol a Galga lassu andalgással Hempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek- Ifjunak, Hol az életüdv örömvirági Nyíltanak. Lángszerelmem szép viszonozója, Barna lány, Emlékezve küldsz-e még sóhajt a Szív után, Melyet annyi kéjnek bölcsejében Ringatál, Melynek első éneket lantjára Te csalál? Ah, rád vissza bús könyhullatással Néz szemem: Vesztve téged, vésze boldogságom, Mindenem! (Grécz, május 1.)

Hazatérés. (Heine után németből.) Te szép halász leányka, Hajtsd partra csolnakod; Jőj, s ülj le oldalamhoz, És nyujtsd nekem karod. Fejecskéd tedd szivemre, S ne félj, ne oly igen, Hisz gondtalan naponként Jársz a vad tengeren. Tengerhez szűm hasonló, Van rajt vész, ár, apály; És mélyen fenekében Nem egy szép gyöngy is áll. (Pápa.)

Boszú. Kecses tavasz virúla; Vidám tekintete Berkemnek kebelébe Rózsákat űltete. Mosolygtak a tavasznak Bájgyermeki felém, S én a bibor bimbókat Enyelgve tördelém. De látta a leányka Könnyelmü tettemet, S testvéreit boszúlva – Kitépte szívemet. Azóta létem árva, Kietlen pusztaság, Mint, melynek elraboltam Diszét, a rózsaág.

Elválás. Vert az óra, Halnak a remények, Kik szivembe Hajnalfényt hintének; Szebb jövendő Tiszta hajnalfényét, Mely keblemnek Éjjelét üzé szét. Vert az óra! A szörnyű itélet: »Elszakadni Mindörökre tőled, Lány! szerelmem Nyájas tavaszában!« Zúga hozzám Rémes kongásában. Szűm nyugalmát Ismét hol találja, Messze tőled Keblem ideálja? Honnan int a Csendes béke réve, Honnan int a Bujdosó elébe? A mosolygva Kedvező szerencse Pályád édes Örömekkel hintse, Míg én búban A széles világot Átfutom, nem Lelve boldogságot.

Vendég. Kerepel a szarka Házam tetején: Vendég jön. Vendégnek Vajh, kit várjak én? Messze föld határán Jár a szerető, Csalfa volt szerelme, Vissza nem jön ő. Tán te lész vendégem, Óhajtott halál; Úgy siess, ne késsél, Ajtóm nyitva áll. (Duna-Vecse, jun. 5.)

Csal. Völgy homályán, fák hüsében, Kert megett, Zeng a lantos hév szerelmi Éneket. Zeng, ha gyúl a rózsahajnal Keleten, Ha nyugodni bércz megé a Nap megyen. S szép tavaszszal, nyár hevén hüs Őszön át Pengeti a szerelemnek Hév dalát. S édes díja zengzetének, A leány Ha kacsingat által a kert, Ajtaján. Jő a tél, és megnyil a kert És ragad Kebelére a leány – más Boldogot. A csalódott megy kinok bús Éjjelén, S hallgat a dal lantja néma Idegén. (Duna-Vecse, máj. 27.)

Álom. Kór valék, fájdalmaimnak Szenvedém nagy kínjait; Jött az éj szelíden végre, S könyörűlve békességre Álmaim karába vitt. És láttam ott A szőke lányt, Nem hidegen Már szűm iránt; Hozzám voná A szerelem, S eget lele E kebelen, S én piruló Lángajakán, Mézcsókjait Lecsókolván. És ujra csók, S meg annyi csók, S oly édesek! S oly lángolók! Ily álmakat adjatok, isteneim, És marhat a fájdalom, a fene kín; Én tűrni fogok, valahára talán Majd égi való jön az álmok után.

Örök bú. Tódúl a felleg; barna éjbe vonja A látkört, búsul a sötét vidék. Sötét e szív is, hű szerelmem honja, Reá a bú gyászfátyla szöveték. Nem bírva terhét, a felhő könyekre Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit. Megtelt e szív is, könyeim peregve Áztatják arczom hervadt díszeit. Színekkel tarkaékesen szivárvány Ragyog keletről, szép derű jele. Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám Szivárványként, hogy földerítene. (Duna-Vecse, április 24.)

Ujság. Figyeljetek, derék história! »Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap Szent elragadtatás tüzével egy Költő merészen mászta Helikon Bérczét, öröklétű hírkoszorút Tüzendő fürtibe a fénytetőn. Mármár magos czéljához ért, midőn Réműletes mennydörgés hallatik. »»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög. Megborzad a költő, s uramfia! A mélybe henterűl. »Hahahaha!« S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.« Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi Nem legbővebben abrakolt – hasa. (Vadas, május 16.)

Vándordalok. I. Távol szeretteimtől S tőled, te drága hon! Vándorlom a világot Végetlen útakon. És lábam a nagy úton Fáradva lépdegel, Mert vállaim tetézvék Butornak terhivel. Eldobtam én a terhet, Nincs többé vállamon; És mégis vajh mi csüggeszt? És mégis vajh mi nyom? Boldogtalan fiú te! Mely tégedet lever, Nem válladon… szivedben Az óriás teher. II. Hová, hová az égi úton, Darusereg? Azért hagyjátok-é a tájat, Mert nem meleg? Vándorlok én is, ámde pályám Ellenkező: A szerelem forró honából Jégsír felé. (Pápa.)

Változás. Míg a földet gyász temette, Dúlván förgeteg felette Pusztaságnak vad telén, Mért virúla bájos éden Kebelemnek belsejében? Mert rózsámat ölelém. Most, midőn a szép tavasznak Uj virányi illatoznak A mosolygó téreken, Mért vagyon tél kebelemben, Puszta, gyászos, véghetetlen? Mert rózsám nem ölelem. (Vadas, május 23.)

Epigrammok. 1. Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt, Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla, S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. (Ostfi-Asszonyfa, május 29.) 2. Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem: Nincs szivem. A haza s a lyányka s barátnak adám. (Ostfi-Asszonyfa, junius 4.) 3. Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve, A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen. Engemet, hajh, szeretőm búcsúzó pillanatával Holdtalan éjfélként bánat homálya takar. (Duna-Vecse, junius 23.) 4. (Martial után.) Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette, Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi. Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz? Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi romot? (Duna-Vecse, junius 23.) 5. (Martial után.) Zápor zápor után, a szüret szűnetlenűl ázik. Bár akarod, nem jő szűz bor iczédbe, csaplár. (Duna-Vecse, junius 23.) 6. Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a szél mily keseregve nyögel? Oh nem szél nyögel ott, ősid félisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött! (Rákos, április 30.) 7. A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság. (Duna-Vecse, junius 23.)

Az őrágyhoz. Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme, És legyen első rang rangom az isten után; S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel, Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém! Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem; Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem, S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál. Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.

Zivatar. Mit nekem hab? mit nekem vész? Én nem félem haragát; Kebelemnek pusztaságán Száz sirokkó rohan át? Rajta, gyorsan evezőhöz, Talpra reszkető legény, Bár toronynyá nő a hullám, A túlpartra szállok én. Köd borong ott, sűrü ködnek Kétségbarna éjjele, Lány, temetve mindörökre Légyen emléked bele, Mely az égő szerelemmel Enyelegve játszhatál, Mely hűséget esküvél, és Ah mely még is megcsalál. Rajta, bajtárs, csüggedetlen! Nincsen messze már a part; Bár izzadva férfiszívvel Mi kiálljuk a vihart. Im, mi kép leng a ködéjben? Bájoló, mint a tavasz, Szőke fürttel – kék szemekkel – Hűtelen lány! képed az. Hajh, nélkűle nincsen élet! Vissza, izzadó legény, Bár Mátrává nő a hullám, Vissza – hozzá – szállok én. (Duna-Vecse, május 8.)

Fürge méh… Fürge méh, te bejárod a ligetet, Hogy szedhessed virágokrul mézedet; Az én babám nem jár fűre s virágra, Hejh mézednél mégis édesebb csókja.

Dalforrás. Költőnek lenni isteni, Én is költő leszek! Varázserővel szívemet E vágy szállotta meg. S e vágy nem szűnő lángiban Mindegyre égtem én; Ragadtam végre a kobozt Nagy tűzzel, hevenyén. S hogy énekem röpűlete Fellengezőbb legyen, Telt hordóhoz vevém magam, Pinczének mélyiben. Mig fejtörés között időm Itt lassan mendegelt: A – nem mondhatnám szűk – torok S a csap nem vesztegelt. De bár mint törjem fejemet, S levék borral tele: Hiába! a csigázott ész Egy kukkot sem szüle. Vég pontra szállt a türelem! Még egyszer jót iszom, S manó vigye, ha éneket Úgy sem zeng kobozom. S a csapnak estem nagy mohón, Gondolva ezeket; De oh hallatlan bosszu! a Csap már nem csepegett. Zajló kebellel álltam ott, Bennem harag gyuladt, És megragadtam s vágtam a Hordóhoz lantomat. Felhangozott a kiürűlt Hordónak kebele, S oh üdv, oh kéj! a fejtörő Titok kulcsot lele. Belőlem – végre rá jövék – Költő miként leszen: Im, telve hallgatott, s konog A hordó üresen. Éhezni kell, éhezni hát, Ki költő lenni vágy; Éheztem én is, s folyt a dal S enyém a myrtuság. (Pápa.)

Változó izlés. Mint szerettem a cseresznyét Gyermekéveimben én! Csak cseresznye kelle nékem, Nem volt szebb szín, édesebb nem Terme a föld kerekén. Nem kellett cseresznye többé, Gyermekéveim után: Mert az ajak édesebb volt, Mert az ajkon szebb pír lángolt, Melyet nyujta szép leány. És az évek ballagának, És fejembe ért az ész, S jóra jöttem valahára! Most szemem a lyány ajkára Szinte egykedvűleg néz. Mert a rózsanedvhez képest, Mely Ménesnek bérczfokán Omlik kéjes kedvet adva, A lyány édes bájos ajka Keserű és halavány! (Pápa.)

Tünődés. Ifjú koromnak ébredése Ah! oly tündéri szép vala, Miként a koszorus tavasznak Varázst mosolygó hajnala. Hű lyányka dűle karjaimba Hű lyányka csókja égete, S mennynek röpíté képzeményim Hespertüzű tekintete. S az érzemény, mely lelkesítve Dagasztá e meleg kebelt, Rózsás berek lombsátorában Szelíden ömlő dalra kelt. Lejárt az év, s a fáradatlan Idő uj évet alkota; A kellemgazdag ifjuságnak Elhulla báj virúlata. S nincs már a lyányka karjaimban, És hervadt a phantasia; Az istenítő boldogságnak Ekkép ki kelle halnia! Ti fönn a menny kék tengerében Mosolygva fürdő csillagok, Trónjához a szent végezetnek Olyan közel kik állotok, Melyik ragyog reményt szivembe, Melyik ragyog közűletek? Hogy egykor még örömre kelni Nem lészen tiltva véletek, Akár a lyányka hű ajkáról Szedvén uj édes csókokat, Akár ha szárnya képzetemnek Dicsőbb világokhoz ragad. (Pápa.)

Ifju a pataknál. (Schiller után.) Forrás mellett űlt a gyermek, Koszorúkat kötözött, S látta őket elragadtan Tűnni a habtáncz között. Éltem így röpűl miként a Forrás fáradatlanul, S mint a koszorúk sietve, Ifjuságom elvirul. Ne kérdjetek, mért busongok Éltem rózsa-idején; Minden örvend és reményel A tavasznak jövetén; Ámde, az uj természetnek Ébredő hangezrede Kebelemnek rejtekében Csak nehéz bút költhete. Nem vidítnak a vigalmak, Melyeket nyujt szép tavasz; Egy köt engem csak: közel van S mégis messze tőlem az. A kedvelt árnykép elébe Vágyva nyujtom karomat, Hajh! nem érem el s ez érzet Csillapítatlan marad. Jőj le, jőj, oh szép leányka! Hagyd kevély lakod falát, Majd virágit a tavasznak Kebeledre hintem át; Ime dal zeng a berekben S tiszta zajjal jár az ér: Egy boldog szerelmi szívpár Kis kunyhóban is megfér. (Pápa.)

Szín és való. I. Némúl a hangszerek zenéje, A függöny fölrepűl, S az arczokon kiváncsiságnak Csendes figyelme űl. És ékes színpadon a múzsa Kegyelt papnéja áll, Bájlóbb a kikelet kertének Minden viráginál. És oh, midőn szavak születnek Az ajkak bíborán! – Nem, így nem énekel tavaszszal Pacsírta s csalogány. S mit benne látsz megtestesülve: Erény és szerelem; S a néptömeg varázslatánál Kéjtengerré leszen. Hódolva a dicső müvészet Magasb hatalminak, Éljen-zaj és örömkiáltás És tapsok hangzanak. De a zajongó nép között áll Az ifju mereven. Ah! érzeményi zavarának Nyelvet, szót hol vegyen? Egy új világ nyilik szivében, Egy új édenvilág, És benne lángoló szerelme Az illatos virág. II. A barna leples éj Nyugalmat osztogat, De ah! az ifjunak Nyugalmat az nem ad. Zajló küzdés szivén, Szerelmi, égető, Mely tarka gondolat- Füzért tünődve sző. »El, el! meglátni őt, Az égi szép szemet, A melynek e kebel Imádó rabja lett; Meglátni a szelíd Angyalvonásokat, Melyeknek bájain Sziv és ész elakad; S a tündér-termetet, S a hullámzó kebelt, Hol a kecs istene Két rózsatrónt emelt; Meglátni, asszonyok Legszebbje, tégedet, Minőt az ég csupán Egyszer teremthetett!« S az ifju elsiet, Szerelme vágyiban, A kedves hely felé, Hol istennője van. »Ti ablakai fölött Irígy őr-kárpitok! Pillantanom reá, Oh kérlek, hagyjatok!« Rejtsétek a szobát Hiven, oh kárpitok! Szivszaggató, miket Az ifju látni fog: Csók és édes szavak, S szerelmi jelenet. Oh bűn, oh förtelem! Szerelmet pénzt vehet! III. Szinházba sergesen tódúl a nép, Csodálni a müvésznő érdemét; S mig hangja lelkesült szivekbe hat, Uj és uj érdemkoszorút arat. S az ifju?… az ifjú tetszés-zaja Fel-felzeng bájoló játékira; De ah! titkon folyó könyűiben Kihalt a néma kínos szerelem! (Pápa.)

Ideál. Küzdő gerjedelmek, fény, homály, csapongó Vágyak és remények tarka serege! Melyek majd borongva, majd derengve kelnek, Indulat-csatáit a zajló kebelnek Ah ki festi le? Mért e láng, e hullám dagadó eremben? Honnan e feszítő érzet keblemen? S szomjazó hevökben a zajongó vágyak Lenge képzeletnek karján merre szállnak, Merre szüntelen? Mely varázserőnek bűvös ihletése, Ah, mi készti zengő dalra lantomat? És a dal ha fölzeng, ujra vaj’ mi némit? Mert a hur beszélni szívem érzeményit Nem lel hangokat. Messze, messze szállnak érzeményim innen, Oh, a puszta föld, ez nem az én hazám; Itt a bús valónak hervatag körében Bájoló alakkal édesen, szelíden Mi mosolygna rám? Fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön Isten-szép alakkal rózsafényben áll, Mely után epedve küzd a hév indúlat, Mely után e szívnek dobbanása gyúlad. Ott az ideál. Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban A hajnal biborszin leplén, szép alak! Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél, S szende félhomályán a merengő éjfél Holdsugárinak. És ha zúg a szélvész romboló csatája, És ha nyögve sír a berki csalogány, És te lengsz előmbe, hogyha sújt a bánat, S hogyha keblem éjén kéj koránya támad Kíncsaták után. Lelkesült idegről száll feléd az ének, Forró érzeményim szállanak vele; Oh, ki élsz ragyogva túl a földhomályon, Halld meg a sóvár szűt, égi ideálom Tiszta kebele. Jőj le bájaidnak szép gazdagságában, Jőj egy pillanatra, túlvilági lény! Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen, Hogy szelíd ölednek enyhe édenében Üdvezűljek én. Hervadok, te érted hullanak virágim, Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt; Légy keserveimnek édes égi bére, Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére Szellemcsókodat! Vagy ha zárva tőled e világ határa, Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad: Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel! Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével! Nélküled hajh éltem kín és kárhozat! (Pápa.)

Kolmár József emlékkönyvébe. Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében, Az életkönyv ez, benne két lap a mienk, Az egyiken borongó gyász vonul sötéten, A másik hajnalodva rózsaként dereng. Ohajtom én: legyen hű kedveződ a végzet, Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet. (Pápa.)

Tolvaj huszár. I. Ló dobog, por kél az úton, Zeng a harsány trombita. »Kvártélyt, kisbiró! huszárok Szállanak a faluba.« És hogy jöttek, hogy megálltak A vitézi seregek, Aggalom s öröm vegyűlve A lakókat szállta meg. Aggalom s öröm szivökben Nem hiába lakozik: A huszárok csínosak, de Kissé hosszuk ujjaik. »Jól vigyázz mindenre, lyányom, – Mondd az aggódó anya – Nehogy ez vagy az házunktól Vélök elvándorlana.« II. Ébred a hajnal sugára, Véle ébred a huszár, Lóra pattan, induló zeng, S messze föld fogadja már. És merengő fájdalommal Néz utánok a leány; Könny pereg le szép szeméről Mély fohász kel ajakán. ‚Mért, leányom, e busongás? Szólj, mi történt vaj’ veled?‘ »Jó anyácskám, meglopának, Egy elvitte szívemet.« (Pápa.)

Elégia egy várrom felett. (Matthisson után németből.) Nyugszik esti szürkület fátylában A halk táj, s a berki dal kivesz, Még csak itt, az agg falak körében Egy tücsök busongva zengedez; Csend lebeg le fellegetlen égről, Lassan mén a csorda mezejéről, És a fáradt földmives halad Megnyugodni ős fedél alatt. Itt az erdőkoszorús tetőkön, Az enyészet töredékiben, Hol reám a multból borzalom száll, Bánat! e dalt néked szentelem. Búval gondolom, hogy mik valának Hajdanán e porló maradványok: E tornyos vár állt fenségesen, A hegyeknek szirttetőiben. Ott, hol oszlopok sötét kövére Bút susogva hajlik a repkény, És a puszta ablak üvegén át Csillog szomorún az esti fény, Az atyának ott talán könyűje Áldva perge bátor gyermekére, Kinek hírsovárgó kebele Vágyva néze harcznak ellene. »Béke véled!« szólt az őszült bajnok, Átövezve hősi karddal őt, »Soha többé, vagy térj győzve vissza, Érdemeld meg őseid nevét!« És a nemes ifjunak szemébe Rémítő láng szálla, arcza ége, Rózsáknak virító kerteként, Melyre bíbor hajnal hinte fényt. És arszlánszivű Richardként harczba Akkoron röpűlt a dalia, S mint erdőnek a viharban, kellett Ellenének meghajolnia; S mint virágos partu ér szelíden Szállt meg sziklavára teremében, Az örömkönyűt siró atyát És ölelve szép menyasszonyát. Ah, gyakorta a szorongó kedves Erkélyéről néz a völgy felé: Vért, pajzs csillog estnek aranyában, A paripa nyargal, híve jő; Hallgatólag jobbját néki nyujtja, S áll majd halványan, majd elpirulva, De mi szende szemeiből szól, Olyat Petrark’ s Sappho sem dalol. Hol bagolyfészkek fölött terülnek Durván összebonyolult füvek, Ott a billikom vidáman csenge, Míg a csillagok kiégtenek, Terhesen vítt harczok diadalma És a szent csaták szörnyű kalandja Míg emlékezetben újra kelt, Kedvvel tölté a zord hőskebelt. Ó mi változás! most borzadályos Éj takarja a dicső helyet, S esti szél nyög búsan, hol erősek Vígadának áldomás felett; Ott magányos kórók lengedeznek, Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek, Ha riadván a harcztrombita, Csataménre pattant az apa. Elhamvadtak a hatalmas csontok Immár a borongó föld alatt, Félig sülyedt kő alig mutatja, Hol találták vég nyugalmokat. Mennyi lett játéka a szeleknek! Sírjaikkal emlékeik is vesztek, A vitézkor fénytettei felett Feledés űz barna fölleget. Igy enyész az élet dicsősége S hatalomnak álomképzete, Igy merűl a gyors idő röptével Égbe minden, a mit föld szüle: Hamvveder, szánt az emlékezetnek, Halhatatlanság-igérő ének, Győztes főt koszoruzó babér, S tett, a melyet ércz, márvány dicsér. Minden, a mi bájol s vágygyal tölti Itt a porban a nemes kebelt, Eltűnt mint az őszi nap sugára, Hogyha vész a láthatárra kelt. Kik vigan ölelkezének este, A korány arczukra már bút feste, A barátság is, s a szerelem Kéje vész a földről jegytelen. Édes szerelem, rózsás ösvényed Pusztaság tövisével határ, S te, barátság aetheri világa, Egy rögtön vihar homályba zár. Kábaság a hír, fenség, hatalmak! A koporsók egyaránt takarnak Éjbe büszke föld-uralkodót S reszketeg fejü zarándokot. (Pápa.)

A bujdosó. Mit nekem hab! mit nekem vész! Én nem félem haragát, Kebelemnek pusztaságit Száz vihar rohanja át. Rajta! gyorsan evezőhöz, Talpra, reszkető legény! Bár toronynyá nő a hullám, A túlpartra szállok én. Éj borong ott, sűrü ködnek Kétségbarna éjjele; Lyány! temetve mindörökre Légyen emléked bele, Ki ez égő szerelemmel Enyelegve játszhatál, Ki hűséget esküvél, és Oh! ki még is megcsalál. Messze tűnnek már a partok, Messze tűn a gyászvidék, Hol szivemnek béke, csönde Romhalomba dönteték. Tűnjön is nagy messze tőlem, Hogy ne légyen semmi jel, Mely a multat, érzeményim’ Háborítni, költse fel. Hah! mi kép leng a ködéjben? Bájoló, mint a tavasz… Szőke fürttel… kék szemekkel… Hűtelen lyány, képed az! Nincs tehát a nagy világon, Nincs hely, csalfa szép alak! Hol sebemre ír csepegjen, Hol feledni tudjalak?

Ideál és való. Dalra, dalra, néma húrok! Lengj előmbe, ideál; Hagyd hevűlni képzeményim Égi fényed bájinál. S száll egéből ideálom, És az ott – mely rózsaszál? Ah a lyányka ablakából Ablakomra kandikál. S ideál és szép leányka Engemet hevítenek. Kit tekintsek, kit daloljak? Mondjátok meg, istenek! Képzetem varázsalakja! Tűnj egedbe, tűnj tova; Való kell a föld fiának, S költő nem a föld fia? (Pápa.)

Lehel. A kürtkebelbe fú Lehel, S a kürt riadva énekel Vad éneket csatára; S szilaj szikrát ezer szem hány, És nyúl kifent aczél után Ezer kéz, hallatára. A kürtnek harsogó szava Még egyszer szóla tétova, És összeütközének: Hadur világduló fia S a boszuló Germania, Mind harczszomjas legények. Iszonyterhes lőn a csata, Vérnek patakja árada Mezők tiport füvében, És por közé a hadfiak Sürűn omolva hulltanak, Mint gabna jégesőben. Még dúl soká az ütközet, S még diadal nem nyujt kezet Sem ennek sem amannak; Még a koromsetét halál Honába, kard csapásinál, Ezren s ezren rohannak. A sors koczkája vetve van, És hajh! serege csúfosan Leverve nyög Lehelnek; S kiket nem ére a halál, Kardok duló csapásinál, Rablánczon vesztegelnek. »Hogy többé ránk ne törjetek, Bitóra tüstént véletek, Rablók gonosz csapatja!« Kihez hajolt a győzelem, Parancsszavát a fejdelem Ily büszke-durván adja. »Elő, vezér, elő veled! Elsőség illet tégedet, Hadd lássuk szörnyü képed. Olyan magasra emel-e A magyarok nagy istene, Mint én emellek téged?« S a porba tipratott kebel Fojtott dühérzeményivel A hős előbbre lépett, És szóla: »Fejdelem! kegyed, Látom, határtalan; egyet Engedj hát kérni tőled. A kürt éltem hű társa volt, Ő annyi vért és viadalt Karom között szemléle; Ez óra tőle elszakaszt: Hagyd még egyszer megfúnom azt, Hagyj elbucsúzni tőle!« És zúg dörögve rémitőn A kürt ismét Lehel kezén; S hogy harsogtatta szerte, Rá szent hevűlet lángja száll, A győző fejdelemnek áll És véle őt leverte! »Te fölmagasztalsz – e szavak A hősi ajkon hangzanak – És én a porba váglak.« S megy bátran, míg önérzete Arczára kéjsugárt vete, Elébe a halálnak. (Pápa.)

Az első dal. Kit a dal istene Szent csókjával füröszt, Első vagyok, hazám, Szinházad népe közt. Zengjen tehát a lant! S legelső énekem, Pályámnak társai, Tinéktek szentelem. Az érzet kútfeje A dagadó kebel; Dalomnak hangjai Onnan szakadtak el. S mint szívnek gyermeki A szívbe vágynak ők; Engedjétek nekik Honokba menniök. – – Ki a művészet e Szent templomába lép, Az, illő, hogy legyen Fejben, kebelben ép; Az elme éjjele S a megromlott kebel E fának ágain Gyümölcsöt nem nevel. Két csillag sugara Derengje át egünk: Hon és erény legyen E két csillag nekünk. Nem kell a színpadot Tekinteni csak úgy, Mint hol mindennapi Kenyérhez nyílik út; A színpad czélja nagy, A színpad czélja szent: Ez a szív parlagán Erkölcsöt fejt, teremt. Azért érzelmeink’ Gyullaszsza tiszta tűz, Mely minden szennyet a Kebelbül számkiűz; Mert várni lehet-e, Hogy romlott föld alatt A mag termő legyen Gazdag kalászokat! Föl hát! és míg a szem Csak egy sugárt lövel, Előle a magas, Szent czél ne veszszen el. S ha ez lesz életünk: Édes jutalmat ad A hon áldó szava S a nyúgott öntudat (Kecskemét.)

Népdalok. I. Jön az ősz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ; Röpűl, röpűl más országba, Hol jobban süt a nap rája. Hejh van oka a gólyának, Hogy más hazát néz magának; De, galambom, hogy elhagytál, Nem t’om mi okot találtál. Hív voltam én hozzád mindig, Elejétől utójáig, Nem volt szivemben ősz, tavasz, Érted, mint a nyár, égett az. S vajjon a kihez röpűltél, Nem lesz-e annak szivén tél? Megeshetik, szép galambom, Noha neked nem kivánom. Mert a gólya, ha visszaszáll, Virító szép tavaszt talál; Hejh de mire te visszaszállsz, Csak puszta sírhalmot találsz. II. Kakasszóra hajnal ébred, Én lányokkal nem beszélek, Mert ha szólok ő hozzájok, Hajnal lesz a két orczájok. Igy valaki azt gondolná, Én is kakas vagyok talán; S hejh a kakas hamis madár, Untalan más fészekhez jár. Pedig én kakas nem vagyok, Hanem filemile vagyok, Egy a fészkem, egy a párom, Egyért élek a világon. (Kecskemét.)

Könyeim. I. Áldás reátok, ligetemben Odább iramló csermelyek! Utaitokon a szép tavasznak Hímes virági termenek. Ez arcz fölött is két patak foly, Folytok, szerencsétlen könyek; De halvány pályátok körében Virágok ah nem zsengenek! II. Forró sugárokat Lövel a nyári nap; Sugári lánghevén Patak, folyó apad. O forró nyári nap, O lángoló sugár, Könyűmnek árjait Apasztanád ki bár! III. Eljött az ősz; a part virága Hervadva hull a csermelyár habjába. Eljött a bú; az élet kéje Kihalva ful a könyek özönébe. IV. O télnek dermesztő hidegje! Mely a folyókat lebilincseléd; O télnek dermesztő hidegje, Bilincseld le szememnek csepkönyét! V. Fuss, oh patakcsa, Fuss csüggedetlen; Megnyúgoszol majd A tengerekben. Hullasz könyűm, hullj; O a halálban, Számomra is tán Megnyúgovás van. (Kecskemét.)

Viz és bor. Le a tenger fenekére Merül a halász, Lent a tenger fenekében Gyöngyöket halász. Nékem a boros pohárnak Öble tengerem, S gyöngy ha van tán dalaimban, Az csak ott terem. Bűnnek éje űlt a földön. Jött a vízözön, A viz által a bűn éje Elseperve lön. Búnak éje ül szivemben; A bú éjjelét – Bennem a viz tehetetlen! – Csak bor mossa szét. Nyári hévben a virágszál Sanyarogva nő; A virágot uj életre Kelti langy eső. Csüggedésben, tikkadásban Langy esőm a bor; Permetegje enyhe csöpjén Vérem ujra forr. Tettetés-e, vagy belösztön, Vagy akármi más, Csak hogy a halottra könyet Ejteni szokás; Engemet viz ott se érjen, S már ha sirni kell, Sirja hát hideg poromra Könyét borkehely. (Pozsony.)