ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK. (1844–1848.) (continued 3)

Mi volt lágyabb, az Én karjaim Vagy a koporsó?… Aludj’, aludj’, Szivem galambja, Jó éjszakát, De egyre kérlek: Álmodj’ felőlem, Legyünk együtt.« S mig így altatta a holt gyermeket, Mellette maga is elszenderűlt, S mig ő alutt, a férj azon tünődék, Miből szerez koporsót? Miként ásatja meg a sírt? Egy árva fillér sem volt birtokában. Körültekintett a szobában, Ha tán találna valamit, A melynek egy kis becse van, Hogy azt eladja… semmi, semmi sem volt! Mi jött eszébe, hogy e gondolatra Elsápadt és megreszketett? Ujján a gyűrüt pillantá meg, Lelkénél drágább jegygyürűjét… Ezt kell tehát eladnia, Hogy meztelen ne menjen A földbe gyermeke? E drága kincstől kell elválnia, Melyet szeménél jobban őrizett, Mit ujjáról le nem szakíthatott Olyan sok évnek oly sok nyomora; El kell most tőle válnia? Hajszálai őszültenek meg A gond miatt… s nem volt más menedék! Midőn ujjárul a gyürűt levonta, Olyan volt, mintha kebléből a szívet Szakítanák ki gyökerestül… Ketté lett vágva multja és jelenje, Fölbontatott a híd, mely a tavaszt A télhez kapcsolá, Eltört a lépcső, melyen a Földről a mennybe járt! De meg kellett történnie, Hogy meztelen ne menjen A földbe gyermeke. – Szépen temették el a kisdedet, Kemény fából volt a koporsó, A szemfedő selyemből, És sírhalmához nagy követ tevének, Mert drágán kelt el a gyürű, S árát rá költék mind a temetésre… Lelkére nem vehette a férj, Hogy jegygyürűje árából csak egy Garast is tartson meg kenyérre, Bár erre olyan nagy szüksége volt. Méreggé vált vón benne e kenyér, Mely őt megölte volna, És néki még soká kell élnie! XVI. Megmondta ő, hogy gondolatjai Fejébe nem halhatnak el, Hogy eljön a nap, a midőn Ezek kijőnek börtönükből, S bejárják a világot. És úgy történt. A mit sok évi Erőködés meg nem hozott, a mért Hiába volt olyan sok fáradás, Meghozta egy véletlen pillanat. Egy titkos nyomdát fedezett föl Alant, elrejtve föld alá, S ott kinyomatta műveit. Mi volt ezen müvekben? az, Hogy a papok nem emberek, De ördögök, S a királyok nem istenek, Hanem csak emberek, És minden ember ember egyaránt, S az embernek nem csak joga, Hanem teremtőjéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie, Mert a ki isten legszebb adományát Meg nem becsűli, Magát az istent sem becsűli az! Kijött a könyv, s ország-világban Ezrével olyan gyorsan terjedett el, Mikéntha villám hordta volna szét. Mohón nyelé el a szomjas világ E tiszta enyhitő italt, És lelke tőle megfrisült, De elsápadt a hatalom, kiűlt Ránczokba szedett homlokára a düh És elmennydörgé haragos szavával: »Ez lázitó könyv! Vallást s fölséget sért, Szerzőjének lakolnia Kell a törvény szerint.« És a megrémült nép utána mondá: »Valóban, e könyv lázitó, Vallást s fölséget sért. Szerzőjének lakolni Kell a törvény szerint. A törvény szent és sérthetetlen!« S szerzője rémesen lakolt. Az utcza közepén Fogták el őt, s elhurczolák. »Megálljatok«, szólt esdekelve, »Oh irgalom, megálljatok! Nem akarok én menekűlni, Mindenhová megyek nyugottan, Csak egy kevéssé várjatok. Nézzétek azt az ablakot, Az én szobámnak ablaka, Ott nőm és gyermekem lakik. Vezessetek hozzájok egy, Csak egy rövid kis pillanatra, Mig egyszer ölelem meg őket S egy isten-hozzádot mondok nekik, Aztán nem bánom én, hurczoljatok, De én bucsú nélkül nem mehetek. Inkább megyek le a pokolba A búcsuzás után, Mint föl a mennybe búcsu nélkül. Nem vagytok férjek és apák? Mit mondanátok, és mit érzenétek, Ha véletek mások bánnának így? Nekem nincs senkim a kerek világon, Csak nőm és gyermekem, És ő nekik sincs a világon Kivűlem senkiök, de senkiök; Ereszszetek, jó emberek, Ereszszetek, hadd lássuk egymást Még egyszer és talán utószor. Ne rajtam szánakozzatok, De ő rajtok, hisz ők ártatlanok, Hisz nem vétettek ők Sem a törvénynek, sem ti nektek, Ne öljétek meg őket!… Oh istenem, ha szavaimra Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg… e könyűk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!« Zokogva térdepelt le, S mint szebb időkben egykor kedvesének, Most a poroszlók térdeit ölelte, De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel Emelték őt fel s vitték a szekérhez, Mely ott az ő számára állt. Midőn látá, hogy nem használ a szép szó, Düh szállta meg, s előszedé Testének minden erejét, hogy Erőszak által győzzön, menekűljön. Oroszlánbátorsággal és Őrült erővel küzködött, De hasztalan! legyűrték, megkötözték, S bedobták őt a szekér mélyibe, Ott ordított, mint a vadállat, Ordított ilyen átkokat: »Átok reátok s maradékitokra, Ti emberbőrbe öltözött, Sátánokkal bélelt fenevadak, Kiknek keblében szív helyett Undok varangyos béka van! Borítsa el pofátokat A fekély olyan vastagon, Mint a gazság van lelketek felett, És aztán faljanak föl a Szemétdomb férgei! Átok reátok és királyotokra, Kinek nevében az erényt A mészárszékre viszitek! Átok reád, bitang, lator király, Ki istennek tartod magad, S ördög vagy, a hazugság ördöge!… Ki bízta rád a milliókat? Farkasra a nyájat ki bízta? Kezed vörös, mint bíborod, Arczod sápadt, mint koronád, Szived fekete, mint a gyász, Mely műveid után huzódik, Miként az esti hosszu árnyék. Meddig bitorlod még a Rablott hatalmat, rablott jogokat? Lázadjanak föl, mint az óczeán, Alattvalóid, és ha zsoldosidnak Százezrivel kiállasz ellenök, Ne adja isten, hogy meghalj vitézül Ott a csatán, mint illő férfihoz; Te légy, ki megkezdd gyáván a futást, Fuss és bújjál el trónusod alá, Mint ágy alá a megszeppent kutya, Onnan kotorjanak ki és kaczagva Köpködjenek könyörgő szemeidbe A gyermekek s vén asszonyok, S kik egykor lábad csókolák, Azoknak csókold majd te lábait, Azok rugdossák ki egyenként Vigyorgó fogadat, Azok rugdossák ki belőled a Nyomoruságos hitvány életet! Dögölj meg oly kétségb’esetten, A milyenné engem tevél!… Oh nőm… oh gyermekem…« XVII. Alutt-e s most fölébredett? vagy Eszét veszíté s ez most visszajött? Egy óra vagy több hónap óta volt Magán kivűl?… Szilveszter nem tudá. Gondolkodék, gondolkodék, Mi történt és mi történik vele? Körülnézett, nem láta semmit, Sötét volt, éktelen sötét. Igy szólt magában: »Éj van csakugyan, Aluttam s álmodtam, Álmam csak félig jut eszembe. De az borzasztó egy álom vala, El sem beszélem hitvesemnek, Nem háborítom föl vele. Csak már viradna, ilyen nyomasztó Éjem tán még nem volt soha. Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?… Alszik bizonynyal, mert nem válaszol. Aludjatok, szeretteim, Aludjatok szép csendesen. S még sem virad! mikor fog már viradni? Megfojt e sűrü vastag éj! Emeld föl, hajnal, fényes arczodat, Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét… Ugy ég a homlokom, mikéntha Egy tűzokádó hegy vón a fejemben; Majd szétröpűl az agyvelőm!« S hogy megtörölje izzadt homlokát, Kezét emelte föl… hah, Mily csörrenés!… Megcsördült rajta a nehéz bilincs. Most már mindenre jól emlékezett, S végigfutott rajta’ a hideg, Mint a romok között a szél. Mindenre jól emlékezett… Elfogták őt az utcza közepén, S elhurczolák erőnek erejével, És kedvesét és gyermekét Nem láthatá, nem mondhatott nekik Isten-hozzádot, nem tekinthetett Még egyszer a kedves szemekbe, Mik boldogsága s gazdagsága voltak! S most itt van a börtönfalak között, A föld alatt, ki tudja milyen mélyen, Mélyebben, mint a rothadó halottak A temetőnek fenekén! S mikor lát újra fényes napvilágot, Mikor láthatja újra kedvesit? Talán soha! S miért jutott e kárhozat helyére? Mert amit isten meghagyott neki, Tudtára adta azt az embereknek, Hogy egy közös jó van, miből Egyenlőn jár mindenkinek A rész, s ez a közös jó a szabadság! Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is Mástól, halálos vétket követ el, S azt ki szabad, azt ki kell irtani! »Oh szent szabadság, érted szenvedek«, Szólt elözönlő fájdalommal a rab, »S ha a világban magam állanék, Mint álltam egykor hosszu évekig, Nyugottan ülnék most e kőpadon S büszkén mint trónján a bitor király, S oly boldogan viselném e bilincset, Mint jegygyürűmet egykor viselém! De hitvesem van és van gyermekem… Mi lesz belőlök nélkülem? Ki fogja eltáplálni őket Kenyérrel és szerelemmel? S mi lesz belőlem nélkülök? Oh szív, ha kővé válni nem tudsz, Miért meg nem hasadsz!« Sírt, jajgatott, dühöngött, És az örök sötétség Egykedvüleg szemlélte őt, Mig végre lassacskán elhallgatott, Kifáradt lelke megadá magát, És mozdulatlan néma volt s oly Érzéktelen, mint a kő, melyen űlt, Mint a sötétség, mely reá borult. Nem érzett, csak gondolkodék, Alant röpűltek gondolatjai, Mint a meglőtt szárnyú madár: »Koporsónak testvére, börtönöm, Ki épitett, ki fog ledönteni? Mióta állsz, meddig fogsz állni még: Ki űlt előttem e rideg kövön? Ilyen martír, mint én vagyok, Vagy egy haramja tán? Itt hamvadott el csontja e helyen Vagy látta még az isten szép világát? Szép a világ, az erdők és mezők, A bérczek és a rónaságok, a Virágok és a csillagok… talán én Többé nem is látom már ezeket, Vagy oly későn, hogy akkorára Még nevöket is elfelejtem… Ha itt egy évig kéne lennem, Hol minden percz egy örökkévalóság, Hol az idő oly lassan ballag el, Mint két mankóján a vén sánta koldus… Egy évig? és ha tízig itt leszek, Tízig vagy húszig vagy többig talán? Jertek föl hozzám, ti halottak, Kik egykor e helyen szenvedtetek, Beszélgessünk egy keveset, Tanítsatok meg, az időt Hogyan kell itt eltölteni, Jertek föl hozzám, ti halottak, Talán én is halott vagyok már, S a sírban álmodom… rosz álom… Halott vagyok, kit élve Temettek el… Halott vagyok… már nem dobog szivem… E reszketés, melyet keblemben érzek, Beteg lelkem végvonaglása ez.« Végtére megszűnt gondolkodni is, Nem volt szivében és fejében Sem érzelem, sem gondolat, Ott űlt merőbben a szobornál, S farkasszemet nézett az éjjel, Melylyel megtömve volt a börtön. Zsibbadni kezdtek tagjai, Eszméletét kezdé veszítni, Feje huzódott lefelé, S ledőlt hosszában a kövekre… Elájult-e? vagy elalutt? Soká fekütt ott mozdulatlanúl, Talán nem véve még lélekzetet sem;

Egyszerre, mintha lőpor által Vetették volna föl, mikéntha Égő vasat sütnének oldalához, Fölugrott, s oly szívszaggató Hangon, hogy a hideg falak Utána jajdulának, Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!« S kiterjesztette két kezét. Soká, soká állott igy, azután Lankadtan hullatá le kezeit, Leroskadott ülő helyére, Fejét keblére hajtá, S két nagy könyűvel két szemében, S oly hangon, mintha lelkét Sohajtaná ki, ezt nyögé: »Nem állt meg… elment… itt hagyott… Mindennek vége van!« Mi lelte őt? ki hagyta itt? Minek van vége?… álmodott? Nem álmodott, az nem volt puszta álom… Valónak képtelenség, S még is való! A mint ott hosszában fekütt, előtte Egy hölgyalak jelent meg, Kiben rá ismert hitvesére, Oda hajolt melléje, Fülébe ezt sugá: »Én már kiszenvedék, Isten veled!« S megcsókolá a férfi arczát, S ez erre ugrott föl… midőn Kinyíltak szemei, Még látta kedvesét, de Egy pillanatnál kevesebb alatt Eltünt az, és a börtön, a mely Világos volt, ismét sötét lett Mint villámlás után az éjfél. »Én már kiszenvedék, isten veled!« Ismétlé a hallott szavakat, »Ezt mondta édes hangja, melyet Nem hallok én többé soha: Én már kiszenvedék, isten veled… Isten veled hát, lelkem lombja te, Kit rólam lesodort a vész; Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem? Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa? S hová sodort el a vihar? Hol foglak föltalálni téged Habár elhervadottan is, Hogy életemnek maradékát Szent romjaidnál kisohajtsam!… Nekem többé nem kell az élet, Mert czélját elveszítém; Te voltál czélja életemnek Te általad s te érted éltem, Szerelmem istenasszonya! Te egy magad voltál valóság; A többi? az emberiség, szabadság, Ez mind üres szó, puszta ábránd, Melyért bolondok küzdenek. Te egy magad voltál valóság, Szerelmem istenasszonya! És én örökre elvesztettelek! Föltúrhatom, mint a vakondok, az Egész földet, nem foglak megtalálni… Por lesz belőled, mint akárki másból, Olyan por, mint a többi, nem különb, És elvegyűlsz közötte, mintha Növény vagy állat lettél volna csak. De tűrném veszteségemet, Békén türném ez óriási terhet, A míg alatta megszakadnék, Csak elbucsúztam volna tőle, csak Egy szót mondhattam volna még neki, Egy kis rövid szót… vége, vége van, Az isten ezt sem engedé meg. Milyen kegyetlen az az isten! S a balga ember térdet hajt előtte, Atyjának híja és imádja őt… Zsarnok vagy, isten, és én Átkozlak tégedet! Ott űlsz az égi trónuson hideg Méltóságodban érzéketlenűl, Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok, S uralkodol kevélyen, és naponként Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek Vérével ujra s ujra fested Királyi széked kopott bíborát! Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb, A mint te megtagadtál engem, Ugy tagadlak meg tégedet. Egy rabszolgáddal kevesebb lesz, Vedd vissza ezt az életet, a melyet Mint alamizsnát dobtál le nekem, Vedd vissza és add másnak ismét, Hadd tengődjék most rajta más, Nekem nem kell ez alamizsna-élet, Elédbe vágom azt, hogy összetörjék, Mint a haszontalan cserép!« Ugy orditott a rab, hogy a sötétség Megijedett és reszketett belé, Ezt orditá, s veszett dühében Fejét a falhoz vágta és leroskadt, S a fal megkondult a rémes csapástól, Mikéntha néki fájna az. Ott fekszik a rab, zúzott homlokának Alutt vérében a kövek felett, Ott fekszik, és nem halt meg, és él! Hozzá van nőve a keserves élet, Hozzája nőtt letéphetetlenűl, Miként lelkéhez a kínszenvedés, Mint börtönéhez az örök sötétség. XVIII. Tiz éve már, hogy e négy fal között ül! Tiz év még ott kinn a szabadban is sok, Hát még ott benn az iszonyú odúban!… Megnőtt szakálla és megnőtt haja, S ő sokszor nézte, nem fejér-e már? De azt mindig csak feketének látta, Pedig fejér volt már, mint a galamb, Csak hogy nem látszott színe a sötétben. Tiz éve már, s ő néki e tiz év Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt, És egyre várta, hogy mikor virad már?… Koronként ugy tetszett neki, Hogy már több század, több évezred óta Van e helyen, hogy a világ már Az ítélet napján rég túl vagyon, Hogy a föld régen elenyészett, Csak e börtön maradt belőle, És őt magát a börtönben feledték. Kihalt immár a szenvedély szivéből, Nem átkozódék többé isten ellen, Eszébe sem jutott sem isten, Sem ember többé nékie, Kihalt szivéből már a bánat is, Csak néha sírdogál, midőn Álmából ébredett, mert Álmában meg-meglátogatta őt Ama szép tünemény, örökké Imádott kedvesének szelleme, Ki hozzá még a síron túl is oly hű! De mihelyest fölébredett, Eltűnt a kedves szép alak, És sírt a rab, sírt, sírdogált.

De mért nem látogatta meg fia? Hisz ő neki volt fia is; Mért nem jött ez hozzá soha? Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának: »Fiam még él bizonynyal, mert ide Élő nem jön, csak a halott jöhet, Csak te jöhetsz, szerelmem angyala! Fiam még él s már nagy lehet, Azóta rég felnőhetett. Vajon mi lett belőled, Szegény árvám, szegény fiam?… Ki tudj’, a szükség mire vitte, Talán rabló lett s hóhér temeté el… És hátha apja nyomdokát követte, És most, mint apja, föld alatt lakik, Talán ép ebben a börtönben, Talán épen szomszédom itten? Fiam, fiam, szeretsz-e engemet. Emlékszel-e apádra, gyermekem?« De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok! Figyelmez a rab, mindinkább figyel, Ugy elmerűl a hallgatásba, Hogy lélekzeni sem mer, S bezárt lelkét e hangok megnyiták, Mint a virág kelyhét a napsugár, És ajka mosolyogni kezd, Tíz hosszu esztendő után először! Madárka szállott a börtön falának Párkányzatára közel ablakához, Ott űl a kis madár s dalolgat, Ah, milyen édesen dalol! És szólt a rab, vagy csak gondolkodék, Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja A kedves vendéget szava: »Oh istenem, mi jól, mi jól esik! Először hallok ilyen hangokat, Mióta itt vagyok, pedig már Nagyon rég óta vagyok itt. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj, Eszembe jut dalodról, Hogy egykor éltem, hogy még most is élek, Eszembe jut dalodrul ifjuságom, A régen, régen elszállt ifjuság, A szép tavasz, s ezen tavasznak Virága, a szép szerelem! Dalod fölkelti szenvedésimet, De egyszersmind meg is vigasztal, S a megvigasztalt fájdalom talán Még édesebb, mint maga az öröm. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!… Ki küldött hozzám tégedet! Ki mondta néked, hogy e falra szállj, A melyre nem száll átoknál egyéb?… Szentséges ég, e sejtelem, Ez engemet megöl, Boldogságával öl meg engemet! Egy sejtelem azt súgja nékem, Hogy én szabad leszek, Hogy nem e dögvészes helyen halok meg, De kinn az isten szép ege alatt… Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hírmondója vagy! – Ez így van, így lesz, nem kételkedem. Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú, Ne törjön meg majd az öröm. Valóban úgy lesz. A világ megúnja A jármot végre s a gyalázatot, S le fogja hányni, és először is Kinyitja e sírhalmok ajtait. S első örömkönyűi Azoknak orczájára folynak, a kik Itt a szabadságért szenvedtenek. Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hirmondója vagy!« Csikorgott a börtön zárában a kulcs, A kis madár ijedve szállt tova, Megnyílt az ajtó, és a börtönőr A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.« Följajdult a rab édes örömében, S oda kapott fejéhez, mintha Eszét ragadta volna meg, Mely el akarta hagyni őt. »Megvan!« szólt gyermekes örömmel, »Megvan! nem hagytam elrepülni, Nem tébolyodtam meg… tudom, Mi történt: én szabad vagyok… Szabad tehát a nemzet, a haza?« A börtönőr mogorván válaszolt: »Mi gondod a hazára, golyhó? Köszönd meg, hogy te vagy szabad.« De a rab ezt nem hallá, mert esze Már messze, messze járt… bejárta A félvilágot, azt a sírt kereste, A melyben édes kedves hölgye alszik. »Először is hozzád megyek, Lelkem halotta«, így szólott magában, »Hozzád megyek; miként te fölkerestél, Ugy fölkereslek én most tégedet, Hogy megcsókoljam azt a földet, Mely néked nyúgodalmat ád!… Oh, mily soká tart, míg e lánczot Kezem-lábamról leverik; Ez a nehány percz hosszabb, mint valának Itt átnyomorgott hosszu éveim!« XIX. Mint anyjának tejét a gyermek, Olyan mohón, oly édesen Szivá a szabad levegőt, S minden lehellet egy-egy kínos évet Emelt le bágyadt lelkiről, Míg ez könnyűnek érezé magát, Mint a pillangó, s szerte röpködött A természetnek uj virányin S szivének régi szép emlékein. Megifjitá a tiszta levegő, Megifjitá lelkének erejét, De teste vén és roskatag maradt, Csak vánszorogva, botra dőlve ment; Hosszú fejér haját s szakállát A szellők búsan lengeték. Tíz év alatt száz évet élt. Elért a házhoz, melynek egykor Padlásszobájában lakott, Merőn megnézett minden embert, De nem lelt köztök ismerősöket. Tán új lakók valának, vagy hogy Nem ismert rájok, elfeledte őket. Kérdezte: emlékeznek-e Ama szegény családra, mely Ott fönn lakott, de már fölötte régen? Ezek s ezek valának tagjai. »Oh, én emlékszem, jól emlékezem«, Szólott egy jámbor öreg asszony, »Szegény menyecske, olyan szép teremtés És oly jó lelkü volt… de férje Istentelen gonosztevő volt, A mért aztán meg is lakolt ám, Elfogták és börtönbe dobták, S ha meg nem halt, még most is ott van. Midőn megtudta felesége, Hogy férjét elfogták, s nem látja többé, Szörnyet halt, szíve megrepedt. Én föl nem érem észszel, oly rosz Embert hogy lehetett szeretni, Hogy lehetett meghalni érte.« Szilveszter érzéketlenűl Hallgatta a beszédet, mintha Nem ő vón, a kiről beszélnek, S azt kérdezé: »Hová temették Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?« »Fiából nem tudom, mi lett,« Felelt a vén asszony, »nem láttam őt A temetés után soha. Hová temették a menyecskét, Azt sem tudom… szerettem volna Temetésére menni, de Épen keresztelőbe hítak.« »Majd megtalálom«, szólt magában a férj, »Majd megtalálom kinn a temetőben, Megnézek minden sírt egyenként, Mig az övére akadok.« S elballagott a temetőbe, Bejárta a sírhalmokat, Egyiktől a másikhoz ment, S midőn elvégzé, ujra kezdte, De kedvesének halmát nem lelé, Hát semmi, semmi nem maradt utána! Az a dicső lény elenyészett Nyom nélkül, mint a napsugár. Fejfáját a vihar kitépte, S dombját a zápor elmosá. Isten neki!… Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek, Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy Könyűiből, a mik még megmaradtak, Oly hosszu szenvedés után, A kedves édes lény porára Nem sírhatá le azokat… de Azzal vigasztalá magát, Hogy életében Ez az utósó fájdalom, Hogy itt örömmel s fájdalommal Számot vetett örökre, S ezentul ugy jár a világba’, mint Testetlen árnyék, mint lélektelen test. Pedig csalatkozott. Ez nem végső fájdalma volt. Midőn a börtönből kilépett, Azt kérdezé: »Szabad tehát A nemzet, a haza?« S a feleletre ő nem is figyelt, Mert szentül hitte, hogy szabad. És mit tapasztalt nem sokára? Hogy nemzete, hogy a világ Még mélyebben van meggörbedve, mint Tíz év előtt, midőn ő szót emelt; Az emberméltóság naponta törpül, És a zsarnokság óriásodik. Hiába volt hát annyi szenvedés, Hiába annyi áldozat, Mit a magasztosabb szivek hozának Az emberiségnek? haszontalan Minden törekvés, minden küzködés? Az lehetetlen, százszor lehetetlen! E gondolatra megerősödék, Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz, Görnyedt fejét az ég felé emelte, A roskadt aggból izmos ifju lett, És homlokán rejtélyes szándok űlt, Merész nagy szándok, elhatározás, Melytől egy nemzet vagy talán A nagy világnak sorsa függ. E terv nem új, már ezrek életébe Kerűlt, de hátha egynek sikerűl, S ha épen ő ez egy?… Mélyen titkolta szándokát, Alunni sem ment mások közelébe, Nehogy kimondja álmában, nehogy Megsemmisűljön, ha napfényre jön. Nem szerzett társakat magához, Nem dicsvágyból, hogy egy maga Végezze bé az óriási munkát, De hogy ne szálljon másra is veszély, Ha terve megbukik. – – A város zajban s fényben úszik, A népség ezrivel tolong, Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az Utczákon át az »éljen« harsogása, Arczok s ruhák ünnepiek! Mely alkalom, mely ünnep ez? Talán az isten jött a földre Saját képében, és saját kezével Átadta a rab-embereknek Rég elveszített szabadságukat? Hogy ily nagy a fény, az öröm. Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki Kisebb az istennél, azonban Magát nagyobbnak tartja: a király!… Lenéző gőggel megy az emberek közt, Mint a szelindek a kicsiny ebek közt, S a merre néz, térdek s fejek hajolnak, Mint a viharban a nád erdeje, S torok szakadtáig kiáltja A szolgacsorda: »éljen a király!« Ki merne nem kiáltani Vagy épen mást kiáltani Az ezerek és ezerek között?… Ki merne?… egy mer… egy a sok között… Ez egy, oly hangon, mely a tömeget Túlbőgi, mást kiált, Ez azt kiáltja: »haljon a király!« És eldurrantja fegyverét, s a Gőgös király a porba rogy… – Kelj föl, te gyáva zsarnok! Hisz nem talált a fegyver, Ruhádba s nem szivedbe Ment a tévedt golyó. Az ördög, a kinek eladtad, Megőrzé éltedet. Kelj föl, te gyáva zsarnok! S töröld le képedről a port. Ki a gyilkos, ki s hol van ő? Ott áll… de már fekszik, nem áll, Félhalva fekszik, leverék Lábárul őt, és boldog, a ki Vén, ránczos orczájára köphet És megrúghatja ősz fejét. Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre Az isten átkát? nem elég, A mely már rajta fekszik? Nem volt elég a Krisztust megfeszítned, Minden megváltót megfeszítesz hát? Boldogtalan, százszor boldogtalan nép! Néhány nap mulva vérpad állt a téren, És egy ősz ember fönn a vérpadon. Midőn melléje lépett a bakó a Sötét halálnak fényes pallosával, Az ősz ember végigtekinte a Kárörvendő, szilaj tömeg során, és Sajnálkozó könny reszketett szemében, Sajnálta, a kik őt megrugdosák, S a kik gyönyörrel nézik most halálát… Suhant a pallos, rémesen suhant, S a fej legördűlt… Szilveszter feje. A nép rivalta: »éljen a király!« És a halottat a hóhérlegények Eltemeték az akasztófa mellett. XX. Vénült, kihalt a szolganemzedék, Uj nemzedék jött, mely apáit Arczpirulással emlité s azoknál Jobb akart lenni és az is lett, Mert csak akarni kell!… Fölkelt az új hős nemzedék, S mit örökségben hagytak rá apái, Leverte rabbilincseit, S kezéről, a kik ezt szerezték, Azoknak sírhalmára dobta, Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott A földben is szégyeljék magokat… S megemlékeztek a győzelmesek Ama szentekrül és nagyokrul, a kik A szolgaságban szabadok valának, És hirdették az igét, S díjok halál lett, Csúfos halál!… Megemlékeztek a győzők ezekről, S a diadalmak örömébe szőtték Szent neveiket koszorú gyanánt, S elvitték volna őket a Dicsőség templomába, De hol keressék, hol lelik meg őket? Rég elhamvadtak a bitófa mellett! (Pest.)

LEHEL VEZÉR. (Töredék.) ELSŐ ÉNEK. 1. Nem nagy hírű város Jász-Berény városa, És itt a nyakam, hogy nem is lesz a’ soha, De van abban egy kürt, van annak nagy híre, Akkora, hogy nem fér a jászok földére, Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre, Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre, Terjed a némettől a székely világig, A lengyel határtól egész a horvátig. 2. Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi, Nem haszontalanság a felől beszélni, Megérdemli a szót és jobban, mint sok más, Mikre akárhányszor volt időfogyasztás; Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény. Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény? Széltében-hosszában mondom el a dolgot, Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott. 3. De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást? Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös gubás embereknek; Hisz az írástudók jobban tudják magok, Mint én, a miket most mondani akarok, Az uraknak pedig az ideje drága, Rá sem érnek ilyen apró mulatságra. 4. Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek, A mint nélkülem elvannak ő kegyelmek, Csak ugy elvagyok én ő kegyelmek nélkül, Egyiknek sem élek az emberségébül. A kik ő előttök görnyesztik hátokat, Lesve asztalukról a morzsalékokat S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást: Őket ez érdemes emberek mulassák. 5. Megvallom őszintén, épenséggel mások Azok, a kiket én mulattatni vágyok; Nem a palotáknak fényes gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága. Alant születtem én, szalmafödél alatt, Soh’sem tagadom meg a származásomat, Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya, S egyszerű nótákat kerepöl le róla. 6. De vissza, vagy is rá térek a dologra… Hejh, felebarátim, régesrégen volt a’, A mit én elmondok; akkor még, látjátok, Szopós gyerek volt a huszadik apátok. Száz esztendő szép szám, pedig már azóta Az idő a földre azt kilenczszer rótta; Kilencz száz esztendő!… kilencz vén óriás, Egymás után egyik a másiknak sírt ás. 7. Akkor más világ járt, elgondolhatjátok, Nem volt még korona, nem voltak királyok, Fejedelem volt az első a nemzetben, Nem hátul, de elől ment az ütközetben, Hejh pedig ugyancsak járta az ütközet, Nem űlt a nép otthon a kemencze megett, Mind háborúskodott, csak az maradt hátra, A ki épen kellett az eke szarvára. 8. Kegyetlen legények kerekedtek akkor, Soha el nem váltak a kardmarkolattól, Egy felől őrizték a megszerzett hazát, Más felől kivűlről a sok kincset hozák. Félt is tőlök minden halandó nemzetség, Az adót nekik, mint a köles, fizették, Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által, Hogy haláluk egy a hátramaradással. 9. Fejedelmi ember Taksony volt a’ tájba’, Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája… De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak, Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak? Barátaim, mikor e nevet halljátok, Mintha oltár mellett templomban volnátok, Emeljétek meg a kalapjaitokat, Mert köszönhetitek néki hazátokat. 10. Magyarország szép föld, meg kell vallanotok, Rá a jó isten tíz annyi áldást rakott, Mint igazság szerint a mennyi illetné; Annyi az áldása, hogy alig fér belé. Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kánaánt, Hol megdönti saját terhe a gabonát, S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje: E szép országot a nagy Árpád szerezte. 11. Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld, Messze Ázsiában lakozánk azelőtt, Messze Ázsiában a világ más részén, Kaszpi tengeren túl Aral tó környékén. Irtóztató távol van az a hely innét! Ha megmondanám: hány mérföld? el se hinnék. Hejh, az vón a kulacs, az vón a tarisznya, Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna. 12. Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan, De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban, Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek, Nyargalózó vadak nem tiporták őket, A hol meg kellett vón ló, barom számára, Vala a mezőkön a legelő árva. Kapják hát magokat, szedik a sátorfát, S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország. 13. Tőlök napnyugatra – így szólt a hír szája – Fekszik Attilának egykori országa, Szörnyü Attilának, isten ostorának, A magyar nemzetség dicső ősapjának. Fölkeresik, abban állapodtanak meg, Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek. És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat, Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag. 14. Volt közöttük egy bölcs, józan ember, Álmos, Ezt szólították fel: »Vezess minket már most, Józan okosságod vezéreljen bennünk, Ha lehetséges, a kivánt földre mennünk; Mint a darusereg az előljáróját, Ugy követünk téged ország-világon át, Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban, Hol Attila alszik három koporsóban.« 15. Elfogadta Álmos a vezéri tisztet, A magyarság véle vándorolni kezdett. Meddig vándoroltak? a jó isten tudja; Mint a csillagok közt a nagy országutja, Itt alant a földön oly nyomot hagyának Magok után hosszan, a merre csak jártak… Csak hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi, De sötétpiros, mert vérrel festették ki. 16. Esztendők multán nagy hegygerinczen álltak, A hegy tetejéről tenger síkra láttak. »A határt elértük!« mondá Álmos nékik, »Tekintsetek ott a rónaságon végig, Birodalma hajdan ez volt Attilának, E hegyeket híják a Kárpát sorának. És itt hála néked, magyarok istene, Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme! 17. Megvénültem immár, fejemet hó fedi, Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei: Rólok a havat a tavasz leolvasztja, De a fejem havát le nem olvaszthatja. A méltóságot átadom, mit adtatok, Az új csatákra uj vezért válaszszatok; Rám nézve két határ e hely bizonyára: Jövendő hazánk és életem határa.« 18. A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszul, Mert azon a helyen Istenben boldogult; Leszállt fejér feje a fekete földbe, Zöld mohos sírhalom domborult fölötte. Körülállta sírját az egész magyar faj, S esküt tett le felhőt-szaggató morajjal: »E szent helytől kezdve kezökre kerítik Az egész tartományt, mely előttök nyílik.« 19. Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád; Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá? Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek Kiáltotta ki az egész magyar nemzet. Pajzsra állították, úgy emelték fel őt, Ekkép mutatta meg magát népe előtt! A nép pedig rajta hogy ne örült volna? Képére volt írva harczok diadalma! 20. Negyven nap pihentek Munkács róna földén, Az időt ünnepi lakomákkal töltvén, Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma Álmosért, s a haza keresztelő tora. Negyvenegyedik nap a midőn megviradt, Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad… Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr. 21. Takaros legény volt Lehel akkor tájban, Ott benn született még messze Ázsiában, Ott látta először a szép napvilágot, Már gyermekjátékból párduczra vadászott, S gyermekjátékot még alig hogy felejtett, Mikor nyilával egy elefántot ejtett, Kivette és kürtnek csinálta agyarát, A czifrát tulajdon keze faragta rá. 22. Gyönge tüdejének erős volt még e kürt, De ő mindenféle nehézséget legyűrt, Vadon erdőkbe járt magános sziklákra, Ott szoktatta magát kürtje fuvására, Makranczoskodott a csont soká, de végre Szépen rá tanult az engedelmességre, S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett, Mely földet riasztott, mely eget repesztett. 23. S hangját a magyar nép már nagyon ismerte, Jeladó volt, hogyha mentek ütközetre, Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett Öntene szivökbe nyári napmeleget. Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán, Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány, De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek, A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek. 24. Szétment a magyarság nyugatra keletre, Zászlóikat mindig szerencse követte, Nem kimélték a vért és nem az életet, De jutalmuk ez a gyönyörű haza lett. Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát, Buzáját az alföld, a Balaton halát, Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe Aranyját ezüstjét magyarnak termette. 25. Lehel ifjusága e csatákban telt el, Nem ért rá játszani a szép szerelemmel, S a szerelemgalamb, gyönge erejével Nem győzött repűlni Lehel sas-lelkével. Volt még is kedvese, a kinek szerelmet Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett, Kit nem adott volna a félvilágért sem… Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem? 26. Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte; Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke. Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett, Szózatos ajkával mindent elbeszélett. Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú, Tudott harsogni, mint az égiháború, S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka, Ki utána csalja párját ágrul ágra. 27. Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor, Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol, Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva, Elgondolkodott a katonaság rajta. Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák, Azok is a fűvet lassabban harapták, Mintha csak félnének rendzavarók lenni, Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni. 28. Egyik másik tűzhöz oda űltek többen, S némán figyelmeztek a nótákra ott benn; Akadt köztök legény, a ki suttogólag Magyarázgatta a többi hallgatónak: »Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában, Születő földünkön, hajdani hazánkban; Eztet fújta, mikor elindultunk onnan… Benne váltogatva öröm s fájdalom van. 29. Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni, Mert az ember még is csak sajnálta vagy mi, Az igaz, hogy napról napra lett soványabb, De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat. Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e, Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre? Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban, Mint üstökös-csillag az ég távolában. 30. Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk, Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk, Kárpátok hegyéről először tekinténk Le e szép országra, mely most már a miénk. Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek, Mikor meghallották, hosszan döbörögtek, Elküldték keletre nyugatra szerteszét A kürt harsogását, a nemzet örömét.« 31. A magyarázónak itt megállt a nyelve, Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve, A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak Emlékére ama nevezetes napnak, De az öröm-lárma nem tartott sokáig, Mert a vidám nóta kesergővé válik, Neki búsul a kürt, hangja méla tompa S bele-belemerül síró fájdalomba. 32. Nem egyéb volt ez, mint temetési ének, Azok temetésén, a kik elesének A Latorcza mellett a legelső csatán, Melyet a magyarság küzdött az új hazán, Ennek hallatára szépen alább hagytak A kedvökkel, a kik elébb kurjogattak, Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére Nem egy könny perdült a vitézek képére. 33. Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka, Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta, Kénye szerint osztott örömet, bánatot, Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott. Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már, Napestig oldalán lógott, akárhol járt, Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre Tette maga mellé, s álmodott felőle. 34. De a milyen nagyon ő szerette kürtjét, A magyarok őt oly mértékben szerették, Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek Mindenütt, a hol csak magyarul beszéltek; Szolgált a hazának nem csak vaskezével, De szolgált egyszersmind arany elméjével, Szent volt minden szó, mely száján kiröppene, Mintha szólna maga magyarok istene. 35. És azért ki fogna csodálkozni rajta, Hogy midőn Árpádot a sír eltakarta, S kis fiára, Zoltánra, jutott az ország, Mellé kormányzónak Lehelt választották, Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot… Ők hárman viselték a hazai gondot, Viselték mindaddig fényes dicsőséggel, Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel. 36. Mikor az a három kormányozni kezdett, Három fejű sárkány lett a magyar nemzet, S a mely országokra kinyujtá fejeit, Tán a mai napig sírva emlegetik. Konstantinápolynak ment Botond keletre, S szörnyü taglójával kapuját betörte. Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt, Tengerek fuvalma ringatá zászlaját. 37. Hát a kürtös Lehel útját merre vette? Ő leginkább csak a németet szerette, Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének, Ha csak a nevét is hallotta, hogy német, Hát ha még ott benn járt a termő földében, Kardja pedig benn a szívök közepében: Annak itta ám még meg az áldomását! Akkori kedvének világ látta mását. 38. El is látogatott hozzájok gyakorta, A tavaszhírt oda rendesen ő hordta, Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel, S azon imádkoztak, bár csak már mulna el; De nem csoda, hejh mert az meleg tavasz lett, Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett, Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének… Hideg aczél a kard, még is nagyon éget. 39. S nem egyszer se kétszer ment oda vendégül: Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült, Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett, A kire magát rá bízhatta a nemzet. Ekkor a magyarság három fővezére, Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére, Ottan a maga és két társa nevében Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen: 40. »Nemzetes nagyurak, országunk vitézi, Az ember életét isten úgy intézi, Hogy az idő nem áll, de folyton folyva mén, Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén. Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott, Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott, Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben, Éveink száma több, mint háromszor ötven. 41. De lám, míg az idő fosztogatott minket, Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket, Mellettünk felnőtt az apró kis csemete, Az élet földébe kit Árpád ültete. Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe, Bátran oda áll már a vihar elébe, Nincsen rá szorulva senki istápjára, Annak okáért hadd űljön a kormányra. 42. Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet, Melylyel bizalmatok bennünket diszített, Fényes polczunkról lelépünk a homályba, A nyugalom fogad ölelő karjába. Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget, De jutalmaz érte a lelkiismeret, Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád, Hogy jó rendbe hagyjuk az ország szénáját. 43. Rendben van az ország, nem csonkult határa. Oroszlán-szemmel néz a félő világra, Sörénye rázása népek reszketése, Szeme pillantása városok égése. Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires, Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress, Az egész világot rángasd fülön fogva, Kivált a németet vedd pártfogásodba.« 44. Ennyit mondott Lehel. Utána még többen Előterjesztették, a mi volt fejökben, Ki a három öreg vezért magasztalta, Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította; Nem tanulták, még is sok szépet beszéltek, De legszebben szólott, – mindnyá’n úgy itéltek – Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma Az ország gyülését országos lakoma. 45. Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind, S fényesen megülték e napot apáink. Délelőtt komolyan a hol tanácskoztak, Délután ott vígan ettek és boroztak. Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan, Válogatva Tokaj s Ménes boraiban… Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer, Ha talán ember is, de nem magyar ember. 46. S mikor már az ebéd felén túl esének, Jöttek, a mint illik, a felköszöntések, Éltették a haza minden jelesebbjét, Éltették magát a magyarok istenét, És mikor vége lett a jó kivánságnak, A muzsikusok rá hangos tust huzának, A sok összeveszett hang forgott a légben, Mint a por a forgószélnek örvényében. 47. Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség, Noha egy kicsit már nehezökre esék, Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma Ösztönözte őket zajra, rivalomra; De dicséretökre legyen mégis mondva, Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba, Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el, Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel. 48. Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára, S lenn a képe alján torzonborz bajúsza S rengeteg szakálla széles-hosszan úsza; Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele A pirulni kezdő hajnallal van tele, A másik felén meg szürke felhőtábor Lengeti nagy szárnyát szellők játékától. 49. Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván Egy hosszút simított bajuszán szakállán, Vesződött arczával, hogy mogorva legyen, Mert az volt ő neki a természetiben, Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette, De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte; Minél komorabb volt szeme pillantása, Lelke annál inkább hajlott a vigságra. 50. Szólt pedig ekképen, a kupát emelve, A mely szinültig volt sötét borral telve: »Fűnek fának ittunk már egészségére, Talán el is fogyott már a hordók vére, Pedig még hátra van egy nagy isten éltess’, Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes, És a kiért inni nekem áll tisztemben, Minden jó magyarnak részt kell venni ebben. 51. A mi szerelmetes szomszédunk, a német, A kiért ezennel csavarom elmémet, Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat, Mire engem forró barátságom nógat; Mert barátja vagyok a német sógornak, Mint e tolakodó légy itt az orromnak; Noha neki nem kell az én barátságom, Oda tolakodom és reá tukmálom. 52. Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel, Én a lelkén függök teljes szeretettel… Bár szeretetemnek olyan súlya volna, Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba. Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek, Legvigabb napjaim nálatok telének, S kinek boldogságom részét köszönhetem, Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem? 53. Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét Szerencse markai országodra hintsék, Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod, Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot, Adjon isten neked mindig bő nadrágot, Hogy elférjen benne egész bátorságod, S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged Bízza a magyarra ezt a mesterséget!« MÁSODIK ÉNEK. 1. Jött és rá borult az este a határra, Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára, Halkan imádkozott, néma volt az ajka, Csak egy szellő-sohaj jött néha ki rajta. A lakmázó urak átalták zavarni, Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni, Elég a’ hozzá, hogy sátraikba bujtak S fáradalmaikhoz méltókép aluttak. 2. Kaczagányaikat derékaljnak vették, Fejöket domború paizsra fektették, S álmadoztak vala nagy véres csatákról, S a mi következik: nagy boros kupákról. Kívül a lakoma maradványa fölött Éhes hollósereg zajos tábort ütött, Csunyául károgtak, szidták az urakat, Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak. 3. Botond, Bulcsú, Lehel, nem várták a hüsön, Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön, Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal, Lóháton valának, s indultak robajjal. Ifju kedvvel mentek az öreg legények, Bánatot magokkal haza nem vivének, Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán, Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán. 4. Mentek, mendegéltek és elértek végre A Jászság és Kunság szép róna földére. Mely a délibábnak szülő tartománya, És a melynek Lehel volt a kapitánya. Valahányszor Lehel e földre rá lépe, A megilletődés szállott be szivébe, Most is ugy járt, most is meg volt illetődve, S szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle: 5. § – – – – – – – – – – – – –

A TÁBLABÍRÓ. (Töredék.) Előljáróbeszéd. Ah siralmas idő! oh elfajult világ; Boldog mostan a vak, s jaj annak, a ki lát, Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja, Hogy küszöbön van már az itélet napja. A földön minden fölfordult fenekestül, Lábra kap a gonosz és a jó elrestül, Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája, Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája. Életem sok drága éjét virasztám át, Az elmélkedésnek égetvén lámpáját: Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul, Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul? És egy éjszakának a dereka felé, Midőn lelkem már az álom borát nyelé, Feltűnt előttem a rettentő kisértet, Melytől e világra jön a vég-itélet. Nem síri kisértet fejér lepedőben Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben; Francziaország az ő laka, nem kripta, A neve pediglen: jacobínus-sipka. Oh e sipka ördögkezektől van varrva, Ez a piros sipka a bőségnek szarva, A melyből minden rosz csak úgy dűl szerteszét, Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét. »Újítás« a jelszó e sátán zászlaján, S még a dögvésznél is harapósabb talán; Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó »Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«. De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom! Ez csak haszontalan czifra az asztalon; Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is, Bebujt az ördög a politicába is. S hah szentségtörése a szentségtörésnek! A táblabírák is oda esküvének, Od’ ahhoz az isten nélkül való néphez, A mely újitást, mely haladást visz véghez. Igen, már a táblabirák közt is vannak, A kik parókájok porának rohannak, Kik parókájokról a szent port lerázzák, Melylyel a századok őket koronázák. Ah siralmas idő! oh elfajult világ!… De hála istennek, maradt még legalább, Maradt egy-kettő a táblabirák között, Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd. A dicső férfiak! fölirom nevöket, Kalapomba vetem, s aztán a melyiket A szerencse éri, a mely’ket kikapom, Halhatatlanítni fogja harsány dalom… – Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri Fegyveres Tamás… hah, épen jól jöve ki! Ő méltó dalomra! testi-lelki képe Bátran oda illik Árpád idejébe. I-ső §. Régi példabeszéd: »nehéz minden kezdet«, De én csak most kezdem tapasztalni eztet; A midőn kezdeni kellene dalomat, Tollnak rágásában gyakorlom magamat. Kitaláltam végre!… hősöm vezetem be, De hogy is nem jutott ez mingyárt eszembe? Bevezetem hősöm… kérem az urakat, Emeljék meg, a mint illik, kalapjokat. Először is pedig leírva mi lenne. Hogyha nem az, a mi legfontosabb benne? Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom, Erre nagyon kicsiny volna papirosom. Fegyveres Tamás úr legfontosabb része Az, mely arra van, hogy az ételt emészsze. Ki látta a Gellérthegyet életébe’? Ama hegy e hasnak miniature-képe. Tiszteletgerjesztő, méltóságteljes has! Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass, Hova lenne akkor ama nagy tekintély, Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél? Ritka szép látvány, ha a megyeházánál Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll, Első tempója, hogy hasát ügygyel-bajjal Föltálalja… csak ugy recseg a zöld asztal. Különben arányos testalkata vagyon, Mert hasához feje hozzá illik nagyon, Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb, Csak az a különbség, hogy a fej üresebb, S ezt a physicából könnyü magyarázni: A teher mindenkor alá szokott szállni, S innen van – a mit sok hinni vonakodik – Hogy táblabíró ur mélyen gondolkodik. Arcza kellemdús arcz, bár az orra kurta… Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta: Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet Invalidussá ily nagy és szent dolog tett. Valami rejtélyes van vonásaiban, Nem tudhatni: mihez hasonlit legjobban? Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához, Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához. Nincsen az igazság sem egy, sem más részen! Én a természettant keresztülfürkésztem Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal, S ugy találtam, hogy ő valóságos czethal. Táblabíró úr hű gyermeke a földnek, Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg, Egy van benne, mit az ég magához húza, Ez egy: kaczkiásan kipödrött bajúsza. S ezzel kész az arczkép. Érzem, tökéletlen; De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben: Mit ecsetem roszul festett vagy felede, Pótolja olvasóm kegyes képzelete. Külsőképen immár táblabíró urat Ismernők, most már csak a belseje marad, S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel Ugy kutya futtában nem végezhetni el. Lelkiismeretem fölvigyázó lészen, Hogy dolgom valahogy el ne hevenyészszem, S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus, De igazat szóljak… segíts, uram Jézus! II-dik §. Betyárok nélkűl nem szűkölködik hazánk, De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk, Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja, Merre kedve tartja, arra van az útja. Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul, De ha eszébe jut, neki-neki lódul, És a szegény falun olyanokat ölel, Hogy a dereka is csak ugy ropog bele. Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad, Iskolába mért nem járattad folyódat? De hogyan járatnál folyót iskolába, Mikor ez alig van fiaid számára? S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal; Mint ez környékének, ugy esnek ők neked, S ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. – Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája, Mert Fegyveres Tamás residentiája. Genialis egy kis falu… a mennyiben Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen. Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba’, Valamint a mezőn a legelő csorda, Egyik nyugatra néz, a másik keletre, Harmadik, negyedik, isten tudja, merre. A paraszt kunyhók a tehenek és borjak, Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak… Azaz csak házaik, engedelmet kérek, Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek. Se szere se száma Kálnón az uraknak, Itt a faluvégen Latócziék laknak, Tőszomszédságokban az öreg Gödördi, Tovább Badallóék s a többi, s a többi. Fegyveres Tamás úr háza a más végen A tiszteletes-lak s templom közelében, Homlokára írva: 1603… Utána illenék: az újítást várom. Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja, Mert Tamás úr ennek rettentő barátja, Semhogy újitólag kezeit tenné rá, Inkább töstön-tőbűl azokat kivágná. »Szentségtelen kezek soha se bántsanak, Ti az idők által szentesített falak!« Szól táblabíró ur lelkesedésébe’, Ha javítást súg a rosz szellem fülébe. »S miért javítanám? azért, hogy repedez, Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez! Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül, Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül.« Négyszögű épület, majd egy hossza, széle, Van elől középütt holmi tornácz-féle; Itt szuszog a háznak érdemes gazdája, Ha a délutáni álom borul rája. A tornácz teteje torony, s óra rajta, Mely az időt három oldalra mutatja: Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem… Rövid kis történet, tehát elbeszélem. Az én táblabíróm és Latóczi Endre Régi ellenségek, pörlekednek egyre, S a boszút, ha kezök ügyére eshetik, Egymás ellen teljes szívből elkövetik. Latóczi Endrének nyugatra a háza, S hogy ez az időnek járását ne lássa, Tamás úr, követvén örökös boszúját, Kivette nyugati óramutatóját. – Jobbra a cselédház, az istállók balra, Középütt egy almafa a nagy udvarba’, Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája, Három következő esztendő megbánja. Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád: Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád, Régi karosszékek, régi almárjomok, Az egyik roskadoz, a másik tántorog. A vén bútoroknak talán a legvéne Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje, De van köztük új is, egy kis gyémánt láda: A szép kis Piroska, Tamás úr leánya. Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok, Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok, A kik a Fegyveres családból erednek, Kiket a törökök annyiszor kergettek. S immáron ismervén a háznak mivoltát, Kivül is belül is annak állapotját, Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne Elkezdeni végre, mi történik benne? III-dik §. Kukorít a kakas hajnal hasadtára, Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála? Borbála kisasszony, gazdaság tengelye, Tővel-hegygyel állna minden ő nélküle. Talán a mióta század ez a század, Nem érte Borbálát még az a gyalázat, Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna, Midőn piros orrát a hajnal föltolta. Istentelen nyelvek azt regélik ugyan: A pálinkás-üveg a kamarába’ van, S ez az, a mi őt oly jókor oda vonja, Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja. De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra, Rágalom malmára, pletyka-darálóra; Üssön le a mennykő a feje búbjára, Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. – Tehátlan tehát a kakasság kukorít, Borbála kisasszony a kamrában virít, A konyha számára ád ki főzeléket, S ex tempore pofon vágja a cselédet. Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára! Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára, Bele is markoltál, de Borbála lesett, Rajta is kapott… most dugd el a poflevest. Fegyveres Tamás úr azonban még alszik, Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik; Gyermekek hallják a hortyogást az utczán, S azt hiszik: trombita… katonák jőnek tán. De most megrázkodik, torka muzsikája Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája, Szemöldöki, mint két ellenséges medve, Egymásnak rohannak, s megállnak meredve. Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik, Kiegyenesűl mind az utolsó szálig, Redő-árkak nyílnak homloka rónáján, S képe tetemesűl, orczáit fölfújván. Hirtelen fölébred és az ágyán fölül, Harag és iszonyat lángol szemeibül: »Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi, »Arczomat a hideg veríték verte ki. Irnom kellett volna… írni erőtettek… Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg. Hah, ki föltaláltad az írást, gazember, Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger! Alva sem hagy békét az átkozott írás! Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.« Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban, Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban. Eszébe is jutott nem igen sokára, Nyilalt az oldala, borsózott a háta, Káprázott a szeme, izzadt az üstöke, Kiszáradt gégéje, viszketett a feje. Eszébe jutott, hogy van egy édes fia, A kinek levelet kell még ma írnia, S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni, Azért is fölfelé kezdett tápászkodni. Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába, Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába, Meg is reggelizett, két font húst bevága, Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába. Az almáriomnak tetejéről pedig A toll s kalamáris előkerittetik, Kiszáradt belőle a tenta fenekig, Annakokáért is borral föleresztik. Most már teljességgel nincsen egyéb hátra, Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra, Irja meg levelét… de mi hagyjuk őt itt! Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik. Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is, Illendő megnéznünk a kis Piroskát is; Hol találjuk őt fel karcsu derekával, Mosolygó szemével, pajkos mosolyával! Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig, A kertnek legalsó sötét lugosáig, Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők, Reggelenkint a nap ottan üdvezli őt. Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében. Mért rejtezik így el a világtól mindig, S riad föl, ha szellők a lugost legyintik? Megmondom, hogy miért?… aztán borzadjatok, Mert iszonyúságos az, a mit hallotok! Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál, S már is és még is az ördöggel czimborál. Ördöggel czimborál! apja is bevallja, Gátolná is, hanem hiába gátolja; Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje… Áldoz a gonosznak… könyvet olvas egyre. Itt, és leginkább a napnak kezdetével, Itt táplálkozik ő a pokol főztével; Keze, zsebe most is könyvekkel van teli… A kárhozat magvát milyen mohón nyeli! Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak, Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak; Ez már a pokolnak rá lövelő lángja. Sajnálatra méltó szegény kis leányka. Azonban kinn a kert mögött ostor pattan (Tiszai rév felől jön el az út ottan), Ostorpattogásra, kocsi zörgésére Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére. Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte, Mely ábrándjaiból őt felijesztette, De a kiváncsiság szinte felkelt benne, Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne? Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja, Kitörő örömmel nevét elkiáltja: »Dezső, Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet, S a kis ajtón által az hugánál termett. »Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya, »Egyre vig? szívedet a bú most se bántja? Arczod most is piros, szemed most is élénk, Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.« »Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom! Mindennapos vendég ugyan az unalom, De ez az öreg úr éppen ugy utálja A könyvet, mint apánk… fut, mihelyt meglátja. Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok, De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod. Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet! Mintha nyilni látnám fölöttem az eget. Abból olvasom a világ tarkaságát, S feledem falunknak bús egyformaságát, S a hová magamnak elmenni nem szabad, Legalább elküldöm oda vágyaimat. Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy? Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy? Ilyen váratlanul haza mi vezetett? Szarka sem jelenté megérkezésedet.« »Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«, Válaszola Dezső s kínosan sohajtott, »Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem, A hogy neki tetszik, megyen és jön velem. Néha elővettem férfiuságomat, Hogy kiszabadítsam öléből magamat, Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem, S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem. De nem küzdök többé. Merre kedve tartja, Vigyen… s először is vezetni fog karja Az elhatározás erős sziklájához… Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.« IV-dik §. Táblabíró úr az ég segedelmével Óriási dolgát ép akkor végzé el, A midőn az ajtón kopogtattak vala, S kopogás után belépett Dezső fia. »Ejnye, akasztani való rosz portéka, Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!« Ilyen barátságos szavak hangozának Nyájas üdvezletűl ajkán az apának. Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt, Hallván ez édesen üdvezlő szavakat; Bátor volt kérdezni, folyvást hűledezve: E szép fogadtatást hogyan érdemelte? »Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja, S kezéből a tollat dühösen eldobja, »Nem tudott az ördög elébb haza hozni Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni? Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja, És az ember ezt mind, mind hiába írja! Kinos fáradságom nagy potyára történt; Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt. Hogyha nem sajnálnám az úti költséget, Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged, Olvasnád levelem ott Pest városába’, Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába. Azt írtam: jőj haza; henyéltél eleget, Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet. Itt a tisztújitás, egy becses virágot Terem neked e kert: szolgabíróságot.« Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt, Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt, S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz. »Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet El nem fogadni, ha az ember rá termett, Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni, Ha viselésére gyöngék a vállai. Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek, Foglalják el a tért markosabb legények, Én majd benn maradok csendes hajlékomban A nekem való, a rejtett nyugalomban.« »Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája Az apa oly igen méltó haragjába’, »Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded, Hogy apádnak minden hangja parancs neked? Ki sem lépsz? röpűlni fogsz, ki az ablakon, Hogyha vonakodol szót fogadni vakon; Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya, S tizenkét vármegye főtáblabirája!« Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja, De szelidségéből e beszéd kikapja, S a fiúi érzés tusakodik benne: Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne? Végre, a mint illett, csak erőt vett magán, S így kezdé szavait nagy hallgatás után: »Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja, Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.« Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe, Béke angyalaként szállt e szó fülébe; Hejh pedig ha tudná fiának szándokát, Csibének nézné őt s kitekerné nyakát. V-dik §. – – – – – – – – – – – – – (Koltó és Pest.)